„Evangéliumot hirdettek s apokalipszis jött” – a Kommün Fejér megyében

A székesfehérvári Trianon Centenáriumi Emlékbizottság 2019. április 10-én rendezte meg második konferenciáját. A rendezvényen, amely a székesfehérvári városháza dísztermében nagy érdeklődés mellett zajlott, a Tanácsköztársaság székesfehérvári és Fejér megyei eseményeinek ismertetésén túl országos kitekintésekre is sor került, például a kommün kultúrpolitikájának bemutatása vagy éppen a vörös terror minden túlzásokat nélkülöző, objektív ismertetésének keretében.

Első előadóként Gulyás László (A kommün hatása a magyar-kérdés alakulására Versailles-ban) megcáfolta azt a Horthy-korban elterjedt felfogást, ami szerint a trianoni határok meghúzása büntetés a kommün miatt, és a határok kialakítása kedvezőbben történt volna, ha nincs Kun Béla rendszere. A valóságban Magyarország határairól már a márciusi bolsevik puccs előtt döntött a párizsi békekonferencia – mint tudjuk, anélkül, hogy Magyarországot is meghívták volna a tárgyalásokra. Az antant és az Egyesült Államok küldöttével, Smuts tábornokkal folytatott, a küldöttség által rövidre szabott budapesti egyeztetések során pedig a tanácskormánynak sem sikerült változtatni a kijelölt határokon.

Ujváry Gábor és Vizi László Tamás (kép forrása: szekesfehervar.hu)

Az első előadót Ujváry Gábor követte, aki „Iszonyatos csönd az egész országon: siralomház csöndje” A Tanácsköztársaság kultúrpolitikája címmel ismertette a kommün kultúrpolitikáját. Mint kifejtette, a kulturális politikát a folytonosság, illetve a mindent felforgatás kettőssége jellemezte. A Közoktatásügyi Népbiztosság szervezete meglehetősen bonyolulttá és bürokratikussá vált, s a kulturális igazgatásnak számos népbiztosságon kívüli, illetve testületi szervezete is létrejött. A népbiztosság vezetői közül az őszirózsás forradalom idején még radikális elképzeléseket dédelgető Kunfi Zsigmond ekkor már mérséklő szerepet töltött be, vele szemben Lukács György a teljes átalakulást, a „szellemi erőszak” alkalmazását szorgalmazta. A szimbolikus politika fontosságát az utca- és az intézménynevek átkeresztelése, a május 1-jei ünnepségsorozat, plakátok, brosúrák és propagandakiadványok sokasága jelezte. A teljesen államosított népoktatás átalakításával olyan korszerű intézkedéseket kívántak megvalósítani – mint a nyolcosztályos, osztatlan népiskola –, amelyeket aztán az ellenforradalmi rendszer is átvett, de csak részben realizált. Ugyanakkor a nevelést a kommunista ideológia alapelveire fektették, a tanítóktól és tanároktól „népfelvilágosító” munkát és „az ellenséges tevékenység” jelentését követelték. A felsőoktatásban – mint a burzsoá állam csökevényét – megszüntették a jogi és a teológiai karokat, s az érettségi eltörlésével lehetővé kívánták tenni, hogy anélkül is be lehessen jutni az egyetemekre és a főiskolákra. Az MTA működését ugyancsak felfüggesztették, s a szintén „szocializált” művészeti életben is elsősorban az ideológiai telítettségű művek nagyközönség elé kerülését segítették. A művészek jó része májusig még támogatta az új rendszert, ezután azonban a legtöbben elfordultak tőle.

Az eltelt hetek mérlegét 1919. június 13-án, az országos pártgyűlésen Kunfi Zsigmond népbiztos így vonta meg: „A szellemi élet, kultúra, tudomány-, irodalom és művészet terén az erőszak alkalmazásának helye egyáltalán nem vagy csak a legkisebb mértékben és végső szükség esetén lehet. Szerintem a tudományos, irodalmi és művészeti élet a szabadságnak egy bizonyos légköre nélkül ki nem fejlődhetik; a proletariátus diktatúrájának ebben a tíz hetében minden szellemi és tudományos élet abszolút pangása észlelhető, rémület ül azokon az embereken, akiknek produkálni kellene és tudnának is, […] valóságos szellemi bénaság ül minden szellemi munkán és ez olyan dolog, amelyet nincsen okunk fönntartani.

