A fekete halál a 14. század közepén

A csapás végeredményben megszokott dolog, de amikor lesújt ránk, nehezen hiszünk a csapásban. Ugyanannyi pestis volt már a világon, mint amennyi háború. És mégis, a pestisek és a háborúk az embereket mindig készületlenül találják.” Albert Camus regényének sorai érvényesek valamennyi világjárványra, így a középkor legpusztítóbb pandémiájára, az 1300-as évek közepén emberek millióinak halálát okozó pestisre is. A fekete halál 14. századi járványára vonatkozó ismeretek összefoglalásának szomorú aktualitást kölcsönöz az új típusú koronavírus gyors terjedése, amely világszerte naponta több ezer emberéletet követel.

Pieter Bruegel: A halál diadala. Forrás: Wikipedia

„…bizonyos daganatok támadtak”

A 14. század világjárványa a pestis azon változata volt, amely a fertőzött rágcsálókon, elsősorban a patkányokon élősködő bolhák csípése révén terjedt. A paraziták ugyanis olyan baktériumokat juttattak az emberi szervezetbe, amelyek elsőként a nyaki, lágyéki és hónalji nyirokcsomók megnagyobbodását okozták, majd a véráramba kerülve vérmérgezéshez, végül pedig halálhoz vezettek. A bubópestis tünetei közé tartozott az oxigénhiány következtében sötétre színeződött bőr, ezért kezdték fekete halálnak (mors nigra) nevezni a kórt. (Elsőként 1350-ben használta a kifejezést Simon de Covino liègei csillagász.) Érdemes ehelyütt a kortárs szemtanú, a firenzei Giovanni Boccaccio igen pontos tünetleírását felidéznünk.

És nem olyképpen jelentkezett, mint Keleten, hol a kikerülhetetlen halálnak nyilvánvaló jele az volt, ha valakinek megeredt az orra vére; hanem a kezdetén: férfiaknál, nőknél egyaránt a lágyékukon vagy a hónuk alatt bizonyos daganatok támadtak, amelyek néha akkorára nőttek, mint egy rendes alma, néha akkorára, mint egy tojás, vagyis voltak nagyobbak, voltak kisebbek, amelyeket a nép »búb«-nak nevezett. És a testnek ama fent mondott két részéből kezdett e mondott búb hamaridő múltán kiütni, és kibukkanni a testnek minden egyéb részén is egyformán; és ennek utána kezdett a mondott betegségnek minéműsége fekete vagy kékesfekete foltokra változni, melyek a karokon, a combokon és a testnek minden egyéb részén feltünedeztek sok embernél.

A betegség tünetei egy 15. századi miniatúrán. Forrás: Wikipedia

A biológiai hadviselés kezdetei

A pestis az ókortól kezdődően visszatérően szedte áldozatait Ázsiától Európáig. Az egyik legnagyobb pusztítást a 6. század derekán tomboló dögvész okozta, amely kiindulópontja Egyiptom volt. A korabeli feljegyzések szerint Konstantinápoly lakosságának mintegy 40%-a hunyt el 541–542 folyamán. Az epidémia végigsöpört a Földközi-tenger partvidékén, Itálián, sőt egészen Galliáig hatolt. A 8. század második felében eltűnt Nyugat-Európából, majd hat évszázad múltán tért vissza. A 14. század közepén felbukkanó kór azonban minden korábbinál nagyobb méreteket öltött, valóságos világjárvánnyá vált.

A fekete halál ezúttal Közép-Ázsiából indult pusztító útjára, s a Krím-félszigetről jutott el Európába. A Genovai Köztársaság Fekete-tenger parti kikötővárosát, Kaffát (ma Feodoszija Ukrajnában) ostromló mongol csapatok fertőzött tetemeket juttattak katapultok segítségével a városfalakon belülre. A kolónia keresztény lakói megadták a végtisztességet az ellenség elhunyt harcosainak, ám ennek következtében a településen is felütötte fejét a döghalál. Mindezt egy szemtanú, Gabriel de Mussis örökítette meg járványt bemutató történeti művében (Historia de morbo sive mortalitate). Szintén az ő beszámolójából ismert, hogy 1347 októberében 12 genovai hajó futott be a szicíliai Messina kikötőjébe fedélzetén számos fertőzött matrózzal és utassal. A Belső-Ázsiából kiinduló fertőzést tehát mongol közvetítéssel a genovai kereskedők hozták magukkal Európába. A genovaiak útjuk során Konstantinápolyt, Ciprust is megfertőzték, s a kereskedelmi kapcsolatok révén eljutott a betegség Alexandriába is.

