Esszé az 1918-as Nagy Egyesülésről

Lucian Boia román történész neve néhány éve a történettudomány és a történelmi ismeretterjesztő munkák iránt érdeklődő magyarországi olvasók számára sem cseng ismeretlenül. A Bukaresti Egyetem (immáron emeritus) professzorának munkássága a forradalmat és a politikai átmenetet követő évek Romániájában egyre ismertebbé vált, könyvei népszerűséget és elismerést szereztek számára. A kilencvenes évek elejétől sorra jelennek meg kötetei, amelyekben a román nemzeti identitás és történelemszemlélet széles körben elterjedt, ám sok szempontból a Ceaușescu-éra „nemzeti kommunista” ideológiájának nyomait őrző toposzait, kliséit és sajátos „mítoszait” igyekszik árnyalni. Nem véletlen, hogy sokan a professzionális román történetírás megújítójaként tekintenek rá, aki Románia és a román nép/nemzet történelmét is a kelet-közép-európai és tágabban az európai történelem kontextusában próbálja értelmezni. Írásaiban épp úgy foglalkozik a jelenlegi Románia nemzeti kisebbségeinek történetével, ahogyan a szomszédos államok és nemzetek múltjával, és az interetnikus kapcsolatok történetével. Bár az erdélyi magyar olvasóközönséghez a román nyelven kiadott munkái jóval hamarabb eljutottak, a bukaresti Kriterion, a kolozsvári Koinónia és a budapesti Cser Kiadó jóvoltából e kötetek jelentős része magyar nyelven is megjelent, ami mindenképp megkönnyítette a szerző és a kortárs román történettudomány iránt érdeklődő magyarországi olvasók dolgát.

A jelen recenzióban ismertetendő kötet Az 1918-as Nagy Egyesülés. Nemzetek, határok, kisebbségek címmel jelent meg a Koinónia Kiadó gondozásában 2018-ban. A szerző magyarul is megjelent műveinek többségéhez hasonlóan ez is egy rövidebb lélegzetvételű történelmi esszének tekinthető, amelyre a tudományos és az ismeretterjesztő, népszerűsítő munkák tartalmi és formai jegyei egyaránt jellemzőek. Bár a címadás alapján a magyar olvasó joggal várná, hogy a könyv elsősorban az 1918-as erdélyi eseményekkel és leginkább a december elsejei gyulafehérvári román nemzetgyűléssel és annak következményeivel, esetleg a magyar és román narratívák bemutatásával, összehasonlító elemzésével foglalkozik, valójában erre csupán néhány oldalt szánt a szerző.

Lucian Boia ezúttal is szélesebbre nyitja az értelmezési horizontot: lényegretörően és vázlatosan, ám mégis informatívan és bizonyos tematikai egységeknél kifejezetten aprólékosan mutatja be Kelet-Közép-Európa, a Balkán és Kelet-Európa országainak, történelmi államalakulatainak 19–20. századi etnikai viszonyait, a Köztes-Európának is gyakorta nevezett nagyrégió határváltozásait és gyakori népességmozgásait. A bevezető fejezetnek már a címe (Egységben, öröktől fogva?) is sejteti, hogy Boia a román egység létrejöttének centenáriuma alkalmából bizonyára nem hajlandó beállni a „nemzeti-romantikus” vagy épp kifejezetten nacionalista diskurzus és történelemszemlélet kizárólagosságát hirdetők táborába. 1918. december elseje önmagában is mítoszteremtő erővel bírt és bír mind a mai napig a románság körében, és ezt nyilvánvalóan Boia sem tagadhatja és nem is akarja. Bevallott célja, hogy minden más történelmi eseményhez és jelenséghez hasonlóan, szélesebb kontextusba helyezze és ne valamiféle érinthetetlen tabuként kezelje. Teljesen evidens, hogy ez a szélesebb kontextus az európai történelmet, és főleg a kelet-közép-európai régió történelmét jelenti. Egyértelmű számára, hogy:

„a múlt kutatása a románoknál már a kezdetektől szinte teljes mértékben a nemzetépítést szolgálta. A történelmet a hazafiság magasiskolájaként értelmezték…” (5–6. oldal).

