Fejezetek a magyar zsidóság két évszázadából

Oszd meg másokkal is:

Lapozó

A Milton Friedman Egyetem Magyar Zsidó Történeti Intézete 2019 januárjában jött létre, saját ars poeticája szerint annak jegyében, hogy részt vállaljon a magyarországi zsidóság kutatásának több mint 150 évre visszanyúló munkájából. Hiszen, ahogy bemutatkozásukban írták:

„A történettudomány nem csökkenő, tartós érdeklődése ellenére azonban kevés az olyan állandó szakmai közösség, amely a zsidóság gazdasági–társadalmi–kulturális szerepvállalását, az 1919 után a szomszéd államokba került zsidóság életét és sorsát állítaná hosszú távú kutatómunkája középpontjába”.

A 19–20. századot tekintve olyan kérdések sorakoznak a témát kutatók előtt, mint például az, hogy a hazai zsidóság a reformkor éveitől milyen és mekkora szerepet vállalt a polgári fejlődésben, miként és hogyan ment végbe az asszimiláció, a társadalmi integráció, hogyan folyt le a neológ–ortodox szakadás. Később pedig az, hogy miként reflektáltak a zsidó közösségek Trianon traumájára, hogyan alakult ezek sorsa az új határokon túl és innen, miközben át kellett élni a mind durvább kirekesztő intézkedéseket. A vészkorszak, és a cionizmus térnyerésének vizsgálata mellett a háborút követő éveket tekintve az is a vállalt kutatási témák közé tartozik, hogyan lehetett újrakezdeni, miként látták Izrael létrejöttét, hogyan találták meg helyüket a szocializmust építő új Magyarországon?

A fenti kérdések azokat a 19. és 20. századi magyar történelemmel kapcsolatos fő irányokat jelölik, amelynek kutatására az Intézet vállalkozott. Az Intézet ennek jegyében havi rendszerességgel tartott kerekasztal-beszélgetéseket (pl. Zsidó sportolók magyar színekben; A zsidóság asszimilációja a dualizmus korában. Siker vagy kudarc?), amelyeken egyaránt részt vettek saját kutatói, valamint egy-egy megtárgyalt részkérdés szakemberei egyetemekről és  kutatóintézetekből. De a törekvést jelezte az általuk (társ)szervezett három  konferencia is Kaposváron, Győrött illetve Budapesten (Zsidóság a kommunista hatalomátvétel árnyékában; A terror évei: 1919/1920. Vörösök és fehérek).

Az itt tárgyalt kötet is a fenti célokat szem előtt tartva készült el.  A Gecsényi Lajos intézet-igazgató és Fazekas Csaba tudományos tanácsadó szerkesztésében napvilágot látott tanulmánykötet kétségkívül törekedett arra, hogy ne „csak” a két háború közötti időszakra, illetve a vészkorszakra fókuszáljon. Figyelmet szentelt a 19. századot illetően a reformkor végétől a Monarchia alkonyáig terjedő időszaknak is, éppúgy, mint a második világháborút követő éveknek.

Hét tanulmány tartozik a virtuális első blokkba, miután a szerkesztők nem osztották fel tematikus egységekre a megjelent írásokat, hanem megmaradtak a kronológiai sorrend mellett. Az első írás nyúlik csupán vissza a reformkorig. Katona Csaba a balatonfüredi fürdő kapcsán az tárgyalja, hogy a zsidó fürdővendégek jelenléte, valamint az, hogy a bencés kézen levő fürdő vezetősége egyenrangú félként kezelte őket, miként hatott a fürdő mikrotársadalmára, hol ragadhatóak meg a polgári egyenlőség csírái. Csősz László és Fiziker Róbert írása az 1882. évi pozsonyi antiszemita zavargásokra hívja fel az olvasó figyelmét, amelyek a tiszaeszlári vérvádper nyomán léptek fel – mindezt a Simonyi Iván ügyvéd, antiszemita párti képviselő lapjában, a Westungarischer Grenzbote politikai napilapban közölt beszámolók és vezércikkek bemutatásával és elemzésével.

