Erkel Ferenc és a Nemzeti Múzeum

A 125 éve elhunyt Erkel Ferencnek a Nemzeti Színházhoz fűződő kapcsolata közismert és magától értetődő, de az, hogy nagy zeneszerzőnknek, a nemzeti opera megteremtőjének milyen kapcsolata volt a Nemzeti Múzeummal, az már korántsem olyan ismert történet. Az első gondolat lehetne ezzel kapcsolatosan, hogy Erkel bizonyára többször járt a múzeumban, mint látogató, és talán valamilyen adománnyal is gyarapíthatta a múzeum gyűjteményeit. Én azonban az alábbiakban nem erről szólnék, hanem arról, hogy Erkel természetesen a nemzet múzeumában sem jelenhetett meg másként mint zenész. (Írásunkkal a 165 éves Budapesti Filharmóniai Társaságot is köszöntjük.)

Magyar Nemzeti Múzeum (Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsarnok)

Erkel Nemzeti Múzeumi kötődésének két fontos eleme volt, pontosabban szólva két cél találkozott ebben a kapcsolatban: a múzeum körüli terület parkosítása és a filharmonikusok zenekarának létrehozása.

A Múzeumkert helyszínrajza Reitter Ferenc 1859-ben készült tervén (Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsarnok)

A Múzeumot övező terület rendezésére az épület 1847-es elkészülte után került volna sor, Pollack Mihálynak meg is volt az elképzelése a múzeum „küludvarának” parkosítására, de a történelem közbeszólt: a szabadságharc időszakában a kérdés nem kerülhetett napirendre, és 1849-et követően is csak Kubinyi Ágoston múzeumigazgató kitartó próbálkozásán múlott, hogy a Múzeumkert ügye nem vált reménytelenné. A Magyar Nemzeti Múzeum ebben az ügyben az állam anyagi támogatására ekkor nem számíthatott, úgyhogy a szükséges összeget adományokból, társadalmi összefogással kellett előteremteni. Az adományok viszont elég lassan gyűltek, ezért Kubinyi igazgató 1851. december 23-án kérvényt nyújtott be a teljhatalmú császári biztoshoz, hogy a parkosítás javára a múzeumban „a zenede segédműködése mellett” hangversenyeket rendezhessen. Az első „kerti” hangversenyt 1852-ben tartották. Ezt követően majd másfél évtizeden át a Múzeum díszterme számított a legrangosabb koncerthelyszínnek Pesten, többek közt Erkelnek is köszönhetően.

Kubinyi Ágoston, a Nemzeti Múzeum igazgatója (Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsarnok)

Pest közönségét a színház felvonásközi zenéje ismertette meg elsőként a szimfonikus zenével. Az 1830-es évek derekától a Pestbudai Hangászegyesület tartott koncerteket, mely a karművek mellett zenekariakat is előadott. Ezek azonban nem váltak rendszeressé és professzionálisnak sem voltak mondhatóak. A rendszeres hangversenyek rendezésének gondolata végül is az 1850-es évek elején fogant meg a Nemzeti Színház zenekarának tagjaiban. Az ügy legaktívabb mozgatói, a színházi zenekar karmesterei, Doppler Ferenc és Károly voltak, akik tervükhöz Erkel Ferencet is megnyerve 1853. augusztus 30-án egy filharmóniai koncertsorozat tervével keresték meg a Nemzeti Múzeum igazgatóját. Hozzá intézett levelükben 4-6 nagy hangverseny megtartását vállalták, azzal, hogy az azokból befolyó tiszta jövedelem egy részét „a tervezett múzeumi sétány” javára ajánlják fel. Kubinyi válaszlevelét nem ismerjük, de biztosan örömmel fogadta az ajánlatot, mert a múzeumi koncerteket addig elég kevesen látogatták, és Pest legképzettebb zenekarának fellépése mindenképpen nagyobb érdeklődést ígért. Az ügy előkészítése során a következő lépést az jelentette, hogy Erkel Ferenc és a Doppler testvérek szeptember 29-én a Helytartósághoz folyamodványt nyújtottak be, melyben engedélyt kértek filharmóniai hangversenyek tartására, melyek közül négyet a múzeumban, egy-egy hangversenyt pedig a budai Országház termében kívántak megtartani.

