Farzsebnyi történelem – John H. Arnold: Történelem. Nagyon rövid bevezetés

A történetírás művelői és a történelmet tanító pedagógusok életük, munkájuk során valószínűleg többször is eljutnak arra a pontra, amikor meg kell indokolniuk (akár maguk, akár a hallgatók vagy a nagyközönség előtt), hogy hogyan és miért kell történelemmel foglalkozni, mi a történettudomány tárgya, és egyáltalán miért (önálló) tudomány a történettudomány. A professzionális történészek ilyen esetekben általában támaszkodnak és reflektálnak mindarra, amit a történetírás történetéről, szerepéről és helyzetéről vagy éppen a(z egykor felmerült) módszertani dilemmákról tudnak. Ehhez kapcsolódva a következőkben egy tartalmas, gondolatébresztő kötetet ajánlok.

John H. Arnold eredetileg 2000-ben kiadott, 2005 óta magyarul is olvasható Történelem. Nagyon rövid bevezetés című munkájának[1] előszavában így jelöli meg – valóban nagyon rövid – összefoglalójának célját: véleményét kívánja közreadni arról, „hogy mi a történelem, hogyan kell kutatni, s arról, hogy mire jó.” (9. o.) Arnold mindezt pl. Gérard Noiriel A történetírás „válsága” alapmunkának tekinthető könyvéhez képest szerényebb keretek közt, könnyed, olvasmányos, jól idézhető stílusban teszi, ráadásul nem célja a történetírást „megvédeni” vagy a „válságáról” értekezni, így a felépített érvelés (üdítően) mentes a külső tehertételektől, a defenzív alapállástól vagy bonyolult történetfilozófiai fejtegetésektől. Bár kötet formátuma messze van attól, amit „tekintélyt parancsolónak” lehetne mondani, a „belbecs” mellett nem mehetünk el szó nélkül, amit igazol, hogy Arnold kötete fel-felbukkan az egyetemi kurzusok sillabuszain, illetve egy-egy szakmunka lábjegyzetében.

Az angol szerző a könyv megírásakor a University of East Anglia középkorász professzora volt, ma már azonban a University of Cambridge oktatója. Arnold azonban koránt sem csak középkori példákat vonultat fel miközben – egyfajta Vergiliusként – végig vezeti az Olvasót a könyv hét fejezetén, az ókortól kezdve a huszadik századig több korszakból kerülnek elő ismert és kevésbé ismert múltbéli szereplők és az ő történeteik.

(Forrás: mult-kor.hu)

A hét fejezet három részre tagolódik, az első három fejezet célja a ráhangolás és annak bemutatása, hogy milyen utat járt be a történetírás a kezdetektől; a következő két fejezetben a forrásokra, illetve ezek értelmezésére koncentrál; míg a két lezáró fejezetben a történetírás helyzetével és értelmével foglalkozik, valamint azt fejti ki, hogy miért fontos a számunkra általában a történelem. Indokoltnak tűnik az egyes egységekre külön-külön is kitérni, mivel így világossá válhat, hogy miért érdemes kézbe venni a könyvecskét.

„Ez egy igaz történet.” – áll az első fejezet élén (1. Kérdések egy gyilkosságról és a történelemről), és így nyitómondatként a formula. (11. o.) A történet, amely valóban izgalmas és felcsigázza az olvasót, az 1300-as évek elején játszódik, és egy, kathar eretnekek által elkövetett gyilkosságról szól. Az in medias res felütés módot ad arra, hogy Arnold rögtön olyan – olykor magától értetődőnek tűnő – kérdések megválaszolásába kezdjen, mint például hogy miért lényeges egyes fogalmak jelentésének tisztázása; mik a történész forrásválasztásának okai, szempontjai; mit jelent a bemutatás és értelmezés kettőssége; vagy éppen hol a határ a szépirodalmi és a történeti elbeszélés közt. Az eretnekek történetének ismertetésének végére eljutunk a tételig, miszerint „a történelem folyamat, s egyben vita is, és hogy a múltról szóló igaz történetekből áll.” (25. o.)

