Ezerarcú revüvilág – A Rákosi-korszak és a pesti show business

Közhely, de szokták mondani, hogy nem lehetséges a borító alapján megítélni egy könyvet, ez pedig különösen igaz a tudományos igénnyel megírt művekre. Ugyanakkor Molnár Dániel színháztörténész Vörös csillagok – A Rákosi-korszak szórakoztatóipara és a szocialista revűk című könyvének borítója láttán – melyet mellesleg a szerző maga tervezett – az olvasó joggal feltételezi, hogy ezúttal egy érdekes és izgalmas kötetet vett kezébe. A téma nem más, mint a szocialista revü – a szerző végig a régies revű alakot használja, én azonban írásomban a mai helyesírásnak megfelelő alakot választottam –, és annak korszaka. A magyar színháztörténet e részének feltárásához többek között közgyűjteményekben megtalálható forrásokat, magángyűjteményi anyagokat, sajtódokumentumokat használt fel, értelmezett, valamint beszélgetett a varietészakma képviselőivel is.

A „könnyű” műfajokat, színházi formákat sokszor lenézik, néha a szakmabeliek is. Habár – mint tudjuk – a „könnyű” műfajok korántsem könnyűek, véleményem szerint sokszor a hiányos műfaj-, színház- és zenetörténeti ismeretek generálják az efféle hozzáállást. De ne térjünk el a tárgytól! Vajon kinek mi jut eszébe a varieté és a revü szavak hallatán? Mit tudunk arról, hogy az államszocialista Magyarországon miként alakult a sorsa a revünek? A Molnár-kötet a Rákosi-korszak revüvilágába vezeti be az olvasót hét fejezeten keresztül: feltárja a műfaj integrálására, valamint átformálására tett kísérletek hátterét, kontextusba helyezi a rendelkezésre álló forrásokat.

A revüt nem könnyű tudományos módszerekkel vizsgálni. A színpadi szórakoztatóipar elsődlegesen gyakorlati műfaj – jegyzi meg a szerző. A bulvárműfajok kutatása azonban már elindult itthon is, például a kutató doktori disszertációjának konzulense, Heltai Gyöngyi eredményei igencsak meghatározóak e téren. A hazai színháztörténet-írás azonban még adós maradt a revüműfaj alakulástörténetével, a hiátus betöltésére pedig Molnár Dániel vállalkozott. Elsőként szól a releváns hazai és nemzetközi szakirodalomról, eredményekről. Mint írja,

„A részterületek, így a pesti kabaré, viszonylag széleskörű irodalommal, forrásközléssel, kiadott memoárral rendelkeznek […]; tudományos feldolgozottságuk mindazonáltal ezeknek is csekély.” (23. oldal)

További részterületek pedig a következők: az operett, a pesti kávéház-kultúra, a vendéglátókultúra-történet, a cirkuszművészet, a jazz-zene alakulása, valamint a szórakoztató színpadi táncok története. Ezt követően a német, az osztrák, a francia és a lengyel szakirodalmat mutatja be egy-egy bekezdésben. Külön felhívja a figyelmet a definíciós és tipológiai problémákra, melyek tovább nehezítették kutatását. Éppen ezért ajánlást tesz a pesti színházi szórakoztatóipar átnézésére. Három típus szerint (lokálok és mulatók, színházak és szórakoztató ipar) az alábbi szempontok figyelembevételét javasolja és alkalmazza: fő bevételi forrás, befogadóképesség, az előadás házon belüli helye, díszlet, műsor/attrakció, műsorok játszása, műsorok futása és az elsődleges közönségbázis. (Lásd: 1. táblázat: A pesti színházi szórakoztatóipar egy lehetséges átnézése – 37. oldal)

Kirakati szocreál a Kamara Varieté Vevőszolgálat című jelenetében. Fotó: Karády Béla dossziéi (106. kép, 388. oldal)

A revűszféra kulturális kontextusának megváltozása című fejezet a különböző működési modellekre, valamint a két világháború közötti, majd az 1945 utáni szabályozásra és hatásaira koncentrál. (49–162. oldal) Előtte röviden áttekinti a revüszínpadok státuszát 1931 és 1944 között, a korszakolást a következőképpen indokolja:

„A fejezet időhatárait nem a politikatörténet bevett mérföldkövei szerint húztam meg, hanem a szórakoztató szféra egy lehetséges »korszakolása« szerint. Ez az az időszak, amikor a pesti mulatók és a város szórakoztatóipara világhírre tett szert; és amelyben kiemelkedő szerepet játszott két lokál, az 1931–1944 között működő Moulin Rouge, illetve az 1932–1944 között működő Arizona. Praktikus időhatárok ezek, mivel 1931-től áll rendelkezésre a színházi szórakoztatóipar egyik legértékesebb forrása, az Artisták Lapja.” (49. oldal)

A színházi piacot, a fővárosi színházi ipart ekkoriban két szervezet – a Budapesti Színigazgatók Szövetsége és a Budapesti Színészek Szövetsége – között megkötött kollektív szerződés szabályozta. Nyomatékosítja, hogy „A mulatók, varieték előadóinak (zenészek, táncosok, artisták, színészek stb.) sosem volt egységes képviselete, szakmáik szerint szerveződött érdekképviseletek tagjai lehettek.(50. oldal) Az egyes alfejezetekben többek között kibontásra kerül, hogy miként szabályozta a főváros a revüműsorokat 1945 és 1949 között; vagy éppen, hogy milyen intézkedéseket hozott a kormány a mulatókkal kapcsolatban. Talán érdekes megemlíteni azt a sajtóhadjáratot, mely a varieték ellen (is) – az „öncélúan szórakoztatóként” kategorizált műfajok, műsorok – irányult ebben az időszakban.

