Emlékkonferencia a kiegyezés 150. évfordulója alkalmából

Az osztrák-magyar kiegyezés 150. évfordulója alkalmából emlékkonferenciára került sor az I. Tóth Zoltán Kör szervezésében 2017. április 25-én az ELTE BTK Történeti Intézetének Szekfű Gyula Könyvtárában. A rendezvény keretében Gerő András, Erdődy Gábor és Géra Eleonóra, az ELTE oktatói tartottak előadást a kiegyezéssel létrejövő dunai kettős monarchia történetéhez kapcsolódóan.

A konferencia megnyitója (Fotó: Rudolf Veronika)

Gerő András előadásában Ferenc József nyilvános emlékezetébe nyújtott történelmi betekintést, bemutatva nemcsak a kortársak, de az utókor császár-király képét és emlékezetpolitikáját is. Ferenc József uralkodása a polgárosodás korszakával esett egybe Magyarországon, amely gazdasági szempontból – a régió múltjának tükrében – elképesztő gazdasági fejlődéssel és stabilitással járt együtt. Nem véletlenül hasonlították Ferenc József hosszúra nyúlt uralmát Viktória brit királynő gyarapodással és folytonossággal jellemezhető évtizedeihez. A korszak pozitív uralkodóképe kapcsán azonban figyelembe kell vennünk azt is, hogy a korabeli polgári törvénykönyv (Csepregy-kódex) részletesen szabályozta az uralkodóval kapcsolatos állampolgári magatartást. A szigorú büntetések okán – egy gúnyrajzért, karikatúráért is akár három év börtönbüntetés járhatott – a korabeli társadalom érthető módon felvállalta az öncenzúrát, s távol tartotta magát a császár-király nyilvános bírálatától. Ennek megfelelően a nyilvános emlékezetben kétséget kizáróan nagy tisztelet övezte Ferenc Józsefet:[1] a dualizmus korában számos köztér mellett az uralkodó nevét viselte egy tudományegyetem, kórház, fürdő, laktanya, pályaudvar, továbbá több iskola is. (Halálakor az országos rabbiképző is felvette az uralkodó nevét.) A császár-királyt ábrázoló szobrok, mellszobrok és domborművek is általánosan elterjedtek voltak a birodalom területén, s a közös osztrák-magyar fizetőeszközön, a koronán is az uralkodó arcképe ékeskedett.

Ferenc József királlyá koronázásakor (1867)

1916 novemberében bekövetkezett halálát a sajtó egy korszak lezárulásaként értékelte anélkül, hogy egybemosta volna azt a Nagy Háborúval. A gyászjelentések Ferenc Józsefet a béke fejedelmeként festették le, s Mátyáshoz, Szent Istvánhoz, Nagy Lajoshoz hasonlították. Megemlékezéseikben a Habsburg Birodalom újjászervezésével Ferenc József egy tartós és szilárd, továbbá a világpolitikában is súllyal rendelkező országot hozott létre, amelyben a béke és a fejlődés korszaka köszöntött Magyarországra. Halálával és temetésével személye azonnal kultikus jelleget nyert, amely kisebb megszakításokkal a második világháború végéig megmaradt. A rövid időre hatalomra jutó politikai baloldal – demokrata vagy forradalmi beállítottságától függetlenül – azonban teljesen ki akarta iktatni Ferenc Józsefet a nyilvános szférából. Habsburgellenessége okán az 1918. évi őszirózsás forradalom megszabadult az egykori uralkodó szobraitól, eltüntette a róla elnevezett köztereket és rakpartot, a Tanácsköztársaság idején pedig a millenniumi emlékmű részét képező szobrát is összezúzták.

A lelkes hallgatóság (Fotó: Rudolf Veronika)

A folytonosságra építő Horthy-korszak a Habsburg trónfosztás ellenére is fenntartotta a Ferenc József-kultuszt. A császár-király nevét viselő köztereket visszaállították, összetört szobra helyére pedig egy teljesen újat állítottak a Hősök terén. (A vesztes világháborút követően az uralkodót immáron nem tábornoki egyenruhába „bújtatva” öntötték újra formába.) Születésének 100. évfordulója (1930. augusztus 18.) nagy ünnepségébe, megemlékezésbe torkollott. A Mátyás templomban misét celebráltak emlékezetére, a Ludovika Akadémia mögött pedig szoboravatásra került sor. Az évforduló okán Horthy Miklós kormányzó rendelete nyomán augusztus 20. helyett két nappal korábban került sor a hagyományos tisztavatásra. Mivel a császár-király a polgárosuló, gyarapodó Nagy-Magyarországgal, „az aranykorral” könnyen azonosítható volt, ezért sem okozott különösebb fejtörést a kormányzó számára – aki személy szerint katonai eszményképként tekintett az egykori uralkodóra – nyilvános beszédeiben felvállalni Ferenc József személyét és kultuszát.

