A fiatal diplomáciatörténészek doyenje – interjú Hornyák Árpáddal

Hornyák Árpád a Pécsi Tudományegyetem Modernkori Történeti Tanszékének docense, az MTA BTK Történettudományi Intézet  tudományos főmunkatársa. Több monográfia, forráskiadvány fűződik a nevéhez. Fő kutatási területe a 20. századi magyar–jugoszláv kapcsolatok története, de foglalkozik a délvidéki magyarsággal is. Hamerli Petra készített vele interjút.

Miként kezdődött a pályafutása, miért döntött a pécsi történelem szak mellett?

Kiskölyök koromban is érdekeltek már a mesék, ugyan melyik gyereket nem? Emlékszem, harmadikos koromban a tanító bácsi valamilyen apropóból a népvándorlásról beszélt, és a könyvünkben volt egy illusztráció, ami a szlávok Balkánra történő betelepülését ábrázolta. No, ez engem nagyon megfogott, s voltaképp mindmáig izgat. Alig vártam, hogy végre ötödikes legyek, ahol már történelmet tanulhattam! Addig is beírattam a kilenc évvel idősebb nővéremet az iskolai könyvtárba, hogy a nevére tudjak komolyabb könyveket, csak a felsősök számára elérhető regényeket kölcsönözni. Természetesen szinte mind történelmi regény volt, amelyeket szó szerint faltam, emellett a padláson megtalált, a nővérem által soha többé látni nem kívánt történelemtankönyveket olvasgattam a nyári szünetben. Nos, a gyökerek idáig, közel négy évtizeddel ezelőtti időkig nyúlnak vissza.

A korán jelentkező érdeklődés ellenére korántsem vezetett egyenes út a történelem szakig. Eleve gondot jelentett, hogy Szabadkán nem gimnáziumban folytattam tanulmányaimat, hanem az általános gimnázium két osztályának elvégzése után az élelmiszeri szakközépiskolára esett a választás, ahol malomipari technikusi képesítést szereztem. Ezután a katonaság következett, majd munkakeresés, amiben nem jártam sikerrel – szerencsére. Egy hasonló cipőben járó barátom javaslatából jött az ötlet, hogy megpróbálkozzak a továbbtanulással. A gondolatot tett követte, jelentkeztem az Újvidéki Egyetem történelem szakára, ahol a különbözeti vizsga teljesítését követően sikeres felvételi vizsgát tettem. Így 1991 októberében megkezdhettem volna egyetemi tanulmányaimat Újvidéken. Abban, hogy ez nem így történt, a történelem a ludas, ugyanis egyre nagyobb intenzitással zajlottak a Jugoszlávia szétesését eredményező polgárháborús események, aminek érthető okokból nem kívántam részese lenni. Így a már említett barátom tanácsát követve úgy döntöttem, szerencsét próbálok az anyaországban. Hogy miért pont Pécs? Mert az említett barátom bátyja ekkor már egy Pécs melletti kis faluban élt, és jelezte, hogy nem kell feltétlenül Szegedre menni, vagy Budapestre, mert itt a Mecsek lábánál is van történelem szak. Mégpedig nem is rossz! Ezt persze akkor még nem tudhattam, csak utólag mondom, mindenesetre visszatekintve is jó választásnak látom.

Volt-e másik szakja is?

Volt. Szerb–horvát szak, amit egy év után leadtam, hiszen ekkor már lehetővé vált az egyszakos képzés. Eleve kényszerből vettem fel, mert Jugoszláviában egyszakos képzés volt, tehát abban gondolkodtam. Miután Pécsett szakpárokat indítottak, gyorsan választani kellett egy második szakot, és kézenfekvőnek tűnt, hogy a Jugoszláv Néphadsereg kötelékében eltöltött igen intenzív nyelvgyakorlás után ez a szerb–horvát lesz. Ugyanakkor, jobban belegondolva, elég furcsa helyzetnek bizonyult, hogy kisebbségi magyarként immár „többségivé” válva Magyarországon a korábbi többségi nyelvet tanuljam…

Doktori disszertációját az első világháború utáni magyar–jugoszláv diplomáciai kapcsolatokról írta. Miért választotta ezt a témát?

