Emlékezet, élmény, közösség

A „történelem mint emlékmű” szempontja, a saját társadalmában kutató etnológus feladattudata és a lokális beszélőközösség feltárható viszonya bomlik ki tények, narratívák és diszkurzív motívumok árnyalt rendszerében e kötet „adatközlői”, vallomástevői körében készült interjúkból, melyek a délszláv háború társadalmi emlékezetét veszi fókuszába. A kopácsi beszélőközösség élményközvetlen vallomásai és a kutató interpretatív szerepe, beavatottsága és felelőssége nemcsak a feltárás, a megnevezés, hanem a mentális örökséggé, „hordozható emlékezetté” váló tudásanyag átadásának kutatásmódszertani kérdésköreit is izgalmasan érintik.

Talán csak ami nincs, annak nincs emlékezete. Az emberinek alighanem mindig van, s más lények esetében is jó kérdés, milyen és mennyi az. Az emberen mint egyénen túl rendre ott a kis- és nagyközösségi emlékezet, a családi, a kapcsolati, a térségi-tájegységi, a nemzeti, s egészen a messzi vidékekig, mondjuk egy egyház, egy hitvilág, egy jelesebb tanítás univerzális emlékanyaga, öröksége, hagyománya is. Ekképpen pedig az emlékezés művelete – tán kényszere, ereje, intenzitása is – jobbára része ennek a folyamatszerű, múltra támaszkodni képes, olykor jövőbe meghosszabbított tudásnak, amely hol tapasztalás, hol érzület, hol projekció formájába költözik, máskor fájdalom vagy öröm forrása, regényes vagy száraz, tényszerű vagy fölékesített. Mindeme jellemvonások még harsányabbak is lehetnek, ha a közös emléktár megnyílik, körülhatárolhatóvá lesz, nevet kap, elemeire bonthatóvá vagy magasabbra építhetővé válik. Nem véletlen ezért, hogy leginkább a történészek, pszichológusok, kultúrakutatók, vallástudorok lelnek rá a legtöbb ágra-bogra abból, amit emlékezetnek minősíthetnek. S persze az sem kivételes, hogy tudáságazatokként más és más az emlékezés rituáléja, célrendszere, értékalapja, folyamata, öröksége, terhe. Alább néhány rokon tudásterület emlékezet-kincsét sugallom egyetlen kötet reflektálásával – mely talán nem maradéktalan körkép így, de árnyalatokban keresve a lényeget, verziókban a tüneteket, értelmezésben az értelmet mégis sugall valamennyit.

Kép forrása: Régi könyvek

Ahogyan talán a történészek történelemről való képzete és vállalása, úgy a társas kommunikáció és a helyi identitások megmutatásának minden egyes írásos kihangzása és összhangzó tézisei sem könnyedén kulcsolhatók egymásba. Még mélyebben így van ez a helyi beszélőközösség mindennapjaiban, s még nyomatékosabban, ha az emlékezés tárgya nem elvontan a történelem menete, ideje, valamely ciklusa vagy eseménye, hanem épp egy krízissel, sorsfordulóval, megsemmisüléssel, háborúval kapcsolatos emlékanyag. A délszláv háború mindennapjainak élménytörténetét hordozzák azok a történetek, melyeket Baumann Tímea formált kötetté (nem mellesleg sikeres bölcsészdoktori értekezéssé is) a „Maradjon emléközet?”. A délszláv háború társadalmi emlékezete a kopácsi magyar emlékezőközösségben című munkájában. A Szerző korábbi munkáiban is rendszeresen élménykészletet hozott a kopácsi faluközösségből, kivételesen mély és őszinte tónusba emelve az oral history műfaját, érzékenyen elegyítve azt a kommunikatív tudás, az emlékezetpolitika, az élményközpontú ismertetés és az élményközösségi emlékanyag feltárható szintjeivel, hangszíneivel, elcsuklásaival és dramaturgiáival. Könyve hét fejezetében (mindahány címében vallomás-idézetek a meghatározó tónusok) egyszerre és egyenrangúan szólal meg az életélmény, az elbeszélhetetlen múlt kimondhatósága, az emlékezet terhe és a kénytelen kötelesség: mert „Mindönt meg kell írni, hogy maradjon emléközet”. S Baumann Tímea ezt is teszi, leküzdhetetlen kitartással, cáfolhatatlan hitelességgel, kutatói lelkiismerettel és illő alázattal. Szolgálatul, s mintegy felelős „kibeszélőként” arról, amit megnevezni vagy fölidézni sem mentes a totális fájdalomtól.