Genova ábrázolása Hartmann Schedel krónikájában. Forrás: Pinterest

„A kór szeszélye oly irgalmatlanul tombolt minden nemzet között”

A vitorlások tovább hajózva hamarosan Genovában horgonyoztak le, a ragályt immár Észak-Itáliába is behurcolva. Az epidémia futótűzként terjedt az Appennini-félszigeten, de nem kímélté az öreg kontinens más régióit sem. Genovából érkező hajókon jutott Marseille-be, ahonnét pusztító útját folytatva először a déli országrészben szedte áldozatait, 1348 júniusában már Párizsban, augusztusban pedig Bordeaux-ban gyilkolt.

A dögvész 1349-ben elárasztotta nyugaton az óceán európai és afrikai partjait, Írországot s az angol szigetet és Skóciát más nyugati szigetekkel egyetemben… 1350-ben pedig a németeket, magyarokat, Frígiát, Dániát, a gótokat s a vandálokat meg más északi népeket s nemzeteket szorongatta…” – olvashatjuk Matteo Villani krónikájában, aki néhány évvel később maga is pestisben hunyt el.

I. (Nagy) Lajos király (1342–1382) és serege az első nápolyi hadjárat idején találkozott a dögvésszel. 1348 tavaszán „az ország meghódítása után, hogy a szörnyű pestis elől kitérjen, a többi csapattal az érkezése utáni harmadik hónapban visszatért Magyarországra”.

A Kárpát-medence területe sem képezhetett kivételt: „uralkodása idején egyes helyeken és szerte egész Magyarországon meg más szomszédos országokban is fel-felütötte fejét a pestis” – jegyezte fel krónikájában Küküllei János.

A fekete halál pusztító útja (1346–1353). Forrás: Wikipedia

„…a népeknek nélkülözniük kellett”

A járvány nyugat- és dél-európai terjedését nagymértékben elősegítette a túlnépesedés és a rossz időjárási körülmények következtében kialakuló gazdasági recesszió is. A mezőgazdasági termelés növekedése a 13. századra tetőpontra jutott, a század második felétől pedig a terméshozam stagnált. A 14. század első évtizedeiben a hőmérséklet általánosan visszaesett, beköszöntött az ún. kis jégkorszak. 1325 és 1340 között hűvös, párás, esős nyarak követték egymást, amely egyáltalán nem kedvezett a növénytermesztésnek. Mindennek következtében a gabona iránti kereslet már meghaladta a kínálatot Nyugat-Európában. Az élelmiszerhiány nyomában járó áremelkedés éhínséget idézett elő, s ez a kontinens egyes területein 5–10%-os népességcsökkenéshez vezetett. 1339/1340-ben Itália városait ráadásul magas halálozási aránnyal járó bélfertőzéses ragály is sújtotta. Nyugat-Európa helyzetét tovább rontotta az 1337-ben kitört angol–francia konfliktus, a százéves háború okozta pusztítás. A vidékről beköltözők révén az egyes városok lélekszáma jelentősen mértékben gyarapodott. 1343-ban egy Provance-i falu elnéptelenedésének okait a következőkben látták a környékbeli nemesek:

a várhoz tartozó terület felett is elhatalmasodtak a viharok, ennek következtében a népeknek nélkülözniük kellett sok éven át a szokásos terményeiket, így nem tudták viselni a maguk és családjuk eltartásának terhét, eladósodtak a zsidóknál, s mindenestül itthagyták a várat”.

Éhínség és járvány

A korszak legnépesebb városai közé tartozott Párizs, Velence, Palermo és Nápoly 100 000 főt meghaladó lakossággal, a két legurbanizáltabb régiónak pedig Flandria és Észak-Itália számított. Az „olasz csizma” nagyvárosai közül kiemelkedett még Bologna, Firenze, Genova, Milánó és az Örök Város 50 és 100 000 közötti népességgel.

Európa rendkívül túlzsúfolt, rossz higiénés körülményekkel rendelkező települései megfelelő táptalajt nyújtottak a járványok, így a pestis terjedésének is. A halálos kórral szemben az éhínség következtében alultáplált embereknek vajmi kevés esélye maradt.

