Finnország útja a függetlenségig

Finnország a huszadik század hajnalán az orosz cár fősége alatt állt. Ezzel az alárendeltséggel együtt járt egy oroszosító törekvés, amely főként a hivatalnoki rétegben volt eredményes, és amely a 19. században hosszú időre háttérbe szorította a lehetőséget, hogy Finnország önálló állam lehessen. Azonban a nemzeti ébredési mozgalom, amely végigsöpört Európán, a finneket is elérte – az új évszázad már egy másfajta légkört talált az országban.  Ez a hangulat tetten érhető az irodalomban – ezen belül a költészetben –, valamint a népi motívumok feléledésében; a felvirágzó művészet a nemzeti öntudat egyik legfontosabb formálója lett.

A gazdaság fellendülése még az 1870-es években kezdődött meg, mikor a belső finn vidék faáruja a világkereskedelem vérkeringésébe került. A század végi siker elsősorban annak volt köszönhető, hogy az európai és az orosz gazdaság is növekedett. A finn társadalom is profitált a növekedésből: az oktatás minősége javult, az iparosodás pedig fellendült. Az Oroszország felé irányuló import vámmentes volt, az adók pedig alacsonyak. Ez kedvezett a finneknek, de az oroszoknak nem. Ennek ellenére az I. világháború kitörése előtt a két ország közti export és import 100.000.000 márkányi volt.

. Edvard Isto: A Támadás. A finn ellenállás szimbóluma az oroszosítás ellen. A kétfejű orosz sas kitépné az alkotmányt a finn nő kezéből (Wikipedia)

Az orosz nacionalista politikai körök elképzelése szerint a cár teljesen átvette volna a hatalmat Finnország politikai életében. Az 1898-ban finn főkormányzóvá kinevezett Nyikolaj Bobrikov tábornok először azt a gyakorlatot akarta eltörölni, miszerint Finnországban a cárnak a finn alkotmányt betartva kell uralkodnia. További céljai között szerepelt még, hogy a hivatalokba orosz alkalmazottak kerüljenek, és a közigazgatásban is az orosz nyelv legyen a hivatalos. Továbbá fel akarta számolni a vám- és pénzintézetet, valamint az önálló hadsereget is. II. Miklós cár kész tények elé állította a finn országgyűlést: a beolvasztásról szóló határozatot akár velük szemben is érvényesítik. Végül a finnek a következőképpen fogadták el a törvényjavaslatot: a katonai terhek növekedtek, a finn hadsereg felhasználható a cári Oroszország védelmében, de a nemzeti hadsereget nem számolták föl. A finnek ragaszkodtak a döntéshez, melyhez alapul szolgált az 1863-as alkotmány. Viszont az orosz Bungen-bizottság szerint az Oroszországot is érintő ügyekben összbirodalmi szabályozást kellett bevezetni. Utóbbi szerint a cárnak ugyan ellenjegyeztetnie kellett a törvényjavaslatokat a finn országgyűléssel, de annak véleményétől függetlenül hozhatta meg döntéseit. Ezt az előjogát a cár 1899. február 15-én megerősítette az úgynevezett februári manifesztumban. Annak ellenére, hogy Miklós cár meghagyta Finnország belső törvényi szabályozását és saját országgyűlést is engedélyezett, a finn közvélemény szemében mindez a gusztávi alkotmány semmibevételét jelentette. A manifesztum elrendelte az orosz nyelv használatát a közigazgatásban, és az ortodox egyházat az evangélikus fölé helyezte.

1901-ben a cár új hadkötelezettségi törvényt léptetett életbe, amely a már említett összbirodalmi törvényszabályozás miatt Finnországra is vonatkozott. Bobrikov nyomására a finn hadsereget felszámolták. A besorozott finnek nagy része ugyan továbbra is országában állomásozhatott, de sokukat már felhasználták a finnországi és pétervári orosz csapatok kiegészítésére. Ezeknél a finn csapategységeknél megjelenő orosz tisztek pedig altisztjeiktől is orosz nyelvtudást vártak el. A hadsereg továbbra is a „trón és haza” védelmére esküdött fel, de itt már az orosz birodalomról volt szó.

