Filmen az 1916-os koronázás – Interjú Tomsics Emőkével

Több mint 12 ezren kattintottak az 1916-os koronázás filmjének analitikus változatára 2019 december közepe óta, amióta a Filmarchívum más művekkel együtt nyilvánossá tette. A nemcsak a nézettségből, de a kedvező visszajelzésekből is látható siker kapcsán Fisli Éva a koronázási film szerkesztőjét, Tomsics Emőkét, a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának muzeológusát kérdezte a munka hátteréről, fotó és film történeti felhasználásának lehetőségeiről.

Fisli Éva: Már A Budapest Atlantisza című könyved kapcsán úgy éreztem, hogy a 19. századvégi belvárosi séta-leírásod multimediális átfordításért kiált. A beszélgetésünk mostani apropóját adó archív filmfelvétel visszafejtése sem áll tőled távol, hiszen évtizedek óta fényképtárban, vizuális dokumentumokkal dolgozol, vagyis folyamatosan ingázol a források között. A koronázási film analitikus változatának megtekintésekor egyik médium ismerete pedig a szemünk láttára épül be a másikéba. Te ugyanis fotótörténészként, történész-muzeológusként és társadalomtörténészként voltál a videó szerkesztője és az összes említett szakterület készségeire alapozhattál. Hogyan gondolsz vissza erre a projektre? Milyen eszközökkel fogtál a munkához és minek köszönhető, hogy azt látjuk a videóban, amit?

Tomsics Emőke: Már szinte közhelyszámba megy Roland Barthes-ot idézni a Napóleon öccsének fényképével való találkozás élményéről: „Ezek a szemek, amelyeket most látok, még látták a Császárt.” Fényképpel találkozni mindig nagyon személyes és intim dolog, a létezés és a halandóság rejtélyével való szembesülés. A film egy újabb dimenzióba helyezi ezt a benyomást, ha pedig azt is tudjuk, kit látunk mozogni, fület vakarni, mai szemmel vicces módon keresni a kamera viszont-tekintetét, egy újabb, történeti „kiterjesztést” kapunk.

A filmen látható – a koronázási protokoll és a sajtó igen részletes leírásaiból könnyen rekonstruálható – eseménysoron kívül konkrét életekre látunk, érezhetjük a testbeszédből, mimikából is olvasható jelenlétet.

Tomsics Emőke (Forrás: youtube.com)

Ezért is csináltunk az Utolsó felvonás. IV. Károly király koronázása című, 2016-ban a Nemzeti Múzeumban rendezett kiállításhoz, – mely a film feliratozásának ötletét hozta – egy falat, ahol a koronázás néhány résztvevőjének rövid élettörténetével is megismerkedhetett a látogató, s szerepelt köztük olyan is, mint Gödölle Mátyás kurátortársam nagypapája, aki csak néző volt. Nagyon izgalmas lett volna a tribünök közönségéből is azonosítani legalább néhány embert, ám idáig sajnos nem jutottunk el, de például az 1867-es koronázás eladott tribünjegyeinek vásárlói listája megvan Budapest Főváros Levéltában. Maga a film is számos feldolgozási lehetőséget kínál még, kezdve a ma nagyon divatos kiszínezéstől – Peter Jackson Akik már nem öregszenek meg címmel kitűnő dokumentumfilmet készített így – az interaktív felhasználásig, amibe beépíthetők lennének fényképek és más múzeumi tárgyak képei. A film saját idejének a jelennel való összekapcsolását kiválóan támogatja filmarchívumos kollégám, Kurutz Márton semleges hatású zeneválasztása.

A feliratozásnál alapelv volt, hogy csak az kerül a filmre, amit lehetőség szerint több, vizuális és írott forrással is igazolni lehet. A képi emlékek esetében régi tapasztalat, hogy sajnos gyakran még történészek is hiányos adatokkal, csak az eseményekre mintegy vakut villantó, azokat egy pillanatra láthatóvá tevő, pusztán „illusztratív” módon, esetleg a szikár történészi narráció hatását némi emocionális ízzel színező szöveggel közlik a képeket. Ezzel önmagában még nem lenne baj, hiszen minden kép vált ki érzelmi reakciót, különösen a kontextussal közeli ismeretséget ápolókból, ám gazdagabbá tenné a történészi olvasatot a pontos és teljes, a képet forrássá avató információk feltűntetése is. Azonfelül az is régi tapasztalat, hogy a képek verbális leírása, nevezzük így, a történészi ekphrasis, új adatokat, esetleg új történeti réteget nyithat. Például Pataki János egyik 1867-es koronázási montázsán csak a rajtuk szereplő arcképgaléria pontos leírása közben derült ki, hogy a résztvevők között feltüntette Deák Ferencet, aki köztudottan nem vett részt a koronázás egyik aktusán sem. Ráadásul a szubjektív értelmezések, hibás adatok – vagy az adatok hiánya – később nagyon nehezen „mosható le” a vizuális forrásokról. Ha egyszer valaki egy képaláírásban leírta, hogy „a padon Szent István ül”, még háromszáz helyen és évig fog így megjelenni… Persze hibák mindig adódnak, e filmnél is előfordult, hogy valakinek a címét rosszul tüntettem fel – a korrigálásért köszönet egy kommentelőnek, s előre is az esetleges későbbieknek.

