Eretnekség és inkvizíció – interjú Györkös Attilával

Az eretnekség és az inkvizíció a történeti irodalom mellett a szépirodalom számára is temérdek témával szolgált. Sajnos a ponyvának is, aminek legújabb „ékkövei” számtalan tévhitet terjesztenek a gyanútlan olvasók között. Mai interjúnkban tisztázunk néhány fogalmat és folyamatot, melyben Györkös Attila segít nekünk.

Kép forrása: Grafosfera

Újságunk indulásától kezdve arra törekszünk, hogy más történelemmel foglalkozó médiumokkal együttműködjünk. Ennek eredményeként kapcsolatba léptünk a debreceni Campus Rádió Elveszett Ereklyék c. történelmi magazinműsorának két szerkesztőjével, Köpösdi Jutkával és Forisek Péterrel. Idén negyedik éve hallgathatók az FM 90 MHz-en Debrecen 30 km-es körzetében minden hétfőn 19:00-tól a rádió Egyetem Tér című műsorában. Rendszeresen készítenek történelmi témájú interjúkat az egyetem oktatóival.

Mai Portré rovatunkban egy, a januári adásban lement interjút olvashatnak az érdeklődők Dr. Györkös Attilával, a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Kar Történelmi Intézet Egyetemes Történeti Tanszék adjunktusával, a Magyarország a középkori Európában Lendület kutatócsoport tagjával. Kutatási témája a középkori és kora újkori egyetemes történelmen belül a francia-magyar diplomáciai kapcsolatok a középkorban és a középkori latin nyelvű prédikációs tevékenység, példázatok. Utóbbi témán belül került kapcsolatba az eretnekséggel. „Az “üldöző társadalom” felé: eretnekség a 13. századi példázatokban” című tanulmánya az intézet éves folyóiratában, a Történeti tanulmányokban 2007-ben jelent meg. Forisek Péter műsorszerkesztő középkori eretnekmozgalmakról, eretnekségekről, eretneküldözésről kérdezte.

Kép forrása: Magyarország a középkori Európában – Facebook oldal

Elveszett Ereklyék: Köszöntöm Dr. Györkös Attilát, a Debreceni Egyetem Történelmi Intézetének oktatóját. Mai műsorunkban a középkori eretnekmozgalmakról, eretnekségekről, eretneküldözésről fogunk beszélni. Kit tekintünk eretneknek? Mitől lesz eretnek valaki?

Györkös Attila: Nehéz erre pontosan válaszolni. A középkorban sem volt egyértelmű a fogalom. Nagyjából azt lehet mondani, hogy eretneknek azt tekintették, aki a keresztény egyház tanításaival szemben valamilyen más tanrendszert fogalmazott meg, vagy néhány kérdésben ellentmondott az egyház hivatalos tanításainak. 

Milyen lehetőségek voltak erre? Mit jelent az, hogy ellentmond az egyház tanításainak?

Azt jelenti, hogy akár dogmatikai kérdésekben, lásd Szentháromságtan például…

Mit jelent az, hogy dogma?

A dogma az a hittételek hivatalos megfogalmazását jelenti, amelyet az egyház egyedüli igazságként fogadott el, tehát más módon nem lehetett értelmezni ezeket a tanításokat vagy tételeket.

És aki ezzel szembe ment, az volt eretnek?

Így van. Tehát azt kell látni, hogy eretneknek az számított, aki születését vagy a társadalmi helyzetét tekintve kereszténynek született, vagy kereszténynek számított, de az életében valamikor olyan tanokat kezdett el képviselni, vagy olyan tanításokat kezdett el követni,  hinni, amelyek az egyház szerint megengedhetetlenek voltak. Ebben különbözik például más vallások híveitől. A középkorban egy zsidót vagy egy muzulmánt nem tekintettek eretneknek, mert nem volt keresztény. Viszont a nyugat-európai lakosság zöme keresztény volt, hasonlóképpen a kelet-európaiakhoz, így az eretnekség csak ezeken a társadalmi csoportokon belül alakulhatott ki.

