Ferenc József és Kossuth gyászszertartása

Magyar Nemzeti Levéltár fontos feladatának tartja, hogy növelje a levéltáros szakma társadalmi beágyazottságát és elismertségét. Ennek jegyében indult útjára a Levéltári Délutánok című rendezvény-sorozat, amelynek első alkalmára 2017. március 30-án került sor. Első alkalommal a kiegyezés 150. évfordulójára is tekintettel a dualizmus korszaka került fókuszba.


Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár / Varga Máté

A rendezvényt a  Levéltári délutánok házigazdája, Szőts Zoltán Oszkár történész-levéltáros, a Magyar Nemzeti Levéltár főosztályvezető-helyettese, az Újkor.hu főszerkesztője nyitotta meg. Beszédében hangsúlyozta, hogy a 21. század közgyűjteményei új kihívások előtt állnak. Igaz ez a levéltárakra is, amelyeknek közművelődési funkciója felértékelődött, színvonalas programok szervezésével kívánják megszólítani a potenciális érdeklődőket. Ezt szolgálja a 2016. március 15-én nyílt nagyszabású, Nyomot hagytak: Évszázadok – Személyiségek – Aláírások című kiállítás is a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában, amely 2017 végéig látogatható. A kiállítás a dokumentumok bemutatása mellett nagy hangsúlyt helyez a vizualitásra, amelynek jegyében húsz rövidfilm készült, amelyek mindegyike a magyar történelem egy-egy korszakába kalauzolja el a látogatókat. A kiállításhoz kapcsolódva indult útjának a Levéltári Délutánok című rendezvény-sorozat is, ahol e filmeket bemutatják, valamint a Magyar Nemzeti Levéltár munkatársai az adott korszakhoz kapcsolódóan előadást tartanak. 


Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár / Varga Máté

A kiállításhoz készült Dualizmus kora című film levetítése után Fiziker Róbert a korszak egyik legfontosabb szimbolikus eseményét mutatta be Az utolsó párbaj. Ferenc József és Kossuth gyászszertartása címmel. A Magyar Nemzeti Levéltár főlevéltárosa előadásából részletesen megismerhettük a két államférfi viszonyát.

Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc leverése után Magyarország számos politikai és katonai vezetőjének száműzetésbe kellett vonulnia. Kossuth fél évszázados emigrációja során végig konzekvensen hű maradt az 1849. április 14-én, Debrecenben meghirdetett céljához és önmagához. „Az osztrák uralom elleni élő tiltakozásként“ vetette el a kiegyezést, tehát azt a politikai aktust, amellyel a magyar nemzet nézete szerint hátat fordított korábbi eszméinek, és amely olyan „chloroform, mely hazug parlamentarizmusával elaltatja a népet, és sikló, mely végveszedelembe viszi a nemzetet“. Hozzá kell ehhez tenni, hogy Kossuth 1877-ben egy magyar delegáció előtt kijelentette, hogy amennyiben Ferenc József nem lenne osztrák császár, hanem kizárólag magyar király, akkor hazamenne és letenné a hűségesküt, mivel nem személyével vagy a dinasztiával van gondja, hanem azzal, hogy a magyar királyi cím mellett az osztrák császárit is viseli.

A két államférfi életre szóló párviadalának utolsó előtti felvonása egy, Kossuth számára majdnem halálos tőrdöféssel kezdődött. A magyar állampolgárság megszerzéséről és elvesztéséről szóló 1879. évi L. törvénycikk 31. paragrafusa – nyilván Kossuth személyére is tekintettel – rögzítette, hogy azon magyar állampolgár, aki hivatalos megbízás nélkül tíz éven át megszakítás nélkül a magyar korona területén kívül tartózkodik, csak akkor nem veszíti el magyar állampolgárságát, amennyiben az elkövetkezendő tíz évben, de legkésőbb 1890. január 8-ig „valamely osztrák-magyar konzuli hivataltól tartózkodási jegyet nyer, avagy valamely osztrák-magyar konzuli község anyakönyvébe beiratik”.  Kossuth a törvényt keserűen vette tudomásul. 1889 júniusában írott levelében, tehát röviddel a törvényi határidő lejárta előtt megerősítette, hogy ennek a követelménynek nem tud és nem is akar megfelelni. Ez ugyanis azt jelentené, hogy osztrák-magyarnak vallaná magát, ami soha életében nem volt és nem is lesz, „semmi feltétel alatt, semmi áron“. 1849 óta nem szűnő kultusza – politikai hívei és az instrukcióit követő, a kiegyezési viszonyokat elfogadó Függetlenségi Párt sorait erősítő képviselők mellett – nem csupán a felszabadított alsóbb néprétegeiben, hanem az értelmiség soraiban is megerősödött.


Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár / Varga Máté

Kossuth halálára a magyar politikai elit tudatosan készült. Tisza Kálmán miniszterelnök 1889. április 28-án felirattal fordult az uralkodóhoz. Ebből kiderült, hogy már 1887-ben – miután egy, Kossuth elhunytáról szóló hamis hír alapján megemlítette Őfelségének, hogy „nem lehet meglepni hagyni magunkat” egy olyan eseménytől, amely a természet törvénye szerint bármikor bekövetkezhet – megkapta a legfelsőbb jóváhagyást ahhoz, hogy a témával kapcsolatos nézeteit írásban előterjessze az uralkodónak, amit meg is tett. Feliratában kizárta a törvényhozás közreműködését a jövőbeli gyászszertartásban, ugyanakkor úgy gondolta, hogy a társadalmi köröket és a törvényhatóságokat nem lehet megakadályozni részvétük kinyilvánításában.

Ferenc József válasza 1889. június 24-én érkezett meg Budapestre. Az uralkodó helyesléssel vette tudomásul miniszterelnöke álláspontját, ugyanakkor egyértelműen kijelentette, hogy a részvétnyilvánításoknál sem „a királyi hatóságok hivatalosan, testületileg”, sem a kormány tagjai az adakozásoknál részt nem vehetnek”, a magasabb hivatalnokok és országos méltóságok pedig szintén tartózkodjanak ettől. Végül megerősítette, hogy a törvénykezési út kizárása akkor is fenntartandó, ha „az illető holt tetemének hazahozataláról és az országban eltemetéséről lenne szó”. Ferenc József tehát ragaszkodott ahhoz – és ez kormánykörökben nem volt ismeretlen –, hogy a néven nem nevezett Kossuthnak megadható a végtisztesség, „csak a király s a fennálló törvényes állam, melyet ő negált, nem vehető igénybe” – számolt be Thallóczy Lajos, a bécsi Hofkammerarchiv igazgatója.

Tisza nem csupán Kossuth várható halálára készült, hanem a sajátjára is – politikai értelemben. Pályafutása zárójelenetét hatásosan kívánta megrendezni. Az 1890. február 12-i minisztertanácson javaslatot tett az állampolgársági törvény módosítására. Eszerint amennyiben valakit egy magyar város díszpolgárrá választ és az illető a választást elfogadja (Kossuth rövid idő alatt több mint harminc díszpolgári címet kapott), akkor a honpolgársága tíz év távollét ellenére sem szűnne meg. Ezt az „ésszerű és népszerű” módosítást saját kormánya szavazta le, azzal az indoklással, hogy el kell kerülni annak a látszatát, hogy a módosítást annak a Kossuthnak a kedvéért hozzák meg, aki „megtagadja […] az ország törvényeinek elismerését”.


Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár / Varga Máté

Az uralkodó iránt feltétlen lojális és a Kossuth-kultusszal szemben határozottan fellépni kész kormánytagok ezzel azt kívánták jelezni, hogy inkább vállalják rövidtávú közfelháborodást, mint a honvédség nemzeti státuszának hosszabb távú következményeit. Tisza rivaldafényben távozhatott. Kossuth határozottan visszautasította ezt a kibúvót, és „nem lopódzik be, hátsó ajtócskán a házba, melyből a főajtón kidobták”. A „törvényesített jogtalanság” ellen, mivel mást nem tehetett, hontalanságával tiltakozott.

A napi politika eseményeit főleg hírlapkivonatokból követő uralkodó megdöbbent. Számára Kossuth az örök forradalmár, „dinasztiája megátalkodott ellensége” volt, aki a „nagy önmegtagadások árán létrejött” közjogi békét – életének legfontosabb, vaskövetkezetességgel óvott művét – „aláássa”. Forradalma az ifjú császár legnagyobb megaláztatását eredményezte, kis híján szétrombolta a birodalmat és Ferenc József arra kényszerült, hogy a dinasztia érdekében idegen segítséget kérjen. Kossuth kultuszát a dinasztiát és személyét érintő sérelemnek tekintette, a függetlenségi gondolat és a kultusz politikai haszonélvezője, a Függetlenségi Párt megerősödésében pedig nem volt érdekelt.

