Európai követek az oszmán diplomácia útvesztőjében

Míg a kora újkori Európában már kialakulóban volt egy egységes protokolláris nyelvezet, ez nem volt igaz Európa és az Oszmán Birodalom viszonylatában. Hogy boldogultak az európai hatalmak követei az iszlám kultúra és politika útvesztőjében? A cikk első felében bemutatjuk az Oszmán Birodalomba érkező európai követek körül zajló ceremóniákat, a második felében pedig egy kiragadott „pillanatképben” nézzük meg, kik is voltak a főbb szereplők az oszmán politika színpadán és mire, kire kellett egy követnek odafigyelnie uralkodója érdekeinek érvényesítése során.

Amikor ma diplomatákról beszélünk, egyből különleges jogi helyzetű hivatalnokokra gondolunk, akiknek mentességeik, kiváltságaik vannak. Előbbi szükségszerű előfeltétele annak, hogy a képviselő elláthassa feladatát, utóbbinak nincs ilyen biztosíték jellege, csupán megkönnyíti a munkáját. A legfontosabb mentességnek számít a diplomáciai képviselő személyi sérthetetlensége, azaz ellene a letartóztatás vagy őrizetbe vétel legtöbb formája nem alkalmazható, valamint a képviselő biztonságát a fogadó állam köteles garantálni, minden módon gondoskodnia kell arról, hogy személyét, szabadságát és méltóságát ne érje sértés. Kiváltságnak számít például a diplomáciai képviselő adó- és vámmentessége.

A kora újkorban a diplomáciai mentesség és a követségek területenkívüliségének fogalmai még Európában is csak formálódtak. Az Oszmán Birodalomban ezek a koncepciók még lassabban alakultak ki, ez idő tájt csak korlátozottan és igen szubjektíven voltak érvényesek. A követ sérthetetlensége az iszlám szerint is szent, a jogtudósok ezt részben a Korán 9. szúra 6. verséből vezetik le: „És ha egy pogány védelmet kér tőled, akkor nyújts neki védelmet, hogy meghallhassa Allah szavát! Azután juttasd el őt biztonságos helyre! Azért [tedd] ezt, mivel olyan nép ez, amelynek nincs tudása!” A szultán önkénye ezt azonban bármikor felülírhatta. Általánosságban véve azt mondhatjuk, hogy a szultánok tiszteletben tartották, kivéve hadiállapot esetén. Amennyiben a Porta háborúba keveredett a küldő féllel, a követ házi őrizetre, fogságra vagy akár még rosszabbra is számíthatott. A krétai háború alatt, 1645-ben Giovanni Soranzo bailot (velencei állandó képviselő) az éjszaka közepén egyszer csak 100 janicsár ébresztette, hogy a szultán azonnal látni akarja. Örülhetett, hogy egyáltalán hazatérhetett, de szállását másnaptól nem hagyhatta el. A császári rezidens beszámolója szerint a szultán ott helyben ki is akarta végeztetni, de végül a válidének és a muftinak sikerült lebeszélnie róla.  Szintén 1645-ben a thesszaloniki francia konzult kémkedéssel vádolták, és amikor Konstantinápolyba érkezett, ki is végezték. Sir Thomas Bendish-t, Anglia követét láncra verve vetették börtönbe 1651-ben, amiért nem távolította el a szmirnai angol konzult, aki összetűzésbe keveredett a sejh ül-iszlám egyik rokonával.

A velencei követ bevonulása (forrás: upload.wikimedia.org)

Diplomáciai ceremóniák az Oszmán Birodalomban

Amikor épp nem volt háború, a követeknek akkor sem volt könnyű dolguk, ha jól akarták képviselni az uraikat. A számukra ismert európaitól nagyban különböző kulturális, ceremoniális, tárgyalási nyelvezet megértése sok nehézséggel, félreértésekkel járt. A diplomáciai ceremóniák a nemzetközi politika fontos aspektusai, ezek is az államok és uralkodók hatalmi harcainak fontos színterei. A diplomáciai protokoll a rendi társadalom politikai kommunikációjának egy fontos médiuma. Mint ilyen, a követek rangjának, kíséretének és az őket körülvevő formalitásoknak mind a küldő, mind a fogadó fél méltóságát tükrözniük kellett.

