First lady a viharban – Károlyi Mihályné visszaemlékezései

Idős „bennfentesek” ma is emlékeznek még Károlyi Mihály feleségére, Andrássy Katinkára, aki a hatvanas évek közepétől a Petőfi Irodalmi Múzeumnak helyet adó Károlyi-palota egyik lakosztályában élt, ingázva szülőföldje és választott francia otthona között. Akik találkoztak vele, az évek óta özvegy idős asszonyt szelíd, joviális személyiségként elevenítik fel, aki a Kádár-korszakban „csúcsrajáratott” presztízse ellenére mindvégig őrzőtt egy jó adag arisztokratizmust és a született előkelőkre jellemző félreismerhetetlen stílt. Az első magyar first lady önéletrajzi visszaemlékezései két részletben jelentek meg: az Együtt a forradalomban 1967-es kötetét az Együtt a száműzetésben követte két évvel később. Az Európa kiadó jóvoltából a közelmúltban – jegyzetekkel ellátva – mindkét kötet újra a könyvesboltok polcaira került.

Jaj néktek, mikor minden ember jót mond felőletek” – idéz mindjárt Lukács evangéliumából emlékirata legelején Károlyi Mihályné, pedig ha valami, ez lemondásától napjainkig nem „veszélyeztette” az első magyar (Nép)köztársaság miniszterelnöke majd köztársasági elnöke, Károlyi Mihály és felesége emlékezetét. Sőt, az utóbbi évek/évtized emlékezetpolitikai vitáit látva az ellentétes előjelű megítélés hovatovább nemhogy csitult volna, inkább erősödött. Azt, hogy „emlékezései” nagyrészt kettejükről szólnak majd, már a címben rejtett alanyként „szereplő” Károlyival is jelzi. Szerzőnk mindezt azzal indokolta, hogy önmaga helyett inkább „azt a munkát, azt a szeretetet, fájdalmat, örömet és azt az egyetértést” szeretné a nyilvánosság elé tárni, amelyben „férje oldalán” része volt. Persze, ahogy az lenni szokott, ennél azért jóval többről van szó, különösen ha a gyerekkorától a Károlyi Mihállyal való megismerkedésig tartó időszakban szerzett élményeinek felvillantására, vagy a kötet másik felét kitevő naplótöredékeire gondolunk.


A bemutatott kötet címlapja

Katinka gyermekévei

Bár finom úrilánynak nevelték, szövegéből végig egy dacos, inkább fiús karakter körvonala rajzolódik ki, amit előszeretettel hangsúlyoz is túl. Ahogy ezt már memoárja elején kiemelte, három nővére után őt már kimondottan fiúnak „várták”, így családon belüli „karrierje” már születésekor kis csalódáskeltéssel indult. Famíliájának és rokonságának tagjai a Nagy Háború előtti Magyarország legbefolyásosabb köreihez tartoztak: Andrássyak, Eszterházyak, Czirákyak, Pallaviciniek, Batthyányiak és persze Károlyiak, vastagon beépülve a dualizmus hatalmi-politikai vezetésébe és arisztokrata társadalmi életébe. A fiatal Katinka nővérei mellett szinte végig rakoncátlan kisgyerekként tűnik fel, aki ahol lehetett, lázadt a felnőttek által állított merev szabályok ellen és elszánt – jobbára sziszifuszi – harcot vívott a számára érthetetlen tradíciók megváltoztatásáért. Szabályokból persze volt bőven elég. Édesanyját, Zichy Eleonóra grófnőt törékeny, finom szépségű asszonynak írta le, aki viszont feltűnő távolságtartással viszonyult gyermekeihez. A szigorú – már-már – rideg viszonyt jelzik a többnyire szertartásos érintkezések és a testi kontaktusok ritkasága. A fiataloknak pontosan beosztott napirendjük volt, amitől eltérni nem lehetett, a családi étkezésekre protokolláris – születési – sorrendben érkezhettek csak, az utolsó falatig meg kellett enni a tányérukra került ételt, édességet pedig csak minimálisan fogyaszthattak. Emellett, anyjuk szeszélyeként, időnként olyan gyerekkori tortúrákat is el kellett viselniük, mint a csipős hideg ellenére viselt lengébb öltözet, vagy „edződés céljából” a jéghideg patakban tett mezítlábas „egészségügyi séták”.