Érdekes egybeesés, hogy néhány hónappal Kossuth halála előtt különleges utasítást adtak ki a hullaszállítólevél császári és királyi diplomáciai missziók és konzuli hivatalok általi kiállításával kapcsolatban, amelyben részletesen és precíz módon előírták, mi történjen az olyan hullával, „amelyet külföldről kívánnak Ausztria-Magyarországra átszállítani vagy az Osztrák-Magyar Monarchia területén keresztül kívánják transzportálni”. 1894. március közepén egyre több hír érkezett Turinból Kossuth egészségi állapotának romlásáról, és mivel már a magyar kormányzati körök is a legrosszabbtól tartottak, a hivatalban lévő miniszterelnök, Wekerle Sándor – ismerve Tisza 1889-es feliratát és a király egyértelmű válaszát is, ugyanakkor a közvélemény nyomását is szem előtt tartva – elkezdett lavírozni a király és a nemzet között. Meg kellett oldania azt a problémát, hogy tisztességes temetést szervezhessen Kossuthnak, anélkül, hogy az uralkodó haragját magára vonja.


Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár / Varga Máté

Wekerle a kabinetirodán keresztül a Cȏte d’Azur-ön, feleségénél, Sissinél tartózkodó királyhoz fordult, és először két követet, báró Fejérváry Géza hadügyminisztert és gróf Tisza Lajost, az Őfelsége személye körüli minisztert küldött hozzá. Először azzal akartak tisztában lenni, milyen magatartást kövessen a kormány az esetleges képviselőházi határozatokkal kapcsolatban. Miután még „a kedvenc”, Fejérváry báró is átlépte kissé a józan mérlegelés határait és azt javasolta a királynak, hogy az küldjön koszorút Kossuth temetésére, és miután az uralkodó, Bécsbe visszatérve, magyar ügyekben jártas bizalmasához, Khuen-Héderváry Károly gróf, horvát bánhoz fordult tanácsért, Wekerle maga is jelentkezett Bécsben.

Az audiencia és az azt követő táviratváltás során két tény megerősítést nyert: Kossuthot (tekintettel a szövetségesekre, a ciszlajtán területek lakosságára, a hadsereg érzelmeire, az alkotmányosságra és a törvényességre stb.) sem az állam, sem a képviselőház költségén nem lehet eltemetni. Másrészt a nemzeti gyász különböző rítusain a kormánytagok és a felsőbb hivatalnokok részvétele kerülendő – tehát mindaz, amit már öt éve minden illetékes tudott és amin a halál bekövetkezte után sem lehetett változtatni. Az „ideges és elkeseredett” Wekerle a gordiuszi csomót egy ügyes, jogszerű és elegáns húzással vágta át: Budapestet bízta meg a temetés lebonyolításával és a háttérben minden eszközzel (nyilván anyagiakkal) is támogatta a fővárost.

A király véleménye azonban nem változott Kossuthról. Hasonlóan az elhunyt száműzötthöz, önmagához konzekvensen hű maradt. A temetéssel kapcsolatban semmihez sem akart hozzájárulni, amiből arra lehetett volna következtetni, hogy megbocsátott a holtában hazatérő emigránsnak és hivatalos temetésről van szó.

A hivatalos Magyarország korábban csak a Habsburg uralkodókat megillető temetési szertartásokat rendezett notabilitásainak és korábbi szabadsághőseinek. Batthyány Lajos, az első felelős magyar kormány miniszterelnökének temetése 1870-ben „felemelő és méltóságteljes” volt, Deák Ferencé, a kiegyezés atyjáé 1876-ban „ízléses és szép”, Andrássy Gyula, Őfelsége külügyminisztere búcsúztatása 1890-ben „már inkább csak pompázatos”. A történelmi Magyarország utolsó évtizedeit 1848 utóéleteként a közélet és a kultúra kiváló személyiségeinek nagyszabású, tömegeket vonzó gyászszertartásainak formájában is leírhatjuk. 