A Finn Parlament petíciót nyújtott be a cárnak, és fél millió aláírást gyűjtöttek össze annak érdekében, hogy a februári manifesztumot visszavonják – a cár azonban nem is fogadta a küldöttséget. Mivel a törvényes tiltakozás nem ért el semmilyen hatást, az ellenállás illegálisan szervezkedett tovább, neve kagal lett. A politikailag jobboldali mozgalom a szocialistákkal is megtalálta a közös hangot. A kagal felszólítására a sorköteleseknek meg kellett tagadniuk a bevonulást, és minden eszközzel szabotálniuk kellett a sorozást. A mozgalom két részre osztotta a társadalmat: az „alkotmányosok” (perustuslailliset) és az „engedékenyek” (myöntyväiset) csoportjára. Az alkotmányosok úgy gondolták, hogy ha elfogadják a cár követeléseit, akkor újabbakat fog majd állítani. Ezzel szemben az engedékenyek hajlandóak lettek volna bizonyos kompromisszumokat kötni, de egyelőre még nem tettek lépéseket. Amikor az alkotmányosokat eltávolították hivatalaikból, az engedékenyek elfoglalták helyeiket – magyarázatuk szerint azért, hogy azok ne jussanak orosz kézbe.

A Kagal tagjai Espooban (Finnország) (Wikipedia)

A politikai helyzetet némileg bonyolította Finnország etnikai sokszínűsége. Az 1808-as finn háborúig Finnország a svéd királysághoz tartozott, és ezután alakították ki az orosz függőség alatt álló Finn Nagyhercegséget. Az ország hivatalos nyelvei a finn, a svéd és az orosz voltak. A 3 millió fős lakosság 80%-a beszélte a finn nyelvet, a svédet főleg a tengerparti településeken használták és sokan beszélték mindkét nyelvet. Svéd nyelvű lapok jelentek meg és az adminisztrációban is főként ezt használták. Az orosz gyakorlatilag kiszorult a mindennapi nyelvhasználatból, mivel az orosz tisztségviselők is inkább finnül beszéltek. Két nyelvi párt is vetélkedett egymással. A svekománok, vagyis a svéd nyelvű nacionalisták és a fennománok, vagyis a finn nyelvű nacionalisták támogatottságának kérdése vitatott. Azonban általában jellemző volt, hogy a birtokosok és gyártulajdonosok inkább svédül, a munkások pedig inkább finnül beszéltek. Éppen ezért például a szocialistákat finnek és svédek is támogatták. A papság is inkább a finn nacionalistákat pártfogolta, míg a fent említett gyártulajdonos elit a svédeket. A svekománok nem azonosították magukat Svédországgal, de fontosnak tartották a svédek különállásának hangsúlyozását. A fennománok vezetőinek nagy része is svéd volt, és még csak nem is beszélték a finn nyelvet. Programjuk része volt a nemzeti nyelv minél szélesebb használata az oktatásban, kultúrában. Ezeken kívül érdemes megemlíteni még egy pártot, az oroszok támogatását élvező szociáldemokratákat – ők programjukat az osztályharc alapjára helyezték, és nem kötöttek elvi szövetséget más politikai tömörülésekkel.

Az ellenállási mozgalom eredményeként az 1902-es sorozásokra a sorköteleseknek alig egyharmada ment el. Megnövekedett a kivándorlás aránya is. A következő két évben ugyan már nem volt tapasztalható ekkora ellenállás, ezzel együtt az oroszok felhagytak a próbálkozással. A finn nemzeti hadsereg nem állhatott fel újra, mert megbízhatatlannak tartották.

Konni Zilliacus (Wikipedia)

A sikertelen sorozás miatt az oroszok más úton akarták megszilárdítani hatalmukat. Először is azokat a hivatalnokokat, akiket nem lehetett elbocsátani a svéd idők óta, most elmozdíthatóvá tették a főkormányzó vagy maga a cár által. 1903-tól a cár rendelete nyomán a főkormányzó hatáskörébe tartozott az egész civil kormányzat és községi kormányzat is. Sok embert száműztek, de például a Svédországba kerültek tovább segítették a kagal mozgalmat. Új mozgalom indult Konni Zilliacus író vezetésével. 1904-ben megszervezte a finn aktivisták pártját. Június 16-án egy Eugen Schaumann nevű hivatalnok lelőtte Bobrikovot, majd öngyilkos lett. Az új főkormányzó, Ivan Obolenszkij óvatos politikát folytatott, és tartózkodott a megtorlásoktól. A cár ekkor hagyott fel a sikertelen sorozással, de továbbra is ragaszkodott a februári manifesztumhoz.

