Eötvös József, Deák Ferenc és a koronás Wargha – interjú Deák Ágnessel

Történész, az MTA doktora, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Történeti Intézet Modernkori Magyar Történeti Tanszék egyetemi tanára, az Aetas című történettudományi folyóirat főszerkesztője. Kutatásai során főként az 1849 és 1867 közötti korszakot vizsgálja. Deák Ágnessel Vér Eszter Virág beszélgetett.

Újkor.hu: Miért választottad a történészi pályát?

Deák Ágnes: Véletlenek sorozata vezetett idáig. Mondhatnám azt is, hogy nem is én választottam a történészi hivatást, hanem arra vitt az utam. Gimnazistaként még fizikusnak készültem, és csak a negyedik évfolyam során döntöttem úgy, hogy a bölcsészkarra, magyar–angol szakra jelentkezem. Mivel szegediként fel sem merült bennem, hogy a szülővárosomon kívül tanuljak, meglepett, amikor kiderült, hogy abban az évben az egyetemen nem indul magyar–angol szakpárosítás. Így végül a magyar–történelem szakot választottam. Az első években sokkal inkább az irodalom érdekelt. Az, hogy végül is a történelemnél kötöttem ki, kizárólag Csetri Lajosnak köszönhető, aki a felvilágosodás korával, illetve reformkori magyar irodalommal foglalkozott. Csetri előadásaira, szemináriumaira járva határoztam el, hogy a szakdolgozatomat is nála szeretném írni, ő pedig Eötvös József A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra című munkájának feldolgozását javasolta. 1985-ben diplomáztam, viszont mindmáig azt gondolom, hogy ha Csetri Eötvösnek valamely klasszikus szépirodalomi művét ajánlotta volna fel szakdolgozati témaként, akkor nem valószínű, hogy a történettudományban mélyedek el. Tulajdonképpen e munka közelebbi vizsgálata volt az, ami a 19. századi történelem további kutatására inspirált.

Forrás: Wosinsky Mór Megyei Múzeum

Csetri Lajos mellett voltak további oktatók, akik befolyásolták a pályád alakulását, formálták a szemléletedet?

Természetesen voltak érdekes és kevéssé izgalmas óráink mindkét szakon, de Csetrin kívül olyan személyiséget, aki igazán nagy hatással lett volna rám, nem tudok említeni. A történelmi kurzusok közül kifejezetten inspirálónak találtam a 20. századi európai történelmet oktató Karsai László szemináriumait, aki akkoriban még legálisan nem elérhető munkákat adott ki feldolgozásra fénymásolatok formájában. Nagyon érdekes, máshol még elérhetetlen információkkal gazdagodtunk az óráin. Mégsem gondolom, hogy ezek meghatározók lettek volna a tanulmányaim és a szakmai érdeklődésem tekintetében. Bizonyos értelemben úgy vélem, hogy a 19. századi történelem területén bizonyos fokig „self-made man” vagyok. A 19. századi irodalmat rendkívül színvonalasan oktatták akkoriban a szegedi egyetemen, a 19. századi magyar történelem tanítása azonban éppen „megoldatlan” volt, mivel Mérei Gyula nem sokkal azelőtt ment nyugdíjba, a státusza pedig betöltetlen maradt. Valójában összesen két órát hallgattam a 19. századi magyar történelemről, amelyeken sok érdekes dologról hallottunk, de nem feltétlenül olyanokról, amelyekkel kutatóként később foglalkozni kezdtem. Ilyen értelemben nem volt mesterem, akinek a tevékenységét folytattam, vagy aki szakmailag irányított volna. Csetri egyébként sem volt ilyen személyiség: tőle lehetett kérdezni, adott feladatokat, meghallgatta a válaszainkat, majd elmondta a véleményét. Kicsit távolságtartó alkatként írnám le, semmiképp nem atyáskodó témavezetőként – de tőle sokat tanultam. A szakdolgozatom határozta meg egy ideig a szakmai érdeklődésemet is. Később egy véletlennek köszönhetően kerültem kapcsolatba Deák Ferenc életpályájával, ami a korábbi eszmetörténeti irányvonaltól egy kicsit eltávolított. Felmerült, hogy Deák-szövegkiadásra is sor kerülhet: ennek az előkészítő munkálatai során ismerkedtem meg Deák pályájával, ami végül hosszú távú szakmai érdeklődéssé alakult. Tulajdonképpen e téma is egy alkalmi felkérésből nőtt ki, s utóbb elég érdekesnek találtam ahhoz, hogy folytassam a későbbiekben is. Nem emlékszem olyan szakmai dilemmára, amely a témaválasztáshoz vagy a konkrét útkereséshez kötődik; általában az aktuális munkák formálták a szakmai érdeklődésemet. Azt gondolom, hogy a véletlenek és a tudatos döntések összjátéka alakította a pályámat.