A két kultúra szimbolikus nyelvezete nem egyezett, amiből könnyen akadhattak félreértések. Jobb esetben egy-egy cselekedet vagy magatartásforma csak elvesztette jelentését, rosszabb esetben félreértelmezhették, ami panaszra adhatott okot vagy súlyos következményekkel járhatott. 1555-ben I. Ferdinánd király követének magyar írnoka kilovagolt a városba, amihez a kor divatjának megfelelően zöld posztóharisnyát viselt. Nem tudta, hogy a zöld Mohamed próféta színe. Tudatlanságáért hamar megbűnhődött, amikor törökök egy csoportja lerángatta a lováról és jól helyben hagyta, amiért meggyalázta a próféta színét.

A legextrémebb esetek közé tartozik Hermann Graf Czernin von Chudenic rendkívüli követ 1616-os bevonulása Konstantinápolyba. Kibontott lobogójának egyik oldalán a császár zászlaja, másik oldalán a keresztre feszített Krisztus volt látható. Czernint azonnal letartóztatták és városszerte keresztényellenes pogromok indultak. A bevonulási ceremóniáért felelős csaus basit azonnal halálra ítélték (végül csak megfosztották hivatalától). A felbolydulást az a néphiedelemben elterjedt prófécia okozta, amely szerint, ha egy napon megjelenik egy keresztes zászló, az a birodalom bukásának biztos jele lesz.

A Konstantinápolyba érkező követségek és kíséretük ünnepélyes keretek között vonultak be a városba. A fogadásukra rendezett ünnepség pompája mindig a két hatalom aktuális viszonyától függött. Érkezés után a követek audiencián vettek részt a fő tisztviselőknél, majd a nagyvezírrel egyeztették a szultáni audiencia időpontját, felkészítették őket, hogy hogyan viselkedhetnek a szultán jelenlétében, mit mondhatnak előtte.

A követeket körülvevő ceremóniák legfőbb színtere a szeráj, az uralkodói rezidencia, ahol a politikai, társadalmi, kulturális és vallási kapcsolatok mind összeérnek. Az ebben a kulturális-reprezentációs térben zajló ceremóniákon résztvevők hierarchikus rendje, protokollja szigorúan szabályozott. Ezt a rendet II. Mehmed szultán (1444–1446; 1451–1481) fektette le 1477–1478 között kiadott törvényeiben, és szinte változatlanul alkalmazták még a 17. században is.

A második udvar alaprajza (forrás: turkeytraveljournal.com)

A szultáni audienciára már csak az előkészületek több órán keresztül tartottak. A követeket gyakran hívták audienciára olyan napra, amikor a janicsárok zsoldját fizették ki, hogy a követ lássa, milyen erővel áll szemben. A janicsárok háromhavonta kaptak zsoldot, de nem egyszerre, így egy hónapban többször is akadt ilyen nap. Azonban még így sem volt nagy választék időpontokban, ezért az is többször előfordult, hogy két ország küldöttét egy időpontra hívták, amiből további, a hierarchiát érintő konfliktusok adódhattak.  Magára a kihallgatásra a szeráj legbelső, harmadik udvarában került sor. A külső kapunál az istállómester fogadta őket lovakkal. Az első udvar a békét, biztonságot, nyugalmat hivatott szimbolizálni, ide bárki beléphetett.  Maximilian Brandstettert, az 1608-as, Adam von Herberstein vezette követség titkárát nem nyűgözte le: „Amikor az orátor úr ilyen fényűző pompával általlovagolt a szeráj első kapuján, egy hosszú, széles udvarba jutottunk, amely lovagi tornákhoz is elég hosszú lenne. Az udvar két oldalán  nagyon sok janicsár állt sorfalat, sok török várakozott lovon […] Az említett első átriumban vagyis udvarban nincs semmi tisztességes, csak néhány egyszerű, jelentéktelen épület és lakás egymás mellett […]”[1]

