Erdélyi menekültek Magyarországon 1939−1944 között

Az országhatárok módosulásai, az impériumváltások rendszerint kisebb-nagyobb népességmozgással, kényszervándorlással járnak. Az első világháború végén is ez történt a Kárpát-medencében: 1918 és 1924 között az utódállamokból mintegy 350 ezer magyar menekült a trianoni Magyarország területére. Közülük nagyjából 197 ezren a Romániához csatolt Erdélyből. Az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntés hasonló demográfiai folyamatokat idézett elő: több százezer embert érintő menekülthullám vette kezdetét az újonnan meghúzott határ mindkét oldalán.

Az erdélyi magyarok nagyobb arányú menekülése már a bécsi döntést megelőző hónapokban megindult, 1940 őszétől pedig tömegessé vált. 1939−1944 között mintegy 200 ezer menekült érkezett Romániából a magyar közigazgatás alatt álló területekre. Azaz nagyjából annyian, ahányan két évtizeddel korábban menekültek Erdélyből a trianoni Magyarországra. Ellenkező irányba, tehát a magyar fennhatóság alá került Észak-Erdélyből az 1940 augusztusa és 1944 márciusa közötti időszakban a korabeli bukaresti statisztikák szerint 221 ezer román menekült el, vagyis valamivel többen, mint ahány dél-erdélyi magyar elhagyta Romániát.

A menekültek többségét már a határátlépés után nyilvántartásba vették a magyar hatóságok. Egységes szempontok szerint azonban csak jóval később, 1944 februárjában írta össze őket a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság (KEOKH). A kitöltött nyilvántartólapokat a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) dolgozta fel, és még abban az évben közzétette az összeírás végeredményét és legfőbb adatait. Eszerint 1938. január 1. és 1944 februárja között a romániai menekültek és áttelepítettek száma összesen 204 ezer fő volt. Közülük 14 ezren az 1941. május 11-én aláírt magyar−román megállapodás értelmében hivatalosan áttelepült bukovinai székelyek voltak. Őket Bácskába, az onnan eltávolított szerb telepesek, az ún. dobrovoljácok helyébe költöztették a magyar hatóságok. 1944 őszén azonban menekülniük kellett a szerb partizánok elől. Túlnyomó többségüket később Tolna és Baranya megyékben helyezték el, a vagyonuktól megfosztott és kitelepített németek házaiban.

A menekültek száma tehát hivatalosan, az 1944-es összeírás szerint − a 204 ezerből levonva a 14 ezer bukovinai telepest − 190 ezer volt. Tekintetbe kell azonban vennünk, hogy az összeírás során valószínűleg olyan menekültek is akadtak, akik nem jelentkeztek a KEOKH-nál, időközben elhunytak, vagy éppen katonai szolgálatukat teljesítették a harctéren. Éppen ezért, a KSH következtetése szerint, a menekültek számát bízvást tehetjük kétszázezerre, sőt annál valamivel többre. Közülük 12−14 ezren a második bécsi döntést megelőző mintegy másfél év során érkeztek Magyarországra. A legelsők 1939 tavaszán, a kárpátaljai bevonulást követően menekültek el, s a romániai Szilágy és Szatmár megyékből, a határ menti községekből származtak. Nagy részük katonaköteles fiatal férfi volt: sokan a tényleges katonai szolgálat ideje alatt jöttek át, mások behívóparancsot kaptak. Egyre nagyobb számban érkeztek „polgári” menekültek is. 1939 őszén a Magyarországon tartózkodó és nyilvántartásba vett erdélyi menekültek száma összesen mintegy kétezer volt. A legtöbben Csengernél jöttek át, mert román részről itt volt a leggyengébb a határőrizet és a terep is itt kedvezett a szökésnek.