Gerő András előadása (Fotó: Rudolf Veronika)

A második világháború után neve az összes közterületről eltűnt, a millenniumi szoborkomplexumban Kossuth Lajos került a helyére, a nevét viselő hidat pedig Szabadság hídra keresztelték át. A totális hatalomátvételen fáradozó Rákosi Mátyás és elvtársai a 1848–49-es szabadságharc centenáriuma idején Ferenc Józsefet ősgonosznak, gyarmatosító elnyomónak állították be. (Erzsébet királyné megítélését érdekesen módon érintetlenül hagyták.) A Kádár-korszak a kemény diktatúra éveihez képest rehabilitálta a dualista monarchia képét, mindazonáltal ez az újraértelmezés az uralkodói képet nem érintette.

A rendszerváltással a közterek elnevezését a legtöbb esetben visszaállították a szocialista korszak előttire, azonban Ferenc József neve sehol sem került újra elő. Napjainkban egyetlen nyilvános szobra egy zárt gödöllői kertben található és időszakosan látogatható.

Zárógondolatként az előadó felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy míg a császár-király által kinevezett személyek tiszteletében nem talál kivetnivalót a nemzeti emlékezet – a dualizmus korának tizennégy miniszterelnökéből csak Budapesten hatnak áll szobra vagy van róla közterület elnevezve – addig a szabadságharcot követő megtorlásokat nem tudja Ferenc Józsefnek megbocsátani. A mai magyar nemzettudat tehát nem adja meg azt a tiszteletet Ferenc Józsefnek, amelyet a kiegyezés után fokozatosan, a századfordulót követően és halálakor pedig kiváltképp megadtak neki.[2]

Ferenc József

A Habsburg utódállamokban felemás módon viszonyulnak Ferenc József képéhez. Romániában a az impériumváltást követően azonnal eltávolítottak mindent, ami Ferenc Józsefhez köthető, azaz „magyar” volt a nyilvános szférában. Ukrajnában egy pozitív kép kialakítása vette kezdetét azzal, hogy 2016-ban szobrot avattak a császár tiszteletére, akihez a régió legnyugodtabb időszaka köthető. Hasonló szobrai Csehországban is állnak az uralkodónak, miközben Ausztriában csupán 2011-ben vonták vissza azokat az 1918-ban elfogadott Habsburgellenes intézkedéseket, amelyek tiltották a közterület-elnevezést és a Habsburg családot kizárták a politikai életből. Az újkori Habsburg múlt visszautasítása, az attól való merev elzárkózás továbbra is megmaradt Ausztriában; ettől függetlenül az idegenforgalom számottevő része erre a múltra alapozva termeli meg jövedelmét. Ennek tudatában könnyen érhető, hogy Habsburg Ottó hagyatékából miért Budán és nem Bécsben létesül hamarosan levéltár.[3]

Erdődy Gábor előadása (Fotó: Rudolf Veronika)

Erdődy Gábor előadása a kiegyezést előkészítő Deák-kör állásfoglalását tekintette át a korabeli német politikai eseményekkel kapcsolatban. A Pesti Naplóban publikáló Deák-kör érdeklődését elsősorban az kötötte le, hogy mennyire tart ki a német liberális mozgalom 1848-as elképzelései mellett. A magyar politikum érdeklődése a térség iránt már 1848-ban, a Batthyány-kormány idején is megvolt, 1860-tól pedig a német egység kérdése újfent hatással volt a magyar belpolitikára. 1848 tapasztalataiból kiindulva 1866-ig a német területeken megfogalmazódott a szabadság és a nemzeti egység összeegyeztetésének igénye. A magyar elit figyelmét Vilmos porosz trónörökös nyilatkozata keltette fel, amelyben a liberális mozgalmakkal való megegyezés lehetőségét vetette fel. A magyar fél és a német területek lakói bizakodva tekintettek előre a lehetséges poroszországi változásokra, s úgy vélték, a haladásellenes, oktrojált, azaz 1849-ben adományozott alkotmány helyébe valódi, egy alkotmányozógyűlés által elfogadott polgári alkotmány lép majd. A várt új korszak azonban egyelőre elmaradt, mert 1861-ben Vilmos a porosz parlament feloszlatása mellett döntött. A csalódottságuknak hangot adó magyar liberálisok a Pesti Naplóban is a kivárásra helyezték a hangsúlyt. Az 1861-ben újra összehívott országgyűlésen feliratban utasították el a Ferenc József által kínált februári pátenst és kitartottak az 1848-as alapú rendezés mellett.

