Fehér foltok a kora újkori hadtörténetben – interjú Lázár Balázzsal

Lázár Balázs hadtörténész, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum bécsi kirendeltségének kutatója, korábban a Magyar Országos Levéltár munkatársa. Főként 18. századi hadtörténelemmel foglalkozik, két kötete és számos további publikációja jelent meg eddig. Berkes Márton interjúja.


Lázár Balázs

Újkor.hu: Miért a történészi pályát választotta?

Lázár Balázs: Az érdeklődés nagyon hamar megszületett, mégpedig a nagynéném könyvtárában talált Képes történelem sorozat nyomán. Az első négy-öt kötetet már kilenc éves koromra végigolvastam. A legnagyobb hatást talán A nagy francia forradalom című rész gyakorolta rám. Nagynéném jóvoltából eljutottam a Hadtörténeti Múzeumba is, ahol éppen akkor egy ólomfigura kiállítás volt megrendezve. Hatalmas terepasztalokon ábrázoltak csatákat. Ebből elsősorban a lipcsei csata volt, amely beindította a fantáziámat. Valamikor ez idő tájt körvonalazódott bennem, hogy ilyesmivel szeretnék foglalkozni. Persze ilyen idős korában az ember még nincs tisztában azzal, hogy van ilyen szakma, hogy történész. A továbbiakban mégsem vált számomra kérdéssé, hogy nekem ebbe az irányba kell elindulnom, már csak a reál tárgyakban való gyengébb szereplésem is ebbe az irányba vitt.

És az, hogy a fő kutatási területe a kora újkor hadtörténete lett, szintén gyerekkori elhatározásból született?

Igen, sőt. Nekem már megdöbbentően korán megvolt a disszertációm témája is. Ugyanis tízéves koromban megkaptam a kétkötetes, Liptai Ervin szerkesztette Magyarország Hadtörténete című művet. Az első kötetet rongyosra olvastam, a második meg gyakorlatilag érintetlen maradt. Az 1848 utáni időszak hadtörténete sosem indította be a különösen fantáziámat. Főleg, mivel ennek a második kötetnek durván fele különféle magyar internacionalistákkal foglalkozik, akik az orosz polgárháborúban harcoltak. Ezt már akkor aránytalannak éreztem.

Az első kötetben azonban olvastam Kray Pál nevéről, aki császári-királyi táborszernagyként vitézkedett a franciák ellen. Borus József, a fejezet szerzője elpanaszolja, hogy erről a kiváló katonáról csak régebbi életrajzi munkák emlékeznek meg. Ekkor vetődött fel bennem, hogy ezzel az emberrel szeretnék foglalkozni. Vagyis lényegében tízéves koromban már nemcsak azt döntöttem el, hogy történelemmel szeretnék foglalkozni, de nagyjából a disszertációm témája is megvolt – még mielőtt a disszertáció szó jelentésével tisztában lettem volna. Tehát az egyetemre meglehetősen kész tervekkel érkeztem. A szakdolgozatom témája mégsem ő lett, mivel az ELTE-n nem tanított olyan szakember, aki kifejezetten 18. századi hadtörténelemmel és a napóleoni háborúkkal foglalkozott. Így 1848 felé fordultam kiváló oktatómnak, Csikány Tamásnak köszönhetően. Így a szakdolgozatomat végül az 1849-ben, Pest alatt vívott harcokról írtam Hermann Róbert témavezetésével. Legnagyobb meglepetésemre egy nap felhívott azzal, hogy kiválónak tartja az írásomat, és szeretné a Hadtörténelmi Közleményekben megjelentetni. Ugyanakkor a Kray-monográfiámra vagyok a legbüszkébb, hiszen nyilván ebbe fektettem a legtöbb munkát.

Az, hogy én történész vagyok, és ilyen módon keresem a kenyerem, azért viszonylag új fejlemény az életemben, hiszen 2001-től a Magyar Országos Levéltárban dolgoztam, és csak 2012-től kerültem a Hadtörténeti Intézet és Múzeumba.

Mindig is kutatni szeretett volna? Nem tervezte, hogy tanár lesz?

A tanítás csak úgy adódott, mint lehetőség. Korábban az ELTE-n oktattam Poór János tanár úr jóvoltából, szakszemináriumaim voltak. Ott az a nagyon kellemes élmény ért, hogy mivel hadtörténelmi témájú kurzusokat hirdettem meg, nálam általában szinte az első nap betelt a maximális létszám. Volt, aki úgy járt be, hogy már nem is jelentkezett az órára, csupán bejárt, mert érdekelte. Ez nagyon nagy élmény volt nekem. Az ELTE mellett aztán a Károli Gáspár Református Egyetemen is volt lehetőségem tanítani, és nagyon szerettem. Ha a jövőben van rá lehetőség, nagyon szívesen tanítok, de most ennek van egy akadálya. A Hadtörténeti Levéltár megbízásából a bécsi levéltárban dolgozom, és a hétköznapjaimat Bécsben töltöm.

