Fejezetek a szlovák és a magyarországi politikai gondolkodásból

Tibor Pichler Etnos a polis című könyve izgalmas ívét rajzolja meg a 19. századi szlovák politikai gondolkodás történetének, amely napjainkban is igen jelentős téma, egyúttal megmutatja, hogy létezik olyan beszédmód, amelyben ez a kérdéskör a magyar történetírás számára is befogadható lehet. A szlovák nyelven megjelent kötetet érdemes megismerni a magyar olvasóknak is.

Újságunk indulásától kezdve arra törekszünk, hogy más történelemmel foglalkozó médiumokkal együttműködjünk. Az Országos Szlovák Önkormányzat Kutatóintézetének kezdeményezésére létrejött, és kiadásában megjelenő Kor/ridor Szlovák-Magyar Történeti Folyóirat fontos partnerünk. A lap társkiadói a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, a Szlovák Tudományos Akadémia Történeti Intézete és a Fórum Kisebbségkutató Intézet. Az évente négyszer, szlovák és magyar nyelven megjelenő lap célja, hogy a szlovák és a magyar történetírás szigorúan szakmai alapú, hosszú távú, eredményes és intenzív kapcsolattartásának eszköze legyen. Demmel József most közlésre kerülő recenziója eredetileg a Kor/ridor 2014. évi 3. számában jelent meg.

A szlovák-magyar közös múlt legvitatottabb pontja (a háborús konfliktusok során elkövetett bűnökön, illetve az ekkor elszenvedett sérelmeken túl) a nacionalizmus eszméje által a 19. század elején életre hívott nemzeti mozgalmak története, amelynek megítélése gyökeresen eltér a szlovák, illetve a magyar történelmi szövegekben. Nagyon sarkosan fogalmazva: nincs olyan szerző, aki Kossuth Lajost és Ľudovít Štúrt egyformán pozitív hősöknek mutatná be. Sőt, az olyan történészi szövegek is rendkívül ritkák, amelyek a másik fél számára elfogadhatóan ábrázolják a saját nemzeti mozgalom történetét, azaz egy szlovák Štúr ábrázolás állításai nagy valószínűséggel kissebb vagy nagyobb részben nem lesznek kompatibilisek a magyar szakma eredményeivel és fordítva, egy szlovák történész sem valószínű, hogy el tudna fogadni maradéktalanul egy magyar Kossuth-értelmezést. Tibor Pichlernek a Kalligram kiadónál 2011-ben megjelent tanulmánykötete azonban végrehajtja ezt a bravúrt: a szerző ugyanis úgy beszél a szlovák nemzeti mozgalom legfontosabb aktorairól és legtanulságosabb szövegeiről, hogy közben állításai egy magyar történész számára is befogadhatóak, és megfelelő vitaalapot biztosítanak a nemzeti mozgalmakról szóló szakmai diskurzus számára.