A könnigrätzi osztrák kudarcot követően Otto von Bismarck porosz kancellár vezetésével megvalósult a kisnémet egység: alkotmányos keretek között létrejött az Észak-Német Szövetség, amelynek a Habsburg Birodalom nem lehetett része. A Pesti Napló a történéseket értékelő vezércikke szerint 1866 augusztusában nem történt más, mint hogy a német egység megvalósítása érdekében a német liberálisok feladtak bizonyos elemeket 1848-as célkitűzéseikből. A kancellár sikere és a német tapasztalat segítettek meggyőzni a magyar politikai elitet arról, hogy a nemzeti szabadság és különállás alkotmányos keretek között akkor is biztosítható, ha az 1848-as állapotokhoz képest feladnak bizonyos jogokat – e gondolat nyomán valósult meg 1867-ben az osztrák-magyar kiegyezés, amellyel Ausztria–Magyarország néven újraszervezték a dunai Habsburg Birodalmat.

Géra Eleonóra előadása a dualizmuskori nőtörténetbe, a nők iskoláztatásának kérdéskörébe nyújtott betekintést az 1894-től Tutsek Anna szerkesztésében megjelenő Magyar Lányok c. lapon keresztül. A tizenéves korosztálynak készülő – elsősorban a 12-18 éves korú olvasókat célozta meg – kiadvány gyorsan népszerűvé vált a polgári származású lányok körében. A századfordulóra színvonalas és elismert irodalmi lappá fejlődött, amelyben Krúdy Gyula és a kor irodalmi világának más ismert alakjai is publikáltak. A lapban lányregénysorozatok[4] is napvilágot láttak, de helyet kapott benne az ismeretterjesztés is – pl. a csillagászathoz, a geológiához kapcsolódó érdekfeszítő kistárcák–, a „gyakorlatias női dolgok” (kézimunka, hímzés) pedig háttérbe szorultak.

A lapban tudásalapú polgári értékek jelentek meg a nők iskoláztatása kapcsán. Többnyire a tehetséges lányok oktatásának kérdésével foglalkozott, de pályaválasztási tanácsokkal is ellátta az olvasót. A korban a polgári származású szülők gyakran költöttek különórákra, hogy az egyetemi felvételinek eleget tudjanak tenni lánygyermekeik; az oklevelet azonban legtöbbször tartaléknak szánták arra az esetre, ha a jövőbeli vejük kiesne a keresők közül. A századelőn még jellemző volt, hogy – a pedagógusi pálya kivételével – a végzettséggel rendelkező nők ritkán maradtak meg a tudományos pályán.

Géra Eleonóra előadása (Fotó: Rudolf Veronika)

A Magyar Lányok magán viselte a politikai konzervativizmus szemléletét, mindazonáltal cseppet sem tekinthető maradi felfogásúnak. Oldalain a korszerű eszmények is visszaköszöntek, nő- és leányideálja ennek megfelelően haladó felfogású volt, egyetemi végzettségű fiatal nők eredményeivel, kitartásával és szorgalmával állított példaképeket a fiatal korosztály elé.

A színvonalas előadásokat követően a hallgatóság köréből érkező kérdésekre válaszoltak az előadók, lehetőséget kapva ezáltal a témák további árnyalására. Az I. Tóth Zoltán Kör szervezésében ezúttal is egy barátságos légkörű, kiváló és tartalmas program valósult meg, amelynek keretében a publikum új ismeretekkel gazdagodhatott az újkori magyar történelem kapcsán.

Szeghő Patrik

 


[1]                A nem nyilvános emlékezetben a császár-király megítélése tarkább képet mutatott. Pl. Bánffy Miklós Erdélyi történet c. regénytrilógiájában „vén hóhérként”, Gárdonyi Géza egyik írásában pedig „kopasz vén saskeselyűként” utaltak Ferenc Józsefre.

[2]                A köznép ekkorra Ferenc József képét magához idomította: a városi folklórban az uralkodó ultizó és kispolgári királyként jelent meg, a világháborús katona folklór bánatos, szomorkás dalainak „ferencjóskázásában” pedig a bölcs és agg ember képe köszönt vissza.

[3]                Ottó temetésén az osztrák miniszterelnök és a köztársasági elnök személyesen nem tette tiszteletét, csupán koszorút küldtek.

[4]                A szerkesztő és lapalapító Tutsek Annának is több regényét közölte a lap, amelyek közül a legjelentősebbek a Cilike és az Évike feljegyzései voltak.

Ezt olvastad?

Angela Merkel egy héttel ezelőtti budapesti látogatása kapcsán ismét a közvélemény figyelmének középpontjába kerültek az igencsak komoly múltra visszatekintő német-magyar
Támogasson minket