A középső kapun át jutottak a második udvarba, ami egy gyönyörű kert volt tele fákkal, virágokkal, pavilonokkal, szökőkutakkal, a győzelem és az igazságosság helye. Itt mindenki, még a nagyvezír is csak gyalog közlekedhetett. Ez volt az adminisztratív központ, ahol helyet kapott a díván, a külső kincstár, az igazságosság tornya, illetve a konyha és az istállók. Ebbe az udvarba már csak az léphetett be, akinek valóban ügye volt a szerájban. Itt egy speciális ceremónia, a galebe divanı, azaz győzelmi tanács fogadta a követeket, a szeráj minden főrangú tisztségviselője és katonája felsorakozva, néma csendben állt. Ez az aktus egyszerre szólt a szultáni apparátusnak és a követnek. Előbbiek számára az elit egységének megerősítését, a szultántól való függésüket, a hierarchia vizuális leképeződését, a birodalom stabil és időtlen legyőzhetetlenségét jelképezte, míg utóbbiak előtt ez a sokrétű mondanivaló sokszor rejtve maradt, hiszen ezt a fajta szimbolikus nyelvet nem beszélték.

A harmadik udvar alaprajza (forrás: turkeytraveljournal.com)

A harmadik kaput, a „Boldogság Kapuját” még a nagyvezír is csak a szultán engedélyével léphette át. Ebben az udvarban található ugyanis a hárem és a szultán személyes lakosztályai, valamint a szerájiskola.  A követek csak a küszöböt léphették át, miután sok esetben akár órákat is vártak, ezzel is jelezve azt, hogy ki az, aki a szabályokat diktálja. 

Turisták várnak a belépésre a Kérvények Terme előtt, 2018.

(A szerző saját felvétele)

Mielőtt bementek volna a szultánhoz, a követek és kíséretük kaftánokat kaptak ajándékba, amelyek mennyisége és díszessége szintén a megbecsülés mértékét jelentette.  Az uralkodó a harmadik udvar bejárata mellett található Kérvények Termében fogadta a követeket. A kihallgató teremben a követ által hozott ajándékok voltak kiállítva.  A teremben Szulejmán kora óta sötét volt, a mennyezet kék, rajta csillogó drágakövek, mint a csillagok, a földön díszes szőnyegek, a Napot pedig maga a szultán szimbolizálta, négy oszlopos, baldachinos trónján ülve. Közelében a szultáni jelvények kaptak helyet: a kard, az íj, a tegez nyilakkal és a tolltartó. Ezzel jelezve, hogy az uralkodó a kormányzás és a hadsereg feje, valamint utalva az ősi Oguz törzs eredetére (íj és nyilak). Belépéskor a követ karjait két oldalról két tisztviselő fogta meg, úgy kísérték a terem egyik sarkában ülő szultánhoz, mivel az európai kultúrákkal ellentétben a muszlimoknál az uralkodóhoz közeledés, és nem a „felfelé mászás” a hatalom jele.  Az audiencia ezen része igen kellemetlen volt az európai követek számára, hiszen sokszor akár erőszakkal is kényszerítették őket, hogy a szultán előtt letérdelve csókolják meg az uralkodó ruhájának szegélyét (1636-tól a földet a lába előtt). E szokás eredetéről eltérő elméletek születtek. Az egyik szerint I. Murád szultán (1362–1389) meggyilkolásának körülményei miatt vezették be. A rigómezei csata idején, egy audienciára érkező szerb férfi, miközben letérdelt, hogy kezet csókoljon, fegyvert rántott, és leszúrta a szultánt. Egy másik elmélet szerint régi bizánci hagyományokra vezethető vissza (ahogy több más ceremónia is). Egy harmadik szerint pedig keleti szokás volt, hogy a követet támasztani és kísérni kell. A kísérésnek van bizonyos tisztelet értelme, de az idegenekkel szembeni bizalmatlanság ugyanúgy megjelenik benne.

A Kérvények Terme (forrás: turkishculture.com)

A XVII. századi szultáni audienciák központi részéről azonban igen hiányosak a követek jelentései. Egyes kutatók szerint azért, mert nem értették a ceremónia jelentését, azt hihették, hogy megalázták őket, ezért inkább hallgattak róla. Ráadásul csalódottak is lehettek, mert politikai ügyekről akartak tárgyalni, de arra a szultáni audiencia nem adott lehetőséget, csak később, a nagyvezíri audienciákon nyílt erre alkalom. Az uralkodó jelenlétében csak a hivatalos levelek átadására és a követ (lehetőleg rövid) köszöntőbeszédére került sor. Utóbbit a tolmács lefordította a nagyvezírnek, aki összefoglalta a szultánnak. Ez akkor is így volt, ha a követ beszélt oszmánliul.  A szultán a XVI. századtól nem szólalt meg hangosan, az egész ceremónia során legfeljebb egy-két szót szólt a követhez („jó”, „rendben”, „úgy legyen”), amivel a fogadás véget is ért. Az oszmánok nyersnek és udvariatlannak tartották az európai követeket, akik már az első alkalommal politikáról beszéltek volna.