1054-ben volt egy nagy egyházszakadás, amikor a nyugati és a keleti egyház, a római pápa és a konstantinápolyi pátriárka kölcsönösen kiátkozta egymást. A szkizma után a keleti egyházat eretneknek tekinti a középkori nyugati egyház?

Hivatalosan nem. A gyakorlatban azonban néha előfordul. Őket úgynevezett szkizmatikusoknak, szakadároknak tekintik. Ez azt jelenti, hogy elsősorban egyházszervezeti és egyházfegyelmi kérdésekben különülnek el a római katolikus egyháztól. Tehát hivatalosan nem tekintették őket eretneknek. A valóságban azonban gyakran előfordult, hogy igen. Például a negyedik keresztes háború idején, 1204-ben, amikor a Nyugat-Európából érkező keresztesek elfoglalják Konstantinápolyt, a Bizánci Birodalom fővárosát, akkor a kereszteseket többek között az a hevület is fűtötte – az anyagi javak megszerzésének vágya mellett – hogy leszámoljanak az ő szemükben eretneknek minősülő szkizmatikusokkal, a görögökkel. Tehát hivatalosan nem voltak eretnekek, a gyakorlatban azonban a nyugati ember szemében azoknak számíthattak.

Milyen eretnekmozgalmakat ismerünk a középkorból?

Az eretnekségnek több formája van, számos módon lehet őket elkülöníteni. Például az egyik ilyen elkülönítés a tanrendszerek szerint lehetséges. Vannak olyan csoportok vagy egyének, akiket az egyház azért tekintett eretneknek, mert reformokat akartak megvalósítani. Ilyennek mondhatjuk például a valdenseket vagy a huszitákat, vagy ad abszurdum Luthert és a protestánsok is – legalábbis kezdetben – eretneknek minősültek. Tehát vannak úgynevezett reformer irányzatok, amelyek tulajdonképpen az alapvető keresztény hittételeket nem kritizálják, például a Szentháromságtant vagy Jézus Krisztus Istenségét, csupán életmódbeli reformokat követelnek, vagy egy-két tantétel kritikáját fogalmazzák meg. Aztán vannak olyan eretnekmozgalmak, melyeknek tanai annyira eltérnek a kereszténységtől, hogy ezeket gyakorlatilag más vallásnak is lehet tekinteni. Klasszikusan ilyenek például az úgynevezett dualista eretnekségek. A dualizmusnak az a lényege, hogy általában egy jó és egy rossz istenben hisznek, a sötétség és a fény istenében, és a világot ezek harcaként látják. A középkorban vagy a késő antikvitásban ilyenek például a gnosztikusok, a manicheusok, vagy a középkorban a legismertebbek a katarok, más néven az albigensek.

Elhangzott a késő antikvitás. Az eretnekségek „nagy korszaka” a 12-13. század Nyugat-Európában. Ezeknek az akkori eretnekségeknek van-e valami ókori előzménye, vagy ezek hirtelen megjelennek Európában és ismertté válnak?

Ez a történettudományban nagyon vitatott kérdés. Például itt van a katarok ügye, akik a 12. században jelennek meg Nyugat-Európában, a német területeken, Dél-Franciaországban és Észak-Itáliában. Az ő tanaik annyira hasonlítanak a késő antik manicheus eretnekekére, hogy a korban is – tehát a 12-13. században – nagyon gyakran „új manicheusoknak” nevezik őket. A modern történészek közül is sokan vannak, akik látnak egyfajta folytonosságot a késő antik mozgalmak és az első ezredforduló utáni jelenségek között. Más történészek azt mondják, hogy önállóan kialakult tanredszerekről van szó. Ez történészi vita tárgyát képezi ma is.

Említetted a katarokat. Ha jól tudom, ez a görög „katharosz”, „tiszta” szóból származik. Mik az ő fő tanításaik? Mi az, amiben ők különböznek a hivatalos korabeli római, katolikus kereszténységtől?