Eugen Schauman merénylete Nyikolaj Bobrikov ellen (Wikipedia)

1905 októberében kitört Oroszországban az általános sztrájk, amely átgyűrűzött Finnországba is. Utcai demonstrációk kezdődtek és a parlament követeléseket fogalmazott meg a cár felé. A cél a februári manifesztum eltörlése, a szenátus és a miniszteri államtitkár eltávolítása volt. A szociáldemokraták ezen felül még országgyűlési reformokat is akartak, de azok végrehajtását nem bízták volna magára az országgyűlésre. Az ún. vörös kiáltványban megfogalmazták, hogy általános választással létrehozott nemzetgyűlésre akarnák hagyni a reformok kivitelezését. Az alkotmányosok és a szociáldemokraták között a viszony kezdett elmérgesedni. A sztrájk idején mindkét tömörülés fegyveres testületet alakított: előbbiek a Fehér Gárdát, utóbbiak a Vörös Gárdát.

1905. november 4-én a cár hatálytalanította a februári manifesztum rendelkezéseit, sőt, magát a manifesztumot is; ez az ún. novemberi manifesztum. Megszűnt a főkormányzó diktátori hatalma. A szenátus feladatául kapta, hogy készítse elő a néphatalmon alapuló országgyűlési rendet és az általános polgári szabadságjogokat garantáló törvényeket. Ezzel teljesültek az alkotmányosok követelései, és a sztrájk beszüntetését kezdték követelni. A konfliktust ekkor még vér nélkül oldotta meg a Fehér Gárda, de a következő évben már belharcra került sor. Ennek következtében a szenátus feloszlatta a Vörös Gárdát, a Fehér Gárda pedig magától szétszéledt.

1907-ben került sor az első olyan választásra, amelyen általános és egyenlő szavazati jog volt érvényben. A reformok értelmében a kétkamarás rendszert eltörölték, a választók száma pedig tízszeresére növekedett, és a nőket is belevették. A választásokon meglepetésre az alkotmányosok vereséget szenvedtek a párton belüli megosztottság miatt. Ami az eredményeket illeti, a Finn Alkotmányos Párt (vagy „ifjúfinnek”) 26 helyet kapott, a Svéd Néppárt 24-et. A szocialisták meglepően jó eredményt értek el, 80 helyet szereztek. A konzervatív Finnek Pártja („ófinnek”) 59 helyet szerzett, a Vidékiek Szövetsége 9-et, a Keresztény Munkáspárt pedig 2-t. Ám az ellentéteknek és a cár beavatkozásának is köszönhetően nem tudott érdemi munka folyni a parlamentben, amelyet három éven belül négyszer is feloszlattak. II. Miklós ráadásul nem erősítette meg a Parlament által hozott törvényeket.

II. Miklós cár (Wikipedia)

Az 1907-es év mindenképpen fordulópont volt Finnország életében. Az ellenállás meghozta gyümölcsét az orosz birodalommal szemben, amely ekkor válságban volt, mivel 1905-ben vereséget szenvedett Japánnal szemben.

Ugyan az orosz nyomás gyengült, de 1908-ban a cár úgy döntött, hogy a finn ügyeket az orosz minisztertanácsnak kell bemutatni először; ezzel eltörölték azt a kedvezményt, amelyet még I. Sándor cár a porvooli országgyűlésen biztosított. Az oroszok teljesen lemondtak arról, hogy finneket sorozzanak be a hadseregbe, de véglegesítették azt az összeget, amellyel be kellett szállniuk az orosz katonai kiadásokba. A birodalom nem hagyhatta figyelmen kívül azokat a stratégiai szempontokat, amelyek szerint Finnország fontos lehet, ha a svédek Németország mellé állnak.

Az összbirodalmi törvényszabályozás továbbra is megmaradt, és a cár arra készült, hogy a februári manifesztumot valahogyan pótolja. Elképzelései sokkal kedvezőtlenebbek voltak a finnek számára, mint korábban, így a törvényjavaslatról csak véleményezést kértek. Mivel a javaslat a finn törvényhozást is érintette, az országgyűlés megtagadta a véleményezést. Ennek ellenére 1910. június 30-án az orosz országgyűlés mindkét kamarájában jóváhagyták a törvényt. Ennek alapján a finnekkel kapcsolatos törvényeket az orosz országgyűlés is megtárgyalta. A finneknek a többi néphez hasonlóan lehetősége lett volna képviselőt delegálni az orosz országgyűlés mindkét kamarájába, de ezzel a lehetőséggel nem éltek. Ezzel a lépéssel megsemmisült a finn autonómia.

1909-ben új főkormányzót neveztek ki Franz Albert Sey személyében, aki Bobrikov államtitkára volt, és követte is az általa megkezdett utat. 1912-ben megszületett az ún. egyenjogúsítási törvény, amely a finn területeken is megadta a teljes jogú orosz állampolgárságot az oroszoknak. Így lehetővé vált a hivatalok feltöltése oroszokkal, ha a finn tisztviselők megtagadják az engedelmességet. A finn szenátus tiltakozott a törvénytelenségek ellen: először az alkotmánypártiak, majd az ófinnek váltak ki. A két párt közelebb került egymáshoz, mivel látható volt, az engedékeny politika nem vezet eredményre. A szenátust ezután oroszokkal töltötték fel, de mögöttük semmilyen komoly párt nem állt.