A XV. századtól a szultánok visszavonultak a napi politikai feladatoktól, már a diplomáciai tárgyalásokon is csak szimbolikus szerepet töltöttek be. Az érdemi tárgyalások így a nagyvezír hatáskörébe kerültek át. A poszt betöltője lényegében a birodalom valódi vezetője volt, a követ vele való kapcsolata szinte mindenre kihatással volt.

Az oszmán politika színpada az 1640-es évek közepén

Az oszmán politikai „játszótéren” boldogulni meglehetősen nehéz volt. Egyrészt az európaitól eltérő eszköztáruk miatt, másrészt tisztában kellett lenni a hatalmi körökkel, azok egymáshoz való viszonyával, befolyásuk nagyságával. A XVII. század eleje óta a szerájban nevelkedő hercegek szultánként többnyire alkalmatlanok, a birodalom ügyeit illetően tudatlanok voltak. Aki tehát befolyásolni tudta az uralkodót, lényegében az egész birodalmat irányíthatta. Visszavonultsága miatt azonban csak kevesen érintkeztek vele személyesen: a nagyvezír, a sejh ül-iszlám (azaz az isztambuli főmufti) és a szeráj szolgálattevői.

A Kérvények Terme 2018-ban (a szerző saját felvétele)

A nagyvezíri poszt betöltője volt lényegében a birodalom valódi vezetője (jóllehet, a XVII. század közepére pár kivételtől eltekintve gyengekezű, alkalmatlan személyekről beszélünk). A hatalmi intrikákból kifolyólag a pozíciót nagyon nehezen lehetett megtartani. Kemankes Kara Musztafa (1638–1644) kiemelkedő tehetségét mutatja, hogy hat éven keresztül töltötte be a nagyvezíri tisztséget. Halála után Alexander Greiffenklau császári rezidens a következőképp jellemezte őt: „éles eszű, komoly férfi volt, senki nem kormányzott ilyen sokáig, mint ő, Szulejmán ideje óta ennek a török birodalomnak civil és katonai dolgokban senki ily szerencsésen élére nem állt.”[2] Egy másik alkalommal pedig így emlékezett: „bekövetkezett kivégzése miatt ide való megérkezésem óta aggódtam, és előre láttam a halála után bekövetkező romlást[3]. Kara Musztafa megbuktatása mögött feltehetőleg egy Köszem válide, a szultán anyja által befolyásolt triumvirátus állt, akik ezután lényegében a birodalom irányítói lettek. Közülük került ki az új nagyvezír, Szultánzáde Mehmed pasa, aki női ágon a szultán rokona volt, a szerájban nevelkedett és nagyon fiatalon kamarási pozíciót kapott. Greiffenklau arrogánsként jellemzi, és aggasztja, hogy már régebb óta rendszeresen levelezik az erdélyi fejedelemmel, viszont elismeri, hogy értelmes ember és állítása szerint az összes pasa közül a legműveltebb, ravasz, de tárgyalóképes.[4] Pár hónappal később a rezidens már arról számolt be, hogy az új nagyvezír a szultán önkénye és erőszakossága miatt (egy alkalommal állítólag bottal ütötte a fejét) elbocsátását kéri a hivatalból. Ugyan még nem tudott utána járni, hogy mennyi igaz a hírből, de értesülései szerint Mehmed utódjául Musza budai pasát fogják kinevezni, ezért azt javasolja a császárnak, hogy mielőbb küldjön ajándékot Budára, a leendő nagyvezírnek, hogy jövendő jóindulatát biztosítsa.[5] Ez a hír végül nem bizonyult valósnak, Szultánzáde Mehmed még több mint másfél évig töltötte be a nagyvezíri hivatalt. Utódja végül a boszniai származású Szálih pasa lett, aki korábban defterdár, azaz a birodalom pénzügyeinek igazgatója volt.