A másik elv az volt, hogy pusztán adatközlésre szorítkoztam. Egy esetben fordul elő ettől eltérőnek tűnő megjegyzés, amikor az olvasható a királyi eskütétel egyik jeleneténél, hogy kisütött a nap. A kortársak egy része ebben az égi jelenségben valóban Károly uralkodására s az ország sorsára vonatkozó mennyei jelet látott, ám a filmen feltüntetett szöveg mindössze azért került oda, hogy érthető legyen, miért néz mindenki váratlanul felfelé (lásd a közölt videó 47:30-32. percében). A dolog külön érdekessége, hogy a jelenségre Magyarország következő miniszterelnöke, a fél év múlva kinevezett Esterházy Móric gróf hívja fel a figyelmet, s ezzel kitűnően megmutatkozik a képi források időbeli rétegezettsége.

A váratlan napsütés (Forrás: vimeo)

Az első lépés az eseménysor megfelelő kronológiájának helyreállítása volt. Ezt a film digitális „restaurálását” elvégző Magyar Nemzeti Filmarchívum már korábban megcsinálta, de egyes snittek csak az alapos átvizsgálás után, ekkor kerültek a helyükre. Ezt követte az azonnal, segítség nélkül is biztosan felismerhető személyek azonosítása, majd azoké, akik identitását a biztonság kedvéért ellenőrizni kellett a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának hatalmas portrégyűjteményében. Több mint harminc, a pályán töltött év után a fényképekkel foglalkozó muzeológus „társadalmi élete” tele van szellemekkel, több embert megismer akár a füléről, a frizurájáról hátulról, mint ahánnyal a jelenben kapcsolatban van…

A király közelében tartózkodó, fontos protokollszerepet játszó alakok névsorának összeállítása után kezdődött a vadászat azoknak a portréira, akiknek az arcvonásai még nincsenek szkennelve és elmentve a „humánszerverbe”. Néhányukat még meg lehetett találni a portrégyűjteményben, a többit előbb saját eseménykép-gyűjteményünkben, más gyűjteményekben, például – az osztrák résztvevőket – az Osztrák Nemzeti Könyvtár, az ÖNB  adatbázisában, majd következő lépésként a korabeli sajtóban kerestem. Kincsesbánya az 1901 óta megjelenő Tolnai Világlapja, melynek átforgattam az 1916-ig kiadott számait. A képaláírásokban található neveket ugyanis nem mindig lehet megtalálni az Arcanum keresőjével a pontatlan írásmód miatt. A fejbe telepített photoshopot működésbe hozva, vagyis a múló évek nyomait törölve, az arcszőrzet, a divat változásait figyelembe véve, nagyon sok mindenkire ráismerhetni, mert a lap sokszor még az újonnan kinevezett miniszteri titkárok portréit is közölte.

Ugyanígy a Gombrich által az arcfelismerés kulcsának nevezett fiziognómiai állandóra koncentrálva későbbi, háború utáni lapok, lexikonok segítségével próbáltam arcok és nevek egymásra találásában segíteni, a végére pedig maradtak az eseményképek, riportfotók. Olyan események ábrázolásait böngésztem, melyen valaki részt vehetett az általam keresett alakok közül. A legnehezebb a nők azonosítása volt, akik nem lévén politikai tényezők, csak társadalmi események kapcsán tűntek fel a sajtóban akkoriban, vagy magának a „társaságnak”, az arisztokrácia klubjának, a Park Club által A Társaság címmel kiadott lapjában. Volt, akinek a biztos azonosítását a koronázáson viselt öltözet fényképe tette lehetővé.