A kommün kulturális politikáját 1947-től, immár egészen más körülmények között próbálták ismét megvalósítani – a hatalmat birtokló kommunista párt szemszögéből nézve immár sikeresen, részben azonos szereplőkkel (Révai József, Lukács György, Fogarasi Béla, Rákosi Mátyás stb.).

Czetz Balázs, Bödők Gergely és Mózessy Gergely (kép forrása: szekesfehervar.hu)

A következő előadó Bödők Gergely, a Clio Intézet társ-ügyvezetője volt, aki Számonkérés és vörös terror Magyarországon 1919-ben címmel tartotta meg előadását, amelyben úgy vélte, hogy a brutalizálódás a háború öröksége, és ez nem csupán magyar, vagy kelet-európai jelenség volt. Elemezte a vörös terror áldozatainak és elkövetőinek származását, szociális hátterét, vallását, amiből kitűnt, hogy az a sztereotípia, amely szerint a terroristák többsége műveletlen és zsidó volt, nem állja meg a helyét. Igaz, a zsidó származásúak aránya itt is jóval a népességben betöltött arányuk felett volt, de nem annyira, mint a Tanácsköztársaság vezetői között. Igyekezett pontosítani a vörös terror áldozatainak számát, jelezte, hogy ezek között is találhatók zsidók, és említést tett a sokak számára ismeretlen tényről, a Tanácsköztársaság idején történt internálásokról, valamint túszejtésekről.

(kép forrása: szekesfehervar.hu)

A délelőtti blokk utolsó előadását Mózessy Gergely tartotta „Tévely volt…” Prohászka Ottokár a tanácsköztársaság rendszeréről címmel. Gergely Jenő 1998-ban részletesen tárgyalta a kérdést – az előadás részben a Prohászka ébresztése II. kötetben megjelent tanulmányt foglalta össze, részben pedig – új szempontokat felvetve – árnyalta a 2009-ben elhunyt professzor ítéleteit. Prohászka mind a liberális államberendezkedést, mind a szociáldemokráciát erős kritikával szemlélte, már az 1890-es években is keresztény-szociális programot képviselt. Személyes kudarcaiban ismerte fel a régi világ menthetetlenségét. Az új rendszert érdeklődéssel figyelte, személyes megpróbáltatásait sztoikus nyugalommal tűrte, 1919 áprilisában azonban nagyböjti körlevelének cenzúráztatását már nem tudta elfogadni. Magánszövegei – naplói és levelei – megerősítik kezdeti nyitottságát, de megjelennek benne a világ és az egyház jövőjéről való töprengések is. Feljegyzéseiben a megtapasztalt visszásságokat is rögzítette felelősöket keresve. A kommünt a „zsidók művének” tekintette – mint a korban oly sokan. A szövegek részletes elemzése azt mutatja, hogy a püspök képes volt distinkcióra: különbséget tett az izraelita felekezet, valamint a kommunista, népét-vallását megtagadó szűk csoport között. Az előadó felhívta a figyelmet arra, hogy az általánosítás a szekularizáció konzervatív fogadtatásának egyenes következménye, hogy a korban teljesen elfogadott volt, amelyre az is feljogosított sokakat, hogy az Egyenlőség Köre – más zsidó csoportok tiltakozása ellenére – maga is a zsidóság teljessége képviseletének igényével lépett fel. Prohászka 1919 augusztusában rendkívül erélyesen lépett fel a bosszú és a megtorlás ellen. E kontextusban ezt egyenesen a zsidóság érdekében tett lépésnek kellene értékelni. Prohászka 1920-tól politikai színpadra lépett – de akárcsak a forradalmak alatt, erős etikai érzék volt benne a tekintetben, hogy meddig mehet el egy rendszerrel való együttműködésben. Miniszterséget eleve nem vállalt, 1921 februárjában megvált a pártelnökségről, 1922-ben már nem indult választáson sem.