1894-ben az egész ország hisztérikus gyászba borult, a temetés „mítosz és politikai esemény” lett, „sohasem látott mesés fényűzése a halálnak” végtelenül hosszú patetikus beszédekkel, feketébe öltözött homlokzatok között hullámzó, szabályos relikvia-vadászatra induló embertömeggel – amely először a Nyugati pályaudvarra befutott vonatról, majd a temetőben a sírról „tarolta le” a koszorúkat–, illetve az államhatalom teljes távolmaradásával. A miniszterelnök és a kormánytagok mellett, akik „magasabb politikai tekintetek miatt” maradtak távol, hiányzott báró Bánffy Dezső, a Képviselőház Kolozsvárra menekült elnöke, Vaszary Kolos hercegprímás és – az egri érseket és a szepesi püspök kivételével – a püspöki kar, a főispánok, a hadsereg képviselői, a legtöbb arisztokrata. Sőt a temetés lázas igyekezettel megszervező, határozatokat hozó, bizottságokat és küldöttségeket alakító főváros főpolgármestere, Ráth Károly is villámgyorsan megbetegedett. A magyar harcias álláspont szerint mindannyian „téves lojalitási felfogásból” cselekedtek, „mely azt tartja, hogy a mit a kegyelet ez ünnepéből le lehet csípni, az a legméltóbb áldozat a trón zsámolyánál”. 


Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár / Varga Máté

A Hatvani utcát Kossuthól nevezték el, az iskolákban szünetet tartottak, a gyászmenet útvonalán tízezrek gyűltek össze, tömve voltak az erkélyek, ablakok, az ácsolt tribünök, az épülő házak állványain kialakított ülőhelyek, a padlásablakok, a hordókon, asztalokon, létrákon rögtönzött nézőhelyek. A Képviselőház nevében Jókai Mór tartott emlékbeszédet, amelyben „csillogó szónoki bűvészmutatványokkal igyekezett összebékíteni Kossuth emlékét a dinasztiahűséggel”. Hermann Ottó beszéde „némi mozgást keltett”, amikor arról a cipruságról szólt, „amely a kiengesztelődést jelenti, amelynek megérkezését várták és óhajtották, amely azonban elmaradt!” Wekerle a temetés után – a liberális reformpolitikáját övező bécsi bizalmatlanság dacára – újabb politikai sikert is el tudott könyvelni. A Függetlenségi Párt honorálta a kormány magatartását és a képviselőház óriási többséggel fogadta el a polgári házasság bevezetéséről szóló javaslatot. Sőt, a kormány egy bizalmatlansági indítványt is túlélt, amelyet 218 szavazattal a 114 ellenében utasított el a ház.

Kossuthot 1894. április 1-jén végleg eltemették. Április közepére a Kossuth-láz is a múlté volt már. A közvélemény megnyugodott és a királyi Felségek házasságkötésének 40. évfordulójára készült.

A kormányzó elnök hazatért fia, Kossuth Ferenc, akinek kereskedelmi miniszteri kinevezésekor a bécsi udvari körök „ájulásba estek és egy forradalom kitörését jósolták”, John Lukács szerint „silány politikus és gyenge jellem” volt. Ezen az sem változtat, hogy az ő szarkofágja a mauzóleumban nagyobb, mint apjáé. A szobrász realitásérzékét mutatja, hogy Hungária fejére a mauzóleumban nem a magyar „Szent Koronát”, hanem a III. Béla sírjából előkerültet helyezte. Az első Kossuth-szobrot 1894. június 17-én állították fel a Veszprém vármegyei kisközségben, Siómaroson. Négy évvel később készült el az első egész alakos köztéri szobor, Róna József alkotása Miskolcon. Kossuth mauzóleumát – ismét csak sok patetikus beszéd kíséretében, de már a teljes magyar kormány részvétele mellett – 1909-ben avatták fel. A főváros első Kossuth-szobra csak 1927-ben került átadásra. Az első Ferenc József-szobor pedig akár idén is elkészülhetett volna.

Fiziker Róbert előadásának tanulmánnyá szerkesztett változata az Archívnet folyóirat 2017. évi 3., Kiegyezés – Dualizmus című tematikus számában jelenik meg. Jelen beszámoló a kézirat felhasználásával készült.

Fiziker Róbert előadása után jó hangulatú beszélgetés bontakozott ki az előadó és a közönség között. A rendezvény zárásaként Szőts Zoltán Oszkár elmondta, hogy a Levéltári Délutánok következő alkalmára április 27-én kerül sor. Témája a felvilágosult abszolutizmus lesz, előadását Kulcsár Krisztina tartja Az országgyűlések nélküli időszak. II. József és Albert herceg címmel.

Szőts Zoltán Oszkár

Ezt olvastad?

Március 15-e több mint egy ünnep. Ezen a napon egész Magyarország az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc hőseire emlékezik, előttük tiszteleg.
Támogasson minket