„…úgyszólván valamennyien belehaltak”

Mértéktartó becslések alapján a földrész lakosságának közel harmadát-negyedét, mintegy 20–25 millió embert ragadott el a fekete halál. Egyes vidékeken, így a nagyvárosokban ez az arány elérhette akár a 40–50%-ot is! Firenze 80 000 fős népessége 30 000-re csökkent, Siena 50 000 lakosából 25 000 élte túl a pestist. Egyes számítások szerint 1347 decembere és 1349 májusa között Velence lakosságának 60%-át, legkevesebb 70 000 embert ölt meg a betegség. Nagy pusztítással járt a kór Franciaországban is. Az Apostoli Kamara dokumentumai szerint az avignoni pápai udvar tagjainak 21%-a esett áldozatul, sőt maga VI. Kelemen pápa (1342–1352) is megbetegedett, ő azonban végül túlélte. London lakosságának közel fele, mintegy 30 000 fő halt meg a járvány következtében. Tombolt a fekete halál a német területek észak-nyugati részén, valamint a Skandináv országokban egyaránt. A legtöbb áldozatot Norvégiában szedte, s Bergenből tengeri úton Izlandra is eljutott. A közép- és kelet-európai régióban, így Magyarországon is kisebb veszteséget okozott.

Ázsiában és a Közel-Keleten a népességet megharmadolta a gyógyíthatatlan nyavalya. A legújabb kutatások szerint Kínában még nagyobb katasztrófához vezetett: a népesség közel 65%-a pusztult el az 1331 és 1353 között dühöngő fertőzésben. A járvány 1328 és 1352 között megközelítőleg 50 millió emberéletet követelt, ami az akkor ismert világ népességének egyharmadát jelentette!

Hieronymus Bosch: Az utolsó ítélet (részlet). Forrás: Wikipedia

Imák, körmenetek, zarándoklatok

A korabeli orvostudomány nem ismerte e gyorsan pusztító betegség ellenszerét, Boccaccio megfogalmazása szerint

úgy látszott, hogy ennek a betegségnek a gyógyításában sem orvosi tanács, sem semminémű orvosság ereje nem hat és nem használ”.

A korszak egyik legképzettebb doktora, a sebészet atyjaként tisztelt Guy de Chauliac, a pápa udvari orvosa például a Szaturnusz, a Jupiter és a Mars 1345. márciusi együttállására vezette vissza a járvány kitörését. Mindazonáltal ő különböztette meg elsőként a bubó- és a tüdőpestist.

A kilátástalannak látszó helyzetekben a középkor embere a szentek közbenjárásától remélt segítséget. Az imádságok, szentmisefelajánlások kiegészültek a veszély elhárítása érdekében tartott engesztelő körmenetekkel. Boccaccio beszámolójából ismert, hogy a betegség 1348-as felbukkanása idején Firenzében is hasonló módon kívánták megakadályozni a járvány kialakulását, azonban

nem volt foganatja a jámbor könyörgéseknek sem, melyeket újra meg újra, az elrendelt körmeneteken is, más módokon is intéztek Istenhez ájtatos emberek”.

1349 májusában–júniusában a würzburgi püspök a pestis elhárítása érdekében a város lakosai számára a böjtöt, az alamizsnálkodást, az imádkozást és a körmenetek tartását rendelte el. Járványok idején a processziók útvonala fontos szerepet töltött be, amint Montpellier példáján láthatjuk. Az 1407-es pestis kitörését követően elsőként a település külső, majd pedig a belső falát kerülték meg, amellyel egyúttal kijelölték a védelmi vonalat.

A háborúk és járványok tombolása idején sokan tettek fogadalmat, hogy a veszély elmúltával zarándoklatra indulnak. A nagy válságok alatt mutatkozott meg leginkább a korabeli emberek gondolkodását alapjaiban meghatározó kollektív vallásosság. Bázel városának tanácsa az 1439 nyarán tomboló pestis idején rendelt el két könyörgő zarándoklatot, így kérve Szűz Mária segítségét. Mintegy ezren keresték fel a közeli todtmoosi kegyhelyet, 1400 polgár pedig Einsiedelnbe látogatott. Az 1463-ban tomboló pestis idején 5000 müncheni (a város lakosságának mintegy fele) kelt útra. Először Andechsbe, majd Freisingbe zarándokoltak el, a járvány mielőbbi megszűnéséért fohászkodva.

Flagellánsok, pogromok

A nagy pestisjárvány idején egyre gyakoribbá válták a flagellánsok menetei Európa-szerte. Magyarországon és az osztrák területeken is feltűntek, mindenekelőtt azonban a német városokban váltak közkeletűvé. A pestisjárvány kezdetén Németországban a lakosság vonulni kezdett az utcákon önmagát ostorozva.