Írásművének talán fő leleménye – s egyúttal a narratív történetmesélés hiteles eljárásmódjának alapkódja is –, hogy a háborús légkör, a veszteségek, nyúvadások, félelmek, iszkolások, veszteségek tömegéről miért is akarnának önként mesélni a helybeliek. A kultúrakutató, az antropológus, a kommunikáció leíró és átélő faggatása, örökség-közvetítő vállalása számára mégis megnyílnak, a tanúság és példázat mindennapi hőseiként, az emlékíróra bízható titkok hitelességével, a felelősség gondjával, az elfojtások és szinte kanonikus fordulatok változataival. Baumann itt nem csupán saját kutatói traumáját, óhajait, felelősségét mutatja föl szinte már a bevezetőben is, de értelmező közössége számára hiteles eljárásmódját is, a megnyílások formáját is, a felszínre hozott borzalmak leltárának elkészítését mintegy kötelezővé tevő kollektív tudat-rést is bemutatja. Nem pusztán kérdez – mint a kötetcímben is teszi –, hanem ráerősít, megoszt, közös felelősség tárgyává is tesz, a mikroközösség (a horvátországi Kopács) lakosainak zömében magyar kisebbségi képviseletében is elbeszél, tovább ad, megoszt megannyi drámát, ránk bíz és felejthetetlenné avat, magukkal a vallomásos mutatkozásokkal, kitárulkozásokkal nyomatékosítja mindazt, ami magában véve is feledhetetlen. Elbeszéli mindemellett már első fejezetében azt, miért és hogyan választotta épp ezt a közeget, mi volt a kutatói és mentális háttér ehhez, s hogyan lesz a beszédesemény mint „teljeskörű archeológiai vizsgálat” ennek morális eszköze is. Teszi ezt a nemzetközi, a magyar, a személyes határokat és a diskurzusrendeket is átjáró gondolatok tükrében, majd az emlékezetkutatás és a terepvizsgálat saját módszertanát, a „bevonódás” technikáját veszi szemügyre, etikai és visszajelzési kételyek körében is, hogy rátérjen azután a tér és helyek szerepére, az emlékezet helyeinek kopácsi alakzataira, az elbeszélés térbeliségében meglelhető momentumokra. Nyilván annyira teljesekre, amennyire ezek a kommunikativitás pőreségében, a képes beszéd megjelenítő narratíváiban, a fogalmak és dikciók lokálisan érvényes készletében adottak, szituatívan leképezhetők és a megnevezés jogát biztosítják. Érdemben kitér ezután a nő mint kutató reflektív szerepére, a diskurzusrendek még megragadható minőségeire, s arra a közlő-értelmező szereptudatra, amely egy férfias, háború rombolta világ közösségi memóriájának mintegy megértőjére-meghallgatójára vár, s mindezt a narratív életútinterjúk rétegeivel illusztrálja: vallomásokkal, naplókkal, a tudásátadás hagyatéki eljárásával, a „vándortarisznyába” kerülő örökséggel, a hétköznapi emlékek sémáival, a megkülönböztető élmények zuhatagaival, az átmeneti állapot és az idegentapasztalat kényszereivel, majd végül a közösségi reintegrációval, a másság és az én-tapasztalat szociálpszichológiai tartalmaival hitelesítve.