Czetz Balázs (kép forrása: szekesfehervar.hu)

A szünetet követően Bekő Tamás segédlevéltáros Egy nagykanizsai terroralakulat, a Fabik-csoport működése Fejér megyében címmel mutatta be a Fejér megyében és Székesfehérváron „működött” karhatalmi csoport tevékenységét. A Fabik-féle forradalmi tengerészkülönítmény, avagy röviden a Fabik-csoport, a Károlyi kormány és a Tanácsköztársaság egyik elhíresült vidéki karhatalmi alakulata volt. A dr. Hamburger Jenő által Nagykanizsán szervezett alakulat kezdetben Dél-Zalában „tartott rendet”, majd 1919 januárjától Budapesten, áprilistól pedig a kommün bukásáig Székesfehérváron állomásozott és látott el karhatalmi feladatokat a város és a megye területén, esetenként pedig más dunántúli megyékben is. Működésük során többek között részt vettek a székesfehérvári postás- és közalkalmazott szabotázsakció, valamint a kiscséri vasutassztrájk felszámolásában, a „tolnatamási ellenforradalom” vádlottjainak ítélet végrehajtásában – itt három embert akasztottak fel – illetve a „pákozdi lázadás” elfojtásában, ahol egy helyi lakost agyonlőttek. A kommün bukása után a csoport tagjainak egy része külföldre emigrált, mint ahogy ezt maga a névadó parancsnok, Fabik Károly matróz is tette, többeket azonban még idejében elfogtak, ők 1920 februárjában a Székesfehérvári Büntetőtörvényszék előtt feleltek 1919-es bűneikért.

A következőkben Nagy Szabolcs A Tanácsköztársaság Székesfehérváron című előadásában mutatta be a városban zajlott eseményeket, összehasonlítva azokat más dunántúli településeken történtekkel. A Tanácsköztársaság dunántúli eseményeit vizsgálva számos közös jellemző kimutatható, ahogy természetesen minden helyszínen akadtak egyedi, jellegzetes történések is. Székesfehérváron különleges körülmény volt, hogy már a Károlyi főispán vezette, februári megyegyűlési „ellenforradalom” következtében március 21-ét megelőzően is a későbbi proletárdiktatúrára jellemző hatalmi berendezkedés alakult ki, az úgynevezett „hatos direktórium” vette át a megye és a város vezetését. Ennek tagjai aztán jórészt a Tanácsköztársaság időszaka alatt is megőrizték befolyásukat. A proletárdiktatúra beágyazottságában azonban már nem különbözött Fehérvár a Dunántúl jó részétől. A munkásmozgalmat itt is főként a szociáldemokraták képviselték, kommunista pártszervek nem nagyon léteztek. Ennek megfelelően az új hatalom a káderek kiválasztása terén is nagy nehézségekkel küzdött, alig találtak helyben Kun Béláék számára megfelelő keményvonalas vezetőket. Erre a problémára itt is a felülről küldött funkcionáriusokkal próbáltak megoldást találni. Ezek sem tudták azonban érdemben felülírni azt a körülményt, hogy a tisztségviselők döntő többségét a kétszeri rendszerváltoztatás után is helyben hagyták, a közigazgatásban számosan működtek 1918 októbere előtt is funkcionáló személyek. A helyi tömegek elégedetlensége hónapról hónapra megnyilvánult a különböző megmozdulások által. Érdekes – és a Tanácsköztársaság szűkös karhatalmi potenciáljára is mutathat –, hogy a főváros közelsége ellenére ezeket nem torolták meg a vörösterror eszközeivel. Az egy időben helyben, a püspöki palotában berendezkedő Fabik-különítmény sem itt, hanem más megyékben követte el rémtetteit. A legsúlyosabb atrocitások – mint a Dunántúl számos más pontján – tulajdonképpen már a Tanácsköztársaság bukása, augusztus 1. után estek, amikor a menekülő különítmények az ünneplő tömegek, a hatalmat átvett új erők ellen léptek fel, de a kialakult tűzharcnak csak a vörösök oldalán voltak áldozatai. Összességében a Tanácsköztársaság fehérvári eseményeinek vizsgálata során ugyanaz a kérdés merülhet fel, mint sok más vizsgált dunántúli példával kapcsolatban: működött-e a Tanácsköztársaság a budapesti vezetők által elképzelt módon ezeken – a tömegbázist abszolút nélkülöző – területeken, vagy az állam homogén működtetése a teljes államterületen csak egy az utókor által kreált fikció?