A delfin uszonyától a politika tornyáig címet viselő második fejezet egy ókori mezopotámiai történetet megragadva világít rá, hogy a történeti érdeklődés nem feltétlenül változatlan, és ennek kifejtésére Arnold összeveti a jelenkori és a múltbéli történelem-használato(ka)t. A viszonyítás nullpontja Hérodotosz, aki kettős szerepben, mint a „történetírás atyja” és mint a „hazugságok atyja” jelenik meg, mivel keverte a „tényszerű” politikatörténetet a mesékkel. A Történelem szerzője azonban nem ítélkezés céljából eleveníti fel Hérodotosz és mások módszerét, csupán rávilágít: az ő írói gyakorlatuk különbözik a modern történészekétől. Arnold sorra veszi az ókori keresztény historikusok, majd a reneszánsz szerzők különféle céljait, érveléseit, témáit és eszközeit. Ezek után jut el az elbeszélésben a történetírás egyik korai válságáig, amikor is Jean Bodin módszertani érveléssel állt ki a történelem védelmében. A fejezet lényege – és Arnold ezt hangsúlyozza –, hogy rámutasson, minden korszakban más volt az elképzelés az igazságról és az igaz történetírásról, és ezekhez kötődve a történetírás funkciójáról is. Az itt vázolt koncepció, amely alapján a történetírók hosszú évszázadokig csak bizonyos típusú dolgokról – igaz, nem teljesen azonos módon – írtak (nagy emberekről, egyházról, politikáról, kormányzásról), gyakorlatilag a „politikatörténet tornya”, amelybe Thuküdidész magát és mesterségében utódait zárta.

Adolf Jebens portréja Leopold von Rankéról, 1875 (Forrás: wikimedia.org)