Az egykori Jugoszlávia felbomlása. Kép forrása: Wikipédia

Teljességében kivételes doktori disszertáció anyaga is ez volt: Baumann Tímea még egyetemista korában az országos tudományos diákkonferencián egyszerre két dolgozattal nyert duplán első helyet, s most, első önálló nagyobb szakmai munkájával is egyszerre két eredményt formált: elérte, hogy nem lehetünk képesek már e tudástapasztalat nélkül látni a délszláv háború magyarlakta vidéken megtapadt emlékanyagát, a háborús emlékezet vállalásának kényszerét és értelmezhetőségét, az emlékezőközösség felejtési stratégiáit, a traumatikus értelmezés kényszereit. Persze ezáltal feszíti ki az átjárhatóság ívét az uralkodó diskurzusok külső szempontjai, meg a saját kopácsi identitás, a beszélnivalók belső bűvkörének (mint az etnicitás légköréből származó vallomástételeknek) hitelessége között is. „Mindezeknek a történeteknek az a módszertani tanulsága, hogy az interjúkat és az interjúkban alkalmazott narratívát nagymértékben befolyásolja az alapvető Én–Másik szituáció, ezért ezt a kutatónak elemzése részévé is kell tennie. A kutató nem kerülhet zárójelbe, önmagát is reprezentálnia kell munkájában a teljes kép érdekében. Ez a fajta reflexivitás a posztmodern és kísérletező antropológia óta ugyan szinte már kötelező szemléletmódnak tekinthető – amint ezt George E. Marcus meglehetősen kritikusan megfogalmazza (1998) –, de még ha nem is ír az antropológus kísérletező, dialogikus szövegeket (lásd Crapanzano, Dwyer), a terepkutatás eredményeinek elemzésénél szükségesnek látom a fent bemutatott tényezők figyelembevételét” (57. oldal). A helyi származás, a kutatói identitás és érintettség jelenléte magában az értelmező feltárásban is jelen van már: a megnyílni hajlandók és a kutató mögött virtuálisan fölsejlő komplex tudományosság befogadói viszonya, a teljesebb társadalmi környezet nyitottságának „küldött” mondatok hitelessége tehát voltaképpen többrétegű föltárás eszköze, melynek megismerési-megfogalmazódási szakaszában már jelen van a bizalom és tudástőke-megosztás elemi gesztusa, nemcsak mint a kérdező diktafonjának szóló üzenet, hanem a szóbeli hagyományozás kommunikatív gesztusa is. Például: tekintheti-e egy háborúviselt férfi „méltó” befogadónak egy újabb generáció nő-tagját, miközben sem a konvencionális viselkedési-értékrendi modellek, sem a háborús emlékek, sem az élményföldolgozásra, trauma-terápiára még be nem rendezkedett világ mentális mintázatai nem éppen erre késztetik? S ha kommunikatív dimenzióban ez egyensúlyba kerülhetne is az idővel arányosan, a „háborúról beszélni” szituativitása révén keletkezett etikai és reflexív szerepvállalás miképpen „írja át”, fogalmazza újra, értelmezi másképp magát az elbeszélést…?

A társadalmi terepén, adott esetben egy idegen vagy akár saját társadalmában kutató antropológus értelmező eljárása, az „interpretációk interpretálása” jó félévszázada alapkérdése a kultúrakutatóknak, s évtizedek óta zajló tisztázási folyamat konstruktív eleme a hitelesség, a kutató „tolmács-szerepe” és közvetítői felelőssége, sőt visszahatása is a beszélőközösség életvilágára. Baumann az emlékezethelyekre és az emlékezők szerepeire, gender-meghatározottságára vagy az emlékezés jeleit érteni képes kutatói attitűdök folytonos felelősségére ugyancsak figyelmeztet, mégpedig feledhetetlenül. Írása minden határokon innen és túl az emlékezetpolitika megfoghatóságának, a diskurzusok rendjének helyben érvényes tónusaira, a kollektív szövegek és lokális mi-tudatok értelmezhetőségének társadalomtudományi működésrendben érvényes tartalmaira is egyazon hitellel és eredményességgel hívja fel felelős figyelmünket. Értekezésének kötetforma megjelenésével a Szerző valamifajta ritka kapcsolati és bizalmi tőke fölmutatójaként, s nemcsak a magyar mint „idegen” nyelv, hanem a megértés mint saját eszköztár problematikái felé kalauzoló szakemberként jellemezhető, aki a maga értelmezői hitelességével avatja be olvasóit a helyi történelem vége utáni mikrohistória folytatódásának folyamatába… Könyve így egyaránt kínál történészi szem számára izgalmas oral history aspektusokat, néprajzosok érdeklődését szolgáló jelenkorkutatási forrásanyagot, szociológusok vagy kommunikáció-kutatók módszertani dilemmáit megosztó empirikus élménytárat, avagy mindeme szempontokat átfogóan kezelni hajlamos kulturális antropológusok számára olyfajta autenticitás-problematikát, mely a helyi világok narratív közvetíthetőségének alapkérdéseivel küzd meg példázatos módon.

A.Gergely András

A kötet adatai: „Maradjon emléközet?”. A délszláv háború társadalmi emlékezete a kopácsi magyar emlékezetközösségben. Budapest–Pécs, Gondolat Kiadó–PTE Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék,  2016. 286 pp.

Ezt olvastad?

Koszovó államiságának tizedik évfordulóját ünnepli, amely jó balkáni módra egyáltalán nem mentes a régmúltba vezető történelmi és politikai vitáktól, a