A múzeumi filharmóniai hangversenyek kezdeményezői, a Doppler-testvérek (forrás: internet)

A folyamodványt a Helytartóság a Nemzeti Múzeum igazgatójának 1853. október 5-én küldte le véleményezésre, melyre Kubinyi október 24-én válaszolt, beadványában pártolva a tervet és kérve a koncertek megrendezésére az engedélyt. Ennek megadása után a koncertezni kívánó zenekar képviselői, úgymint Erkel Ferenc, a Nemzeti Színház első karmestere, Doppler Károly és Ferenc karmesterek, Ridley Kohne és Huber Károly zenekari igazgatók, Eisler Lipót első fagótos, Suck Lipót első gordonkás, valamint Pfeiffer Antal első mélyhegedűs egy kötelezvényt adtak, melyben a következő állt:

Nyilatkozat

Melynek erejénél fogva alulirottak, mint az 1853-54-i hangverseny-évadban a Magyar Nemzeti Múzeum nagytermében rendezendő filharmoniai hangversenyek vállalkozói, kötelezzük magunkat arra, hogy mi egy múzeumi tisztviselő ellenőrzése mellett ezen hangversenyek bevételének egyötöd részét, a fűtés, világítás, a szükséges bútordarabok megszerzése és a hangszerek szállítása, a szolgaszemélyzet, jegyek és műsorok nyomtatási költségei és más kisebb kiadások levonása után, a múzeumi sétány javára átengedjük, a négyötödből pedig az előforduló összes művészi tiszteletdíjakat fedezzük.”

A nyilatkozatban mint a hangversenyek vállalkozói szerepelnek a Filharmóniai Társaság vezetői, hiszen a zenei egyesület nem kapott még ezidőtájt engedélyt az abszolutista kormányzattól. Így a zenekar ügyeit intéző bizottság volt az, amely 1853. november 20-án megrendezte az első filharmóniai koncertet, majd az első évadokat a Nemzeti Múzeumban.

Az Erkel-vezette filharmóniai zenekar első koncertsorozatának plakátja (Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Tár)

A Társaság hivatalosan csak a kiegyezést követően, 1867 augusztusában alakulhatott meg, alapszabályainak belügyminiszteri jóváhagyása 1870 januárjában történt meg. Mindenesetre a budapesti Filharmonikusok mindig is 1853-at tekintették alapítási évüknek, melyet először 1903-ban, az 50., 2003-ban, a 150. és legutóbb pedig most novemberben, a 165. évfordulójukon is deklaráltak.

Az Erkel vezényelte zenekar tehát első fellépését 1853. november 20-án vasárnap tartotta meg. Aznap még egy másik koncert is volt Pesten, a Lloyd palotában, de amíg ez kisszámú közönséget vonzott, addig a múzeumi díszteremben teltházas hangversenyre került sor, amelyről minden újság elismerően írt, a legnagyobb elismeréssel talán a Délibáb című lap, melyben a következőket olvashatjuk:

Nemzet szinházunk zenekara a kis doboson kezdve fel a karnagyig jelenleg olly fényes tökéletességben alakult össze, hogy a világnak bármelly illyetén testületével bátran versenyezhet. Illy zenekarhoz örömmel, s olly karnagy mint Erkel Ferencz vezérlete elé, bizodalommal csatlakoztak több Pesten lakozó müvészek, és igy alakult azon testület, melly e hangverseny előadását olly mesteri tökéleteséggel végrehajtá. Mit kellesen inkább méltányolni a karnagynak tiszta felfogását, vagy a zenének ügyességét, azt nehéz volna meghatározni. A karnagyban pontosult össze a remek müvek óriási felfogása, innen indul ki a tiszta fogalom és innen fogamzik a zenekar minden egyes tagjába a nagyszerü gondolatnak életbeléptetése. A zenekar elérti a karnagy varázsvesszejének intéseit, szemei pillantásait, testének minden mozdulatait, és kiki hangszerét mesterien kezelve, igy vivja ki az egész testület nagyszerü alkotással az óriási münek dicsőségét és szerzője halhatatlanságát. Ennyit és ezt mondhatjuk az előadásról, ennyit olly testületről, mellynek élén Erkel és Doppler testvérek állanak, és mellynek egyes tagjai, egytől egyik nem csak tökéletes müvészek, de kiképzett műértők is. Az előadás dicsőségében mindannyian egyaránt osztoznak; mert valamint a karnagy csak akkor érhet czélt, ha kormánya alatt illy testület müködik; ugy illy testület csak akkor állithat elő nagyszerüt, ha illy vezére van!

