Emlékező történelem, narrált befogadás

Oszd meg másokkal is:

Lapozó

Korunk kissé változékony történettudományában a pártállam-kori egyenirányítás, osztályharc- és béke-narratívák értelmező tartománya igencsak széttartó irányokat vett. Az emlékezetpolitikák és múlt-értelmezési paradigmák egymást dúlják a mindennapi politikai színtéren, s akadnak marginális jegyzetekbe, nagymonográfiákba, részletező tanulmányokba és nyílt színi vitákba burkolózó irányzatok is. Ezek egyre táguló köreiben kíván találkozási pontokat, kiegyezési randevúkat, értelmezés-horizontokat meghatározni a hazai történettudomány akadémiai osztálya, s kísérletei is számosak, már ahogyan ennek érvényt kíván vagy tud szerezni.

A hangosbeszéd és a szakszerű érvelés zátonyai-öblei között hajózó szaktudósok hivatott és választott testülete kezdeményezte 2014 májusában egy tudományos ülés rendezését, melynek tárgya-témaköre „A történelmi emlékezet és a történettudomány” volt. Az MTA Filozófiai és Történettudományi Osztálya rendezésében meghallgatott előadások kerültek kibővítve és közlésre alkalmassá téve egy kötetbe Történelem és emlékezet címen, melynek alaptónusában az élénk közfigyelem által kijelölt témakörök, a társtudományok révén bővíthető befogadói és értelmezői kör bevonása, „a múltnak a köztudatban élő képével, az ezt formáló erőkkel, köztük a tárgyszerű tudásra módszeresen törekvő tudomány feladataival” párhuzamosan a jobbára 20. századi magyar történetre fókuszáló érdeklődés felelős kezelése volt vállalása. Mint ez Hunyady György és Török László előszavából kiderül, az írásokra-előadásokra jellemző, hogy „széles szakmai spektrumuk kiterjedt a történeti gondolkodás pszichológiai buktatóira, a képszerűség szerepére a történelmi kommunikációban, valamint az emlékőrző és -generáló emlékművek stílusváltozásaira és esztétikai értékeire is” (6. old.)

Kerülgethetjük a távolságtartó megfogalmazást, de ránézésre is föltűnik, hogy a korunkat napra nap jellemző vélemény-özön, kardos dúlás és kíméletlen fogalmi hajcihőzés a kötetben nevesített szaktudományi tekintélyek sokszoros hatványát mozgósítja a szakmai fórumokon, kiadványok tengerében vagy tematikus folyóirat-számokban megszólalni, aminek időszakos szemléje-gyűjteménye is meghaladná a kétkötetes Történetelmélet-monográfia szövegmennyiségét. Az akadémikusi rangú megjelenés, a tematikus határolás, szaktudományi hangoltság és történetkritikai olvasatok számossága sem tesz lehetővé itt mesterkélt besorolási, tónusmérlegelési vagy hitelességi klasszifikálást, ami nem is lenne célom. Annak jelzése pedig mintegy evidens is, hogy vidéki múzeumi vagy helyi kutatási, határon túli műhelyekben keletkező, hazai nem-akadémiai intézményességben is jelen lévő minden irányzatot sem egy tudományos ülésszak nem képes reprezentálni, sem az időszaki szakirodalom elvben legteljesebb mutatója. Kényszerhelyzet tehát, hogy népszerű témakörökkel, a History Könyvek sorozatával elérni kívánt érdeklődői-befogadói körhöz szólóan nem is mutatható föl a legszélesebb szakmai tudáskör, nemzedéki vagy irányzatos rálátás. Mutatkozik ez amúgy a kötet tanulmányainak citációs mutatóiban is: néhány megtisztelő gesztuson túl evidensebben látszik, ki mindenki maradt ki az olvasatokból, hivatkozásokból, értelmezési körökből, kinek van épp „ideje” vagy aktuális opusza az érdemi utalásokban jelen lenni.