A „felelősség” Ormos Máriát terheli. Amikor elérkezett a szakdolgozati témaválasztás ideje, azzal a javaslattal álltam a professzor asszony elé, hogy a baranyai szerb megszállás történetét szeretném feldolgozni. Megkérdezte, hogy tudok-e franciául. Miután a válaszom nemleges volt, azt tanácsolta, hogy ne ezt a témát válasszam. „Milyen nyelven beszél? Szerbül. Jó, akkor válasszon olyan témát, ahol ez elég, legalábbis első lépésben.” Így terelte figyelmemet a két világháború közti magyar–jugoszláv kapcsolatok irányába, aminek eredményeként úgy-ahogy feldolgoztam az 1924–1926 közötti időszakot, majd miután felvételt nyertem a doktori képzésre, logikusnak tűnt, hogy ezt a témát folytassam.

Bizonyos körökben gyakran elhangzik, és vitát vált ki mind az oktatók-kutatók, mind a diákok körében az az állítás, miszerint a diplomáciai kapcsolatok kutatása divatjamúlt. Önnek mi a véleménye erről?

A divat engem soha sem befolyásolt különösebben. Egyébként köztudott, hogy hosszabb-rövidebb idő elteltével ugyanazok a motívumok térnek vissza. Magyarra lefordítva: valóban jellemző volt, és talán még mindig tart a diplomáciatörténet kutatásának háttérbe szorulása, azonban már vannak arra utaló jelek, hogy ez a „sötét kor” a végéhez közeledik, és a diplomáciatörténet ismét elfoglalja méltó helyét a történettudományon belül. Természetesen, mint mindenben, itt is szükséges a megújulás, új szempontok és megközelítések érvényre juttatása, nem kerülhető el más rokondiszciplínák eredményeinek alkalmazása. De aligha lehet elvitatni annak jogosultságát, mi több szükségszerűségét, hogy az utoljára harminc-negyven-hatvan vagy még több évvel ezelőtt olvasott forrásokat újraolvassuk, összevessük az új forrásokkal, és mindezt kiegészítsük az eltelt évtizedek tudományos eredményeivel. Summa summarum, a diplomáciatörténetet a magam részéről a múlt megismerésének megkerülhetetlen, mi több, meghatározó részének tartom, aminek van jövője.

Fotó: Vargháné Szántó Ágnes / MNL BaML

Vannak még tervei a jugoszláv–magyar viszony feltárásához kapcsolódóan, tervezi a két állam 1927 utáni, vagy a második világháborút követő kapcsolatainak kutatását?

Első lépesben az 1941-es évig szeretném elvinni a történetet. Folytattam ugyan részkutatásokat a második világháború utáni időszakra vonatkozóan is, azonban szisztematikus feldolgozásának gondolatával egyelőre nem foglalkozom. Csak szép sorjában…

Foglalkozik a többi balkáni állam 19–20. századi történetével is. Ez az előző téma folytatása, bővítése, vagy más irányvonalnak tekinti? Pontosan mely államok történetét, Magyarországgal való viszonyát szeretné feltárni?

A többi balkáni ország történetével kutatási szinten nem, vagy csak érintőlegesen, esetleg áttételesen foglalkoztam. Nem is tervezem, nem vagyok telhetetlen.

Egyre több munkája jelenik meg a kisebbségtörténet témakörében. Ebben hosszú távon több lehetőséget lát, mint az eredeti kutatási témájában?

A kettő szorosan összefügg, egyik következik a másikból. Magamat alapvetően diplomáciatörténésznek tartom, csak amolyan botcsinálta kisebbségkutató vagyok. Hogy melyik bemutatása a fontosabb? Erre aligha lehet objektív választ adni, az mindenesetre tény, hogy mindkét területen rengeteg tennivaló akad, hatalmas potenciál rejtőzik mindkét témában.

Pécsett egyetemi docens, Pesten félállású kutató. Elsődlegesen tanárnak vagy inkább kutatónak tartja magát?