Nagy segítség volt, hogy kitűnő kollégám, Kurutz Márton életszerű tempójúra, s ha kellett még komótosabbra lassította, meg is állította és kinagyította a felvételt, ha arra volt szükség. Óriási élmény volt, mikor váratlanul olyan valaki jelent meg, akire nem számítottunk, például egyszer csak az újságíró, képzőművész és fényképező, Vészi Margit (24:47), majd pár másodperc múlva a később világhírű filmrendező, Kertész Mihály (25:07) kereste a pillantásunkat. Rövid időre Horthy Miklós is megjelenik, akiről később rengeteg híradófelvétel készült, de minden bizonnyal ez a legkorábbi (52:17).

Bal szélen Kertész Mihály (Forrás: vimeo)

Bizonytalanság esetén csak a képi és a szöveges források közötti ingázás segített dűlőre jutni, az, hogy bizonyos helyzetekben csak bizonyos embereket lehettek jelen. A vizuális nyomok történészi olvasásának, forráskritikájának első számú parancsolata a képek és a szöveges emlékek összevetése, a közöttük való folyamatos „ingázás”. Így lehetett azonosítani például ifj. Tisza Istvánt, akinek az arcából igen kevés látszik a filmen, ám az a kevés, ami igen, valamint a termete, az egyenruhája, s az, hogy tudjuk, ott lovagolt a Vilmos huszárok élén, azonosíthatóvá tette személyét.

Egyébként ő is egy olyan alakja volt az eseményeknek, akit későbbi sorsának ismeretében látni a filmen – alig két év múlva, mindössze egy héttel apjának megölése után meghalt spanyolnáthában – megrendítő találkozás volt. Ennek megtapasztaltatása, a későbbi élettörténet ismeretében szembenézni valakivel, különös képessége a fényképnek és a filmnek, e „realisztikus” médiumoknak, ahogy az is, ha valakit, aki akár többször is feltűnik, esetleg közelről „rád néz”, szemkontaktusba lép veled, ám nem tudod visszaadni az identitását, nem tudod névvel felruházni.

Részlet a koronázási filmből (Forrás: vimeo)

Mit adott a koronázásról készült mozgókép a történeti fényképekhez?

Tomsics Emőke: A mozgókép a fotográfia kistestvére, aki ekkor még totyogó korban volt, ám mint minden, ami gyorsan és ambiciózusan fejlődik, viszonyítási felület, mely a lehetőségek felmérésére, a tovább mozdulás irányának keresésére ösztönzi az elöl haladót. A film befolyásolta a művészi fotográfia útját is, a történeti fénykép szempontjából azonban az az érdekes, hogy a riportfotó formálódásának mozgató rugóit láthatjuk működés közben. Egy háború alatt zajló, szigorú protokoll szerint folyó eseményről lévén szó, a két médium lehetőségei meglehetősen hasonlóak, s az időjárási viszonyokat – szemerkélő eső, szürke ég – valamint a kamera és a megörökítendő témától való távolságot tekintve egyaránt mostohák voltak. S a film és a fénykép által megörökített világ igen hasonló is. A filmből ki lehetne emelni képkockákat, melyek összetéveszthetők lennének a szinte ugyanonnan, ugyanakkor készült fényképekkel. Ennek persze az az oka, hogy mindkét kamera kezelői a legjobb, s így azonos helyet keresték a mozgásra pedig a kordonok miatt nem nagyon volt lehetőség. A nehézkesen mozdítható, háromlábon álló filmfelvevőknek semmiképp. A koronázási menetről készült felvételeken érzékelhető legjobban, hogy nem a fényképész-riporter száguldott a téma után, hanem a téma vonult el előtte. A fotográfusok közül a legjobb felvételeket azoknak, elsősorban Müllner Jánosnak köszönhetjük, aki a legmozgékonyabb volt. Nem véletlenül tartja őt a szakma a magyar fotóriporterek egyik úttörőjének. A fényképészek útja tehát a gyorsaság, a szekvenciák, a jellemző, az események esszenciáját megragadó, a leíráson túli jelentéseket is hordozó, a nézőnek a történésekhez legközelebbi hozzáférést biztosító képek készítése lesz a médiumok filmmel bővült világában. Ez lesz majd a fotóriport. A koronázási film a képes tudósítást illetően még mondhatni egy viszonylagos egyensúlyi pillanatot őriz, amiből a fotográfia rövid időn belül, s az 1930-as évekre végképp túl fog lépni. A két médium ebben az időben osztozott az elbeszélő és a leíró előadásnemen, keresve mindkettőben a maga lehetőségeit.