Ľudovít Štúr. Forrás: Wikipedia Commons

Az Etnos a polis nyolc tanulmányában Tibor Pichler a szlovák politikai gondolkodás történetét vizsgálja, pontosabban – ahogy erre a szerző is többször hangsúlyosan reflektál – a szlovák nemzeti gondolkodású értelmiség bizonyos tagjai (tehát nem feltétlenül, vagy többségében nem politikusok) által készített szövegek társadalom és történelemfilozófiai analízisét és interpretációját végzi el. Pichler az első két tanulmányban Štěpan Launer Povaha slovanstva és Ľudovít Štúr Das Slawenthum und die Welt der Zukunft c. műveit elemzi, amelyeket úgy olvas, mint két közép-európai környezetben élő szlovák értelmiségiek kulturális és politikai önkeresésének és önmeghatározásának az elbeszéléseit. Nagyon fontos, hogy már a kezdő tanulmány is egy olyan személyiségről, Štěpan Launerről szól, akit mindeddig döntően a štúri küzdelmek prizmáján keresztül szemlélve egyértelműen elítélt a szlovák történetírás. Launer (1821–1851), Štúr egykori diákja Štúr és Hurban követői között kifejezetten ellenszenves volt, mert kritizálta a szlovák nemzetépítés štúri projektjét, ellenezte a nép nyelvén alapuló szlovák irodalmi nyelv bevezetését, és általánosságban sem egyezett a szláv nemzetekről és jövőjükről alkotott képe Štúréval. Pichler azonban a Povaha-t elemezve rájött, hogy az valójában nem egy Štúr-ellenes pamflet (ahogy korábban gyakran jellemezték), hanem egy olyan munka, amelyben Launer Štúrékhoz hasonlóan a korabeli szlovák nemzeti diskurzushoz akart a maga módján hozzájárulni. Launer a Povaha Slovanstva-ban (amelyből egyébként kiderül, hogy szerzője nagyon is otthonosan mozgott a hegeli történelemfilozófiában) Štúrral szemben nem Oroszországot, hanem Nyugat-Európát tekinti követendő mintának, sőt, még azt is elutasítja, hogy a szlávok anélkül tudnának a világtörténelem fejlődésében részt venni, hogy elsajátítanák a nyugati kultúra értékeit, szerinte ugyanis erre saját kulturális erejükből nem képesek. Štúrékat nihilistáknak tartotta, mert  úgy vélte, hogy az etnicitás nem lehet releváns politikai kiindulópont vagy egy politikai program alapja.


Ľudovít Štúr levele Jozef Miloslav Hurbanhoz 1848-ban. Forrás: ALU SNK 26 A 11

A következő tanulmány a nagy ellenfélnek, Štúrnak a halála után megjelent írását, A szlávok és a jövő világát elemzi. Pichler nem elsősorban politikai tervezetként, hanem ideológia iratként olvassa a szöveget, és úgy értelmezi, mint a Nyugat protookcidentalista kritikáját illetve mint konzervatív szlavofil utópiát. Rámutat, hogy Štúrt, (aki egyébként soha nem járt Oroszországban és nem tanulmányozta helyben, saját szemével az orosz viszonyokat), nagymértékben befolyásolta a hivatalos orosz ideológia hármas jelszava „pravoszlávság, autokrácia, nemzetiség”. Pichler nem feledkezik meg a magyarországi/magyar diskurzus kontextualizálásáról sem, amikor Zay Károly és általában a magyar politikai elit oroszképét is a beemeli a vizsgálat keretei közé.

Magyar szempontból különösen érdekes a harmadik írás, amelyben az egységes és oszthatatlan politikai magyar nemzet deáki koncepcióját elemzi. E fogalomról még ma is gyakran a 19. századi nemzeti viták diskurzusát alkalmazva beszélünk. Magyar részről próbáljuk védeni, jogosságát, indokoltságát alátámasztani, míg a szlovák hozzászólók szűkkeblűségét, a valójában létező szlovák nemzet létének a benne foglalt tagadását bírálják. Nem így Tibor Pichler, aki elhagyva ezt a beszédmódot, úgy véli, hogy az egy és oszthatatlan politikai nemzet koncepciója valójában a gyakorlatba át nem ültetett teória maradt, hogy az a Deák és Eötvös által elképzelt dualista konstitúció, amelynek részét képezte a nemzetiségi törvény, nem volt tényleges befolyással a későbbi magyar politikai gondolkodásra és tettekre, sőt ez utóbbi az előbbivel szemben fogalmazódott meg. Pichler nagy alapossággal vizsgálja meg Eötvös József politikai eszméit, és úgy véli, épp az ő munkássága a példa rá, hogy a Bach-korszak után még létezett Magyarországon egy nem kizárólag magyar nemzeti, hanem össz-magyarországi politikai diskurzus (ezt támasztja alá egyébként, hogy Eötvös nézeteire az Új Iskola nevű politikai formáció vezető gondolkodója, Ján Palárik is gyakran reflektált).


