Fattyak és sapkások – Pénzverés és pénzforgalom Nyugat-Magyarországon (1387–1608)

Mit vár az olvasó egy történeti témájú nagydoktori értekezés monografikus kiadásától? Egy több évtizedes kutatómunka letisztult programszerű interpretálását mind forrásaiban, mind következtetéseiben, mind tartalmában, de talán még külalakjában is. Vajon mennyiben felel meg Kálnoki-Gyöngyössy Márton 2017 májusában Pénzverés és pénzforgalom Nyugat-Magyarországon (1387–1608) címmel megvédett értekezésének könyvvé átdolgozott formája ezeknek az elvárásoknak?

Az ELTE Történelem Segédtudományai Tanszék egyetemi docensének több évtizedre visszatekintő numizmatikai, gazdaságtörténeti, pénztörténeti munkássága történészek és gyűjtők körében is széles körben ismert. Publikációs tevékenysége megtekinthető az MTMT adatbázisában. A kisebb részkutatások, tanulmányok közül kiemelendő és mérföldköveknek is tekinthetőek a nagyobb szintézisek, mint a Florenus Hungaricalis. Aranypénzverés a középkori Magyarországon (Budapest, Martin Opitz, 2008.) mely egyben habilitációs értekezése is volt, illetve magyar pénztörténeti monográfiái (A királyi Magyarország pénztörténete, 1527–1608 és Magyar pénztörténet 1000–1540).

Kálnoki-Gyöngyössy Márton nagydoktori értekezése 2019-ben jelent meg a Hansági Múzeum gondozásában. Az A4-es formátumú kötetet kézbe véve azonnal felmerül a kérdés az olvasóban, hogy vajon mit is tart kézben. Ritka ugyanis, hogy értekezések kiadásához ezt a nagyobb alakú formátumot választja egy szerző/kiadó. Elsősorban katalógusok, régészeti munkák, múzeumi évkönyvek kerülnek ki így a nyomdából. Ha fellapozzuk a tartalomjegyzéket, akkor rögtön nyilvánvalóvá válik kérdésünkre a válasz: a régész-történész Gyöngyössy egy olyan munkát bocsájtott az érdeklődő közönség szolgálatára, mely mind formájában, mind szerkezetében, mind tartalmában rendhagyó, programadó.

A vizsgálat Pozsony, Moson, Sopron, Vas, Zala, Győr és Veszprém megyék területére koncentrálódik, vagyis a szerző ezt a térséget érti Nyugat-Magyarország alatt. A területi határok adják a vizsgálat kezdő dátumát is: 1387, vagyis Zsigmond király uralkodásának kezdete. Az ő regnálása során számos reform érte a pénzrendszert, és uralkodása utolsó évtizedeiben vette kezdetét szervezett formában a nyugat-magyarországi pénzverés. Ehhez a területhez kötődik a címben jelölt két furcsa pénznév is: pankart és csopce. Az előbbi a németajkú Sopron és Pozsony lakosainak szóhasználata Zsigmond „fattyú denárjára”, vagyis a parvusra. Utóbbi elnevezés szláv eredetűnek tekinthető, és a korban Habsburg Albert jó minőségű „sapkás denárját” illethették vele. Véleményem szerint a két megnevezés címbe való emelésével a szerző Huszár Lajos és Kováts Ferenc pénztörténeti kutatásai előtt is tisztelegni kívánt.

Még a címnél maradva sokak számára szembeötlő lehet a korszakolás. A kezdetre fentebb már láthattunk indoklást, az időben távoli 1608-as dátumot numizmatikai érvvel támasztja alá a szerző: Rudolf király uralkodása alatt markáns változások mentek végbe a pénzverésben, például az éremképek is megváltoztak. Emellett a pénztörténeti irodalomban jól ismert, hogy a középkori pénzpolitika főbb vonásai a kettős királyság alatt megmaradtak mindkét országrészben, és a 16. század folyamán a Habsburg királyok alatt is. Itt meg kell jegyeznünk azt is, hogy a társadalom- és gazdaságtörténeti kutatások egy ideje felülírják azt a régi elvet, hogy a későközépkori vizsgálatoknak 1526-nál kell véget vetni. A Tringli István által használt „újkor hajnala” időintervallum (nagyjából 1440–1541) is arra utal, hogy a késő középkor kezdetének és végének dátumait nem véshetjük kőbe.

A kilenc nagyobb fejezetre osztott kötet első hat fejezetében találunk klasszikus értelemben vett értekezést, elemzést, majd a kötet közel fele forrásközlés. Az első fejezetben – azon túl, hogy a szerző meghatározza a térbeli és időbeli korlátokat, valamint a szakirodalom és kutatásai alapján a fogalmi kereteket – rögtön programját is megfogalmazza. A német történetírás fogalomrendszere alapján különbséget tesz gazdaságtörténet (Wirtschaftsgeschichte), pénztörténet (Geldgeschichte) és numizmatika, vagyis a leíró éremtan (Münzgeschichte) között. Felhívja a figyelmet, hogy a nyugat-magyarországi régió közép- és koraújkori gazdaságtörténetét vizsgáló historiográfia – kevés példától eltekintve – nem vette figyelembe a pénztörténet és a numizmatika eredményeit. Egyúttal kimondja, hogy alapvető célja ennek pótlása, így hamar értelmet nyer a több fejezetre osztott bőséges forrásközlés. Külön fejezetet kapott a korszak nyugat-magyarországi pénzverdéinek bemutatása (VI. 105–124. oldal), az itt vert érmék főbb típusainak éremképei (197–205. oldal), válogatott szöveggyűjtemény a pénzverés írott forrásaiból (VII. 125–140. oldal) és az térség éremleleteinek ismertetése, leírása (VIII. 141–167. oldal).

