„Erdély, Erdély kell nekünk!” – A román kisajátítási vágy és Erdély

Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békediktátum értelmében a Magyar Királyság elvesztette területének kétharmadát. Az elcsatolt területek között volt Erdély, Máramaros, a Partium és a Kelet-Bánság is, melyet a Román Királyság kapott meg. Ez összesen 102.813 km²-t jelentett, aminek köszönhetően Románia területe megkétszereződött, s balkáni nagyhatalommá vált.

Hajlamosak vagyunk a Magyar Királyság keleti felének elvesztését olyan események következményének betudni, melyek kizárólag a 20. század elejére datálhatók, s Bukarest Erdély iránti epekedését olyan vágynak tekinteni, ami a Nagy Háború kirobbanása környékén lobbant fel. Havasalföld és Moldva, a két román fejedelemség Erdéllyel történő egyesítésének gondolata azonban jóval korábban született.

Első ízben Naum Râmniceanu ortodox román szerzetes vetette fel 1802-ben, és 1804-ben az erdélyi román felvilágosodás jeles alakja, Ioan Budai-Deleanu is azt javasolta, hogy a Habsburgok uralma alatt egyesíteni kellene a három országot. 1848-ban a havasalföldi forradalom vezetői a Habsburg Birodalom gyors összeomlásának lehetőségével is számoltak, s úgy hitték, ez utat nyithatna a fejedelemségek és Erdély egyesülésének. A forradalom leverése nem vetett véget az álmok szövögetésének, 1852-ben Dimitrie C. Brătianu először használta a Nagy-Románia kifejezést. A hiú ábrándokba az sem rondíthatott bele, hogy akadt olyan neves történész Mihail Kogălniceanu személyében, aki – a tudományos tényeket figyelembe véve teljesen jogosan – „mániának” és „betegségnek” tartotta azt a dákoromán kontinuitás eszméjét, amivel a románság próbálta igazolni, hogy joga van Erdélyhez.

A 19. század közepére Erdély megszerzésének gondolata oly erősen jelen volt már a románság körében, hogy 1860-ban Alexandru Ioan Cuza fejedelmhez az erdélyi származású Alexandru Papiu Ilarian a következő mondatokat is tartalmazó memorandummal fordult:

„Az Egyesült Fejedelemségeknek Erdély nélkül nincs jövője Európában (…). Erdély nélkül bizonytalan és kétséges a léte, mely addig fog tartani, amíg az európai államok versengése és változó érdekei. Erdélynek a Fejedelemségekkel való egyesítése megmenthetné a Fejedelemségeket a haláltól, (…) és lerakhatná Románia öröklétének alapjait.”

Az 1877–1878-as törökellenes függetlenségi háború Románia nemzetközi tekintélyének növekedését eredményezte, amivel az erdélyi román egyházi és politikai vezetők is tisztában voltak. A függetlenné lett Román Királyságban egyre magasabbra csaptak a nacionalizmus hullámai, melynek cseppjeiből egyre több és több jutott a Kárpátokon túl lakó románoknak is. Az 1882-ben létrehozott „Carpați” (Kárpát) nevű kulturális egyesület már nyíltan beszélt arról, és hívta fel Románia lakosainak figyelmét arra, hogy az irredentizmus zászlóját mindenhol ki kell bontani. Tíz év se telt el, s a hasonló célokat maga elé tűző, az 1891-ben a bukaresti egyetemi ifjúság által létrehozott „Liga Culturală”-t (teljes nevén Liga a románok kulturális egységéért) már a bukaresti kormány is támogatta törekvéseiben. E liga sejtszerű hálózatot épített ki, s Nyugat-Európában megkezdte azt a tevékenységet, melynek egy vezérelve volt: a Magyar Királyság nemzetközi lejáratása, alapjainak aláaknázása, melynek következményeként Erdélyt Romániához lehet csatolni.

Liga culturală de la Paris. Sărbătoare naționalistă din 3/15 mai 1891 de la St. Cloud (Paris). De la stânga la dreapta: Noica, D. Brătianu, Vicol, Str. Brătianu, Boroș, Mounkton, V. Antonescu, Mihăescu, N. Doleanu (?), Bica, Costinescu, Ocașianu, Comșa, Luchian, Moțoc, Popovici, Mingopol, Alimănișteanu, Hermeniu. Forrás: Wikipédia