1349. június közepén így érkeztek vagy hétszázan Svábföldről Strassburgba. Kijelöltek maguk közül egy vezetőt és még két másik mestert, akiknek minden utasítását véghezvitték. A nap első óráiban átkeltek a Rajnán, és a felduzzadt tömeg hatalmas kört alkotott. Ennek közepén az emberek miután levetették felső ruháikat és cipőiket s csak sarokig érő vászon fehérneműiket hagyva testükön, egyik a másik után keresztbe tárt karokkal földre vetették magukat. Egymás fölött átlépve haladtak miközben gyengén érintették kengyelszíjaikkal azokat, akik már földre borultak; a sor végén levők, akik elsőként kuporodtak le újból fölkeltek, hogy magukat a csomókkal és négy vasszeggel ellátott szíjjal megostorozzák. És így haladtak tovább, népi kantátákat énekeltek az Úr segítségét kérve. Hárman közülük a kör közepére álltak s igen magas hangon énekelni kezdtek, hogy ezzel buzdítsák a többieket az ostorozásra, utánuk másik három követte őket; így maradtak egy rövid ideig, majd az ének meghatározott jelére valamennyien térdre roskadtak, karjuk keresztben, arccal a földön, imádkozva és vérezve.

Az önostorzók a tomboló járványt Isten büntetésének tartották, amelyet a korabeli erkölcsi romlás egyenes következményének véltek. Látványos vezeklő menetekkel hívták fel az emberek figyelmét a bűnbánattartásra, így remélve a dögvésztől való mielőbbi megszabadulást. VI. Kelemen pápa az egyház tanításával összeegyeztethetetlennek, sőt veszélyesnek tartotta e laikusok vezette mozgalmat, s 1349-ben betiltotta a nyilvános önostorozást.

Flagellánsok menete (14. századi miniatúra). Forrás: Wikipedia

Voltak, akik bűnbakokat keresve a korábban nem tapasztalt halálozási arányt okozó ragályt a zsidóknak tulajdonították. Ennek következtében számos településen zsidóellenes pogromok törtek ki, amint VI. Kelemen pápa életrajzában is olvasható.

Ehhez a bajhoz jött még egy másik: az a hír terjedt el, hogy egyes bűnözök, de különösen a zsidók megmérgezték a folyókat és a kutakat, s ettől terjedt el annyira a pestis. Ez az oka annak, hogy annyi keresztény és zsidó, ártatlanok és feddhetetlenek, megölettek, megégettettek vagy kínzást szenvedtek, holott mindez a csapás a csillagok állásából vagy isteni bosszúból eredt.

Szent Rókus

A különböző betegségekben szenvedő középkori keresztények gyógyulásukat remélve egy-egy szenthez fohászkodtak. A pestisben gyötrődők pártfogója Szent Sebestyén és Szent Rókus voltak. Utóbbi az orvosi képzésről híres Montpellier-i egyetemen tanult, majd szülei halálát követően Rómába zarándokolt. 1367-ben érkezett meg Acquapendentébe, ahol a visszatérő járvány során megfertőzöttek ápolta a helyi ispotályban három hónapon át. 1368 és 1370 között az Örök Városban több beteget, köztük a legenda szerint egy bíborost is meggyógyított. Hazafelé tartván Piacenzában ismét a dögvészben szenvedők ápolásában vett részt, amely során ő is elkapta a kórt, azonban csodás módon visszanyerte egészségét. 1379-es halálát követően szülőföldjén, Dél-Franciaországban, majd Itáliában bontakozott ki kultusza, végül pedig Európa-szerte a népi vallásosság egyik kedvelt alakjává vált, s a 14 segítőszent között tartjuk számon. Hagyományosan zarándokruhában ábrázolják kutyájával, amint csuháját felhúzva láthatóvá teszi a lábán lévő pestis okozta fekélyeket. A 16. századtól a pestiskórházak gyakori védőszentje.

Megelőzés, avagy a karantén eredete

A járvány lecsengését követően a hasonló nagyságrendű népességpusztulás megelőzése érdekében a nagyobb városokban óvintézkedéseket vezettek be. Bernabò Visconti milánói herceg 1374-ben kiadott rendelete értelmében például valamennyi pestisgyanús személyt azonnal eltávolítottak a városból. Raguzában (ma Dubrovnik Horvátországban), a forgalmas dalmát kikötővárosban a dögvész elmúltával a település itáliai vezető orvosa, Padovai Jakab javaslatára a beteg polgárok és a külhonból érkezők számára a gyógyulás idejére a városfalakon túl jelöltek ki tartózkodási helyet. Ezen intézkedések tehát arra irányultak, hogy az egészségesek és a betegek elkülönítésével megakadályozzák a ragály további terjedését.