Szlovák küldöttség az uralkodónál 1849. március 20-án (a képen szereplők: Adam Kardoš, Samo Chalupka, Daniel Lichard, M. M. Hodža, Ľ. Štúr, J. M. Hurban, Jaroslav Bôrik, Michal Rarus, Juraj Holček, Andrej Radlinský, Karol Kuzmány. Forrás: ALU SNK K 19/163

Pichler szerint Eötvös a közép-európai nemzetiségi konfliktusokról gondolkodva arra a meggyőződésre jutott, hogy a nemzetiség szabad fejlődése, a nyelvi és kulturális haladás az állampolgári és politikai jogok közül kihagyhatatlan tétel, a nemzetiségekkel szembeni repressziót pedig egyszerűen kontraproduktívnak tartotta. Pichler tehát értő és empatikus módon értékeli Eötvös politikai megfontolásait, és sikeresen lép túl azon a leegyszerűsítésen, ami úgy jellemzi Eötvös nemzetiségi koncepcióját, hogy nem volt hajlandó kollektív jogokat adni a nemzetiségeknek. Pichler szerint a szlovák politikatörténetben nem reflektálnak kellőképpen arra a tényre, hogy Eötvös 1871-ben, valamint Deák 1875-ben bekövetkezett halála a magyar politikában is cezúrát jelentett, s lezárult a mérsékelt liberalizmus korszaka. Grünwald Béla Felvidék című munkáját tekinti határkőnek, és rámutat arra is, hogy Grünwald kezdő soraiban, amelyek szerint a magyar politikusok nem ismerik saját országukat, csak a nyugati politikai eszméket és pártokat, valószínűleg épp Eötvöst kritizálja. Az viszont a magyar politikatörténészek számára lehet releváns felfedezés, hogy a Grünwald Felvidékére ugyanezzel a címmel válaszröpiratot író, egyébként nem mellékesen jogász végzettségű Michal Mudroň épp az eötvösi egységes politikai nemzet koncepcióját és az 1868-as nemzetiségi törvényt vette  alapul, amikor bírálatát megfogalmazta.

Különleges jelenség a szlovák politikai gondolkodás történetében a Štefanovič-család. Mind Samuel Štefanovič (1822–1910), mind a fia, Miloš Štefanovič (1854–1904) olyan gondolkodóknak tekinthetők, akiket az utókor a szlovák nemzeti mozgalom tagjaiként értelmez, és akik nagyon is releváns, előremutató és működőképes belső kritikát fogalmaztak meg a nemzeti mozgalom legfontosabb kérdéseiben, 1920 után mégis kívül rekedtek a kánonon. Pichler mindkettejüket a szlovák politikai gondolkodók gradualista csoportjába sorolja. A 19. századi szlovák nemzetképző folyamatnak szerinte ugyanis két stratégiája volt, a maximalista és a gradualista. A maximalista követői nem vetettek számot a rendelkezésükre álló erő és a nemzeti követelések megvalósításához szükséges erő közti hatalmas különbséggel, és egyből a szlovák igények maximumát akarták elérni. Ez nyilván csak felülről, uralkodói támogatással valósulhatott volna meg (s ezt nevezte az idősebb Štefanovič „fantaszta-fatalista” álláspontnak). A másik irány követői (akik között, ahogy Pichler elemzése meggyőzően bizonyította, a Štefanovičok voltak talán a legjelentősebbek) kizárták a külső segítséget, és kizárólagosan az aprómunkára, a saját erő igénybevételére akarták alapozni a jövő fejlődését.