Zichy Eleonóra

A művelődés szabadsága

Művelődni viszont kedvükre művelődhettek és bújhatták a családi könyvtár életkoruknak megfelelő „kötelezőit”. Katinka főleg filozófiai munkákat olvasott, ezek emellett leginkább a klasszikusokra alapozott németes irodalmi műveltségre tett szert. Anyjuk prüdériáját jelzi, hogy arra kínos pedantériával ügyelt, a gyerekei által olvasott könyvek azon oldalait, ahol erotikus utalások szerepeltek már jó előre összevarja. Hogy ez a trenírozás milyen maradandó nyomokat hagyott jól érzékelteti az a momentum, amikor a család budai palotájából a már tinédzser Katinkának a Párizsban tartózkodó anyjától táviratban kellett engedélyt kérnie, hogy nevelőnője társaságában átmehessen a Duna túloldalára ajándékot vásárolni. Mindez azért, mert „a Váci utcáról és a Duna-parti korzóról köztudomású volt, hogy a légkörük tele van szexuális feszültséggel”.

Az Andrássy gyerekek szellemi fejlődését külföldi nevelőnők segítették, így a korabeli arisztokrácia taníttatási szokásainak megfelelően a társadalmi elit „viselkedési kódexe” mellett Katinka is elsajátította előbb az angol nyelvet, majd ezt követően németül és franciául is kitűnően megtanult.

Az édesapa alakja

A visszaemlékezés első részének hangsúlyos szereplője az édesapa, gróf Andrássy  Tivadar – a dualizmus utolsó külügyminisztere; a Monarchia első magyar miniszterelnökének, majd közös külügyminiszternének, gróf Andrássy Gyulának idősebb fia. A pater familias „árnya” ott leng a sorok közt, központi szerepe meghatározó, Katinka pedig gyakran elevenít fel egy-egy – a politika mellett a művészetekben, különösen a festészetben jártas – édesapához kötődő élményt, emléket. Az Andrássyak régóta a magyar politika fazonját meghatározó famíliák közé tartoztak, így az államügyek törvényszerűen kiemelt figyelmet „élveztek” a családon belül is. A gyerekek – ahogy ezt olvashatjuk – már egész fiatalon „parlamentesdit” játszottak egymással, vehemens szónoklatokat és vitákat folytattak a rögtönzött pulpitusról.

Élet a damasztfüggönyök mögött

Ha épp nem Tiszadobon laktak, a család tartózkodási helye – igazodva mindig az évszakokhoz és az társadalmi eseményekhez – meghatározott rend szerint módosult: téltől tavaszig a budai (Margit rakparti) Andrássy-palotában éltek, ezt nyáron rendszerint a Zemplén megyei Terebesen álló családi rezidenciára cserélték, a szeptembert pedig a Gyalui-havasok dubrini vadászlakának magashegyi környezetében töltötték. Külön erénye a visszaemlékezésnek, hogy általa sok helyütt betekintést nyerhetünk a korabeli magyar főurak súlyos, sötét damasztfüggönyök mögött zajló világába. A fényűző életvitel ritmusát estélyek, báli szezonok és vörös frakkos vadászidények szabták meg. A kor iránt érdeklődők számára a lakomák, bevásárlások megidézése, a pompázatos öltözékek „leírásai”, és egyáltalán – az arisztokrata szokások felvillantása remek mentalitástörténeti adalékokkal szolgál. Külön izgalmasak azok a részek, amelyek az arisztokrata csemeték aprócseprő történeteiről, konfliktusairól, vagy „csellengéseikről” szólnak, vagy amikor egyes családtagok személyiségét mutatja be. Nem egyszer a szerző a felnőttek között zajló intrikákra és szerelmi ügyekre is kitér. Az outsiderben rejlő kiapadhatatlan kíváncsiság ellenére néha ugyanakkor tagadhatatlanul éreztük, hogy családtörténetei közé intimpistás részleteket, pletykákat is vegyít, amelyek közlése talán megspórolható lett volna.