Azt, hogy hogyan sikerült hátra hagyni Thuküdidész tornyát, a harmadik fejezet írja le (3. „Hogyan történt valójában?” Az igazság, a levéltárak és a régi dolgok szeretete). A kiindulópont ezúttal is a történetírás egy jeles alakja, illetve egy tőle vett idézet, Arnold ugyanis a 90 éves Leopold von Ranke, vagyis az „újkori történetírás atyjának képzeletbeli örökségét” ismerteti meg az olvasóval, miszerint ragaszkodni kell a „tényekhez”, törekedni kell a „tudományos” és „objektív” történetírásra, és ehhez levéltári kutatásokat kell végezni. (48. o.) A következőkben Arnold ugyanakkor megkérdőjelezi Ranke jogát az „apaságra”, amelynek indoklásához három témát választ: a) az igazság kérdése; b) hogyan használjuk fel a történelmi dokumentumokat; végül c) a múlt és a jelen különbségének problémája. Az első témával kapcsolatban a protestáns–katolikus vetélkedést hozza példaként, mivel ennek részeként mindkét oldal dokumentumokkal bizonyította igazát, erősítette identitását. Ezen a ponton Arnold éles distinkciót tesz a „történészek” és a „régiségbúvárok” közt: míg előbbiek hosszú, szórakoztató műveket írtak a cicerói modellt követve, utóbbiak mindent összegyűjtöttek, amely a számukra kedves korból származott. A „gyűjtögetők” azonban nem végeztek öncélú munkát, hiszen közülük kerültek ki azok, akik a múlt emlékeire támaszkodó elemző módszert alakítottak ki, és ennek segítségével vizsgálták az iratokat. A második témára térve a történész Lorenzo Valla elemzését idézi fel, aki a dokumentumok belső jellemzőire és a nyelv (kultúra) változásának tetten érhetőségére hívta fel a figyelmet. Végül Arnold utal arra, hogy a nyelvi-kulturális vizsgálattal Valla kiutat kínált a thuküdidészi toronyból, és bár nem történt forradalmi változás, a következő századokban azonban új témák kerültek előtérbe, a „régiségbúvárok” csoportjai dokumentumokat adtak ki, illetve finomították a dokumentumelemzést. A szerző szerint a 18. században újabb alternatívája jött létre a politikatörténetnek: a világ „nagy” kérdései kezdték foglalkoztatni a történetírókat, bár ekkor már a heterogenitás miatt nehéz „egy” történetszemléletről beszélni. A magyarázóelvek közül Arnold kettőt emel ki: a „véletlen” és a „Nagy Ember” teóriáját, amelyeket azonban a német tudósok a 18-19. század fordulóján már elégtelennek tartottak, és úgy érveltek, hogy a történelem valódi megértéséhez levéltári iratok tanulmányozása szükséges, valamint a földrajzi elhelyezkedés hatását, a társadalmi rendszereket, a gazdasági erőket, a kulturális eszméket, a technikai fejlődést és végül az egyéni akaratot komplexitásban figyelembe vevő oksági elméleteket kell kidolgozni. Mindezek után a szerző ismét Rankéhoz tér vissza (egy kitérő erejéig Jules Michelet-t szembe állítva vele), aki a dokumentumok szigorú elemzését tartotta elsődlegesnek. A rankei imázs jóllehet eltér a valóságtól, de mégis két dologban változást hozott: Ranke munkássága egyrészt a hivatásos történetírás kezdetét jelenti, amelynek például a szemináriumi módszer bevezetése köszönhető, másrészt a rankei felfogásra („Csak azt mondjuk el, ami valóban megtörtént.”) reagálva a történetírás különböző ágakra szakadt (társadalom-, kultúr-, gazdaságtörténet stb.). Utóbbi egyszerűen fogalmazva azt jelenti, hogy a „történelem = az igaz történet” formulát a „történelem = az ami igaz” váltotta fel. Ezzel együtt a lineáris historiográfia áttekintésnek is vége szakad, mivel ez a történettudomány multiperspektivikus („modern”) korszakában nem folytatható. A fejezet végén Arnold arról is ír, hogy a professzionalizáció miatt a történészek nem szakadnak el országuk kultúrájától, amelynek azonban – mint az manapság Magyarországon is tapasztalható – ára van: véleménye szerint szélesül a szakadék az olvasóközönség és a szakma közt, továbbá a történészeknek olykor ítélkezniük kell a múltról és a jelenről.

A szerző itt emlékezteti az olvasóját, hogy a „hivatásos” nem jelent „elfogulatlant”, hiszen a történészeknek is megvannak saját nézeteik, érdekeik, kötöttségeik.

A következő, negyedik fejezet (Hangok és csendek) már kifejezetten a forrásokra koncentrál, ezért az elbeszélés a „kályhától”, azaz a levéltártól indul. Arnold számára – kissé bizarr módon – a norwich-i levéltár felrobbanása jelenti az apropót arra, hogy felvázolja, hogyan jut el a történész az évszázadok alatt összegyűjtött és a levéltárosok által rendezett iratokhoz, hogyan és miért válik (vagy sem) az iratokból forrás, milyen külső- és belső kritikai elemzésnek kell alávetni az iratokat, miért fontos a kontextus megteremtése. Egy 17. századi, Yarmouth városban keletkezett közgyűlési jegyzőkönyv, pontosabban a Burdett családra vonatkozó bejegyzések példáján keresztül fejti ki, hogy

„A források »nem beszélnek magukért«, sosem tették. Mások helyett szólnak, akik már halottak és örökre eltűntek a múltban. A forrásoknak hangjuk van – így, többes számban – amellyel irányítanak minket s kérdésfeltevésre ösztönöznek, valamint további forrásokhoz vezetnek el. De nincs saját akaratuk, csak azáltal kelnek életre, hogy a történész megszólaltatja őket.” (93. o.)