Miloš Štefanovič sírja. Forrás: Wikipedia.org

Pichler elsőként a fiú, Miloš politikai eszméit tekinti át. A fiatalabb Štefanovič keményen bírálta a kor szlovák politikáját. Szerinte a szlovákoknak erős, de csak saját belső erőre támaszkodó nemzeti mozgalmat kellene építeni. Épp ezért elutasította a kortárs szlovák értelmiségiek által gyakran igénybe vett orosz anyagi támogatást, s inkább a magyarországi nem magyar nemzetiségek szövetségének a kiépítésén dolgozott: ő volt az 1895-ös budapesti nemzetiségi kongresszus kezdeményezője és kulcsfigurája. Egyértelműen elvetette a politikai petíciók, kérelmek tradícióján alapuló politikát is, mert az szerinte a kérelmező gyengeségén és a címzett hatalmi súlyán alapult – nem reklamálni kell, ami a címzett jóakaratát feltételezi, hanem jogos követelésért harcolni. Kritizálta ugyanakkor a magyar politikai elitet, s egyik kulcsmondata az volt, hogy a magyar politikusok Magyarország jövőjét akkor biztosíthatják, ha nem a nemzeti állam, hanem a jogállam létrehozásán dolgoznak, mivel szerinte a nemzetiségellenes politika elsősorban a magyar politikai életet károsítja és deformálja. Pichler politikai stratégaként és éles szemű politikai elemzőként jellemzi őt, és a szlovák állampolgári aktivitás doktrinájának a megalkotását köti hozzá, amely egyrészt a magyarországi politikai elit, másrészt a szlovák nemzeti mozgalom tevékenységének a kritikáján alapult.

Samuel Štefanovič, csakúgy, mint fia, olyan, kompromisszumot nem ismerő belső kritikusa volt a nemzeti mozgalomnak, aki próbált alternatívát képezni a szlovák nemzetiek diskurzusán belül. Milošhoz hasonlóan ő is elutasította a külső segítségben reménykedés politikáját. Jó példa erre, hogy a szlovák konzervatívok által szerkesztett, és nem mellesleg orosz pénzzel is támogatott Národnie novinyt éppúgy elítélte, mint a magyar kormány által dotált szlovák újságokat. Kortársaitól, Štúréktól eltérően nem keresett a nemzeti projekt számára filozófiai-történelmi legitimációt, és nem építette történelemfilozófiára a politikáját.

Az utolsó három tanulmányban Pichler már nem a 19. századi politikai gondolkodók műveit elemzi, hanem ezek 20. századi reflexióit olyan szerzők tollából, mint Dominik Tatarka vagy Ľubomír Lipták.

Nem lehet nem észre venni, hogy Pichler szimpatizál ezekkel a sajátos, különutas figurákkal, ugyanakkor ez aligha róható fel neki, egyrészt azért, mert írásai minden sorát nagyon komoly önreflexió és alaposan átgondolt logikai szerkezet jellemzi, másrészt pedig azért, mert nem kudarcos, félresiklott vagy eleve hibás politikai koncepciókat vizsgál, hanem olyan, igazán minőségi, okos, jól végiggondolt írásokat, amelyek ugyan történetesen nem váltak a nemzeti nagyelbeszélés részévé, de ez nem a szövegeken, hanem kizárólag külső körülményeken (elsősorban a kanonizáció folyamatán) múlt. Tibor Pichler Etnos a polis című könyve tehát bebizonyította egyrészt, hogy a 19. századi szlovák politikai gondolkodás története valóban izgalmas és napjainkban is nagy relevanciával bíró téma, másrészt, hogy létezik olyan beszédmód, amelyben ez a téma a magyar történetírás számára is befogadható és létre lehet hozni olyan szövegeket, amelyek előremutató szakmai viták alapjai lehetnek.

Összegezve: Tibor Pichler e könyvben nyolc, a szlovák politikai gondolkodás történetéről szóló, nagyon fontos és rendkívül izgalmas tanulmányt tett le az asztalra, amelyek sikerrel tágítják ki a szlovák politikai gondolkodás történeti kánonját.

Megjelenési adatok:

Tibor Pichler: Etnos a polis. Zo slovenského a uhorského politického myslenia. [Etnosz és polisz. Fejezetek a szlovák és a magyarországi politikai gondolkodásból] Bratislava, Kalligram, 2011. 132 p.

Demmel József

Ezt olvastad?

Alexander Bernát (1850–1927) filozófus, esztéta, az MTA tagja így emlékezett meg Eötvös Lorándról: „A nagy fizikusoknak azon kiválasztottjaihoz tartozik, akik