A menekültek növekvő száma két ok miatt is aggasztotta a magyar kormányt. Egyrészt azért, mert tábori elhelyezésük, hatósági ellátásuk sokba került, másrészt nemzetiségpolitikai szempontból aggályosnak vélték az erdélyi magyarság számának apadását. Éppen ezért „bizalmas propagandával” kívánták elejét venni a további menekülésnek. Mindettől függetlenül, humanitárius okokból, Teleki Pál miniszterelnök már 1939 augusztusában utasítást adott a Miniszterelnökség Nemzetiségi és Kisebbségi Osztálya munkatársainak, hogy – más minisztériumokat is bevonva – beszéljék meg az erdélyi menekültek gondozásba vételének ügyét, és tegyék meg sürgősen a szükséges intézkedéseket.

A Belügyminisztérium (BM) keretein belül 1939. december közepén megalakult az Országos Menekültügyi Hivatal. Vezetője id. Antall József volt, aki a BM IX. osztályának vezetőjeként, menekültügyi kormánybiztosi megbízással a lengyel menekültügyet is irányította. A menekültek segélyezése terén önzetlen munkát végzett az Erdélyi Férfiak Egyesülete Csipán János főtitkár vezetésével, valamint az Erdélyi Menekült Magyarok Megsegítésére Alakult Bizottság, melynek elnöke Teleki Pálné volt, ügyvezetője pedig dr. Mihailich Győzőné.

Id. Antall József, 1930-as évek. Forrás: id. Antall József: Menekültek menedéke. Emlékek és iratok. (Szerk.: Kapronczay Károly.) Budapest, 1997

A második bécsi döntés kihirdetését követő napokban az új határ mindkét oldalán valóságos népvándorlás vette kezdetét. Becslések szerint csak Kolozsvárról − amely visszakerült Magyarországhoz − 1940. szeptember 3-ig mintegy hétezer román távozott. Szemtanúk leírták, hogy azokban a napokban végeláthatatlan tömeg hömpölygött az országutakon, a vasútállomások épületei megteltek; lovas fogatok, marhaszekerek, teherautók és vonatok szállították a menekülő román lakosságot. A fejvesztett menekülés különösen az észak-erdélyi román tisztviselők és értelmiségiek körében öltött nagy méreteket. Kolozsvár legfőbb román tisztviselői, élükön a polgármesterrel, már a bécsi döntés másnapján összecsomagoltak és Romániába távoztak. A legtöbb román menekült 1940 végéig hagyta el Magyarországot − négy hónap alatt több mint 88 ezren. A következő években is viszonylag magas maradt a számuk: 35 ezer (1941), 74 ezer (1942), 21 ezer (1943), közel háromezer (1944 első két hónapja).

Ami a magyar menekülteket illeti, a KEOKH már említett összeírása szerint 1940 szeptemberétől 1944 februárjáig 74 500 családfő és egyedülálló személy érkezett Romániából, elsősorban Dél-Erdélyből. Családtagokkal együtt az összlétszám − természetesen csak a regisztráltaké − 176−178 ezer lehetett. A menekült családfők és egyedülálló személyek száma (tehát azok, akikről az összeírás során külön nyilvántartólapot vettek föl) a határátlépés időpontját illetően a következőképpen alakult: 40 ezer (1940. augusztus végétől 1941. február végéig), 9 ezer (1941 márciusától az év végéig), közel 16 ezer (1942), 9 ezer (1943), 200 (1944. január). A legtöbben tehát − akárcsak a román menekültek esetében − a bécsi döntés utáni hónapokban távoztak. Korabeli jelentések szerint a Romániánál maradt Brassó városában és a megyében a döntés leírhatatlan elkeseredést váltott ki, s már másnap megindult a „kivándorlás” a Magyarországhoz visszacsatolt Székelyföldre. Dél-Erdély többi magyarlakta vidékén is hasonló helyzet állt elő. A Brassótól Aradig vezető vasútvonal mentén, Segesvár, Medgyes, Kiskapus, Gyulafehérvár, Déva állomásain nagy tömeg várta az Észak-Erdély felé tartó vonatokat. A magyarokon valóságos „szabadulási láz” lett úrrá. „Romániában nincsen mit keresnie, és nincs semmiféle jövője egy magyar embernek” − fogalmazta meg a közhangulatot egy menekült. A budapesti kormány engedélyével a regáti magyarok szinte mind átköltöztek, Dél-Erdély egyes vidékein pedig aggasztó méreteket öltött a menekülés. Nagyrészt ennek az exodusnak tudható be, hogy 1940−1944 között a dél-erdélyi magyarság száma mintegy 40%-kal csökkent, s e nagyarányú térvesztés mind a mai napig érezteti hatását a Temesvár − Arad − Brassó által körülhatárolt térségben. Legtöbben a nagyvárosokból és a Zsil-völgyéből távoztak. Jó részük munkás, napszámos, cseléd volt; sokan közülük csak átmeneti jelleggel, munkaalkalmat keresve telepedtek meg korábban Dél-Erdélyben. A Magyarországra való átköltözés azonban a dél-erdélyi városok magyar értelmiségi-, tisztviselői-, iparos- és kereskedőrétegét is megtizedelte. A román kormány súlyosan diszkriminatív, intézményesen románosító politikája ezt nagymértékben elősegítette. A falvak lakóit a menekülés viszonylag kevéssé érintette, közülük leginkább a katonaköteles ifjak távoztak.

