Farsangi bálok Pesten és Budán

Ahogy az utóbbi években az már megszokott, idén is beköszönt lassan a majd farsangkor tetőző báli időszak. Városszerte plakátok hirdetik a különféle bálokat, így újra van Budapesten jogászbál, orvosbál és van Operabál is, néhány éve pedig, Balatonfüred mintájára nyaranta Budapesten is rendeznek Anna-bált. Ezek jobbára a két világháború közötti korszak hagyományaira utalnak vissza, pedig Pesten és Budán már 150–200 évvel ezelőtt is országos hírű bálokon rophatta a táncot, akinek a kedve úgy hozta és az erszénye is lehetővé tette a részvételt.


Hölgyek jelmezben. Kép forrása: Kulcsár Krisztina: Jelmezkavalkád a 19. századból

A bálozás szokása a francia királyi és burgundiai hercegi udvarokból terjedt el a 14. századtól kezdődőn. A különféle királyi udvarokban a 17. századtól váltak széles körben általánossá, valamivel később pedig, a 18. század folyamán már nem csak az uralkodók és közvetlen környezetük rendeztek bálokat, hanem a táncmulatság szokása kezdett tért hódítani a középnemesség és a polgárság körében is. Magánszemélyek, egyesületek, testületek egyaránt rendeztek bálokat, melyek közül különösképpen a farsangi vigalmak idején rendezett álarcosbálok voltak népszerűek. Hasonló volt a helyzet Pest-Budán is, ahol az 1770-es években egyaránt sor került udvari bálokra, valamint az alacsonyabb osztályok számára megrendezett nyilvános farsangi bálokra is. Ez utóbbiak olyannyira népszerűvé váltak, hogy Mária Terézia rendelete értelmében a Helytartótanács kénytelen volt szabályozni a megrendezésüket 1773-ban. Ennek értelmében mindössze öt nagyobb bálteremnek engedélyezték álarcosbál rendezését, de voltak egyéb megkötések is. Megtiltották az ijesztő és ízléstelen jelmezek viseletét, valamint azt, hogy a jelmezbe öltözött bálozók az utcára menjenek maskarájukban. Tiltották továbbá a papírból készült jelmezek viseletét is, mivel a gyertyákkal világított termekben ezek gyakorta vezettek tűzesetekhez. Az 1790-es években mindezek ellenére soha nem látott közkedveltségnek örvendtek a nyilvános bálok. Budán a Fehér Kereszt és a várbeli Országház, Pesten a Hét Választó, a Két Lámpás és az Angol Királynő fogadó voltak a legnépszerűbb mulatóhelyek. Idővel kialakult az a szokás is, hogy egyes bálokban bárki részt vehetett, aki megfizette a belépőt  a belépődíjakat Pest és Buda megadóztatta , ezeket hívták német szóval zahlbáloknak, míg a szűkebb körű, meghívásos alapon létrejött bálok voltak a nobelbálok. Amikor a magyarság körében minden jószándéka ellenére népszerűtlen József császárt 1790 elején betegsége ágynak döntötte, halála előtt volt még annyi ideje, hogy rendeletei többségét visszavonja s ekkor többek között arra is parancsot adott, hogy a Bécsben őrzött magyar koronát vigyék vissza Budára. Ez Budán és Pesten óriási örömet okozott, számos összejövetelt, mulatságot tartottak február utolsó napjaiban. A korona megérkezése alkalmából Vörös István Pest megyei főszolgabíró és Belányi István vármegyekapitány adtak bált február közepén, 22-én pedig az év legfurcsább báljára került sor a megye második alispánja rendezésében. Az apropót ezúttal is a korona visszatérte szolgáltatta, de mivel aznap került sor József temetésére, a bálon nem szólt zene. 1794 februárjában újfent tetőfokára hágott a farsangi hangulat Pest-Budán. Ebbe csöppent bele egy természettudományok iránt rajongó derék szász Drezdából, bizonyos gróf Hofmansegg, aki eredendően azért kereste fel Magyarországot, hogy madár- és rovargyűjteményét gyarapítsa. Úti passzusából azonban hiányzott egy nagyon fontosnak minősített pecsét s így hosszabb időt kellett eltöltenie Magyarországon, ahol ajánlólevelei révén hamarosan kedves ismerősökre tett szert és új társaságának köszönhetően Pesten is, Budán is részt vett egy-egy álarcos bálon. Ekkor keletkezett levelei révén sokat megtudhatunk a korabeli pest-budai bálokról. Először is arra figyelt fel, hogy az urak még ilyen alkalmakkor sem válnak meg sarkantyúiktól:

„Mi sem hasonlít inkább egymáshoz, mint ilyen mulatságok: itt sem vehetni észre semmi feltűnőt, olyat, a mi nálunk is ne lenne megengedve. Mivel a sarkantyú a nemzeti viselethez tartozik, tehát az álarcosbálba is sarkantyús csizmával jönnek. Természetes tehát, hogy kivált az itteni igen heves tánc közben sok ruhát összetépnek s a nők bokáit meg-megsértik s habár belátják ennek illetlen voltát, még sem hagynak fel vele.”