Azt lehet mondani, hogy majdnem mindenben, szinte egy új egyház. Ahogy mondtam, vallási dualisták. A véleményük az, hogy az ószövetségi Atyaisten tulajdonképpen rossz isten volt, mert ő teremtette meg a Földet, ő teremtette meg az anyagot. A katar tanítások szerint pedig az anyag rossz. Ezzel szemben az Újszövetség Istene, Jézus Krisztus a jó isten, mert ő mutatja meg az embereknek, hogy hogyan lehet elhagyni az anyagi világot, hogyan lehet csak a lélekre koncentrálni. A katarok számára ez az alaptanítás, a lélek tisztelete és a test, az anyagi világ elhagyása. Amiből aztán rengeteg, ma már azt mondhatnánk, furcsa dolog származik, például, hogy elvetik a földművelést, elvetik a házasságot, és elvetik a közösülést is azzal az indoklással, hogy a szexualitás utódokat hoz létre, ami pedig nem egyéb, mint a lélek anyagi fogságba vetése. Ezért ők szigorúan aszketikus életmódot igyekeznek élni.

Van egy híres vagy hírhedt mondás, ha jól emlékszem, egy egyházi vezetőtől származik, miszerint: „Öljétek meg mindet, Isten majd megismeri az övéit!”. Ez egy hírhedt, eretnekek elleni keresztes hadjáratban hangzott el, mikor elfoglaltak egy olyan várost, ahol az eretnekek voltak többségben. Mi is ez a történet és mi is a háttere ennek?

A történet ismét a katarokhoz vezethető vissza, vagy ahogy Dél-Franciaországban nevezték őket, az albigensekhez. A 12-13. században Dél-Franciaország volt a katar eretnekség központja. Nincsenek pontos adataink róla, hogy mennyien, de a lakosságnak körülbelül az egyharmada az eretnek irányzatokhoz tartozott. Őket a helyi hatalom nem volt hajlandó üldözni, az egyháznak pedig nem volt rá lehetősége világi támogatás hiányában. Ezért 1209-ben III. Ince pápa keresztes háborút hirdetett Dél-Franciaország ellen, az ottani eretnekek megsemmisítésére. Ez az első olyan keresztes hadjárat, amely nem a Szentföld felszabadítása vagy a pogányok megtérítése érdekében születik, hanem keresztény földön zajlik. És ennek a keresztes háborúnak a során hangzik el ez a hírhedt mondat, amikor a keresztesek az első komoly dél-francia települést, Béziers városát próbálják elfoglalni, ahol a lakosságnak egy része eretnek, a többség azonban nem. Béziers kb. 15 ezres város, ami abban a korban elég nagynak számított. Amikor a keresztes katonák megrohamozzák a falakat, nagyon gyorsan bejutnak és kezdetét veszi a mészárlás. S ebben a környezetben hangzott el állítólag az imént említett mondat, mert a katonák nem tudták megkülönböztetni, hogy ki eretnek és ki igaz hívő katolikus a városban. Így megkérdezték a keresztes háború pápai küldöttét, egy ciszterci apátot, hogy hogyan tudják megkülönböztetni – ha mondhatjuk így: a rosszat a jótól. Ekkor hangzott el állítólag ez a mondat: „Öljétek meg mindet, Isten majd megismeri az övéit!”. Valójában azonban, bár nagyon sokszor szokták idézni, majdnem biztos, hogy nem hangzott el, vagy ha igen, akkor nem ebben a formában. Egyetlen egy forrást ismerünk erről, senki más nem beszél róla. A mészárlás ténye ugyanakkor igaz, a város majdnem valamennyi lakóját megölték az ostrom hevében.

Elhangzott 12. század végén élő III. Ince pápa neve, akinek a nevéhez fűződik az inkvizíciónak az újjászervezése, illetve megerősítése. Mi is az az inkvizíció és kik is azok az inkvizítorok?