Sajtótudósítás a dél-erdélyi menekültekről. Reggeli Magyarország, 1940. szeptember 22., 3. o.

A dél-erdélyi menekültkérdés mielőbbi rendezését elsődleges feladatnak tekintették Budapesten. A követendő alapelv az volt, hogy a „Regátból”, azaz Óromániából jöjjön át minden magyar, a dél-erdélyiek viszont – a remélt további területi revízió érdekében – maradjanak lakóhelyükön. Éppen ezért az Észak-Erdélybe bevezetett katonai közigazgatás – a minisztertanács határozata nyomán – 1940 szeptemberében megtiltotta a közszolgálati állások menekültekkel való betöltését. Nem maradtak el a dél-erdélyi magyarság megnyugtatását szolgáló sajtónyilatkozatok, a helyben maradásra buzdító felhívások sem. Mindez eredménytelennek bizonyult, és folytatódott a nagyarányú menekülés.

A már Magyarországon tartózkodó dél-erdélyi menekültek ügyeinek hatékonyabb intézése végett 1940 októberében dr. Bonczos Miklós belügyi államtitkár vezetésével megalakult az Országos Menekültügyi Kormánybiztosság. Bonczos a menekültek munkába állítását, és ezáltal a társadalomba való mielőbbi beilleszkedésük előmozdítását tartotta elsődleges feladatának. Ezt többé-kevésbé sikerült is megvalósítania: egy év elteltével a már elhelyezkedett menekültek száma jóval meghaladta a százezret, így állami támogatásra „csak” nyolcezren szorultak. A menekülteknek persze sok esetben azzal kellett szembesülniük, hogy életkörülményeikben kedvezőtlen változások álltak be: a társadalmi ranglétrán a korábbihoz képest alacsonyabb fokra csúsztak le, és megélhetésük is jóval nehezebbé vált. Főleg a korábban önálló gazdálkodók és iparosok száma csökkent le. Magyarországon ugyanis sokan közülük kénytelenek voltak munkásnak, cselédnek, vagy napszámosnak állni.

Bonczos Miklós 1930 körül. Forrás: Wikipedia

Kövessünk nyomon egy-két egyéni sorsot a sok tízezer közül. Zemlényi István a második bécsi döntés előtt Fogarason volt pékmester. A „magyarság üldözése” miatt azonban 1940 októberében neki is menekülnie kellett szűkebb családjával, idős szüleivel és négyéves unokájával együtt. A Magyarországhoz visszakerült, Udvarhely vármegyei Székelyvéckére szeretett volna eljutni, ahol rokonai éltek. A határnál azonban a román katonák csak azzal a feltétellel engedték tovább, ha odaadja nekik az összes megtakarított pénzét, nyolcezer lejt. Véckén nem talált munkát magának, ezért családjával az Esztergomban szerény anyagi körülmények között élő iparos öccséhez utazott. Itt alkalmi munkákat vállalt, de ezekből nem tudta eltartani családját. Segélykérő levele nyomán a belügyminisztérium utasította az esztergomi polgármesteri hivatalt, hogy segítse őt munkába állni. A polgármester pékműhelyt és péküzletet ígért neki a közeli Sárisápon, de ezeket csak 1941. június 15-étől tudta volna biztosítani. Zemlényi nem akarta, vagy nem tudta kivárni a viszonylag távoli határidőt, és a jobb megélhetés reményében Csíkszeredába távozott a rokonságához. Elutazása előtt 20 pengő segélyt és ingyenes vasúti jegyeket kapott az esztergomi polgármesteri hivataltól. További sorsát nem ismerjük.