Voltak-e mélypontjai a tudományos pályájának, s ha igen, ez mennyire viselte meg?

Az én pályám nem töretlen, abban az értelemben, hogy tíz évet az Országos Levéltárban levéltárosként dolgoztam, és most is az vagyok kint Bécsben. Ez utóbbi meghatározott időre, három évre szól, ugyanakkor roppant kellemes és hasznos kitérő. Persze a levéltáros szakma ezer szállal kötődik a történész szakmához, de azért a rám bízott iratanyagot tekintve kezdetben én olyan messzire kerültem az érdeklődési körömtől, amilyen messze csak lehet. Először 1945 utáni gazdasági iratanyagok tartoztak a referenciámhoz: bauxitbányák, olajipari iratok, meg ehhez hasonlók. Utána pedig az 1945 előtti pénzintézeteknek lettem a referense. Ezt valamilyen szinten akkor persze frusztrációként éltem meg, hiszen nem azt csináltam, nem azzal kerestem a kenyeremet, amit szeretek, amire hivatottnak éreztem magam. De őszintén szólva egyáltalán nem bánom, hogy így alakult a pályám. Minden egykori főnökömnek hálás vagyok az Országos Levéltárban, mert elfogadták, hogy mi az én érdeklődési és kutatási területem, holott az égadta világon semmi köze nem volt a rám bízott iratanyagokhoz, és hol jobban, hol kevésbé támogattak is a kutatásban. Most viszont minden percet értékelek, amit a Hadtörténeti Intézetben tölthetek, hiszen itt már valóban történészként dolgozhatok.

Ráadásul itt bizonyos protokolláris és egyéb kötelező feladatok mellett − ilyenek mindenhol akadnak – a korszakomon belül lényegében szabad kezet kapok a kutatási irányokat illetően.  Ez megfizethetetlen. Úgyhogy ez valóban hálássá tesz, akár Kovács Vilmos parancsnok úr, akár a többi főnököm Hermann Róbert, Balla Tibor vagy Veszprémy László urak irányába.

Mi az a tényező, amely eldönti, hogy adott pillanatban miről ír, vagy mit kutat?

Az embert megtalálják ezek a feladatok. Jelenleg éppen családtörténeti felkérések kapcsán is dolgozom. A mi szakmánkban mindig akadnak felkérések, és az ember időnként a gombhoz varrja a kabátot. Nem mindig van az, hogy az embernek van egy célja, amit meg akar valósítani, hanem inkább valamilyen felkérésre kutatást folytatunk egy irányba, és az esetleg felkelti az érdeklődésemet, és továbbmegyek. Általában igyekszem minden megkeresést, felkérést, pályázatot elvállalni. De most egyelőre kevesebb ilyet tudok felvállalni, ugyanis Bécsben komoly hivatali munkát is végezni kell, aminek szintén lelkiismeretesen eleget kívánok tenni.

A Kray-életrajz például világéletemben a szívem vágya volt, de ha az ember hosszú éveket foglalkozik valakivel vagy valamivel, óhatatlanul „kiszeret” belőle. Ezek után a Kray kutatást tehát befejezettnek nyilvánítottam. Ugyanakkor ezen a vonalon, amin elindultam, vagyis az életrajzokon, még vannak óriási adósságai a magyar történetírásnak. Erre példa mondjuk Hadik András, akiről Markó Árpád írt egy kiváló életrajzot, de meglehetősen szűk forrásbázisra alapozva. Azóta a bécsi levéltárban korlátlanul lehet kutatni. Markó nagy hangsúlyt fektetett Hadik berlini hadjáratára, és jóval kevesebbet írt az ő udvari haditanácsi elnökségéről. Ezt az aránytalanságot érdemes lenne korrigálni. Tehát én úgy vélem, egy korszerű Hadik-életrajz fontos feladat lenne. De említhetném még a korszak sikeres magyar tábornokai közül Alvinczi Józsefet, aki szintén megérdemelne egy feldolgozást.