Hogyan kezdtél nemzetiségi kutatásokkal foglalkozni?

Tulajdonképpen e kutatás (amit az 1990-es években végeztem) szervesen fejlődött ki az Eötvös-munka elemzéséből, amelynek tetszett az a szellemi sokszínűsége, ahogyan történeti–filozófiai–társadalomfilozófiai nézőpontból a saját korára tekint. Az eredeti elképzelésem az volt, hogy az 1850–1860-as évek nemzetiségekről vallott gondolkodásának történetét írom meg, tehát kifejezetten eszmetörténeti összefoglalót terveztem. Ennek első lépését jelentette a kisdoktori dolgozat, ami a Mocsáry Lajos, Kemény Gábor és Eötvös közötti, röpiratok formájában folyó vitát vizsgálta. A későbbiekben ezt kívántam időben is kiterjeszteni, illetve e három személyen túlmutatva Magyarország szellemi látképét felvázolni. Végül a kutatásaim során elkezdtem nem klasszikus eszmetörténeti agyagokat, így kormányzati, levéltári forrásokat áttekinteni az 1850-es évekből, s a vizsgálódás során egyre érdekesebbnek találtam a magam számára a nemzetiségi konfliktusok mindennapjait, mint azok eszmetörténeti vonulatát. A nemzetiségi jelenségről Magyarországon vagy klasszikus kormányzattörténeti munkák láttak napvilágot, vagy a nemzeti mozgalmak vezetőinek műveit, illetve a törvényeket elemezték a kutatók. E korábbi megközelítéssel szemben én magam rendkívül érdekesnek találtam a nemzetiségi konfliktusok mikroszintű jelentkezését, illetve azt, hogy az 1850-es évekbeli kormányzat miként próbálkozott ezen apró, mindennapi konfliktusok kezelésével. Végül az eredeti eszmetörténeti programtól teljesen eltávolodtam, és megszületett „Nemzetiségi egyenjogúsítás” Kormányzati nemzetiségpolitika Magyarországon 1849–1860 között című PhD-dolgozatom. E kutatásokat követően kifejezetten élveztem a politikai, történeti, illetve mikroszinten információkat hordozó levéltári források feltárását, összeillesztését, valamint egymással történő szembesítésüket.

Katona Csabával a Ľudovít Štúr – magyar tükörben című konferencián

Mit tartasz a legfontosabb kutatási eredménynek ebből a kérdéskörből?

A legbüszkébb arra vagyok, hogy egy idegen nyelvű recenzióban egy külföldi szerző azt jegyezte meg, hogy ez a könyv olyan munka, amely a magyarországi nacionalizmus történetét nem szűk értelemben vett magyar paradigmákból tárgyalja. Ez azért is fontos számomra, hiszen az elemzés során tudatosan törekedtem arra, hogy levetkőzzem a saját nemzetiségi hovatartozásomból eredő elfogultságokat és sémákat. Ennek során próbáltam vizsgálni, hogy egy olyan történelmi trauma után, amit az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc jelentettek a magyar lakosságnak, miként lehetett (vagy nem lehetett) kezelni a nemzetiségi kérdést vegyes lakosságú területeken, valamint politikai motívumoktól függetlenül, milyen konfliktusok származtak az együttélésből (a nemzeti mozgalmak programjaitól teljesen függetlenül). Vagyis az volt a cél, hogy ne átpolitizált nemzeti elfogultságoktól vetített perspektívából tekintsek e periódusra.

Említetted Deák Ferenc politikai pályájának feltárására irányuló kutatásaidat is. Mesélnél részletesebben erről?