Volt azonban olyan sajtóorgánum (ld. Divatcsarnok) is, amely elismerése mellett reményét fejezte ki, hogy az elkövetkezendő koncerteken a zenekar majd magyar zenét is fog játszani, valamint megjelent egy olyan óhaj is, mely a vonósok számának növelésére vonatkozott. Ez utóbbi azért is érdekes volt, mert a Nemzeti Színház zenekarának e hiányosságára – mely elsősorban anyagi okokra volt visszavezethető – már 1844-ben felhívta a figyelmet a Honderű című lap.

A Filharmonikusok első évadának további koncertjeire 1853. december 8-án és 1854. március 12-én és április 9-én került sor. Az egyes előadásokra a helyszínen is lehetett jegyet venni, de alkalom nyílt mind a négy koncertre érvényes bérlet váltására is, melyeket Treichlinger, Wagner és Rózsavölgyi műkereskedésekben jegyezhettek elő az érdeklődők. A jegyek – legalábbis a kezdetben – nem számítottak drágának: a bérlet esetében a körszékért 6 forintot, a terembeli számozott székért 4 forintot, egyszerű terembe szóló belépőért 2 forintot és az I. karzaton található számozott ülőhelyért 2 forint 30 krajcárt kellett fizetni, ugyanez egy-egy koncertre 2, 1.30, 1,1 forint volt, valamint jegyet lehetett váltani ebben az esetben a II. karzatra is, mindössze 20 krajcárért. A hangverseny-bérlet terén egyébként Bécset is megelőztük, hiszen ott csak 1860 januárjában hirdettek először bérletet filharmóniai hangversenysorozatra.(A koncert jövedelmének egyötödét a Múzeumkert javára, négyötödét pedig az 50-60 tagból álló zenekar és a vendégművészek tiszteletdíjára fordították.)

A Magyar Nemzeti Múzeum díszterme 1848-ban (Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsarnok). A metszeten látható székeket és padokat használhatták a filharmóniai hangversenyek idején is.

Az ülőhelyek kapcsán felmerül egy érdekes kérdés, honnan volt ennyi szék? A kérdésre kézenfekvő, logikus válasz lenne, hogy a rendező zenekari bizottmány szerezte azokat be, mint ahogy azt fent idézett nyilatkozatukban a múzeum felé vállalták. Erre azonban szinte biztosan nem állt rendelkezésükre semmilyen anyagi forrás, úgyhogy más választ kell keresnünk, ez pedig egészen egyszerűen az, hogy a múzeumnak volt megfelelő számú széke, melyek nem sokkal korábban, 1848-ban készültek, mégpedig a múzeum dísztermében ülésező főrendiház tagjai, valamint a karzatokon helyet foglalók számára. A főrendiházi ülésterem a szabadságharc leverése után még egy jó ideig bebútorozva állt, pontosan addig, amíg Portmann rendőrfőnök meg nem tudta és el nem rendelte (1852. április 12-én) a bútorok, köztük az elnöki emelvény és a miniszteri székek eltávolítását. Ezek kerülhettek aztán vissza a „lomtárból” a múzeum hangversenytermébe. Gál György Sándor „Hazám, hazám, te mindenem” című Erkel Ferencről írt életrajzi regényében mindezt egy kicsit kiszínezve, dramatizálva meséli el: Kubinyi múzeumigazgató egy alkalommal egy sötét, ablaktalan szobába vezeti a nála járó Erkelt, ahol gyertyát gyújtva mutogatja az első felelős minisztérium relikviáit, többek közt bútorait, megemlítve, hogy a hatalom elrendelte az elpusztításukat, eltüzelésüket. Erkel később, amikor Albrecht főhercegnél, Magyarország helytartójánál jár zenekara vezető tagjaival engedélyt kérni a filharmóniai koncertek rendezésére, szóba hozza a bútorok dolgát, mint amelyen áll vagy bukik a hangversenyek egész tervezete. Végül a főherceg a következő szavakkal fordul Erkelékhez: „Hát nem bánom. Ismerem rendőrhatóságaink álláspontját, de én amondó vagyok: ócska bútorok ellen nem harcolunk…” A székekre pedig a következő években is szükség volt, mert a múzeum dísztermében számos koncertet tartottak. Ezek közül is minőségileg mindig kitűntek az Erkel vezényletével végbement filharmóniai hangversenyek. Az előre meghirdetett előadások mellett az évek során több jótékonysági koncertre is sor került. Az egyik ilyet maga Erkel szervezte meg 1855 áprilisában, szülővárosának, Gyulának árvízkárosultjai javára.