Természetesen azt is tudja, hogy ez nem kizárólag valamiféle román nemzeti sajátosság: a 19. századtól professzionalizálódó történetírás sokáig nemzeti keretek között fejlődő irányzatai, iskolái is hasonlóan „elfogultak” voltak. Ugyanakkor határozott véleménye, hogy a „teljes és állandó” román nemzeti egység gondolatának megszilárdulása az 1960-as évektől kiteljesedő „nemzeti kommunizmus” ideológiájának volt köszönhető. Bár a 18. századtól elterjedő dáko-román kontinuitás elmélet vagy épp azok a 19. századi történetírói munkák, amelyek Vitéz Mihály rövid regnálását Erdély, Havasalalföld és Moldva felett Nagy-Románia egyfajta korai előképeként láttatták, nyilván a régóta létező nemzeti egység toposzát igyekeztek erősíteni, ám a 19-20. században nem hatották át a közgondolkodást. A román nemzeti egység mítoszát valójában csupán a Ceaușescu-rendszer idején emelték dogma szintre. Ennek a képzeletbeli egységnek a mítosza pedig olyannyira beleivódott a köztudatba, hogy még az 1989-es fordulatot követő évtizedekben is éreztette hatását, tehát mind a mai napig jelen van nem csupán a közgondolkodásban, de a szakmai-tudományos diskurzusok szintjén is.

Az 1918-as események kapcsán a történész úgy véli, hogy a románok jelentős része fel volt készülve az „egyesülés nagy pillanatára” és lelkesedtek is érte, ám azt is bemutatja, hogy a magyarországi és az erdélyi románok még a világháború első éveiben is legfeljebb a dualista állam föderatív átalakításában reménykedtek, sokáig azt tartották az egyedül reális nemzeti törekvésnek. Ugyancsak megemlíti azt a törésvonalat, amely a román politikai eliten belül húzódott az első világháború előtti években, illetve 1914 és 1916 között: bár napjainkban kevés szó esik róla, a román politikusok egy jelentős része az ún. germanofil irányzathoz tartozott, akik között bár voltak háborúellenesek, pacifisták is, de zömük a német orientáció híve volt és a központi hatalmak oldalán kívánt belépni a háborúba. Bár ők sem mondtak le véglegesen Erdélyről és a Monarchia románlakta vidékeiről, ám fontosabbnak tartották az orosz uralom alatt lévő Besszarábia „felszabadítását” és Romániával való egyesítését. Habár az antantbarát irányzat felülkerekedésével és a Monarchia 1916-os megtámadásával Románia Erdély és az osztrák birodalomrészhez tartozó Bukovina megszerzését tekintette legfőbb céljának, az oroszországi forradalmi események és a keleti front erőviszonyainak megváltozása miatt végül Besszarábiát is sikerült megszereznie. Boia szerint mindenképp a területileg kiegészült, egységes Románia létjogosultságát bizonyítja az a tény, hogy ez az állam bizonyult a „legtartósabb nemzeti konstrukciónak az első világháború után létrejöttek közül”. Ugyanakkor azt is sietve hozzáteszi:

„Európa középső régiójának kisebb, vagy legfeljebb közepes méretű államokra való feldarabolása veszélyes hatalmi űrt teremtett – ráadásul a birodalmak eltűnésével keletkezett államok kölcsönösen utálták egymást” (15. oldal).

Az Etnikumok és nemzetek, valamint az Országok és határok címet viselő fejezetek a vékonyka kötet terjedelmi korlátai ellenére is meglepő részletességgel mutatják be a kelet-közép-európai és a balkáni területek rendkívüli etnikai töredezettségét, államhatárainak változásait, népességmozgásait, spontán vagy épp felülről kikényszerített lakosságcseréit. A „két Európa” közötti legfőbb különbséget a román „sztártörténész” abban látja, hogy Nyugat-Európától eltérően a kontinens középső, keleti és délkeleti területein jóval később ért véget a népvándorlások kora. A nyugat-európai monarchiák már a modern nemzeti eszme megjelenése előtt is elmozdultak az etnikai homogenizáció irányába, miközben Kelet-Közép-Európa és a Balkán egy sajátos és komplex etnikai térmozaik maradt, miközben belülről folyamatosan változott. A népvándorlások korának lezárulásával viszont egyáltalán nem szűntek meg a népességet formáló, alakító külső mechanizmusok: a középkori német hospesek letepedése épp úgy hatott a régió etnikai arculatára, mint a zsidó, örmény és görög kereskedők által alapított diaszpórák vagy épp a Balkán etnikai és vallási arculatát is erőteljesen befolyásoló Oszmán Birodalom hosszú távú berendezkedése a térségben.