De a felkéréseknek köszönhetően olyan lehetőségek is megnyílhatnak, amelyek nemzetközileg is érdekesekké válhatnak. Jó példa erre az a kutatási irány, amivel most foglalkozom, és ami teljesen véletlenül bukkant fel. A Hungarian Historical Review, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont angol nyelvű történettudományi folyóirata, közzé tett egy felhívást, hogy kora újkorral – tehát 18. századdal bezárólag – kapcsolatban vár különféle háborús tematikájú cikkeket, ami azonban túlmutat a klasszikus, hadtörténeti témákon, és elsősorban a polgári lakosság megpróbáltatásaira, vagy a háború egyéb kulturális és társadalmi vonatkozásaira koncentrál. Támadt egy olyan ötletem, hogy mi lenne, ha azt vizsgálnám, hogy II. József utolsó, 1788 és 1791 között zajló török háborúja alatt van-e valamilyen török hadifoglyokra vonatkozó adat. Voltak-e egyáltalán jelentős számban, és ha igen, miket tudunk meg róluk az iratanyagokból? Lenkefi Ferenc barátommal, aki a Hadtörténeti Levéltárban a korszak referense, együtt lementünk a raktárba, felnyitottuk a budai főhadparancsnokság iratainak indexét a Kriegsgefangene, vagyis hadifoglyok bejegyzésnél. Ezzel kitárult előttem egy új világ, amit még senki sem kutatott. Ez a 18. század esetében gyakran előfordul: sok kevésbé, vagy egyáltalán nem kutatott terület van. Ezúttal is ez történt, már a mutatóból kiderült, hogy több ezer török hadifoglyot tartottak különféle magyarországi várakban. Ez pedig, és a velük való bánásmód akár mentalitástörténeti, akár hadijog-történeti szempontból nézve roppant érdekes. Írtam egy tanulmányt ezzel kapcsolatban, ami meg is jelent a Hungarian Historical Review-ban. Most ezt a kutatási területet egészítem ki Bécsben újabb adatokkal. Egy olyan monográfiát is szeretnék elkészíteni, amely pedig azokkal a császári-királyi, vagy ha úgy tetszik osztrák és magyar katonákkal foglalkozik, akik török fogságba estek, és hogy az ő sorsuk hogyan alakult a háború alatt. Ehhez páratlanul érdekes iratanyagot találtam Bécsben is, itthon is.

Melyek azok a hiányzó kutatási területek, amelyeket jobban lehetne kutatni?

A 18. századot és a napóleoni korszakot tekintve óriási adósságok vannak. Például a magyar tábornokok életrajza, akik ebben az időszakban a császári hadseregben szolgáltak. Ezt már NagyL. István kollegám elkezdte kutatni, és ezt remek tervnek tartom. Nagydoktori értekezés lehetne a magyarországi hadkiegészítés–katonakiállítás története a korszakban. Ez egy hihetetlenül alulkutatott és ismeretlen terület, engem is nagyon vonz. Ebben a témában olyan témákat lehetne boncolgatni, mint a magyarság emberi áldozatvállalása a császári–királyi hadsereg számára, vagy a hadkiegészítés jogi háttere. Nyilván, amikor az országgyűlés szavazott meg újoncot, ez viszonylag tiszta ügyet jelentett, de ezen felül is számos esetben zajlottak le katonaállítások. Érdemes kutatni, hogy ezek hogyan is folytak le.

Azt tapasztalom, hogy ezekben a témákban már egyre több fiatal kolléga elkezdett dolgozni, és ezt egyáltalán nem bánom, mivel óriási feltáratlan forrásanyag van még, ami kutatható, nemcsak az országos, de a megyei levéltárakban is, vagy akár Bécsben. De akár egy megyei levéltárban való alapos kutatás is óriási eredményekhez vezethetne.

Van olyan könyv, vagy film, amit tudna ajánlani a fiataloknak, hogy megszerethessék a 18–19. század hadtörténetét?

A napóleoni korszak iránt érdeklődőknek igen, több is. Ebből a korból nekem Victor Hugo Nyomorultak című könyve keltette fel az érdeklődésemet. Bevallom, először csak a waterlooi csatát olvastam el belőle, gyerekkoromban a regény végéig sosem tudtam eljutni. A másik a Háború és béke, de gyerekként abból is csak a schöngraberni és a borogyinói csata leírását olvastam el. Teszem hozzá, felnőttként is beletört a bicskám a négy kötetbe. Komolyra fordítva a szót, Patrick Rambaud A csata című regénye az asperni összecsapásról szól, nagyon jó, de elég realista, néha már túlságosan is. Ezt tudnám esetleg ajánlani. Az 1848/49-es szabadságharc iránt érdeklődők számára ajánlanám még Féja Géza Visegrádi esték című könyvét. Az 1848-ról szóló filmek sajnos viszonylag régiek, és talán emiatt kissé elavultak mai szemmel nézve.

Bár nem könyv vagy film, de ajánlom a Napoleon Total War című játékot is. Természetesen nem tartom egy hiteles történeti ábrázolásnak, de a 18–19. század háborúinak hangulatából valamit mégis átad. Nagyon hatásosan szimulálják benne a puskaropogást, vagy a szálló lőporfüstöt, és annak ellenére, hogy a játszhatóság oltárán feláldozták a történeti hűséget, kiválóan szórakoztam vele.

Berkes Márton

Ezt olvastad?

2018. október 30-án a Barabás Villában zajlott az MTA BTK Lendület Családtörténeti Kutatócsoport Magyar Családtörténetek: Tanulmányok című sorozatán belül megjelent