Az 1855-56-i évadra a filharmóniai hangverseny már közszükségletté vált, amit leginkább a látogatók számán lehetett lemérni: az évad öt koncertjére (1855. december 2., 16., 30. és 1856. február 17., március 2.) majdnem az összes helyet előre kibérelték és az érdeklődés olyan nagy volt, hogy pl. az első hangversenyt – a korabeli tudósítás szerint – ezer ember hallgatta végig, ami a terem túlzsúfolását jelentette. Ez a szám persze elég túlzónak tűnik, kb. a fele lehetett maximum, mert 500 ülőhelynél több a karzatokkal együtt sem férhetett el.

Az öt említett koncerten kívül a Filharmonikusok Erkel Ferenccel az élükön a zenede növendékeinek közreműködésével még egy hangversenyt adtak a múzeum termében 1856. január 27-én, mégpedig Mozart születésének 100. évfordulója alkalmából. A zenei ünnepen természetesen csak a nagy zeneszerző műveit játszották, a befolyó jövedelmet pedig jótékony célra, „a magyarországi szegény zeneművészek gyámolítására” fordították. Az évad zárókoncertjének befejezése után Kubinyi Ágoston a rendező választmány tagjait fényes lakomán látta vendégül, melyen több más író és művész is megjelent. Az esemény ünnepélyességét emelte, hogy a vacsorának helyet adó teremben kifüggesztették a néhány nappal korábban a múzeumnak ajándékozott Giergl Alajos által festett Erkel-portrét.

Giergl Alajos: Erkel Ferenc, 1861 (Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsarnok)

Az ezekben az években a múzeum közelében, a Magyar utca 1-ben lakó Erkel minden bizonnyal nemcsak saját koncertjeire járt a Nemzeti Múzeumba, hanem másokéin is megfordulhatott mint hallgató. Az egyik fennmaradt múzeumi (könyvtári) vendégkönyv tanúsága szerint Erkel Ferenc ott volt, amikor barátja és pályatársa, Liszt Ferenc az „Esztergomi mise” nyilvános próbáját tartotta (vezényelte) a múzeum dísztermében, 1856 augusztusában.

A három Ferenc (Liszt, Erkel, Doppler) vendégkönyvi aláírása (OSZK Kézirattár)

Az 1857-es évadban már a hanyatlás jelei is mutatkoztak, amely főként abból adódott, hogy a zenekar nem mindig tartott elég próbát, ami aztán egyes darabok előadásánál észrevehetővé vált. Ez hamarosan meg is bosszulta magát, mert a műértő közönség az 1857/58-i évadra már alig váltott bérleteket, úgyhogy a rendező bizottság már a második hangverseny (1857. december 13.) után kénytelen volt a Helytartósághoz fordulni, és a teremdíj egy részének elengedését kérni. Ettől kezdve egészen 1875-ig, amikor Erkel Sándor alatt a Társaság újjászületett, az egyes évadokat a szélsőségek jellemezték: vagy tele volt vagy kongott a múzeumterem.

Persze ez nem jelentette azt, hogy ne lettek volna ezek az évek is fontosak vagy, hogy ezen idő alatt ne nyújtott volna jelentőset az együttes. Erkelék a klasszikusok (Mozart, Beethoven) mellett egyre többször játszottak kortárs darabokat, elsősorban, Liszttől, Wagnertől és Berlioztól. Utóbbi Rákóczi-indulóját az 1859/60-i évad mindhárom hangversenyén előadták akkora sikerrel, hogy a zenekarnak minden alkalommal ismételnie kellett. A tapsvihar, a siker persze nemcsak Berlioznak és Erkel zenekarának szólt, hanem egyúttal az abszolutizmus időszakában elfojtott nemzeti érzés kitörése is volt. A nemzeti öntudat ezekben a hónapokban a Kazinczy Ferenc születésének 100. évfordulója alkalmából tartott ünnepségeken nyilvánult meg a legjobban. Erkel Himnuszát ettől kezdve énekelték rendszeresen ünnepi alkalmakkor. A Rákóczi-indulóval kapcsolatosan d’Isoz Kálmán neves zenetörténészünk jegyzi meg, hogy az, hogy az induló világhírű lett, elsősorban Erkelnek köszönhető, hiszen ő ismertette azt meg Liszttel és Berliozzal is.