Kárbin Ákos írása azt vizsgálja, hogy a zsidóság milyen szerepet vállalt a Monarchia valutareformjának előkészítésében, vagyis abban, hogy a 1890-es években a birodalom a stabil aranyhoz szabja saját valutáját. Ebben Julian Dunajewski és Emil Steinbach pénzügyminiszterek, valamint a Rotschild-csoport szerepét emeli ki. Kulcsár Beáta írása egy esetet jár körül, nevezetesen azt, amikor 1897-ben a nagyváradi izraelita Vaiszlovich testvérek, Emil és Gyula, valamint Zeiterer József uradalmi tiszt vitája tettlegességig fajult. Az írás azonban messze túlmutat konkrét tárgyán, a szerző a fivérek helyi elitbe emelkedési törekvését, valamint e társadalmi mobilizáció eszközeit és korlátait is bemutatja. Glässer Norbert írása többek között Ferenc József személyének kortárs izraelita felekezeti értelmezéseit dolgozza fel, amelynek központi gondolata az isteni legitimáció. A felvilágosult uralkodók másképp viszonyultak a zsidó közösséghez, mint elődeik, Ferenc József nyilvános szimbolikus gesztusai pedig ezt a tovább erősítették. Veszprémy László Bernát tanulmánya már kifejezetten a „nagy háború” éveit vizsgálja. Miután pontosítja, mit ért adott írásban cionista és asszimiláns identitás alatt, a háború ezekre gyakorolt hatását elemzi. E szerint az a szakadék, amely korábban az asszimiláció és a magyarsághoz tartozás kapcsán feszült a zsidóság képviselői között, tovább tágult, a vita élesebb és durvább lett. Olosz Levente az erdélyi cionizmusról ír, mégpedig a 20. század első évtizedeire tekintve. A legnagyobb erdélyi cionista központok a népesebb városokban jöttek létre, elsődlegesen is Kolozsváron. A háború nyomán erősödő antiszemitizmus bátorítólag hatott e csoportok aktivitására, de a frontot megjárt, magukban cionista érzelmeket tápláló katonák is erősítették az identitást. Ugyanakkor a cionizmus a nemzetiségi területeken gyorsabban erősödött, hiszen az ilyen közegben a zsidók könnyebben képviselték saját kulturális és vallási arculatukat.

Prohászka Ottokár, székesfehérvári megyéspüspök. Kép forrása: Wikipédia

Paksy Zoltán írása már a két háború közötti időszak problémáit veszi górcső alá. Az 1919 után felerősödő antiszemitizmus jegyében a pécsi egyetemen is előfordultak zsidóellenes szervezkedések, zavargások, a hasonló elveket vallók egyesületekbe tömörültek. Ugyanakkor a pécsi egyetem vezetése bátor kiállással igyekezett elejét venni az uszításnak és szabotálta a numerus clausus törvény betartását. A kötetet szerkesztő Fazekas Csaba írása Prohászka Ottokár püspök és az Ébredő Magyarok Egyesülete kapcsolatáról ír, részletesen elemezve, hogy miként jelenik meg a püspök narratívájában az ÉME és viszont. Kovács Tamás Hain Péter rendőrsége. Adalékok az állambiztonsági rendészet működéséhez, 1944–1945-ben című tanulmánya a Magyar Királyi Állambiztonsági Rendészetet mutatja be. A politikai ügyekkel foglalkozó rendőri alakulat 1944–1945-ben is működött, ennek létrejöttét, szervezetét ismerheti meg az olvasó. Szécsényi András a Bergen-Belsenbe deportáltakról írt, sajátos megközelítésben: az oda hurcoltak útjára koncentrálva figyelmét, számos ego-dokumentumot híva segítségül. Zima András a holokausztot követő zsidó közösségi túlélési, megmaradási stratégiákat mutatja be sajtóforrások alapján. Vallási alapon álló, cionista, szocialista modellekkel egyaránt találkozhatunk, de összességében a baloldali, etnicista, cionista diskurzus uralta a zsidó felekezeti sajtót, ami igaz volt az ortodox és vallásos cionista lapokra is. Klacsmann Borbála az Országos Zsidó Helyreállítás Alap működését elemzi esettanulmányában, a kárpótlás jogi és politikai hátterének megvilágítása után: a szervezet az Elhagyott Javak Kormánybiztossága funkcióját vette át 1947-ben. Működésének célja az volt, hogy az örökös nélkül maradt ingatlanokból befolyó jövedelemből a rászoruló holokauszt túlélőket megsegítse, de ez sokszor ütközött az állam ellentétes (politikai vagy gazdasági) érdekeibe. Botos János áttekintő írása hosszabb idősíkot fog át: a magyarországi zsidó vagyonok második világháború utáni sorsát tekinti át 1945–2007 között. Joó András egy állambiztonsági eljárás krónikájával ismerteti meg az olvasót: nevezetesen azzal, amely Beer Iván rabbinövendék és baráti köre ellen folyt „Exodus” fedőnéven.