A reprezentatív események megörökítésének fogságából azonban látványosabb a film kilépése, gondoljunk az utolsó, a koronázási domb körül zajló, az azt borító virágokat szétszedő közönséget mutató jelenetsorra. A fényképészek a „nagy képre” fókuszáltak, kevésbé ábrázolták a statisztákat, a környezetet, ami természetesen annak is a következménye, mit vártak tőlük munkaadóik, a lapok, s hogy – bár már létezett a rollfilm, de professzionális szinten majd csak egy évtized múlva lesz használható –, s a még üvegnegatívval dolgozó, tehát korlátozott mennyiségű felvétel készítésére képes fotográfusok kezét ez eléggé megkötötte. Amatőrök pedig nem fényképezhettek.

Nagyon érdekes még megtapasztalni, hogyan viszonyulnak az emberek egy új, a személyüket közszemlére tévő médiumhoz, s hogy mennyire folyamatként kell felfogni a hozzá való alkalmazkodást, ami a fotográfia esetében is tetten érhető, csak talán kissé nehezebben és kevésbé látványosan. A képbe mindenki bele akar férni – például a Mátyás-templom előtt várakozó, sétálgató pálcás urak vissza is lépnek azért, hogy újra meg újra a kamera látóterébe kerüljenek, (30:30) – ugyanakkor az emberek hajlamosak a fényképhez szokott mozdulatlansággal, mereven állni az épp a mozgás megörökítésétől izgalmas médium előtt (27:40).

A mozgóképen is mozdulatlan sorfal (Forrás: vimeo)

Persze kézzel fogható haszon is lehet, például előfordulhat, hogy olyan személyről akad így állóképként is jól használható ábrázolás, akiről eddig nem volt a birtokunkban, vagy nagyobb biztonsággal tudunk azonosítani valakit. Az külön öröm, mikor a fényképész is feltűnik a filmen (09:27 és 52:07).

Mit tudunk az eseményt rögzítő fényképészekről és filmesekről?

Tomsics Emőke: A sajtót eseményképekkel akkor már közel negyedszázada ellátó Erdélyi Mór, s a különböző sajtóorgánumoknak már évek óta dolgozó, a magyar fotóriporterek első generációjának számító Jelfy Gyula, Müllner János, Beller Rezső, Kallós Oszkár és Révész Imre – utóbbi később Amerikában lett jó nevű reklámfotós – vonult ki az eseményre, több, név szerint sajnos nem mindig azonosítható haditudósító társaságában. E minőségben dolgozhatott Vészi Margit is, az amatőrök ugyanis nem fényképezhettek, bár ezt természetesen nem mindenki, főleg a VIP-közönség tagjai, nem tartotta be. Van azonban, amiről csak fényképeink vannak: a királyi családról a palota hevenyészett műteremmé alakított ebédlőtermében Strelisky Sándor, a Kardos műterem tulajdonosai, Rózsi és Juci, a Sajtóhadiszállás fotográfusa, Heinrich Schumann készíthettek felvételeket.

A filmriportokat hét operatőr forgatta: Fodor Aladár, az 1913-ban alapított, az első világháború eseményeiről készült népszerű híradásaival, a rendszeres magyar filmhíradást megalapító Kino-Riport igazgatója, a Németországban karriert csinált Illés Jenő (Eugen Illes) és Virágh Árpád,  ifj. Uher Ödön, aki később Edmund Uher néven Svájcban és Németországban kamatoztatta technikai kreativitását, az első magyar filmoperatőrként számon tartott Bécsi József, valamint a párizsi Pathénál tanult Pólik Rezső és a két világháború közötti magyar filmgyártás kiemelkedő alakja, Kovács Gusztáv. A koronázási film rendezője pedig a filmtörténet egyik legsikeresebb és legtermékenyebb direktora, a később Hollywoodban világhírűvé vált, akkor a Kino-Riporttal szerződésben álló Kertész Mihály, azaz Michael Curtiz, a Casablanca rendezője volt.

Erdélyi Mór felvétele a királyné fogatáról (Forrás: Nemzeti Múzeum adatbázisa)

Felkészültségük, tehetségük alapján szakmájuk élvonalába tartoztak tehát?