A helyenként tanulmány-formát öltő írásokban a nyilvánosságban és a szakpublikációkban is jelen lévő „elbeszélt történetfelfogások” úgy mutatják be a korszak önképét, (s ezzel együtt az egyén átélte történelmi eseményeket is), hogy ezek harmóniája vagy feloldatlan konfliktusa egyben ki is vetül személyes értelmezései aspektusra, amelyet (éppen itt és most) a szaktudós gondol vagy felmutatni szeretne. Vagyis a tényeken és értelmezéseken egyszerre múlik, mi kap hangsúlyt, miket tartalmaznak a történeti elbeszélések. De valahol a beszédmódok legmélyén ott rejlik a kutató „alkotói önképe”, tehát olyan perszonális perspektívája is, ahogyan az emlékeit elrendezi, válogatja, hangolja – s teszi ezt úgy, hogy mindez összecsengjen a korszakról megvallani kívánt szereptudat(ok), státuszok, politikailag is érzékenyített elemzések felfogásával. Szinte egyetlen személyiségbe, egyedi tudományos perspektívába kerül ekként a historiográfia – mely persze amúgy sem lehetne más, mint ilyen egyedi látás- és elbeszélésmódok kitágult, sokszorozott köre – ugyanakkor annyiban mégis korszakosan mindegyre más és más, ahogyan e beszédmódok kivonatát, élménytörténetekből összeálló köztörténetet a hivatásos történészek kimódolják mindezek alapján. Ilyesfajta narratívák, újragondolások és eszköztárak összefoglaló opusza a történelmi emlékezet és a történettudomány aktuális viszonyát sokrétű nemzethistóriai keretben bemutató akadémiai téziskötet emiatt jelentőségteljesebb, mint sejlenék, hisz ebben korunk legjelentősebb történész tudósgenerációjának emlékezet-felfogásai fogalmazódnak meg.

A kötet az MTA közérdekű és elkerülhetetlen vitáinak kereszttüzében álló témakörök időszaki tudásfelhalmozási pillanatát jeleníti meg, egészen konkrétan az emlékezet és a történettudomány viszonyában kilenc akadémikus és egy külföldi szaktekintély jelenlétében elhangzó felolvasások anyagát. Már szinte a legfelszínesebb beleolvasásra és lapozásra is előugranak mindazon témakörök, melyek kimunkálását nemcsak a tudományos műhelyekben folytatják, hanem a közpolitika színterein, szimbolikus politizálás és nemzetépítés, emlékmű-állítás és holokauszt-témakör, Horthy és Márai, Pax Britannica és tradicionális konzervativizmus számos más platformján, az érintett társadalmi körök, egyházak, szoborállítók és mindennapi emberek emlékezeti kultúrája által is behatárolt világok tehát. Meg persze ennek szaktörténészi tükre, napi politikától immár távoli korszakai és értelmezőkörei, s a történelmet elrendező, keretező és narratívákkal illető akadémiai elit nyújt itt tükröt a társadalmi és társas valóságok mai kisebb csoportozatai felé.

Kedvesen méltatlan gesztus lenne itt az Akadémia legtiszteletreméltóbb szaktudósainak, történész-generációk oktatóinak, nemzetközi tekintélyeknek válogatott szavait és köznapi vitákra adott szakmai válaszkísérleteit egy rövid ismertetőben megidézni, vagyis néhány sorban kapaszkodni föl az okfejtések magaslataira. Az azonban mintegy a tartalomjegyzékből is látszik, miszerint rang és tudományos méltóság megengedi egyik-másikuknak, hogy behatárolható témakört esszé-értékű körvonalakkal járjanak körül (ilyen Hunyady György múltfelfogás-bevezetője, Gyáni Gábor történetpolitikai reflexiója, Ervin Staub Holokauszt-invokációja és Nyíri Kristóf konzervativizmus-kritikája). Néhányan viszont szinte értekezés-pótló összegzést adnak választott tárgyterületükről (Frank Tibor írása, százharminc lábjegyzettel, önmagában is hatvan oldal!). Mindezek szimpla „kivonatolása” itt nemcsak félreértés lehet, de kihívó feladat is lenne, hiszen megnevezve vagy kerülve, de mindenki valahol és valamiképpen érinti az emlékezetpolitika és a politikai emlékezet, a hatalomkritika és a hatalomszolgálat, a kultuszépítés és a kurzusbírálat, a nemzeti sorshelyzet és a bármikori túlélés alapdilemmáit.

Hunyady például a kognitív és politikai pszichológia határvonaláról a múlt megidézhetőségéről és az „utólagos előrelátásról” szól, mint a visszatekintő történeti emlékezet esélyéről, akár ha első világháborús folyamatokról, a 2008-as demokratikus válságtapasztalat hiányérzeteiről, a magyar kiszolgáltatottság emlékezeti momentumairól vagy az érzelmek (olykor politikai) logikájáról szól, vagy korszakok rangjának és a rendszerigazoló szereptudatoknak mélyére világít éppen (9–25. old.).

Ormos Mária a német és brit történészviták „múlt törmelékeit” gyűjtögető, újraértelmező tónusáról, a történész feladatáról, tiszaeszlári vérvádról, az 1941-es deportálásokról, az Endlösung vagy Kamenyec-Podolszk kérdéseiről, Horthy döntéskényszeréről és a mostani Gábriel-emlékműről mondja el az emlékezeti elemző módról formált meggyőződését (26–42. old.).