Az 1990-es évek kezdetén körvonalazódott egy terv Deák műveinek megjelentetésére, amely végül nem realizálódott. Később, a 2000-es évek elején keresett meg az Osiris Kiadó vezetése, hogy szeretnének egy szövegkiadást, amihez kapcsolódóan egy bevezető tanulmányt is publikálnának. Mindezt Deák születésének 200. évfordulójára (2003) tervezték. Molnár András felkért arra, hogy kutatásait, amelyek kifejezetten az 1849-ig terjedő időszakra korlátozódtak, egészítsem ki: ez követően jött a megkeresés a szövegkiadásban történő közreműködésre, aztán pedig a Vincze Kiadó életrajzi sorozata, amelynek ismét András volt a kezdeményezője. Mindezek kapcsán felmerültek kisebb tanulmánytervek, amelyeket részben megírtam, részben még dédelgetek. Az az igazság, hogy Deák mint személyiség elég távol áll tőlem, s nem tervezem klasszikus életrajz összeállítását.

1985-ben kezdtél tanítani a JATE Bölcsészettudományi Karán. Hogyan kerültél ide? Mennyiben szerepelt a korábbi terveidben a tanítás? Vagy kifejezetten kutatói pályára készültél?

Eredendően a tanítás nem szerepelt az elképzeléseim között, ennek ellenére, amikor az egyetemre kerültem tudományos segédmunkatársi státuszban, természetes volt, hogy a tanszéknek olyan emberre van szüksége, aki oktat is. Valójában szerencsém volt: az 1945 utáni magyar történelmet tanító fiatal kolléga akkor hagyta el váratlanul a tanszéket, és a szemináriumait nekem kellett megtartani. Bizonyos értelemben nagy-nagy merészség volt részemről elvállalni e felkérést, de úgy véltem, hogy talán a sajtóra alapozva tudok olyan kurzusokat tartani, amiben nem kell átideologizált történettudományi álláspontokat ismertetnem, s a cikkeken keresztül korrekt ismereteket tudok közvetíteni. Az 1945–1948 közötti időszak volt hangsúlyosabb a kurzusok során, az 1950-es évek kevéssé. Rengeteget készültem: számról számra átnéztem olyan sajtótermékeket, mint a Szabad Nép, a Népszava, a Kis Újság stb., ami hatalmas munka volt az első pár évben, de később már ebből tudtam meríteni. Ezzel együtt is tudtam folytatni a saját 19. századi kutatásaimat, de nyilván sokkal lassabban, mintha csak ezzel foglalkozhattam volna. 1989 után tarthattam elsőként 19. századi témakörben órákat, amelyek nagy részben forráselemzésre épültek, és ezekből nyilván magam is sokat tanultam. Valójában ez jó alapozást jelentett a kutatásaimhoz is. Később a dolog megfordult: tíz év után egyértelműen a kutatás került előtérbe.

Miként alakult tudományos érdeklődésed a későbbiekben?

Szinte kezdetektől fogva párhuzamosan dolgozom legalább két-három nagyobb témán. Az 1990-es évek közepén jutottam ki először Bécsbe, ahol lehetőség nyílt levéltári kutatások elvégzésére. Ekkor kezdtem tanulmányozni az államrendőrségi iratanyagból olyan aktákat, amelyekről tudtam, hogy nemzetiségpolitikai vonatkozásai is vannak. A HHStA kutatótermi szabályzata szerint azonban nem lehet tételenként kérni az iratokat, hanem az azokat tartalmazó egész dobozt kiadják. Az egyik ilyen dobozban leltem fel az első rendőrbesúgói kimutatást, amely a birodalom egészére fókuszált. Érdekesnek találtam, felírtam magamnak… Ez még talán kevés lett volna a kutatások elkezdéséhez, de szerettem volna hosszabb időt Bécsben tölteni.

Később az egy éves kutatást biztosító Lise Meitner Stipendium benyújtásnál úgy gondoltam, hogy az előbb említett rendőrségi témával fogok pályázni. Az államrendőrség működését kívántam feltárni a birodalom minden pontján, nem csupán az 1849–1860 közötti Magyarországon. Tulajdonképpen nem a témát választottam ismételten, hanem a gombhoz kerestem a kabátot, melyhez ez a lista adta az ötletet. Megkaptam az ösztöndíjat, miközben engem elsősorban nem az államrendőrség története érdekelt, hanem maga a korszak. 1996–1997-ben kezdtem az államrendőrség történetének feldolgozásába, amit végül 2014-ben fejeztem be.