1883-ban a Román Királyság titkos szerződést kötött az Osztrák-Magyar Monarchiával. Ezzel a hármas szövetséghez csatlakozott, ami a román kormányt arra kényszerítette, hogy sokkal óvatosabban fogalmazzon Erdéllyel kapcsolatos céljait illetően. Ettől függetlenül titokban a magyarországi román iskolák továbbra is kormánytámogatásban részesültek Bukarestből, s az erdélyi román politikai vezetők a román fővárosban megírt forgatókönyv szerint cselekedtek. A romániai sajtót továbbra sem befolyásolta semmi abban, hogy a nagyromán törekvésekről szinte naponta cikkezzen. Mindez aztán meghozta gyümölcsét. Amikor a második balkáni háborúban 1913. július 3-án Románia mozgósított, országszerte hazafias lelkesedés lett úrrá, s általános öröm övezte azt, hogy Bukarest végre a Monarchiától független lépésre szánta el magát. A külső szemlélő, aki nem ismerte a mozgósítás fő célját, azt hihette, hogy Románia a dualista Magyarország ellen kíván háborút indítani. A Dunán átkelve a román katonák azt skandálták: „Erdélybe!”. Bár a Nagy Háborúba a Magyar Királyság úgy sodródott bele, hogy formálisan Románia a szövetségese volt, a napnál is világosabb volt, hogy rövid időn belül hivatalosan is egymás ellenségeivé válnak. Hogy miért? A románság kollektív mentalitását ekkor már a korabeli katonai induló azon sora határozta meg, ami így szólt: „Erdély, Erdély kell nekünk, Erdély!”.

A fentiekben röviden bemutatott, Erdély után érzett román vágy kialakulása és végül már-már betegessé válása a román társadalomban, csupán ízelítő L. Balogh Béni hiánypótló tanulmányából, melyet bevezetőnek szánt az általa szerkesztett, „Románia és az erdélyi kérdés 1918–1920-ban” címet viselő kötetbe. A kilencvennyolc – köztük nyolcvanhat román, tíz francia és két angol nyelvű – dokumentum vagy dokumentumrészlet, mely a kötet nagyobb részét teszi ki, magyar nyelven még sehol nem jelent meg, pedig ismeretük nélkül nehezen érthetőek meg a korabeli román külpolitika érdekek és annak mozgatórugói. Az iratok elolvasása lehetőséget teremt az olvasó számára, hogy világossá váljon az, mi alakította a 20. század eleji román politikai és katonai elit mentalitását, s mindemellett a „szereplők” személyes motivációira is fény derül. A dokumentumok kronologikus sorrendben, folyamatos számozással, szöveghű fordításban találhatóak meg a kötetben. Címekkel vannak ellátva, mindegyiknél feltüntetve a forrás szerzője, a címzettel és a keltezéssel együtt. A témában kevésbé jártas olvasó is könnyen eligazodik, hiszen lábjegyzetekben az előforduló személynevekhez rövid életrajzot közöl a szerkesztő, ismerteti a nyilvánvaló tévedéseket és/vagy elírásokat, megadja az idegen szavak és mondatok magyar jelentését.

Megtudhatja továbbá az, ki kezébe veszi és olvassa e forráskiadványt, hogy miképpen foglalta el és fosztotta ki a román hadsereg Erdélyt, miképpen juthatott el 1919 augusztusában a magyar fővárosig, s azt is, milyen diplomáciai lépéseket tett a román kormány annak érdekében, hogy az első világháborút lezáró párizsi békekonferencia jóváhagyja a katonailag már megszállt Erdély Román Királysághoz való csatolását.

Az iratközlést megelőző terjedelmes bevezető tanulmány a legújabb magyar és román kutatási eredmények felhasználásával készült, megírásához L. Balogh Béni a legfrissebb román és magyar szakirodalmat használta. Összegzi az eddigi ismereteinket a témáról, ugyanakkor egy széles kontextusba emeli Románia és az erdélyi kérdést. Az előzmények felvázolásával egyfajta értelmezési keretet kínál az olvasó számára. A könyv szerkezete, tipográfiája kifogástalan. A gyulafehérvári nyilatkozat, valamint a román megszállás és kifosztás centenáriumi évei után, a trianoni békediktátum centenáriumának esztendejében szakmailag és tartalmilag elsőrendű, hiánypótló kötettel rakta igen magasra a mércét a szerző, azok számára is, kik a témát kutatják. L. Balogh Béni könyvét olvasva csupán egy hiányérzete támadt e sorok írójának: Miért nem többkötetes mű? Miért véges a könyv? Nehezen telik be vele az ember, újabb és újabb dokumentumokra lennénk kíváncsiak a témában. Várjuk a folytatást! 

Köő Artúr

Az ismertetett kötet adatai: Románia és az erdélyi kérdés 1918-1920-ban. Dokumentumok. Szerk. L. Balogh Béni. Budapest, Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2020. 258. oldal.

Ezt olvastad?

Az 1956-os forradalom és szabadságharc a 20. századi magyar történelem kiemelt eseményei közé tartozik. Az október 23-i évforduló kapcsán összegyűjtöttük