1949-ben elkezdődött a színházak államosítása, de például a „[…] a revűszínházak továbbra is korábbi bérlőik irányítása alatt üzemeltek” (77. oldal). A pesti show business irányítását pedig a Városi Színház vezetése igyekezett átvenni, az itt kialakult érdekkörök motivációit, kapcsolatrendszerét veszi sorra: Karády Béla, Kublin János, Sólyom András és Lázár Egon koncepcióiba nyújt betekintést. A Fővárosi Népszórakoztató Intézmények (FŐNI) alakulástörténete, majd működési struktúrájának felvázolása megkerülhetetlen a téma feltárásához. Ehhez tartozik például az is, hogy hosszasan tárgyalja a FŐNI játszóhelyeit a városi térben, mind a szabadtéri, mind pedig a kőszínházi színpadokat, egyéb szórakozóhelyeket.

A következő fejezet a performer/előadó pozíciójának megváltozását taglalja (165–220. oldal). Azzal a megállapítással indít a szerző, hogy [Richard] Dyer szerint a mindenkori szórakoztatást alapvetően azok a profik definiálják, akik azt gyakorolják; ez a felfogás azonban nem volt összeegyeztethető az 1949 utáni kultúrpolitikai elképzelésekkel.” (165. oldal) Változást hozott az ügynökségi szerződtetések folyamatos megszűnése, mely magával hozta egy újabb gyakorlat létrejöttét a szerződéskötések terén is. Betekinthetünk a FŐNI 1949/1950-es és 1950/1951-es évadjainak szerződtetéseibe, de az ÁVH jelenlétének felfejtésére szintén kitér e fejezet (például Boros Ida ügynökként tevékenykedett). Problémaként jelentkezett varieté-táncosok (női tánckar) kiválasztása, hiszen a táncos szakma professzionálódásával – különböző szervezetek alakulásával –, a táncművészet intézményesülését követően már nem biztos, hogy elég volt „szépnek, dekoratívnak lenni”, a tánctudás megléte elvárás lett.

A Színház és Mozi c. lap 1952/3. sz. címlapja. Kép forrása: ADTPlusz

Miként viszonyul a szocialista revüelőadás a műfaji hagyományokhoz? Miként próbálták legitimálni a műfajt a kultúrpolitika szereplői? E kérdéskört három esetpéldával szemlélteti Molnár: Fejér István Meserevűjével; egy Karády-koncepcióval; valamint Fejér István és Rácz György kísérletével (227–244. oldal).

A Rákosi-korszakban átalakultak a revüelőadások készítésére vonatkozó „szabályok” is. Az 5. fejezet a különböző előadáselemek, valamint előadáskontextusának struktúraelemzéséről szól (247–325. oldal). Rendkívül érdekes a FŐNI-revük tematikai toposzait és azok átértelmezését körüljáró alrész, ilyenek voltak többek között Budapest mint világváros; az egzotikum, külföld megjelenése; az önreflexió (műfaji önreflexió); történelmi epizódok; látványelemek (gyermekszereplők, állatok és táncok); a szerelem (a szocialista revüben a bonyodalom narratív eszközeként). Számos előadáspéldát tartalmaz e rész, s a Májusfa (1950) revüelőadás részletes elemzését olvashatjuk.

Egy teljes fejezetet kapott a revük látványvilága és a színpadképe (329–410. oldal). A rövid látványtörténeti bevezető után esetpéldák következnek, például a Halló, Amerika! (Fővárosi Operettszínház); és a Start! (Royal Orfeum). Nem feledkezhetünk meg – ha a látványelemekről beszélünk – az adott kor technikai apparátusáról, az adott hely lehetőségeiről, valamint a díszlet- és jelmezgyártásról sem, e rész képillusztrációkban különösen gazdag.

Olcsó(bb) jegyek, állami támogatás stb. – a revü műfaja „működhetett volna”. „Ha nem lett volna politikai szándék a megszűntetésére, akkor elvileg továbbélhetett volna az államosított színházi struktúrában. Legalábbis azon része, amit nem lehetetlenítettek el[…]” (413. oldal) A revükísérletek hatását, valamint eredményeit mutatja be az utolsó fejezet (413–424. oldal).

Molnár Dániel megannyi apró részletre és összefüggésre hívja fel a figyelmet, melyek kiemelésére a jelenlegi rövid ismertetőben lehetőségem nem volt. A kötet továbbá sok-sok korabeli plakátot, előadásfotót, valamint áttekintő, összesítő táblázatot tartalmaz. Függelékként (453–478. oldal) még találunk névlexikont, s még másodlagos, kiegészítő statisztikai adatokat is.  A magyar színháztörténet-írás immár nem adós a revüszféra 1945 utáni alakulásával, azonban – ezt a szerző szintén jelzi – egyes részterület, résztéma tudományos feldolgozása szintén kezdetleges, így a határterületen mozgó kutatóknak egy-egy fejezet (vagy megjegyzés) akár témaisnpirációként is szolgálhat.

Lengyel Emese

Az ismertetett kötet adatai: Molnár Dániel: Vörös csillagok – A Rákosi-korszak szórakoztatóipara és a szocialista revűk. Budapest, Ráció Kiadó, 2019. 494 oldal.

Ezt olvastad?

A rádiót nemcsak hallgatjuk, hanem mint technológia meghatározza mai életvitelünket. Csak gondoljunk bele, hogy internetünket wifin keresztül osztjuk meg, és