(kép forrása: szekesfehervar.hu)

Nánay Mihály a konferencia záróelőadásában (A Tanácsköztársaság a történelemoktatásban 1945-től napjainkig) ismertette, hogy miként jelent meg a Tanácsköztársaság az 1945 utáni történelemoktatásban. A téma jelentős részben le van fedve a korszak historiográfiájával, hiszen a tankönyvek és a történelemoktatás felfogása lényegében a történettudomány elképzeléseihez igazodott és igazodik ma is. 1945 után a rövid demokratikus átmenet éveiben több tankönyv is készült (pl. Kosáry Domokos közreműködésével) és bennük egyfelől szakítottak a Horthy-korszak értelmezéseivel, de marxista szemléletről még szó sem volt, amit jól jelez a „vörös terror” fogalmának használata. A fordulatot 1948-ban jól jelezte az általános iskolák számára kiadott első marxista tankönyv, melyet később Kossuth-díjjal is elismertek. A Rákosi-korszak könyveit jellemezte, hogy bár átlag 15 oldalas terjedelemben tárgyalták a Tanácsköztársaságot, mégis Kun Béla neve elő sem fordult benne, vagy ha igen, akkor, mint „trockista-buharinista” áruló. A Kádár-korszak tankönyveiben nem változott meg a marxista szemlélet, de pl. Kun Bélát rehabilitálták, illetve fokozottabb súlyt kaptak a rendszer szociális és kulturális vívmányai. Ugyanakkor a ma elvárthoz képest irdatlan részletességgel mutatták be az eseményeket, többek között megemlítve Latinka Sándort, Julier Ferencet vagy éppen Zadravecz pátert is. A tankönyvek apparátusa folyamatosan bővült, források már a legtöbb kötetben voltak (pl. a Mindenkihez! c. kiáltvány, vagy Lenin üdvözlete fontos elemzendő szöveg volt). A rendszerváltás után érthető módon megjelent ismét a kritikus szemlélet, vele együtt pedig a vörös terror fogalma. Az előadó végül kitért arra is, hogy érettségin csak az emelt szintű témakörök között szerepel a Tanácsköztársaság, így csak a diákok kisebb hányadának kell számot adni a Tanácsköztársaságról szerzett tudásáról.

(kép forrása: szekesfehervar.hu)

A konferencia levezető elnöki tisztét Czetz Balázs, az MNL Fejér Megyei Levéltárának igazgatója látta el, aki a tudományos tanácskozás végén, a centenáriumi emlékbizottság nevében felhívással fordult a megye és a város lakosságához, amelyben a korszakból (I. világháborútól egészen a II. világháború lezárásáig) származó tárgyi eszközök és dokumentumok gyűjtésének szándékát ismertette. A két nagy közgyűjtemény, a Szent István Király Múzeum és a MNL Fejér Megyei levéltára által koordinált gyűjtés eredményeit egy őszi kiállítás keretében szándékozza bemutatni a bizottság, majd ezek a történelmi emlékek (eredetiben vagy másolatban) a közgyűjteményeket gyarapítják.

                                                                                               Bányai Balázs – Czetz Balázs

Ezt olvastad?

Az oktató–nevelő munkában rendkívül fontosak a jó tanártovábbképzések, oktatási programok, korszerű tananyagok. Alábbi írásomban szeretném felhívni a figyelmet két, egymással