Szomorúan eleveníti fel apjának egy korteskörúton szerzett tüdőgyulladását, majd korai halálát (ahogy később kiderült igazából leukémia miatt), majd annak temetését a terebesi kriptában. Két évvel később viszont nagybátyjuk, ifj. Andrássy Gyula (a Monarchia utolsó külügyminisztere) feleségül kérte anyjukat, így nem úszott el a hitbizomány. A kedves személyisége miatt „mostohaapjuk” is nagy szeretetnek örvendett a családban, Katinka pedig elismerően szólt – anyja szubjektív véleményalkotásával szemben – nagybátyja „józan” és „fegyelmezett” politizálásáról is. Az ateistának tartott Andrássyak „rossz híre” miatt anyjuk jónak látta, ha leányai házassági esélyeit javítja, így legkisebb lányát – korábbi álláspontjával szakítva – zárdaiskolába iratta. A születésétől fogva forradalmáralkatú leány számára az addigi izolált és steril világ kicsit végre változott. Az itteni benyomásairól, rakoncátlan természete miatti örök konfliktusairól az apácákkal, valamint lelki-szellemi fejlődésének stációiról részletesen is olvashatunk.


Ifj. Andrássy Gyula feleségével az 1920-as években (Forrás: IAGY)

A lázadó gróf kisasszony

A már fiatalon hősi halálról ábrándozó Katinkát lelkesíti minden, ami egy kicsit is heroikus, de a teátrális jelenetektől sem túlságosan ódzkodik. Ennek jeleként a tizenhat évesen nős férfibe belehabarodó Katinka anyja pisztolyával öngyilkosságot kísérelt meg – a wc-ben méghozzá! –, de azt csodával határos módon túlélte. Szinte alkatilag vonzották az otthon megszokottaktól eltérő szerepek, Károlyi Mihállyal való találkozása így szinte „törvényszerűnek” tűnhet. Későbbi férjét tizenkét évesen látta először, majd évekig csak csak hébe-hóba futottak össze. A „félelmetes külsejű bulldoggal” lófráló, különc gróf a kor egyik legjobb „partyjának” számított. Viselt dolgai – autóbalesete, párbajai, liberális szellemiségű beszédei – gyakran szolgáltattak témát a lapok mellett az Andrássy családon belüli társalgásoknak is. Katinkát a társasági életbe Rómában vezették be, de nem sok örömet lelt az általa csak „házasságpiacként” jellemzett „unalmas” bálokban és „sablonos” fogadásokon. Helyette a középiskoláit követően – ismét szakítva a hagyományokkal – házitanító segítségével folytatta tanulmányait, nem kis szenzációt okozva egy cég még alkalmazta is volna könyvelőként a fiatal arisztokrata kisasszonyt. Ráadásul a női emancipáció előfutáraként már ekkor hangot adott azon véleményének, hogy a gyengébb nem tagjainak is függetlennek kellene lenniük és hangsúlyozta a női pályaválasztás szükségességét is.


Az ifjú Andrássy Katinka
(Forrás: Wikipédia)

A politikai igazodási pont: Károlyi Mihály

A világháború felé sodródó Magyarországon, politikai ellentéteik dacára Károlyi gyakran tett látogatást az Andrássy család tiszadobi rezidenciáján, ahol a liberális-konzervatív világnézetű „Ducival” – ahogy bizalmasai ifj. Andrássy Gyulát hívták – folytatott hosszas politikai vitái mellett a tizenhét évvel fiatalabb Katinkával is közelebbi ismeretséget kötött. A gróf szokatlan állásfoglalásai, „új eszméi” és arisztokratikus tabukat döntő reformjavaslatai nagy hatást gyakoroltak a fiatal leányzóra. Még több mint ötven év távlatából írt emlékezéséből is jól érzékelhető, mennyire a bűvkörébe került és milyen „rendkívüli, romantikus glóriát” vont a családja politikai ellenfelének számító Károlyi feje fölé. Hamarosan az addigi politikai véleményét alakító családi közeg – különösen mostohaapja – helyett Károlyi válik az új igazodási ponttá. Ebben – amellett, hogy eddigi pályája is sejteti, szeretett szembe menni családja és társadalmi környezete elvárásaival – úgy véljük egyfajta ösztönös igazodási kényszer is szerepet játszhatott.