A századfordulón, a világháború kirobbanása előtt Finnország gazdasága még mindig gyarapodott. Az iskolázottság rohamosan nőtt. Ennek ellenére a társadalom nagy része nincstelen volt. A háború nem terjedt ki az ország területére és a finneknek nem kellett bevonulniuk – fizetniük kellett azonban a kompenzációt. A háború első hónapjaiban körülbelül 700 finn önként jelentkezett az orosz hadseregbe és sokan hősi halált haltak. Maga Carl Gustaf Mannerheim, a finn szabadságért való küzdelem ikonikus alakja is szolgált az orosz hadseregben 1917 tavaszáig. Ezek az önkéntesek úgy gondolták, hogy nemcsak a birodalomért, hanem Finnországért is harcolnak. A németek oldalán is harcoltak finnek, mintegy 2000 fő. Nagy részük 1918 februárjában a polgárháborúban harcolt tovább a fehérek oldalán. Céljuk Finnország szabadságának elérése volt. 

A háború a gazdaságot is érintette. A német blokád miatt gyakorlatilag megszűnt az export Finnországból, viszont Oroszországnak több termékre volt szüksége a háború miatt, így fellendült a gép-, a textil- és a papírgyártás. Összességében a gazdaság stabil maradt, bár 1916-ra visszatért a háború előtti állapot. Az élelmiszerellátásban sem mutatkoztak gondok 1918-ig. Finnország adódtak abból is problémái, hogy az oroszok rubellel fizettek, amely a háború alatt fokozatosan elértéktelenedett. A finneknek azonban el kellett fogadniuk ezt a megoldást, mert más piacuk nem volt. Miután Finnország nem fogadta el a rubelt a februári orosz forradalom után, 1917 márciusában a bankrendszer összeomlott.

Von Seyn kormányzó (Wikipedia)

A finnek azt remélték, hogy orosz győzelem esetén megerősítik autonómiájukat, ha már az önálló államiság elnyerése nem lehetséges. A háború vége azonban másként alakult. 1917. március 15-én II. Miklós cár lemondott, és az ideiglenes orosz kormány megerősítette a finn alkotmányt. A későbbiekben eltörölték az egyenjogúsítási törvényt, és gyakorlatilag megszűnt az összbirodalmi törvénykezés is. Lemondott az oroszokból álló finn szenátus, Seyn főkormányzót pedig letartóztatták. Az 1916-os választásokon a baloldali pártok szereztek többséget; a szociáldemokraták vezetője, Oskari Tokoi céljának a finn nép önrendelkezését tűzte ki. A szociáldemokraták nem szívesen ismerték el az orosz ideiglenes kormány főségét, és inkább – a hatalomból még kiszorult – bolsevikokkal kerestek kapcsolatot, elsősorban azért, mert azok reményeik szerint biztosították volna Finnország autonómiájának kiszélesítését. Tokoi vezetésével alakult meg 1917. március 26-án Finnország Szenátusa, azzal a céllal, hogy a háború után politikai és gazdasági reformokat vezessenek be. Áprilisban elkészült a finn alkotmány tervezete, amely az uralkodó által birtokolt jogokat az új orosz parlamentre ruházta volna át. Finnország Oroszország része maradt volna, saját törvényhozással és államapparátussal. Ám az oroszok nagyobb hatalmat szerettek volna Finnország fölött, ezért július 18-án Finnország kihirdette politikai függetlenségét.

Oskari Tokoi (Wikipeadia)

Oroszországban eközben elbukott a bolsevikok júliusi forradalma. Sokan, köztük Lenin is, Finnországba menekültek. Kerenszkij és az ideiglenes kormány feloszlatta a finn országgyűlést, így Finnország novemberig kormány nélkül maradt. Oroszországban pedig újabb fordulat következett: az októberi forradalom. Finnország ebben az időszakban élelmiszerhiánnyal küszködött. Augusztusban a vajhiány miatt zavargások törtek ki – miközben a finn kereskedők továbbra is adtak el vajat Oroszországnak. Az élelmiszerárak drasztikusan megnőttek az év végére, de az élelmiszerellátás még így is működött valamennyire. Problémát okozott a munkanélküliség, amely tüntetésekhez vezetett a nagyobb városokban. A krízis árnyékában nemzeti kormány kezdett formálódni, bár az együttműködés nem volt zökkenőmentes. A finn szocialisták szövetsége az orosz bolsevikokkal egyre erősödött, tőlük várták, hogy támogassák a finn függetlenséget. A többi párt azonban az orosz befolyás megerősödésétől tartott, úgyhogy inkább a mensevikekkel és az orosz liberálisokkal igyekeztek kapcsolatot teremteni. Abban is különböztek a vélemények, hogy az alkotmány tartalmáról egyeztessenek-e az oroszokkal, vagy sem.