A fejezetet Arnold azzal zárja, hogy leszögezi, a források nem adnak mindenre választ, rengeteg hézag van a források közti térben, de ezekre a „csendekre” is szükség van.

George Burdett története Norwichból Ezer mérföldes utazásra visz bennünket az ötödik fejezetben. Arnold rögtön két lehetséges irányt, két nagy történetet kínál, amelyekbe beágyazható Burdett prédikátor kálváriája: az angol polgárháború, illetve Amerika gyarmatosítása. Az általánosabb kérdés, hogy hogyan mondjuk el a történeteket. Mindenekelőtt arra figyelmeztet, hogy a korábbi elbeszélésekre reagálni (megerősíteni vagy cáfolni) kell, de mindezt a történet jelentésének fényében kell megtenni. A jelentés ugyanakkor nemcsak expliciten fogalmazható meg, hanem benne rejtőzhet a történet struktúrájában vagy kommentárjaiban. Egy rövid, a „nagy emberek” és a „nagy események” történetét feldolgozó, 19. századi gyakorlatra reflektáló kitérő után jut el a szerző Marxig, illetve a marxizmus hatásáig: a társadalomtörténet és a kultúra iránti érdeklődés élénküléséig. A fejezet hátralévő része a kategóriaválasztással, a szintézisteremtéssel, az okozatisággal és a magyarázatokkal foglalkozik röviden.

Az utolsó előtti fejezet szintén egy közismert kérdést feszeget a szerző, ti. „tekinthetünk-e úgy a múltra, mint egy idegen országra?” Mindezt – Robert Darnton nyomán – a macskák legyilkolásának történetéből kiindulva járja körül. A régmúlt embereihez való hasonlatosságot (olyanok/különbözőek, mint mi) alapul véve Arnold az annalista hagyomány felé tereli az olvasót, azaz a historiográfiai okfejtéssel mutatja be, hogyan váltak bevetté a mentalité, a long durée és más fogalmak, valamint az újabb megközelítések a 20. század első felében. A macskamészárlástól elkanyarodva Arnold ügyesen szövi bele elbeszélésébe a periodizáció és a nyelvhasználat veszélyeiről szóló megjegyzéseit, hogy aztán a mentalitás és a különbözőség fogalmához visszakanyarodva – talán kissé kiszámíthatóan – megválaszolja a címben feltett kérdést, miszerint „a múlt embere legalább annyira különbözik tőlünk, mint amennyire mi magunk különbözünk egymástól”. (132. o.)

Az utolsó fejezet Az igazság kimondása címet viseli, és abból indul ki, hogy mire való a történelem. Arnold ezúttal a 19. századi Egyesült Államokba kalauzol, és Sojourner Truth „Hát én nem vagyok nő?”-beszédére fókuszál. Az Ohiói Női Jogok Gyülekezetén elhangzott felszólalást egyből két verzióban ismerjük meg, de a két szöveg nem azonos. Kérdés, hogy melyik az Igaz? A rövid fejezet nem csak az „igazság” kérdését boncolgatja, de más fundamentális problémák is előkerülnek, mint pl. Hozzáférhetnek-e a történészek a múlt embereihez? Megérthetik-e életüket? Arnold a Truth-szöveg két variánsát elemezve, a korábbi fejezetekre építve jut el oda, hogy leszögezi: az igazság megegyezés kérdése, a jelentésen, az interpretáción és a kontextuson múlik, azaz „posztmodern” álláspontot képvisel.

Sojourner Truth, 1870 k. (Forrás: wikipedia.org)

Arnold mindeddig viszonylag távolságtartóan fogalmaz, de ezen a ponton már egyértelműen a társadalomtörténeti megközelítés mellett érvel, mivel ezzel – szerinte – komplex módon vizsgálhatók a múlt emberének cselekedetei, továbbá új aspektusoknak nyithat utat, mint például a feminizmus, a nemi szerepek mintái, a rabszolgaság a rabszolgák felől vizsgálva stb. Általánosságban az ilyen kérdésfeltevés haszna az, hogy arra ösztönözi a történészeket (legalábbis egy részüket), hogy szembe nézzenek azzal, mi mindet fogadtak el korábban reflektálatlanul.