A fenti, végül meg nem valósuló értesülésből jól látszik, hogy nem volt elég a közvetlenül a szultáni udvarban tartózkodó hivatalnokokkal jó kapcsolatot ápolni. Előnyös volt lehetőség szerint a fontosabb tartományi vezetőkkel levelezést fenntartani, alkalomadtán ajándékot küldeni nekik, hiszen bármikor előfordulhatott, hogy valaki egyik nap még budai pasa volt, a következőben akár nagyvezír vagy más fontos tisztviselő lett az Oszmán Birodalom szívében. Minden a szultán és az őt befolyásoló körök kénye-kedvétől függött. 1645 januárjában például a Konstantinápolyba visszatérő Oszmán budai pasát a szultán börtönbe záratta, de pár nappal később (súlyos összegekért cserébe) már a dívánban ült mint az új defterdár.

A Boldogság Kapuja (forrás: upload.wikimedia.org)

Fontos volt az is, hogy egy-egy magas rangú személy honnan származott. A Portán szerveződő hatalmi klikkek egyre inkább származás alapján alakultak, az európai csoport állt szemben az ázsiai csoporttal. Ilyen összekötő kapocs volt például a dél-boszniai Neveszin (Nevesinje) falu, ahonnan több befolyásos vezető is származott, például az előbb említett Szálih pasa nagyvezír és helyettese is. Szálih testvére, Mürtezá szintén magas pozícióba jutott, 1646-ban ő lett a budai pasa. Ezeket a kapcsolatokat észben tartva tehát egy megfelelő ajándék a budai pasának akár a nagyvezír támogatását is biztosíthatta.

A szultán szolgálattevői, az icsoglánok vagy apródok ugyan nem viseltek politikai hatalommal bíró hivatalt, de magasabb rangú tagjaik a szultán magánlakosztályában szolgáltak, azaz közvetlenül érintkezhettek az uralkodóval. Közülük az egyik legfontosabb pozíció a szultáni fegyverhordozóé, a szilahtáré volt. Ilyen fegyverhordozó volt az 1640-es években a Josef Maskovich néven született Juszuf, dalmát származású renegát, Ibrahim szultán egyik első számú favoritja, a már említett triumvirátus második tagja. Olyan nagy befolyásra tett szert a szultánnál, hogy Ibrahim a nagyvezír tiltakozása ellenére a megszokottnál sokkal fiatalabban már a díván pasái közé emelte, majd 1644 nyarán megtette kapudánpasának, azaz az oszmán flotta admirálisának, amely tisztség mellé a kivégeztetett nagyvezír, Kara Musztafa palotáját is megkapta. Kinevezéshez az oszmán tisztviselőknek és a keresztény képviselőknek is tiszteletbeli látogatással és természetesen ajándékokkal illett gratulálni. Hajdu György erdélyi küldött 1644 márciusában így írt róla: „… császár mellett levő sziliktár Juszuph igen belső ember és ő igazgatja az császárt mostan, az fővezér külső, de ez belső, kedvét kelletnék keresnie…[6]

A portai politika fontos alakjait vizsgálva, nem feledkezhetünk meg a vallási értelmiség tagjairól, az ulemákról, akik főként vallásjogi kérdésekben rendelkeztek döntő szóval. Közülük is két fontos posztot kell kiemelni, a sejh ül-iszlámot és a hodzsát, a szultán tanítóját. Előbbinek bár tényleges politikai döntési joga nem volt, vallási döntvényei, fetvái nagy befolyással lehettek (főleg válságos helyzeteken). Ibrahim szultán kivégzését is egy ilyen fetva tette lehetővé 1648-ban. A sejh ül-iszlám mellett a második legrangosabb poszt az ulemák között a szultán tanítójáé, azaz a hodzsáé volt. I. Ibrahim tanítója Husszein Dzsindzsi hodzsa volt, aki talán mindenki közül a leghatalmasabb befolyással bírt az uralkodóra (és szintén tagja volt a Köszem-féle triumvirátusnak). A Velence elleni krétai háborút lényegében ő és Juszuf kapudánpasa vitték keresztül a szultánnál.

A szultánnál legnagyobb befolyással bíró személyek kilétét támasztja alá a rezidens azon jelentése, amelyben arról számol be, hogy a velenceiek kiket kerestek meg legelőször annak hírére, hogy a szultán készültséget rendelt el az arzenálban. Ez alapján Szultánzáde Mehmed nagyvezíren, a hodzsán és Juszuf pasán keresztül próbálták a szultán terveit más irányba fordítani.