Az októberi választásokra felfokozott hangulatban került sor. Egyrészt nyáron különböző önkéntes alakulatok szerveződtek rendfenntartási céllal. Sokan közülük, például a nemzetőrség és a Fehér Gárda, oroszellenesek voltak. Másrészt mindkét oldal azzal riogatott, hogy politikai ellenfeleik külföldi befolyás alatt állnak. A baloldaliak szerint a jobboldalt a németek támogatták, de ugyanakkor az orosz ideiglenes kormánnyal is lepaktáltak. A jobboldaliak pedig a bolsevik támogatást vetették a baloldaliak szemére. A választás magas részvételi arányt mutatott. A szociáldemokraták elvesztették abszolút többségüket – annak ellenére, hogy több szavazatot kaptak, mint a korábbi választásokon –, a jobboldali koalíció pedig győzedelmeskedett.

Pehr Evind Svinhufvud af Qvalstad (Wikipedia)

Közben Oroszországban is fordulat állt be: november 7-én a bolsevikok a kezükbe ragadták a hatalmat. Ez adta meg a lökést a baloldali demonstrációknak Finnországban, a tengerészek pedig lázadást robbantottak ki. A helyzet kaotikus volt: az új finn kormány még nem alakult meg, és megszakadt a kapcsolat Oroszországgal. A szocialisták november közepén megpróbálták magukhoz ragadni a hatalmat, és a Vörös Gárda támogatásával általános sztrájk kezdődött. A jobboldali pártok december 6-án kinyilvánították Finnország függetlenségét. A szocialisták nem támogatták a kormány lépését, és az oroszokkal való megállapodást sürgették. Erre végül sor is került. Finn részről a miniszterelnök, Pehr Eving Svinhufvud, orosz részről pedig Lenin volt jelen. Utóbbi kijelentette, hogy csak azért hagyja jóvá Finnország függetlenségét, mert a szocialisták kérték. Politikai szövetségeseit azonban később árulónak nevezte. December 31-én végül Szovjet-Oroszország elismerte Finnország függetlenségét, a finn országgyűlés pedig kinyilvánította semlegességét. A függetlenséget a legtöbb nagyhatalom elfogadta.

A finn szenátus, 1917. november 27. Középen Pehr Erik Svinhufvud (Wikipedia)

Finnország helyzete földrajzi elhelyezkedéséből következően szerencsés: nem volt az Orosz birodalom közvetlen közelségében. Az oroszosítás emiatt is nehézkes volt, de az erős ragaszkodás a nemzeti gyökerekhez is segített abban, hogy a finnek megőrizzék kulturális függetlenségüket. Az oroszokkal szembeni törekvések soha nem mérgesedtek el annyira, hogy intervenció következzen be. Az első világháború elsősorban gazdaságilag sújtotta az országot, és sikeresen átvészelték ezt az időszakot. A társadalmon belüli szakadékok növekedtek, ami politikai csatározásokat eredményezett. Végül Finnország elérte a hőn áhított függetlenséget, de a belső viszályok csak ezután éleződtek ki igazán: 1918 januárjában kirobbant a polgárháború, amely rengeteg áldozatot követelt.

Finnország területi változásai (Köztes-Európa 1763–1993 – Térképgyűjtemény)

További kérdések merültek föl a világháború utáni területi rendezéssel kapcsolatban. A svédek által lakott Åland szigetvilágot a Népszövetség a finneknek ítélte; itt svéd autonómiát biztosítottak és demilitarizált övezetté nyilvánították. Kelet-Karjala, ami már 1323 óta orosz kézen volt, szerepelt a finn területi követelések között. Az 1920-as tartui békében ezt a területet nem kapták meg a finnek, de az oroszok autonómiát ígértek az itt élőknek. Ezt azonban végül nem tartották be, így a karjalai kérdés alapul szolgált a későbbi finn-orosz ellenségeskedéshez.

Gyönki Viktória

Ezt olvastad?

A zenetudós, zeneszerző és zongoraművész Bartók Béla 1881. március 25-én született Nagyszentmiklóson, Torontál vármegye területén, mely ma már Romániához tartozik.
Támogasson minket