2003–2004 körül elkezdtem a következő nagyobb kutatást, amit még mindig nem zártam le: a Schmerling-provizórium történetének feldolgozását, amelynek eddig nem született összefoglalása. Az 1849–1859 közötti időszak sokkal inkább kutatott a magyar történetírásban, bár ott is nagyok a hiányok. Berzeviczy Albert munkája erre az időszakra vonatkozóan már csak egy vázlatos kiegyezés-történetet nyújt, a halála ugyanis megakadályozta abban, hogy részleteiben kidolgozhassa. 2003 táján kezdtem el szisztematikusan ennek az időszaknak a kancelláriai és a helytartótanácsi elnöki iratanyagát kutatni az Országos Levéltárban, melyből egy monográfiát tervezek. A rendőrségi kutatásból nőtt ki A koronás Wargha – Egy kettős ügynök Kossuth és a császári rendőrség szolgálatában című könyvem, amely egy olyan emberről (Wargha István) szól, aki az 1850-es évtized első éveiben a császári rendőrség legeredményesebb rendőrinformátora volt, többek között a Szemere Bertalan által 1849 augusztusában elrejtett magyar királyi koronaékszereket is az ő információi alapján találták meg. Ez egyébiránt egy kifejezetten szórakozásból írt könyv volt, ahelyett, hogy elkészítettem volna az összefoglalót az államrendőrségről.

Milyen visszhangja volt a Wargha-életrajznak?

Magyarországon a legtöbb tudományos monográfiának nagyon mozaikszerű a fogadtatása, nincs pezsgő kritikai élet a szakmán belül, és nagyon ritka a folyamatos eszmecsere is, tehát általában recenziók formájában kapunk valamelyest visszajelzést munkánkról, emellett néhány magánbeszélgetés során. Jó kritikák születtek, de ettől eltekintve nem volt túlságosan intenzív a szakmai érdeklődés.

A korábban megjelent nemzetiségi könyvemnél négy-öt embert is megkértem arra, hogy olvassák el a kéziratot és tegyék meg észrevételeiket, közöttük például Niederhauser Emil és Somogyi Éva is véleményt mondott, amiért különösen hálás voltam nekik. Sokat jelentettek javaslataik. Az államrendőrségi könyvnél Hermann Róbertet kértem a kézirat véleményezésére. Pajkossy Gábornak szintén nagyon sokat köszönhetek, hiszen ő témavezetőként szerepet vállalt a nemzetiségi téma feldolgozásnál, vele továbbra is folyamatos szakmai kapcsolatban vagyunk.

Jelenleg párhuzamosan több kutatási projektben is szerepet vállaltál, mesélnél ezekről?

A Schmerling-provizórium történetének egyik résztémájaként rendkívül érdekesnek találtam a sajtóirányítással kapcsolatos iratokat. Néhány évvel ezelőtt elhatároztam, hogy a helytartótanács iratanyagai közül áttekintem a médiával kapcsolatban keletkezetteket, és készítek egy kismonográfiát a sajtócenzúráról, a tűrésről, a sajtószubvencionálásról a Schmerling-provizórium időszakában, megjelenése késő tavaszra várható. Emellett néhány éve bevontak az akkor folyamatban lévő Székelyföld története programba, s hosszas rábeszélést követően elvállaltam az 1849–1867 közötti időszak feltárását, noha korábban nem foglalkoztam sem Erdély, sem a Székelyföld történetével. 2016-ban jelent meg ez a háromkötetes munka, amiben nekem egy háromívnyi összefoglalóm szerepel erről az időszakról. Kutatási előzmények hiányában háromnegyed évet töltöttem azzal a levéltárban, hogy az erdélyi Gubernium anyagából átnéztem a székelyföldi ügyekre vonatkozó aktákat. Ebből az anyaggyűjtésből állítottam össze első változatban egy kismonográfia terjedelmű szöveget. A kijelölt három ívnyi terjedelemben nem volt lehetőségem sok mindent megírni, éppen ezért úgy gondoltam, érdemes lenne önállóan megjelentetnem az általam feltártakat, abban a reményben, hogy valaki a későbbiekben más kutatások során felhasználja ezeket. Egyelőre félretettem egy papírzacskóba, s valamikor a közeljövőben tervezem elkészíteni, ahogyan a Schmerling-provizórium történetéről szóló összefoglalót is.