András és János, a dél-erdélyi fiatal testvérpár egy Ungváron kelt részletes levélben számolt be otthon maradt szüleinek az 1940. őszi menekülésükről. Nem tudjuk, hogyan jutottak át a határon, mivel csak magyarországi „kalandjaikat” részletezték. Baróton kilenc napig voltak, innen katonaautóval Székelyudvarhelyre, taxival pedig Marosvásárhelyre mentek. A következő úti cél Szászrégen, majd Beszterce volt. Itt vonatra ültek, majd Désen átszálltak Kolozsvár felé. A „kincses városban” két napot töltöttek, de nem szerették ott a sok menekült és a nagy kosz miatt. Nagyváradra vonatoztak, ahol menekülttáborban helyezték el őket. Munkára jelentkeztek, és három hétig a román hatóságok által visszaszolgáltatott lovakat őrizték egy gyártelepen, éjjel-nappal, esőben és sárban. 1700 lejt kerestek, amiből egy rend ruhára és egy nadrágra futotta. Nagyváradról Ungvárra majd Máramarosszigetre mentek, ahol egyik rokonuk a nagyobbik testvért, Andrást besorozta csendőrnek. A vizsgán az 57 jelentkező közül András végzett az első helyen. János, akit fiatal kora miatt nem vettek fel, abban reménykedett, hogy hamarosan ő is csendőr lehet. Jó lenne tudni, vajon teljesült-e az álma, és később hogyan boldogult a testvérpár az új hazában. Az iratokból azonban minderre nem derül fény.

A m. kir. rendőrség lőkösházai határszéli kirendeltségének 1940. október 23-i jelentése (Részlet)
Jelzet: MNL OL K-28-1940-O-20782

Összegzésként elmondható: az 1939–1944 közötti romániai menekültkérdés kezelése során a magyar kormányzat a „magasabb” nemzetpolitikai szempontok figyelembevételével járt el, azaz a határrevízió reményében minden tőle telhető eszközzel igyekezett elejét venni az erdélyi magyarság kiáramlásának, a menekültügyet alapvetően mégis egy sürgősen kezelendő szociális problémának tekintette. Teleki Pál miniszterelnök ösztönzésére a menekülteket gondozó állami és társadalmi szervek igyekeztek minél humánusabban eljárni, s éreztetni a hazatérőkkel, hogy „itthon vannak, vártuk őket”. A társadalmi szolidaritásnak és a Bonczos Miklós által vezetett kormánybiztosság tevékenységének köszönhetően a menekültügy szociális szempontból végül is rendeződött, bár az elért eredmények nagy részét elsodorták az 1944 őszi történések: Észak-Erdély elvesztése, valamint a trianoni határok közé visszaszorított Magyarországot elárasztó újabb menekültáradat.

L. Balogh Béni

Ajánlott irodalom:

Ablonczy Balázs: A visszatért Erdély, 1940−1944. Budapest, 2011

L. Balogh Béni: Az erdélyi magyar menekültkérdés 1939 és 1944 között. Regio, 1999, 3–4. sz. 243–265. o.

L. Balogh Béni: Magyarok Dél-Erdélyben és Észak-Erdélyben (1940−1944). http://itthon.transindex.ro/?cikk=17965

Mihailich Győzőné: Asszonyok a vártán. Menekült magyarok emlékkönyve. Budapest, 1942

Ezt olvastad?

NATO 25 – Magyarország negyed évszázada a NATO-ban

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A

X