Jó szakemberek, s a hazai küzdőtéren szakmájukban úttörök is voltak. Munkájukkal rendszeresen találkozhattak, sokszor névtelenül, az olvasók, a mozilátogatók. Megörökítették a következő évek történelmi eseményeit is. Az 1918-19-es híradókat tavaly közölte hétről-hétre – feldolgozva – a Filmarchívum.

A koronázási film most – kis képzavarral élve, mondhatni – reflektorfénybe került. Mennyi ugyanekkor, ugyanitt készült fénykép maradhatott fenn? És ami megvan, azt hol találjuk?

Fényképekről beszélni vagy írni, mindig olyan, mint tojásokon táncolni. Nagyon-nagyon ritkán lehet kijelenteni azt, hogy valamiről csak ez van, nincs több, vagy egyáltalán semmi sincs, vagy csak bizonyos helyeken található. Rettenetesen óvatosan kell(ene) fogalmazni, leginkább csak megalapozott valószínűségeket állapíthatunk meg a jelen tudásunk, a technika, a körülmények biztosította lehetőségek, illetve a közgyűjteményekben – esetleg bizonyos, nyitott magángyűjteményekben –, vagy a sajtóban található korpusz ismeretében. Fényképek esetében az olyan szavak, mint „első”, „utolsó” vagy „egyetlen” stb. fenntartással, óvatosan kezelendők, s ha magunk állnánk elő ilyen állítással, azt nagyon meg kell indokolni. Még a lehetetlenség is bizonytalan. Bár meg vagyok győződve arról, hogy például Széchenyiről ugyan készülhetett volna, tudomásunk szerint mégsem született fénykép, mégis mindig arról álmodom, egyszer csak beállít valaki egy őt ábrázoló dagerrotípiával. És bárki találhat a padlásán egy dobozt a magyar Vivian Maier fényképeivel… Ennek fényében tehát azt mondhatom, a legtöbb, általam ismert, közgyűjteményben található fényképet az 1916-os koronázásról, azaz mintegy 250-300 felvételt a Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára őrzi. Gazdag anyaggal rendelkezik még a Hadtörténeti Múzeum, nekik talán 150-200 képük lehet. Kisebb-nagyobb gyűjtemények vannak még a Kiscelli Múzeumban, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményében, s bizonyára még több helyen, mint például az Építészeti Múzeumban. Az Osztrák Nemzeti Könyvtárban riportképeken kívül a kitűnő, bécsi Madame d’Ora stúdió által készített felvételeket is találni koronázási ruháikba öltözött magyar arisztokrata hölgyekről. És remélem, családi archívumokban még amatőr felvételek is lapulnak – melyek egyszer talán majd múzeumba kerülnek –, mert bár a vári helyszíneken tilos volt a fényképezés, a rendezésben közreműködők és az ő közvetlen környezetükben lévők nem feltétlenül tartották be a szabályokat. Így például A Társaság közölte Bakonyi Pál fényképeit, akinek valószínűleg miniszteri titkárként lehetősége volt a szabad mozgásra, kezében amatőr kamerájával. Neki köszönhetjük az egyetlen ismert felvételt, melyen szemtől-szeme látjuk a koronázási ünnepség rendezőjét, Bánffy Miklós grófot.

Az oszlopnál egy fotós “akcióban” (Forrás: vimeo)

Végül visszatérnék a Kurutz Márton által választott semleges zenére, amit korábban említettél. Egyáltalán nem mindegy, milyen tálalásban, milyen kontextusban, milyen zenei aláfestéssel találkozunk fényképekkel vagy filmekkel a neten vagy a múzeumban, egy történeti kiállításon. Én e vállalkozás nagy erényének tartom a zenét, ami nem akar fokozni vagy sulykolni, és bár ritmus ad, nem kölcsönöz a látványnak pátoszt vagy tragikumot, és lehetővé teszi a kapcsolódást, a kíváncsi figyelmet. Ezért bele is tudunk feledkezni, nézők lehetünk. Egyetértesz?

Tomsics Emőke: Maximálisan. Ez a közzététel nem mondja meg a nézőnek, mit gondoljon, csak ellátja a szükséges munícióval, hogy saját maga értelmezhesse a látottakat.

Fisli Éva

A Történeti Fényképtár 1916-os koronázási fényképei elérhetők a Nemzeti Múzeum online adatbázisában.

 

Ezt olvastad?

Kevés országban fordul elő, hogy emléknappá nyilvánított, gyásznapként számontartott esemény századik évfordulóját ilyen nagy figyelem övezze. Még ritkább, hogy egy