Katinka és a Nagy Háború

Bár az Andrássy és a Károlyi család sosem voltak különösebben jóban, Duci bácsi pedig nem nézte jó szemmel Károlyi „veszedelmes” demokratikus nézeteit, a család végül engedélyezte az eljegyzést. Ugyan azt előre nem sejtették, hogy a háború majd maga alá temeti a régi világot, az nyilvánvaló volt, hogy az „irtózatos vihar” maradandó nyomokat fog hagyni. De a háború előszelének optimizmusa őket is megérintette. Amíg Margit rakparti palotájuk ablakai alatt „tömegek tüntettek”, a „csőcseléktől” – írta – „vérbeli arisztokrata” módjára mereven elzárkózó Duci bácsi és a család tagjai most kimentek az erkélyre, ahol a férfiak „rövid, hazafias beszédet intéztek a tömeghez, a tömeg pedig éljenzett és tapsolt.” De amíg húga, Kája „telis-tele aggatta magát piros-fehér-zöld szalagokkal, úgy futkározott össze-vissza a házban”, Katinka nem osztozott az örömben, aki – Károlyi beszédeinek hatására – semmiképp sem tudta magában „felszítani a honleányi lelkesedést”. Amíg az arisztokrácia hölgytagjai közül is többen ápolónőnek álltak, anyja tiltása miatt előbb titkárnőként dolgozott a Vöröskereszt elnöknője mellett, csak később került maga is egy szükségkórházzá alakított palotába. Nagy hatással voltak rá az „egyszerű emberek” szenvedései és a „kínjukban üvöltő katonáktól” hangos áldatlan kórtermek – ennek okán egész korán a háború mielőbbi befejezésének hangoztatójává vált.

Azt követően, hogy Károlyi Mihály hazajutott ideiglenes francia internálásából, összeházasodtak, majd férje, bár elszánt pacifista, maga is megjárta a frontot. A memoárnak ez a szakasza emeli ki leginkább szerzője teljes politikai pálfordulását. Katinka látszólag ekkor számolt le végleg a történelmi osztályok „korlátlan” szupremáciáját valló „nagyapa” „politikai dogmáival és hagyományaival” és fedezte fel „egészen új arculatát” a politikának. „Szociális reform”, „életszínvonal emelés”, „magyarok és nem magyarok egyenlősége” szükségeltetik, a politika legfőbb feladata pedig „boldogabbá tenni az embereket: hogy érdemesebb legyen élniök” – fogalmazza meg véleményét ebből az időszakból. Az együtt megélt események hatására a háború el-eltünedezik a háttérben: előbb a parádi Károlyi-kastélyban szerzett élményei, majd konstantinápolyi kirándulásuk, ezt követően pedig Budapestre és Bécsbe tartó utukról számolt be. A háborút persze továbbra is megveti, amit „törvényesített gyilkosságnak” tart, amelyben tíz– és százezrek veszítik feleslegesen életüket. De a háború derekára meghalt az idős császár, Ferenc József is.


A Károlyi házaspár
(Forrás: Wikipédia)

Társasági élet a háború utolsó éveiben

1917–1918-ra a gazdasági és szociális károk a tetőpontjukra hágtak. Maga Károlyiné a palota földszintjén ugyan szegénykonyhát működtetett, de azért – bár unja – a társasági életből sem maradtak ki. Jellemző, hogy az eltűnőben lévő világ ellenére a társadalmi látszatokra adó politikai elit sznobizmusa mennyire szívósan jelen volt még köreikben: amikor egy alkalommal Hatvany báró meghívását elfogadták, és Károlyiék diskuráltak az eseményre hivatalos radikális nézeteket valló írókkal és művészekkel, másnap heves feddésekkel és névtelen sértegető levelekkel „nézhettek szembe”, amiért szóbaálltak „azokkal a lehetetlen alakokkal”. Ellentmondásokat persze itt is találunk. Erre jó példa, hogy máskor meg maguk adtak fényűző fogadást cigányzenekarral, ahova ugyanakkor művészeket és újságírókat is meghívtak, a társaság nagy megbotránkozására. Csak olaj a tűzre, hogy Károlyinak az országházban képviselt mind hangosabb pacifista nézeteit felesége is képviselte, emellett pedig osztva a női egyenjogúság követelőinek álláspontját eljárt a Feministák Egyesületének gyűléseire és vitaklubjába is, amit Duci bácsi merő „ízléstelenségnek” tartott. Nem csoda, ha mostanra környezetüktől szinte már „valóságos fal választotta” el őket.