Raguza látképe a 17. század közepén. Forrás: Wikimedia

A Raguzai Köztársaság Nagytanácsa polgárai egészségének megóvása érdekében radikálisabb megoldást választott: elrendelte a harminc napos elkülönítési periódust (1377). A határozat alapján a járvánnyal sújtott területről érkező hajók előtt csak egy hónap várakozást követően nyitották meg a kikötőt, s a szárazföldön érkezők ugyancsak 30 napos izolációt követően léphették át a város kapuit. A raguzaiak nem léphettek az elszeparált területre, az előírás megszegőire pedig egy hónapos vesztegzár várt. Szintén egy hónapos vesztegzár és pénzbüntetés várt azokra, akik a városvezetés engedélye nélkül élelmiszerrel látták el az elkülönített személyeket. A következő évtizedekben hasonló intézkedéseket vezettek be Velencében, Genovában, Pisában és Marseille-ben, továbbá ekkoriban bővítették az elszigetelés időtartamát 40 napra. Az olasz quaranta, azaz negyven szóból származó quarantena kifejezést Velencében használták első alkalommal a 15. század derekán: ezzel jelölve a szeparációs periódust. A ma közismert, s az előző hetekben a híradásokban, tudósításokban és posztokban számtalan alkalommal használt karantén kifejezés eredete tehát a középkor legnagyobb pandémiájára vezethető vissza. De vajon miért negyven napban állapították meg az elkülönített időtartamot?

Az egyik lehetséges magyarázat szerint e periódus a nagyböjtre (quadragesima) utal, amely a 40 napos lelki és testi megtisztulás időszaka a kereszténység legjelentősebb ünnepére, Jézus Krisztus megváltó halálára és feltámadására, azaz a húsvétra történő felkészülés során. A bibliai előképek közül Mózes és a választott nép 40 évig tartó vándorlása, valamint Jézus 40 napos pusztai tartózkodása említhető. Elképzelhető az is, hogy mindez az ókori görög orvoslásra vezethető vissza. Hippokratész megfigyelései szerint ugyanis az heveny betegségek lappangási ideje negyven napra tehető.

Ispotály, járványkórház, lazzaretto

A középkori ispotályokat nem a mai értelemben vett kórházakként kell elképzelnünk. Sokkal inkább olyan szociális intézményeknek tekinthetjük ezeket, ahol az elesetteket (szegények, özvegyek, árvák) befogadták, a betegek szenvedéseit pedig elsősorban lelki gondozásuk révén próbálták enyhíteni. Ezért szinte kivétel nélkül templomok, kápolnák mellett alapították még abban az esetben is, ha azok egy-egy város vagy világi földesúr kegyurasága alatt álltak. A tömeges megbetegedések óriási kihívások elé állították ezen intézményeket, ugyanis általában mindössze néhány tucat ággyal rendelkeztek. A pestis ráadásul egy gyorsan terjedő fertőző betegség volt, ezért az ispotály más lakóitól is el kellett különíteni a járványban szenvedőket.

Treviso városvezetése a dögvész elmúltával azonnal megoldást keresett a ragályos betegek elhelyezésére. Az 1350-es években egy a település falain kívül álló épületben szállásolta el a pestises betegeket. A 15. század első felében pedig az Orbaria városrészben jelöltek ki számukra épületeket. Ezek a házak a városi ispotályt fenntartó Santa Maria dei Battuti testvérület tulajdonát képezték, és ettől kezdve a fertőző páciensek elkülönítésére, egyfajta „fertőző osztályként” működtek. Persze ez a megoldás sem volt kockázatmentes, hiszen a betegeket az ispotályban vizsgálták meg, s a pestis diagnosztizálást követően szállították át a kijelölt helyre. Eközben pedig a személyzetet és másokat is megfertőzhettek.

A fertőző betegségben szenvedők teljes izolálásának sürgető kérdése elsőként Velencében talált megoldásra. 1423-ban a lagúna egyik szigetén a pestisben és leprában szenvedők számára kórházat létesítettek, amelyet a leprások védőszentjéről, Szent Lázárról neveztek el. Hasonló járványkórházakat létesítettek a következő évtizedek során Ferrarában, Firenzében, Genovában, Milánóban, Veronában és Padovában. Az intézménytípust következetesen lazzarettónak kezdték nevezni, a 19. századtól pedig a tábori kórházakra alkalmazták.