Konstantinápoly a 16. században (forrás: hu.wikipedia.org)

A portai ügyek leghatékonyabb elintézési módja – európai fogalommal élve – a megvesztegetés volt, ami oszmán szemmel nézve a dolgok lebonyolításának általános velejárója. Tudni kellett tehát, hogy kinek mit/mennyit illik adni (személytől és ügytől függően néhánytól több ezer tallér is lehet), amihez közvetítőkre, bennfentes kapcsolatokra volt szükség. Ilyennek számítottak a szultáni tolmácsok, akik jól kiismerték magukat az udvar viszonyaiban. A XVII. század közepének egyik legmeghatározóbb személyisége a pécsi születésű magyar renegát, Zülfikár aga, aki az 1630-as évek elejétől bizonyíthatóan díváni főtolmács. Hiába fizették azonban le, az nem volt biztosíték semmire, befolyása és információi más „ügyfeleknek” is eladók voltak. A tolmácsok (nem csak a díváni főtolmács) általában a legértesültebb személyek közé tartoztak Konstantinápolyban, mivel mindennapi kapcsolatban álltak az európai követekkel és a portai alattvalókkal is.

A konstantinápolyi politikában való lavírozást tovább nehezítette az Oszmán Birodalom belső válsága. A pénzügyi nehézségekkel küzdő államban a mindennapos korrupció és nepotizmus szinte követhetetlen méreteket öltött. A császári rezidens szerint szinte állandó jelenség volt, hogy egy nap akár tíz–húsz kisebb-nagyobb hivatal is gazdát cserélt, még a nagyvezír sem érezhette magát biztonságban.

Meglehetősen nehéz és drága volt tehát, a szinte napról napra változó politikai közegben boldogulni, megtalálni, és biztosítani a császár ügyének megfelelő támogatókat. A fontosabb posztokat folyton figyelemmel kellett követni az ott szolgálóknak, hogy időben értesüljenek az esetleges változásokról, és minél hamarabb biztosítsák az utóddal való jó kapcsolatokat. Mindemellett pedig meg kellett tanulni az európai ember számára idegen kulturális és szimbolikus térben való tájékozódást, amelyben lássuk be, könnyű volt eltévedni.

Kovács Ágnes

Felhasznált irodalom:

  • Ágoston Gábor: Az oszmán és az európai diplomácia a kölcsönösség felé vezető úton. In: Híd a századok felett. Tanulmányok Katus László 70. születésnapjára. Főszerk.: Hanák Péter. Pécs, 1997. 83–99.
  • Ágoston Gábor: Információszerzés és kémkedés az Oszmán Birodalomban a 15–17. században. In: Információáramlás a magyar és a török végvári rendszerben.: Petercsák Tivadar–Berecz Mátyás. Eger, 1999. 129–156.
  • Al Mutairi, Husain Jaeez: Origin and Development of Diplomatic Immunities in Islam and International Laws. In: International Journal of Business, Economics and Law 2015/4. (6.évf.). 47–58.
  • Arı, Bülent: Early Ottoman Diplomacy: Ad Hoc Period. In: A. Nuri Yurdurev (szerk.): Ottoman Diplomacy – Conventional or Unconventional? John Hopkins Press, New York, 2004. 36–66. (2004a)
  • Arı, Bülent: Early Ottoman–Dutch Political and Commercial Relations after 1612 Capitulations. In: Bulgarian Historical Review 2004/3–4. (32. évf.) 116–144. (2004b)
  • Berridge, G. R.: British Diplomacy in Turkey, 1583 to the Present. A Study int he Evolution of the Resident Embassy. Maritinus Nijhoff Publishers, Leiden, Boston, 2009.
  • Bokorné Szegő Hanna: Nemzetközi jog. VI., javított kiadás. Budapest, 2006.
  • Brandstetter, Maximilian: Utazás Konstantinápolyba 1608–1609. Littera Nova Kiadó Budapest, 2001.
  • Szabó János–Sudár Balázs: „Independens fejedelem az Portán kívül” II. Rákóczi György oszmán kapcsolatai. Esettanulmány az Erdélyi Fejedelemség és az Oszmán Birodalom viszonyának történetéhez. (1. rész) In: Századok 2012 (146. évf.) 5. sz. 1015–1048.
  • Hammer-Purgstall, Joseph von: Geschichte des Osmanischen Reiches. Bd. 3. Pest, 1840.
  • Kármán Gábor: Egy közép-európai odüsszeia a 17. században. Harsányi Nagy Jakab élete. L’Harmattan – Uránia Ismeretterjesztő Alapítvány. 2013.
  • Kármán Gábor: Szuverenitás és reprezentáció: Erdély a Porta 17. századi diplomáciai rendszerében. In: Korall Társadalomtörténeti Folyóirat (13. évf.) 48. sz. 33–61.
  • Kerekes Dóra: “A magasságos boldogság küszöbén”: Tárgyalási technikák a szultán udvarában. In: Bujdosóné Pap Györgyi, Fejér Ingrid, H Szilasi Ágota (szerk.): Mozgó frontvonalak: Háború és diplomácia a várháborúk időszakában 1552–1568.
    Eger: Dobó István Vármúzeum, 2017. 131-155. (Studia Agriensia; 35.)
  • Meienberger, Peter: Johann Rudolf Schmid zum Schwarzenhorn als kaiserlicher Resident in Konstantinopel in den Jahren 1629-1643. Ein Beitrag zur Geschichte der diplomatischen Beziehungen zwischen Österreich und der Türkei in der ersten Hälfte des 17. Jahrhunderts. Frankfurt/M, 1973.
  • Pedani, Maria Pia: The Sultan and the Venetian Bailo: Ceremonial Diplomatic Protocol in Istanbul. In: Diplomatisches Zeremoniell in Europa und im Mittleren Osten in der frühen Neuzeit. Hg.: Ralph Kauz, Giorgio Rota, Jan Paul Niederkorn. Wien, 2009. 287–300.
  • Petritsch, Ernst D.: Zeremoniell bei Empfängen habsburgischer Gesandtschaften in Konstantinopel. In: Diplomatisches Zeremoniell in Europa und im Mittleren Osten in der frühen Neuzeit. Hg.: Ralph Kauz, Giorgio Rota, Jan Paul Niederkorn. Wien, 2009. 301–323.
  • Rákóczy György és a Porta. Levelek és okiratok.: Beke Antal–Barabás Samu. Budapest, 1888.
  • Reindl-Kiel, Hedda: East is East and West is West, and Sometimes the Twain Meet. Diplomatic Gift Exchange in the Ottoman Empire. In: Imber, Colin − Kiyotaki, Keiko − Murphy, Rhoads (ed.): Frontiers of Ottoman Studies. 2. I. B. Tauris London−New York (Library of Ottoman Studies, 6.), 2005. 113−123.
  • Zweite Gesandtschaftsreise des Grafen Hermann Czernin von Chudenic nach Constantinopel im Jahre 1644. Druck und Verlag von A. Landfrass Sohn. Neuhaus. é.n.
  • Österreichisches Staatsarchiv, Haus-, Hof- und Staatsarchiv, Staatenabteilungen, Türkei I, Karton 116, 117, 118.

[1] Brandstetter, 2001. 55.

[2] Greiffenklau III. Ferdinánd császárnak, 1644. február 8. ÖStA HHStA Staatenabteilungen Türkei I Kt. 117, fol. 128v.

[3] Greiffenklau III. Ferdinánd császárnak, 1644. június 21. ÖStA HHStA Staatenabteilungen, Türkei I Kt. 117, fol. 341r.

[4] Greiffenklau III. Ferdinánd császárnak, 1644. február 20. ÖstA HHStA Staatenabteilungen Türkei I Kt. 117, fol. 149v. és 1645. december 22. ÖStA HHStA Staatenabteilung Türkei I Kt. 119. Konv.1. fol. 426r.

[5] Greiffenklau III. Ferdinánd császárnak, 1644. április. 4. ÖStA HHStA Staatenabteilungen Türkei I Kt. 117, fol. 207r–207v.

[6] Rákóczy György és a Porta. Levelek és okiratok. Szerk.: BEKE Antal–BARABÁS Samu. Budapest, 1888.670.

Ezt olvastad?

Mindszenty József, bíboros, esztergomi érsek, hercegprímás a közelmúlt magyar (egyház)történetének egyik legismertebb szereplője. Életéről még azok is sokat tudnak, vagy