A Nemzeti Múzeumban tartott Kazinczy-ünnepségről készült metszet, 1859. A múzeumi filharmonikus hangversenye0kről nem rendelkezünk képi forrással. Ennek fő oka az lehetett, hogy még ebben az időszakban alig volt képes folyóirat és a legjobb, a Vasárnapi Ujság sem közölt metszetet múzeumi koncerteseményről. Maradnak tehát analógiaként a más alkalmakat rögzítő képek, mint pl. a Kazinczy-ünnepségé.

A következő 1860/61-i évad múzeumi filharmonikus hangversenyei közül az 1861. január 6-it kell kiemelnünk, ez alkalommal hangzott ugyanis fel először nyilvánosan Erkel új nagy nemzeti operája, a Bánk bán, illetve a hangverseny jellege és időbeli behatároltsága miatt annak csak egy részlete. A Bánk bán 1860 végén már készen volt, és elkezdődtek az opera próbái is a Nemzeti Színházban. Minden bizonnyal sokan megkeresték Erkelt azzal a kéréssel, amit a Zenészeti Lapok munkatársa a következőképpen fogalmazott meg:

A philharmoniai hangversenyekről eszünkbe jut azoknak lelkes, s kitünő igazgatója Erkel Ferenc, ki mint a nem sokára szinre kerülő „Bánk bán” magyar dalmű szerzője, nagyon üdvös dolgot cselekednék s lekötelezné a magyar zene iránt lángoló közönséget, ha addig is, míg műve előadatik, a jövő philharmoniai előadásokban valamit bemutatna e várva várt dalműből. Ha ezt a maga idejében az „Észak csillagával” s „Dinoráhval” tehette, ugy azt hisszük még inkább teheti egy olyan művel, mely a magyar közönséget okvetlen jobban, s melegebben érdekli mint a nevezett két idegen dalmű. Ajánljuk ez inditványt komoly figyelmébe.”

Erkel figyelembe is vette az „indítványt”, illetve engedett a nagy nyomásnak és beillesztette filharmóniai hangversenyének műsorába a Bánk bán egy részletét. Még egy indítványt elfogadott, melyet Mosonyi Mihály tett nem sokkal korábban, és zenekari hangszerként, alkalmazta a cimbalmot, először a magyar zenetörténetben. A cimbalmos pedig nem volt más, mint Erkel Ferenc Sándor nevű fia. A zenetörténeti jelentőségű koncerten a Bánk bánból a Tisza-parti jelenet hangzott el, melyben Melinda szerepét Hollósy Kornélia énekelte nagy sikerrel. 

A Bánk bán című Erkel-opera Tisza-parti jelenetének metszete (Vasárnapi Ujság, 1861)

A sajtó lelkes és elismerő hangon írt a darabról és annak szerzőjéről: volt olyan írás, mely az opera eredetiségét dicsérte és volt olyan is, melyben az újságíró elmésen megjegyezte, hogy a „Hunyadi László” szerzőjét a „Bánk bán” írója bizony el fogja homályosítani. Az opera díszbemutatóját két hónappal később, 1861. március 9-én tartották a Nemzeti Színházban.

Az 1861. március 17-i évadzáró előadás után filharmonikus hangversenyek sorozata egy időre megszakadt, mert 1861 tavaszán a múzeumi dísztermet képviselőházi ülésteremmé alakították át. Úgy nézett ki, hogy az Erkel-vezényelte zenekar koncertjei 1862-ben sem folytatódnak, de ahogy a Divatcsarnok című lap fogalmazott „Rosthy Pál buzgó tevékenysége feltámasztá halottaiból”(más sajtótermékből azt is tudjuk, hogy báró Eötvös József és gróf Károlyi György is ott volt a kezdeményezők között). Az első filharmóniai koncertre végül 1862. március 23-án került sor Erkel dirigálásával, amelyet a jogászhallgatók segélyegylete javára rendeztek. A mester ezen a hangversenyen mutatta be (még a színházi premier előtt) új operájának, a Saroltának a nyitányát. A Hölgyfutár négy nappal később megjelent számában így írt erről:

Lelkesült tapsokkal fogadta a közönség… E dalmű a hallott kis részből következtetve, úgy látszik, egyike lesz a magyar zene gyöngyeinek.”