Az inkvizíció egy egyházi bíróság, sőt egy bírósági nyomozati forma a középkorban. Ekkor ugyanis nem volt még rendőrség, nem volt ügyészség. Magyarul a világi hatalom hivatalból nem nyomozott a bűnesetek után. Ha feljelentés érkezett, akkor elindult egyfajta vizsgálat, de egyébként nem. Az egyházi eljárás más volt, az inkvizíciós eljáráson azt értjük, hogy az egyház hivatalból is nyomozott. Feljelentés nélkül is, például az eretnekek után. Ennek a 13. század előtt volt egy hagyományos formája, az úgynevezett „püspöki inkvizíció”, amikor az egyházi hatóságoknak, a püspököknek volt a feladata az eretnekek felkutatása, az eretnekség felszámolása. Ez azonban, ahogy említettem, például Dél-Franciaországban – de más területeken, mint Észak-Itáliában – sem működött jól világi támogatás hiányában. Ezért a 13. század elején, az 1230-as években a pápai rendeletek inkvizíciós, nyomozati szerveket küldenek az eretnekek által legsújtottabb vidékekre. Ez konkrétan azt jelenti, hogy néhány szerzetest vagy néhány, a teológiában járatos egyéb egyházi személyt a pápa külön engedéllyel, külön felhatalmazással elküld egy-egy vidékre. Ez a személy az inkvizítor, az ő feladata, hogy felkutassa és felszámolja helyben az eretnekeket. Nagyjából így lehetne a lényegét összefoglalni. Annyit tennék még hozzá, hogy a közhittel ellentétben a középkori inkvizíció egyáltalán nem volt olyan brutális, sem olyan jól szervezett, mint mondjuk később a 16. századi spanyol, portugál vagy pápai inkvizíció. Ezt nagyon gyakran összekeverik a szakirodalomban is. Az újkori formája sokkal „modernebb és hatékonyabb”, a középkori inkább alkalmi jelleggel működik egy-egy adott területen.

Az egyházon belül is van egy nagy reformmozgalom ebben az időszakban a 12-13. század fordulójától kezdve. Alakul két új szerzetesrend, a ferencesek és a domonkosok, akiknek az elképzelései, a regulája elég sok mindenben hasonlít az eretnekek követeléseinek egy részéhez, például a szegénység, a vagyonról történő lemondás. Te a domonkosokkal foglalkozol behatóbban, őket mi mentette meg, hogy ne legyenek eretnekek?

A 13. század elején, amikor megindul a városodás, akkor előtérbe kerül a szegénység ideálja, mert a nagyvárosokban sok volt a nincstelen. Ráadásul a korábbi egyházi szervezetek nem nagyon foglalkoztak a polgárosodás új jelenségével. Erre válaszként jött létre az úgynevezett kolduló mozgalom, amelynek valóban ez a két legnagyobb rendje van, a ferencesek és a domonkosok. A domonkosok azért érdekesek, mert maga Szent Domonkos, ez a spanyol származású pap, az egész életét a missziós tevékenységnek, a hit terjesztésének áldozta. Érdemes megemlítenünk, hogy először Magyarországra akart jönni, hogy a határvidéken élő kunokat keresztény hitre térítse. De amikor Dél-Franciaországban átutazott, látta, hogy ott milyen sok katar eretnek él, és úgy döntött, hogy inkább az ő megtérítésükkel fog foglalkozni. Tehát maga a domonkos rend létrejötte már az eretnekek elleni, egyébként kezdetben békés küzdelem jegyében született meg. Domonkos rengeteget prédikált az eretnekek körében, és elég nagy sikert ért el, főleg az eretnek nők körében. Ezért aztán az általa létrehozott szerzetesrend lesz az eretnekek elleni harc legfontosabb intézménye. Amikor pedig az 1230-as években létrejön az inkvizíció, akkor a pápák is elsősorban a domonkosokra bízzák a szervezet működtetését. Ennek többek között az is oka, hogy a domonkosok zöme egyetemi teológiai végzettséggel rendelkezett, így nagyon precízen tudták elkülöníteni az eretnek és az igaz hitű tanokat.

Köpösdi Judit – Forisek Péter

Ezt olvastad?

Dél-Afrika újkori történelme szorosan kapcsolódik Európa, de főképp a gyarmatosító nagyhatalmak, így Nagy-Britannia történelméhez. Az európaiak első érintkezése a térséggel