Beer Iván vallástörténész az ELTE Egyetemi Könyvtár Dísztermében (2011.06.21). Fotó: Lehel Jenő.

A már a Kádár-kor hétköznapjaiba vezető írás az 1967-es ún. hatnapos háború időszakába kalauzolja az olvasót. A cionizmussal vádolt Beert 1970-ben folytatólagosan, részben társtettesként elkövetett izgatás miatt egy év szabadságvesztésre és két év közügyektől való eltiltásra ítélték. A kötet tanulmányait Tóth Eszter Zsófia munkája zárja. Rámutat, hogy a szocialista időszakban a holokauszt tabu volt, a szerző viszont arra törekedett, hogy olyan egyedi eseteket ismertessen, amelyek e kontextusban értelmezhetőek. Életrajzok, sajtóhírek, visszaemlékezések bevonásával közelíti meg témáját, arra híva fel a figyelmet, hogyan nevezték meg a „kimondhatatlant” forrásokban.

A kötet következő, rövidebb blokkja három forrásközlést foglal magába. Klettner Csilla közlése némiképp eltér a két másiktól, hiszen – levéltárosként – az ortodox zsidó hitközségek és tisztségviselőik egyedülálló 1873. évi jegyzékét adja közre a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárából. Végső István Práger Miklós antikvárius, könyvtáros emlékezéseit gondozta, amelyek a kiskunhalasi hitközség életét mutatják be az 1910–1927 közötti években. Végül Zinner Tibor teszi közzé Bauer Miklós, a „körmös Bauer” néven ismertté lett államvédelmi tiszt 1943–1944-ről szóló emlékezését.

A kötet utolsó blokkja recenziókat tartalmaz, nem „csupán” magyar, de idegen nyelvű, releváns köteteket szemléznek a recenzensek.

A közel négyszáz oldalas könyv, mint fentebb is kiderült, a történeti kutatások legkülönfélébb területein dolgozó szerzők munkáját foglalja magába. Akad közöttük olyan, aki kifejezetten a zsidóság múltjának, vagy annak egy szegmensének kutatója. Ám a kötet egyik legnagyobb erénye éppen az, hogy megmutatja: azok a történészek, akiknek más-más kutatási területei vannak, szintén hozzá tudnak járulni a magyar zsidó múlt megismeréséhez, alaposabb feltárásához. Akad tehát egy eddig jórészt kiaknázatlan potenciál. A zsidóság hazai beágyazottságát épp ez láttatja élesen, hiszen számos érintkezési pontot lelhetünk fel a többségi társadalom és a zsidóság együttélése kapcsán. Amit pedig, az ismert tragikus események ellenére nem lehet leírni csak és kizárólag feszültségek és/vagy ebből fakadó konfliktusok sorozataként.

Varga István

Az ismertetett kötet adatai: Tanulmányok a magyarországi zsidóság történetéből. Főszerkesztő: Gecsényi Lajos. Szerkesztő: Fazekas Csaba. Közreműködő: Fiziker Róbert. Budapest, 2019.

Ezt olvastad?

A zenetudós, zeneszerző és zongoraművész Bartók Béla 1881. március 25-én született Nagyszentmiklóson, Torontál vármegye területén, mely ma már Romániához tartozik.
Támogasson minket