Lazzaretto Vecchio. Forrás: https://www.venetoworld.com/

Lassú regenerálódás

A fekete halál 1353-ban elhagyta Európát, ám búcsúja korántsem volt végleges. 1534-ig további 16 nagyobb epidémia ütötte fel fejét a földrészen, átlagosan tehát évtizedenként számolni kellett vele. A kontinens népessége 1340 és 1400 között megközelítőleg 30%-kal csökkent, s csak a 16. század közepére érte el ismét a 14. század elejének 75 milliós értékét. A demográfiai katasztrófa pozitív hatásaként a gabona és általában az élelmiszerek iránti kereslet csökkent, amely árcsökkenéshez vezetett. Ezzel párhuzamosan viszont munkaerőhiány lépett fel, amely viszont bérek emelkedését eredményezte. Mindez a parasztok és uraik viszonyát is átalakította, számos korábbi tehertől megszabadulva az alsó társadalmi réteg tagjainak életszínvonala javult. Mindazonáltal nem mindenhol alkalmazkodtak a földesurak az új helyzethez: egyesek a régi adókhoz ragaszkodtak, mások újabbakat vetettek ki. Ennek következtében Franciaországban (1358, Jacquerie) és Angliában (1381, Wat Tyler) felkelések törtek ki, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy a parasztok biztosították megszerzett kiváltságaikat.

***

A pestis a háborúk árnyékában járva a következő évszázadokban is rettegésben tartotta Európát. Az 1664–1666 között tomboló döghalál London lakosságának mintegy 20%-át, megközelítőleg 100 000 embert pusztított el. Az 1709/1710-es magyarországi járvány áldozatainak számát pedig 3–400 000 főre becsülhetjük. Noha 1894-ben a svájci származású Alexandre Yersin felfedezte a betegséget okozóját, a kór még napjainkban is fel-felbukkan. 2018 őszén, Madagaszkár szigetén tűnt fel.

Fedeles Tamás

A cikk az Újkor.hu és az MTA-PPKE Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoport együttműködésének keretében született.

Tájékoztató irodalom:

Boccaccio, Giovanni: Dekameron. Ford. Révay József, versford. Jékely Zoltán. Budapest, 1968.

Bonfini, Antonio: A magyar történelem tizedei. Ford. Kulcsár Péter. Bp., 1995.

Borst, Arno: Lebensformen im Mittelalter. Berlin, 19992.

D’Andrea, David M.: Civic Christianity in Renaissance Italy. The Hospital of Treviso, 1400–1530. Rochester, 2007.

Camus, Albert: A pestis. Pécs, 2011.

Di Cicco, Camillo: Storia della Peste da Morte Nera ad Arma Biologica, 2014.

Fedeles Tamás: „Isten nevében utazunk.” Zarándoklat, búcsújárás, kegyhelyek a középkorban. Pécs, 2015.

Katus László: Európa története a középkorban. Pécs, 2014.

Martin, Sean: The Black Death. Harpenden, 2007.

Mende Balázs Gusztáv: Pestis az ókorban. Ókor 2. (2003) 10–19.

North, Joshua: The Death Toll of Justinian’s Plague and Its Effect on the Byzantine Empire. Armstrong Undergraduate Journal of History 3, no. 1 (Jan. 2013) (= https://www.armstrong.edu/history-journal/history-journal-the-death-toll-of-justinians-plague-and-its-effects-on-the)

Őri Péter: A pestisjárványok demográfiai következményei a 17–18. századi Magyarországon. In: KSH NKI Történeti Demográfiai Évkönyve 2005. 115–162.

Risse, Guenter M.: Mending Bodies, Saving Souls. A History of Hospitals. New York/Oxford, 1999.

Sehdev, Paul S.: The Origin of Quarantine. Clinical Infectious Diseases 35 (2002). 1071–1072.

Sz. Jónás Ilona (szerk.): Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény. Bp., 1999.

Thuróczy János: A magyarok krónikája. Ford. Bellus Ibolya, Kristó Gyula. Bp., 2001.

A három Villani krónikája. Szerkesztette Rácz Miklós. Bp., 1902.

Ezt olvastad?

Mikorra esnek az ünnepek és a magyarországi emléknapok 2024-ben? Milyen jelentősebb kerek évfordulók várhatók? Ezeket a kérdéseket minden évkezdet előtt
Támogasson minket