Ezt követően 1862 tavaszán még három filharmóniai hangversenyt tartottak a Nemzeti Múzeumban, mindhárom bevétele az írói segélyegylet javára folyt be. A múzeumi koncertek sorozatában ezután úgy tűnik az előzőnél is nagyobb szünet állt be, ugyanis Erkel zenekara csak 1864. december 18-án lépett fel újra, mely alkalom azzal vált nevezetessé, hogy ekkor játszottak a zenészek először az új, mély a-ra hangolt fa- és rézfúvó hangszereken. A következő 1865. január 6-i hangverseny pedig azért vált emlékezetessé, mert ez lett a filharmonikusok múzeumi búcsúkoncertje, mivel a rendező bizottság úgy döntött, hogy a zenekar következő fellépését már az időközben felépített Vígadó épületében tartja meg. Erkel Ferenc 1865. március 25-én vezette először új otthonában társulatát. Utoljára 1871. március 26-án vezényelte a Filharmonikusokat a Tudományos Akadémia dísztermében megrendezett jótékonysági koncerten, melyen Liszt Ferenc és Volkmann Róbert is megragadta a karmesteri pálcát. Ezt követően már csak azon a hangversenyen lépett fel, melyet a Filharmóniai Társaság rendezett 80. születésnapja alkalmából 1890. november 7-én. Utolsó előadásán nemcsak karmesterként szerepelt, hanem zongoraművészként is, eljátszva kedvelt darabját, Mozart d-moll zongoraversenyét.

A Pesti Vígadó épülete, ahová átköltöztek a Filharmonikusok (Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsarnok)

Meg kell még jegyeznünk, hogy Erkelt a múzeumban kollegiális kapcsolat fűzte két személyhez is: Mátray Gábor múzeumi könyvtárőrhöz, aki „szintén zenész volt” és jeles zenetörténész, a Nemzeti Zenede igazgatója és Czanyuga Józsefhez, aki 1849-től múzeumi irattárnokként, majd igazgatósági titkárként dolgozott a Nemzeti Múzeumban. Ő írta Erkel Erzsébet és Sarolta című operáinak a szövegkönyvét.

Mátray Gábor múzeumi könyvtárőr, a Nemzeti Zenede igazgatója (Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsarnok)

Erkel Ferenc 1893-ban bekövetkezett halála után 11 évvel, 1904-ben a Magyar Nemzeti Múzeumba, illetve annak könyvtárába került szellemi hagyatéka, levelezése, saját kezű partitúrái, kottagyűjteménye. Ez a hatalmas kéziratos gyűjtemény lett az alapja a „Zenei levelek” című kézirattári iratgyűjteménynek (fondnak), de az Erkel-hagyaték hívta tulajdonképpen életre az adományozás után 20 esztendővel, 1924-ben a Zeneműtárat is az Országos Széchényi Könyvtár keretein belül. A hagyaték Erkel születése 100. évfordulójának évében már kutatható volt (Vértesy Jenőnek köszönhetően). Emellett Erkelnek 1904-ben még néhány személyes tárgya is bekerült a múzeum Érem- és Régiségtárába. Ezeket a tárgyakat, egészen pontosan öt darabot (két karmesteri pálcát, egy babérkoszorúról való lantot, egy dísztálat és egy kancsót és egy asztaldíszt) a Nemzeti Múzeum az örökösöktől vétel útján szerezte meg.

Az Erkel vezetésével létrejött filharmonikus zenekar Budapesti Filharmóniai Társaság néven ma is működik. Első otthona, hangversenyeinek első befogadója a Magyar Nemzeti Múzeum volt. Ennek köszönhető, hogy Erkel Ferenc és a Nemzeti Múzeum kapcsolata a magyar művelődés- és zenetörténet fontos, említésre és emlékezetre méltó része lett.

Debreczeni-Droppán Béla

Ezt olvastad?

Sok évforduló várható a 2019-es évben, amelyek általában a politikatörténethez kötődnek. Ezek mellett nem felejthetjük el a kultúrát sem: idén