Az igazsághoz visszatérve, mintegy összegezve a fentieket, Arnold kijelenti, hogy a történelem nem erőltethető egyetlen történetben, mivel ezzel kizárunk más, de hiteles elbeszéléseket, ami viszont nem azt jelenti, hogy bármilyen értelmezésnek tere volna. Továbbá úgy érvel – és a fenti példákkal igazolja is –, hogy nem szabad kihagyni az embert a történetekből, pontosabban az emberi közreműködést, akaratot, választásokat, mivel ezek nélkül lehetetlenné válik a komplex értelmezés (pl. mint a holokauszt esetén egyszerűen és zsigerből Adolf Hitlerre hárítani a teljes felelősséget). Azt is hozzá teszi – és ez manapság sem ismeretlen gyakorlat –, hogy az elbeszélésben nem hallgathatunk azokról a forrásokról, amelyek nem illeszkednek szervesen az összképbe, illetve nem találhatunk ki beleillő történeteket sem.

Vajon miért foglalkozunk a történelemmel, ha ennyire bonyolult és olykor bizonytalan? A szerző azonnal leszámol azokkal a nézetekkel, elvárásokkal, hogy a történettudománynak „példatárat” kell alkotnia, vagy a múlt tanulmányozása révén „tanulságokat” kell megfogalmazni, amelyek segíti a „jövőbelátást”, a döntéshozatalt. Ezek a 21. század elején kevésbé legitim magyarázatok.

Arnold szerint három dolog miatt érdemes belevágni a történelem tanulmányozásába: 1. az „élvezeti faktor” miatt; 2. mert elgondolkodtató, tudatosabbá tesz, hiszen a múlt különbözősége miatt reflektálnunk kell viselkedésünkre, gondolkodásunkra, azaz önismerethez segít; illetve 3. mert tudatosítja, hogy másként is lehet csinálni, ami hozzásegít, hogy egyénenként megtudjunk valamit arról, hogy „honnan jövünk”.

A könyvet főleg azoknak ajánlom, akiket nemcsak a múlt történetei foglalkoztatnak, de arra is kíváncsiak, hogyan „állítják elő” számukra ezeket a történeteket. Bátran javaslom középiskolák fakultációs csoportjainak, mivel stílusa, érvelése is jó alapot ad a beszélgetésekhez, és önállóan is feldolgozható a szöveg. Továbbá különösen hasznos lehet a történész hallgatóknak, hiszen a könyv az egyetemi képzésben gyakran előkerülő szerzőket (Ranke, Febvre, Bloch, Braudel, Le Roy Ladurie stb.), témákat és felvetéseket tárgyal közérthető módon. (Korábban Jules R. Benjamin A Student’s Guide to History című könyvét is ajánlottuk.)

A „farzsebnyi” kötet tehát egy olyan úton kalauzolja olvasóját, amelynek végére sokkal tudatosabban viszonyulhat a modern történettudományhoz vagy az elé tárt történetekhez, ráadásul John H. Arnold személyében avatott és szórakoztató vezetőt kap mindehhez.

 

Arnold, John H.: Történelem. Nagyon rövid bevezetés. Ford.: Rényi Zsuzsanna. Corvina Kiadó, Budapest, 2005. 160 o. (Tudástár)

 

Fekete Bálint

 

[1]     Arnold, John H.: Történelem. Nagyon rövid bevezetés. Corvina Kiadó, Budapest, 2005.

Ezt olvastad?

A Kronosz Kiadó jóvoltából megjelenő Árkádia Kiskönyvtár sorozat nem titkolt célja elősegíteni az irodalom és történelem tanításának megújulásához. A tematikus