Egy terület van ugyanis a Schmerling-provizórium kormányzatát illetően, amiről viszonylag keveset tudok még, ez pedig az oktatás irányítása, illetve az oktatáspolitika, ebben még szükség lenne kutatásokra, de olyan sok a kapcsolódó levéltári iratanyag, amelyből egyelőre nem látom át pontosan, mit lehet megvalósítani a téma lezárásához. Emellett néhány Deák-tanulmányt szeretnék megjelentetni, illetve van még egy tervem, ami egyelőre szintén csak elképzelés formájában létezik: egy tanulmánykötetet tervezek készíteni a magyar politikai elitnek Ausztriáról és az ausztriai lakosokról élő sztereotípiáiról, illetve fordítva, az 1840–1850–1860-as évekre fókuszálva, amiben a reformkor idejére is kitekintenék.

A kutatás és a tanítás mellett fontos szerepet vállalsz a tudományos közéletben az Aetas folyóirat főszerkesztőjeként. Hogyan kerültél a laphoz, és miként tudod összeegyeztetni itteni feladataidat más munkáiddal?

A tudományos közéletben játszott szerepem kifejezetten az Aetashoz kapcsolódik. A folyóiratot 1985-ben alapította három szegedi egyetemi hallgató. Az Aetas néhány évig hallgatói-történész szakmai lapként működött: az 1988-ban végzett alapítóknak el kellett dönteniük, hogy akarják-e tovább vinni a folyóiratot vagy az egyetem befejeztével sorsára hagyják, és mások folytatják korábbi kezdeményezésüket. Végül egy profi történeti folyóirattá történő átalakításáról határoztak, és ennek megfelelően a szerkesztőséget is újraszervezték. Ekkor kerestek meg többek között engem is, így kerültem 1990-ben az Aetas szerkesztőségbe. Az is egy véletlennek köszönhető, hogy olyan hamar főszerkesztő lett belőlem: ebben a lapátalakulásban a legnagyobb szerepet játszó Bellavits Istvánnak, az alapítók egyikének foglalkozásváltása volt döntő tényező, ő a helyi, lap, a Délmagyarország menedzsere lett. Őt Koszta László, szintén alapító, követte a szerkesztőség élén, aki egyéb tudományos, oktatási feladatai miatt egy év elteltével kérte felmentését, de továbbra is szerkesztőségi tag maradt. Így kerültem nem túlságosan nagy múltra visszatekintő szerkesztői tapasztalattal a főszerkesztői székbe, s erős kétségeim voltak arra nézve, mennyire tudom a rám bízott feladatot jól csinálni. Az én pozitív oldalam a kitartás, rendszeresség, szisztematikusság, tulajdonképpen ez az, amit leginkább a szerkesztésben is képviselni tudok. Az Aetasnak a tekintetben szerencséje volt, hogy kedvező időszakban, az 1980-as évek második felében jött létre, az 1990-es évek pedig az ilyen típusú civil kezdeményezések felkarolásának virágkorát jelentette. Pénzügyi forrásokat is lehetett biztosítani működtetéséhez, emellett a történész szakma is segítőkész volt ajánlásokkal, pályázati támogatásokkal…

Tulajdonképpen személyi kérdéseket illetően is kedvező helyzetbe kerültünk, feltehetően ez a hosszú távú működésünk egyik kulcsa is. A működés során persze vigyáznunk kell arra, nehogy velünk kihaljon a lap. Azon dolgozunk, hogy a régi szerkesztőségi tagjaink mellett időről időre újak is belépjenek – ők már egy másik generációt képviselnek, és amikor távozunk, tovább tudják majd vinni a lapot. Annak ellenére, hogy a szerkesztőség öregszik, a célok továbbra sem változtak: szeretnénk például a fiatal pályakezdők tehetséggondozását folytatni azzal, hogy komolyan vesszük az írásaikat, hogy segítséget adunk a szerkesztésben, tartalmilag lektoráljuk a kézirataikat, tehát olyan típusú szakmai támogatást biztosítunk, amit akár egy témavezető is nyújthat.

Vér Eszter Virág

Ezt olvastad?

Törő László Dávid fiatal kutató, a historiográfia lelkes művelője 2018 tavaszán szerezte meg doktori fokozatát a Debreceni Egyetem Történelmi és
Támogasson minket