Ahogy az idő haladt, Károlyi népszerűsége nőtt, ez tagadhatatlan. Az viszont aligha igazolható, – amit Károlyiné visszaemlékezése egyre inkább sugallni kíván – hogy mindenben férje álláspontja volt helyes, mégha az időbeni távolság és az utólagos bölcsesség birtokában sok minden tűnhet így. A Monarchia eresztékei ropogtak, a frontokon egyre gyakoribbá váltak a szökések, öncsonkítások. De a katonák mellett a társadalom is tűrőképességének határára jutott. Amikor Tisza István a parlament üléstermében bejelentette, hogy „ezt a háborút elvesztettük”, ez a régóta lappangó sejtés végre kimondást is nyert.

Az ország és a család válsága

A csatazaj elültére az „Andrássyak világa” visszavonhatatlanul összeomlott. Az őszi vadászat elmaradt, palotáik ódon falai, a korábban páváknak otthont adó kertek elvesztették varázsukat, az elegáns berendezés is már csak a múlt visszfényét tükrözte. Ezt kimondatlanul is éreztek mindannyian. A traumatikus veszteségélmény közéjük telepedett, ami családjával ápolt viszonyukat még tovább rombolta. Ahogy fogalmazott, „fekete bárányokká” váltak, és még közvetlen környezetükből is alig burkolt célzásokat tettek rájuk, őt/őket okolva az elveszett Erdélyért és a háborús vereségért. Az országot „most már csak a tehetetlenségi nyomaték kormányozta tovább. Reménytelen bukdácsolás volt” – összegezte 1918 kora őszén szerzett benyomásait. A kérdés az volt, elkerülhető-e, vagy sem a forradalom Magyarországon, de a prevencióra tett felemás kísérletek kudarcot vallottak.


Andrássy Katinka az 1920-as években (Forrás: Wikipédia)

Erőltetettnek tűnő magyarázkodás, amit a memoár a Tisza-gyilkosság kapcsán állít, amikor Mihály azon erőfeszítéseiről értesülünk, amiket a Hermina úti villa védelmének megerősítése érdekében tett, a gyilkosságot pedig Katinka egyértelműen Friedrich István „nyakába varrja”, akinek „Horthyék megbocsátottak” és elérték, hogy „kibújjon az igazságszolgáltatás alól”. „Most Mihályon a sor[…]Nyertes lóra tett. Mutassa meg, mit tud!” – fogalmazta meg Duci bácsi a forradalmi időkben Károlyira váró feladatot. Hosszas procedúrát követően 1918. október 31-én az új uralkodó, IV. Károly nevében József főherceg a Magyar Nemzeti Tanács vezetőjét miniszterelnökké nevezte ki. A (Nép)Köztársaság kikiáltásának, majd Károlyi köztársasági elnökké válásnak eseményei ismertek. A régi uralkodó elit tagjai a néptörvények rendelkezéseit, a szociáldemokrata és kommunista  jelszavakat skandáló tömegek zászlós felvonulásait a közelgő „bolsevik forradalom” elsőszeleként, összességében pedig a „vég kezdeteként” definiálták. A családjuktól való elszigetelődésük a korábbi állapotnál is tapinthatóbbá vált.  Az a faramuci helyzet állt elő, hogy Duci bácsi és környezete attól az embertől várta a helyzet megoldását, akinek politikája homlokegyenesen eltért attól, amit ők kívánatosnak tartottak volna, ezért aztán közülük is többen inkább külföldre távoztak.