Közép- és Kelet-Európa egyik sajátosságaként említi a nagy birodalmak hosszas dominanciáját is. Boia részletesen bemutatja a századforduló időszakának Osztrák-Magyar Monarchiáját, a sajátos államszerkezetet és politikai rendszert, a dualista állam etnikai viszonyait. Megállapítja, hogy bár a történelmi Magyarország egy etnikailag rendkívül heterogén államalakulat volt, a magyar politikai elit a francia nemzetfogalomhoz hasonló kategóriákban gondolkodott: az országot nemzetállamként definiálták és kívánatosnak tartották a békés asszimilációt, valamint határozottan elutasították az ország etnikai alapon történő föderatív átszervezését – hasonlóan ahhoz, ahogyan például napjaink Romániája is ellenzi a székely autonómia-törekvéseket. Bár a dualista monarchiát bizarr konstrukciónak nevezi, a bomlasztó tényezők mellett hangsúlyozza a kohéziós erők jelenlétét is. A világháborút lezáró békeszerződések kapcsán megállapítja, hogy a népek önrendelkezési jogának wilsoni elveit igen sokszor háttérbe szorították a vélt vagy valós történelmi érvek és a földrajzi, geostratégiai szempontok, ám szinte minden esetben a vesztesek kárára. Az etnikai szempontok megsértését főleg német és magyar példákkal szemlélteti: a Magyarországtól Csehszlovákiához és a délszláv államhoz került magyar többségű, északi és déli határ menti sávokat a trianoni rendezés egyértelmű igazságtalanságaiként említi. A román-magyar határ kérdésében ugyanakkor már jóval árnyaltabban fogalmaz: leginkább csak a Székelyföldet említi, mint magyar többségű régiót, valamint a hagyományos magyar és/vagy német dominanciájú erdélyi városokat. A csehek és a szerbek nemzetállam-építő törekvéseinek árnyoldaláról (mindkét nemzet a „nagyobbik testvér” szerepét játszotta egy multietnikus államban, ahol még a testvérnemzetek is némiképp háttérbe lettek szorítva) épp úgy értekezik, mint az 1918-ban újjáalakuló független Lengyelország expanzív terjeszkedéséről, sőt már-már imperialista tendenciákat mutató vonásairól. Boia sorait olvasva egyértelműen érezhető, hogy Magyarország irányába is kifejezetten megértő álláspontra helyezkedik, tökéletesen tisztában van az 1918/1920-as területi veszteségek okozta hatásokkal: „Magyarország mindent elveszített, amit elveszíthetett – és még annál is többet” (61. oldal). Ugyanakkor kétség sem férhet hozzá, hogy Nagy-Románia létrejöttét egyfajta nemzeti beteljesedésnek, jogos és megalapozott törekvések betetőzésének tekinti.

A kelet-közép-európai és a balkáni országok nemzeti kisebbségeinek, etnikai és vallási közösségeinek helyzetét bemutató fejezetben épp úgy olvashatunk a törökországi görögök exodusáról, mint a Romániához tartozó Dobrudzsa etnikai összetételének változásáról, vagy a régió zsidóságának tragédiájáról a második világháború idején. A román történész egyik fájó következtetése, hogy az etnokulturális sokszínűség egyre kevésbé tűnik pozitív értéknek a nemzetállamiság útjára lépett országok számára: „A nemzetállamok logikája szerint mindennek az egyneműsítés irányába kell tartania” (70. oldal). Az új nemzetállamok a korábban domináns helyzetben lévő nemzetekből lett kisebbségi közösségek kárára erőteljesen homogenizáló politikát valósítottak meg. Ráadásul még az egyenlő állampolgári jogok biztosítása is inkább vezet a kisebbségek asszimilációjához, mint közösségeik megmaradásához, pláne gyarapodásához.

A kötet keretes szerkezetű: zárásként Boia ismét Erdélyről és az „erdélyi kérdésről” osztja meg gondolatait az olvasókkal. Olyan gondolatok ezek, amelyeket a nemzeti kizárólagosság imperativuszabán gondolkodó román vagy magyar nacionalista sem olvasna szívesen. Leszögezi, hogy:

„Erdélynek két történelme van, és ezek olykor ellentmondanak egymásnak, de ki is egészíthetik egymást. Az, hogy a románok 1918-ban magukhoz csatolták Erdélyt, nem hatalmazza fel őket arra, hogy elkobozzák a magyarok történelmi tudatát”. Aztán néhány mondattal később így zárja esszéjét: „Erdély mostani hovatartozása viszont nem lehet vita tárgya (annál is inkább, hogy ma még inkább román, mint 1918-ban volt). Az európai út nem a régi határok visszaállítását jelenti…” (88. oldal). 

Lucian Boia: Az 1918-as Nagy Egyesülés. Nemzetek, határok, kisebbségek. Koinónia, 2018.

Ezt olvastad?

A szabadkőművesség és az 1918–1919-es forradalmi kormányok

A kortársak és az utókor körében elterjedt történelmi tévhit és az események félreértelmezése, miszerint az 1918-19-es kormányok mögött a szabadkőműves

X