Tanárnak és kutatónak is tartom magamat, remélem, hogy a két meghatározás pont a megfelelő arányban van jelen esetemben.

Nemrégiben jelent meg egy forráskiadványa, amely Magyarországon nem hozzáférhető szerbiai levéltári forrásokat tartalmaz. Milyen a könyv fogadtatása? Miért tartja fontosnak a forráskiadást?

Úgy gondolom, hogy a források kiadása megkerülhetetlen ahhoz, hogy a történettudomány megalapozott eredményekkel rukkolhasson elő. Függetlenül attól, hogy papír alapú kiadásról, vagy online formában történő közreadásról van szó. Jómagam azt tartom, hogy a legjobb, ha mindkét formában elérhetőek a dokumentumok. Természetesen az online közzététel hatalmas előnnyel bír a nyomtatott verzióval szemben: gyakorlatilag nincsenek terjedelmi korlátai. Ami a szóban forgó forráskiadványomat illeti (Hornyák Árpád (vál., ford., szerk., jegyz.): A Horthy-korszak Magyarországa Jugoszláv szemmel. Délszláv levéltári források Magyarországról 1919–1941. Pécs–Budapest, Kronosz–MTA TTI 2016.) úgy gondolom, pozitív fogadtatásra talált, éppen a fentebb említett okok miatt. Illetve ne feledjük, hogy komoly nyelvi korlátok állnak a szakma képviselői előtt, amikor olyan „egzotikus” népek, mint a szerbek, románok, szlovákok, ukránok, stb. nyelvén írt dokumentumokhoz való hozzáférésről van szó. Tehát kissé álságosnak tartom azt a vélekedést, miszerint forrásokat csak az eredeti nyelven érdemes kiadni. Rendben, adjuk ki úgy, de ez esetben pl. ezt a kiadványomat jó, ha fél tucat kolléga tudná érdemben használni.

 

Szerbiában jól fogadják az írásait?

A jelek szerint igen.

Min dolgozik most?

Több feladat áll előttem, amiből a legégetőbb egy tanulmány elkészítése a magyar külpolitikai gondolkodás szerb/Szerbia-képéről. Egy ennél nagyobb volumenű munka a délvidéki magyarok 1941–1948 közötti helyzetét bemutató forráskiadvány. Már megint azok a források!

Egykori tanárainak többsége most munkatársa. Segítették Önt a pályája indulásában?

Igen, segítettek, bármikor bizalommal fordulhattam hozzájuk tanácsért, szakmai segítségért. Sajnos, a volt tanárok közül már csak alig néhányan a közvetlen kollégáim, ez jelzi az idő múlását. Ahogy Harsányi Iván jó néhány évvel ezelőtt, a rá jellemző szellemességgel, találóan megfogalmazta a helyzetemet és helyemet tanszék korfáján: a fiatalok doyenje. Ezt megfordítva, azt hiszem, mára inkább az öregek legfiatalabbika megállapítás a helytálló még egy rövid ideig…

Ön is hasonló módon támogatja a diákjait?

Nehezen tudok elképzelni olyan tanárt, aki nem támogatja a tanítványát, persze mindig kettőn áll a vásár. Kevés nagyobb öröme lehet egy tanárnak, mint azt látni, hogy tanítványa, ha nem is feltétlenül a nyomdokain haladva, de rááll a vágányra, és saját karrierje építésébe kezd.

Mit tanácsolna a fiatalabb generációnak, mi szükséges a pályán maradáshoz? Tehetség, szorgalom, eltökéltség, jó témaválasztás és természetesen a szerencse sem árt hozzá. Ha ezek közül egyik, vagy másik nincs meg, még lehet, hogy sikerül pályára kerülni, de ha már egynél több elem hiányzik, akkor maximum a rendszer hibája folytán maradhat valaki a felszínen, egy ideig.

Hamerli Petra

Ezt olvastad?

Másfél évszázaddal ezelőtt, 1868. október 18-án két hadihajó indult útnak Triesztből Japánba, rangos diplomáciai küldöttséggel a fedélzetén. Mai szemmel nézve