Hofmansegg bírálta azt is, hogy többen fegyverrel az oldalukon báloznak és nem igazán nyerték el tetszését az álarcok sem:

„Különben éppen nincs kötelezve senki, hogy álarcosan jelenjék meg. Egy papírlapocska vagy egy kártya a kalapon és főkötőn már tökéletesen elég a metamorphosishoz, s ez is tulajdonképpen csak a nádor végett van, hogy ne feszélyeztesse őt, ha a jelenlévők az irányában való szertartásosság alól felmentik magokat. A feltűnően szép phantasia-maszkok igen ritkák.”

A drezdai bálokhoz képest unalmasnak találta a gróf azt is, hogy a táncok nem elég változatosak, a Hofmansegg által is megcsodált magyar táncok mellett kizárólag keringőt és menüettet táncoltak a párok, az elegáns quadrille – a francia négyes – teljes egészében hiányzott. A gróf mégis kellemesen emlékezett vissza a pesti és budai bálra, köszönhetően a bálon résztvevő hölgyeknek:

„Nem emlékszem, hogy a világ valamely helyén egyszerre ennyi sok szép nőt lehetne együtt látni, mint itt. Drezda és Lipcse e mellett elbújhatnak. S azonkívül alak és szín annyira különböző és változó, hogy mindenféle ízlés megtalálhatja a magáét. Ez alkalmasint a különböző nemzetiségek serege következtében van így, melyek Magyarországon együtt élnek.”


Urak jelmezben. Kép forrása: Kulcsár Krisztina: Jelmezkavalkád a 19. századból

A Hofmansegg által említett magyar táncok különösen a napóleoni háborúk után jöttek divatba, így a csárdás és a körmagyar (majd reneszánszukat élték 1867 után is). A reformkorban rendeztek bálokat különféle névnapokhoz kötődve (Katalin-bál, Anna-bál), de voltak jótékonysági bálok és az alsóbb osztályok körében is mind szélesebb körben hódított a táncmulatságnak ez a formája, később voltak iparosbálok, sőt cselédbálok is, de rendeztek Pesten magányos uraságok bálját, asszonyi egyesület bálját. 1836 farsangján a Hofmansegg által hiányolt francia négyes volt az évad legdivatosabb tánca, köszönhetően annak, hogy Emmerling Károly, aki a Redout épületét bérelte, január 17-i nyitóbáljára betaníttatott táncosaival egy nyolcas quadrille-t, aminek akkor sikere volt, hogy nem sokkal később már a Nemzeti Casino által adott bálon is ezt táncolták a résztvevők. 1840 januárjában arra is volt példa, hogy jelmez nélkül rendezzenek farsangi bált a Redoutban. A Párizsból megrendelt jelmezek ugyanis nem érkeztek meg időben, állítólag azért, mert Párizsban elterjedt, hogy eljött a világvége s így az ottani kereskedők nem is teljesítették szállításaikat. Azonban ez sem rendítette meg különösebben Emmerling Károlyt, aki a Redoutot ez alkalommal vadonatúj „Milly-gyertyákkal” szerelte fel. Összetoborozta a jelmez nélkül maradt hölgyeket és urakat, mondván, hogy az az apróság, hogy nincs jelmez, nem lehet akadálya egy jó hangulatú farsangi bálnak. Nem is lett. Az 1840-es években már egyértelműen Pest volt a báli élet központja, mindenekelőtt a Redout, a budai bálok pedig sokat veszítetek jó hírükből, mivel itt már jószerivel csak tömeges álarcosbálokra került sor, míg Pest az elegáns bálok otthonává vált. Jobbára itt divatoztak a magánbálok is, amelyek rendezésében viszont élen járt a Pest-Budáért oly sokat tevő József nádor, aki a Várban rendezett Nádor-bálokkal megmentette a budai bál becsületét. A kiegyezés idején viszont Buda már végképp nem lehetett Pest vetélytársa, főleg nem 1865 után, amikor felépült a Vigadó is. A századforduló idején a legtöbb szálloda és casino külön bálteremmel rendelkezett Pesten, a Budapest Lexikon adatai szerint az utolsó békeévben 2327 bejelentett bál volt a fővárosban. Az I. világháború után a bálozás szokásai is mások lettek, a nyilvános táncmulatságok sokat veszítettek báli jellegükből, a hagyományos bál ismérvei jobbára már csak az előkelőbb rétegek szórakozási alkalmait jellemezték.

Katona Csaba

Ezt olvastad?

Viharos történelmünk egyik katasztrofális következménye a középkori Magyarország írásos emlékeinek pusztulása volt. A megmaradt könyv- és iratanyag számbavétele, majd feltárása
Támogasson minket