A kötetben képpel közölt alsólendvai pénzverdéből kikerült denár előlapja és hátlapja. 198. oldal (CNH II. 146A (H. 603.)

A pénztörténeti vizsgálatot két, időben is megoszló fejezetben végzi el a szerző. A II. fejezet az 1387–1526, míg a III. az 1527–1608 közötti időszakot elemzi. Előbbiben két, érdekesebb exkurzust is találhatunk, melyek nélkül nem érthető meg teljes egészében az értekezés tárgya. Az első a város és pénzverde kapcsolatára összpontosít (21–41. oldal), a második pedig a főúri pénzverésre jogosult egyháziakat és világiakat veszi sorra (43–54. oldal). Két további fejezetben a nyugat-magyarországi pénzforgalmat (IV. 81–100. oldal) és a hamispénzverést ismerteti (V. 101–104. oldal). Utóbbiban egy kevésbé ismert tényt rögzít, miszerint a Mohács utáni Magyarországon a hamispénzverés nem Szapolyai János uralmi területén vette kezdetét, hanem a Habsburgok, de leginkább Mária királyné verdéiben, melynek hátterében az elvesztett pénzverdék okozta jövedelemkiesés pótlása állhatott.

A kötetben közölt térkép Nyugat-Magyarország 15. századi éremleleteiről. 195. oldal.

A kötet szakirodalmi bázisa a szerzőtől már megszokott módon a teljességre, a hiánytalanságra törekszik. Ennek anyagából épül fel a 19 oldalnyi felhasznált források és irodalom jegyzéke (IX. fejezet 169–187. oldal), mely azon túl, hogy feloldja az értekezésben használt rövidítéseket, a téma legteljesebb bibliográfiáját is nyújtja. Ahogy Gyöngyössytől – és mesterétől Kubinyi Andrástól is – megszokhattuk a lábjegyzetekben is közöl fontos megállapításokat – gyakran kvázi historiográfiai áttekintést is – így a nem egyszer fél oldalt elfoglaló jegyzetek átolvasása is kötelező.

A kötet szerkesztése és tördelése jól áttekinthetővé teszi az értekezést, a kurziválással és félkövérrel szedett kiemelések segítik a tájékozódást, és hangsúlyozzák a fontos tartalmakat. Külön érdekes volt számomra a kötet eleji kutatástörténeti bevezető főszövegében említésre került kutatók neveinek kiskapitálissal való szedése. A textus kimagasló gondozottsága a nagydoktori értekezés opponensei – Benkő Elek akadémikus, Bessenyei József professzor és Kenyeres István főigazgató – mellett minden bizonnyal a szerző alaposságát dicséri, hiszen a kiadón kívül az impresszumban sem lektor, sem olvasószerkesztő nincs nevesítve. A recenzens szemét csupán egy, ma már kevésbé használatos névalak ütötte meg a 21. oldalon: Pálóczi László országbíró családnevét az újabb szakirodalom szimpla „c”-vel írja. (Werbőczy István neve is ilyen alakban szerepel a 137. oldalon, de az ő neve csak mostanában tűnik fel néha Verbőci alakban).

A szöveg közben kevés kép illusztrálja a mondandót, ezek közül egyik értékesebb a Gyöngyössy egyik korábbi munkájából átemelt térkép, mely a magyarországi pénzverőkamarákat ábrázolja a 14. században.

Pénzverőkamarák a 14. században. 14. oldal.

A bevezetésben feltett kérdésre válaszként elmondhatjuk, hogy minden felsorolt elvárásnak megfelel a kötet: több évtizedes kutatómunkát összegez, programszerű mind szerkezete, mind tartalma, megjelenésében pedig tetszetős. Nemcsak azoknak ajánlom, akik a nyugat-magyarországi pénztörténetre kíváncsiak, hiszen az elemzés számos, az egész országra kiterjedő folyamatot is ismertet. A kötet forrásközlései modern formában kínálják a rendszerezett kútfőket, bibliográfiája pedig számos új kutatás kiindulási alapja, segítsége lehet. Ennek alapján úgy gondolom, hogy Kálnoki-Gyöngyössy Márton könyve nélkülözhetetlen példánya lesz a témával foglalkozó kutatók könyvtárának.

Novák Ádám

Az ismertetett kötet adatai: Gyöngyössy Márton: Pankart és csopce. Pénzverés és pénzforgalom Nyugat–Magyarországon (1387–1608). Mosonmagyaróvár, Hansági Múzeum, 2019. 206 oldal.

Ezt olvastad?

A Magyarország a 20. században című könyv, a Kronosz Kiadó gondozásában megjelenő Árkádia kiskönyvtár negyedik kötete a történelemtanítás megújítását tűzte ki