Kép forrása: Wikipédia

Hunyady György és Ormos Mária előadása a link mögötti videón hallgatható meg

Szinte erre rímelően Romsics Ignác Horthy Miklós emlékezetéről idézi föl vaskos monográfiája kultusztörténeti tapasztalatait, forrásfeltárásait a csúcsidőszak ideológiai, a Rákosi-korszak s az MSZMP mumusformálási, majd a rendszerváltás utáni időszak Koltay Gábor, Vona Gábor, Antall József, Bencsik Gábor, Turbucz Dávid vagy Ungváry Krisztián képviselte más és más vélemény-pólusainak front-helyzetképét (110–124. old.).

Marosi Ernő művészettörténeti analógiákat keres a reneszánsz kori Firenze, a német Heraldikai-Genealógiai Társaság szemléletmódjában megjelenő Gábriel főangyal és a magyar Turul közötti analógiás „rossz történetmesélés” körüli problémákról, az analógiák nélküli értelmezés kilátástalanságáról, az abszurd szoborállítási, szoborbontási és „az emlékezés szövetét” átható álkeresztényi holokausztgyalázásról (74–88. old.).

A tatabányai Turul madár. Kép forrása: Wikipédia

Marosi Ernő előadása a link mögötti videón hallgatható meg

Megannyi irodalomtörténeti példa illusztrálja Szegedy-Maszák Mihály írását, melyben „az újragondolt történeti tudást” jellemzi olyképpen, hogy azt „nem a folytonos tökéletesedés, hanem a permanens újraértelmezés alapozza meg”. Írásában az 1919 és 1945 közötti korszak olvasatait kínálja, Szerb Antal, Radnóti, Kosztolányi, Márai, Déry, Komlós Aladár, Szekfű Gyula, Primo Levi, Kertész Imre felfogásmódjaiból veszi igazolását, legvégül Gyáni Gábortól idéz a magyar emlékezetpolitikai közösségek egymásra neheztelő alakulatairól és a (mindezekkel talán szembeni) megbékélés iránti szükségletről (89–109. old). Mindezt részben alá is húzza Gyáni Gábor írásos előadása, melyben a történeti beszéd mindig is egyvalamely, tehát bizonyos, és adott politikai pillanatra hangolt tónusa jellemezhető alaptulajdonságáról értekezik, avagy arról, mennyire nem az igazságot, hanem a politikai magatartások kontextualizálását képviselik a politikai elitek a história megannyi időszakában, és a történészdiskurzusok e kurzusok szolgálatában is (58–73. old).

Zsoldos Attila és Gyáni Gábor előadása a link mögötti videón hallgatható meg

Számos további gondolatmenet és szövegidézet kelthetné talán a reményt, hogy teljes képet nyújthatok a kötetről – ám ennek még látszatáról is lebeszélném az Olvasót. A történész szakma legjelesebb kiválóságainak előadásairól van szó (nem említettem kiemelten még Zsoldos Attila nevét, aki az Árpád-háziak utólag narrált históriájába vezet be, 43–57. old.; s készséggel ismétlem a Holokauszt magyarországi gyökereit körvonalazó és az elismerést megtagadó felfogásmódok áttekintését adó Ervin Staub szövegét, 124–134.old.), s nem félezer oldalas monográfiákról körvonalazok ismertetőt, hanem a szakma számára konkrét (ha nem is mindig politikailag korrekt) kihívást jelentő emlékezetkutatási paraméterekről, továbbgondolandó és vitatnivaló álláspontokról, tényképzetekről és értékrendekről, melyek között Ők maguk sem találnak mindig evidens összhangokat. Minden egyes írás kihangzó és összhangzó téziseit lehetetlen itt egymásba kulcsolni, hisz a kötet önmagában is kiadós merengést, számtalan egyéni búvárkodást, képzetek és hitek, felfogások és párhuzam-keresések rangos tömegét igényli – ezekre pedig az értekező elbeszélések Olvasóinak önállóan is lesz még alkalma.

A. Gergely András

Az ismertetett kötet adatai: Történelem és emlékezet. Egy akadémiai ülésszak előadásai. Összeállította Hunyady György és Török László. Kossuth Kiadó, Budapest, 2014., 207 oldal

Ezt olvastad?

A híres olasz író, Giovannino Guareschi, néhány hónappal 1969-es halála előtt fejezte be az utolsó Don Camillo történetét, mely Don
Támogasson minket