A Károlyi házaspár a római magyar követségen 1942-ben
(Forrás: Wikipédia)

Károlyi Mihálynénak éppen erre az időszakra vonatkozó beszámolói tekinthetők a legproblematikusabbabbnak, amikor kritikátlanul érvényesíti Károlyi álláspontját, saját szempontjaikat minden esetben fölé rendelve más véleményeknek. Már-már az apologetika határát súrolja, amikor a földosztás indoklásaként nyomatékosítja, Károlyi Mihály lelkét mennyire „nyomta, hogy olyan sok földje van, amikor a parasztok többségének semmily sincsen, és nyomorúságban él”. Talán nem is tudatosult benne, mekkora differencia mindez ahhoz képest, amiket a megismerkedésükkor még extravagáns életvitelével, külföldi utazásaival reflektorfényben „élő” Károlyiról írt. Megismerhetjük a Vix-jegyzék átvételének körülményeit, Károlyinak az ultimátumra adott lemondó válaszát és egy „tisztán” szociáldemokratákból álló kormány kinevezésének szándékát is – természetesen Károlyiné interpretációjában. Összességében férje „reális politikájának” bukását a „magyar reakció” háttérmunkájának és a szociáldemokraták „félrevezetésének” tulajdonította. Azt persze a magyar történettudomány (mindenekelőtt Hajdu Tibor munkássága), kellőképpen tisztázta, hogy ez utóbbiban sok igazság van: a szociáldemokraták Károlyi háta mögött valóban megegyeztek az ekkor épp a budapesti Gyűjtőfogházban tartózkodó kommunista „felsővezetéssel” a hatalom átvételéről, és Károlyi megjelent lemondónyilatkozatát annak tudta nélkül hamisították alá. A Tanácsköztársaság kikiáltása után, politikája teljes kudarcával szembesülve, egy hónappal a trianoni békeszerződés aláírását követően elhagyták Magyarországot, hogy huszonhét év emigrációs lét után 1946-ban jöjjenek csak újra haza.

Felvett ideológia (?)

Külön érdemes kiemelni a született arisztokrataként a „proletárforradalom” iránt „rajongó” Károlyiné politikai eszmefuttatásait. El nem vitatva ugyan baloldaliságát és ilyen irányú szimpátiáit, Hammerstein Judit mellett, mi is azt éreztük, sokszor ez nem egyéb felvett, „kölcsönzött” ideológiánál, és még ha azonosult is ezzel, tele van ellentmondásokkal. Ugyan az emigráció szűkös éveiben dolgozott taxisofőrként is, számára mindvégig sokkal testhezállóbb volt a párizsi Vu magazin újságírójának és több francia lap értelmiségi „publicistájának” szerepe, mint az igazi kétkezi munkás lét. A Károlyival az emigrációban, a kommunista párt társutasaiként tett utazásaikban – mindenekelőtt a Szovjetunióban – és a legkülönfélébb baloldali szalonok gyakori résztvevőjeként is inkább egy úriasszony „hóbortját” látjuk, aki „utazó nagykövetként” képviselte férje álláspontját, ám tartalmával sohasem volt képes teljes mértékben azonosulni.

A vörös grófnő emlékezete

„Vörös Kata” – ahogy Vázsonyi Vilmos egy alkalommal elnevezte – emlékezete szorosan összefonódott férjéével. Ennek legfőbb oka talán az, mennyire elkötelezte magát Károlyi politikai állásfoglalásai, utólag naivnak bizonyult elképzelései mellett. Akik tisztelettel gondolnak rá jobbára a saját társadalmi osztályával szembeforduló, mintaadó magatartását becsülik és a szociális gondolat, vagy a női egyenjogúsítás demokratikus „harcosát” látják benne. De szimpátiát ébreszt bizonyára az is, ahogy elkötelezett feleségként megingathatatlanul kiállt méltatlanul sokat támadott férje mellett. Akik rezervával fogadják, ugyan ellentétes előjellel, többnyire ugyanezekért illetik éles kritikákkal, és Károlyi mellett neki is szerepet tulajdonítanak a történelmi Magyarország megszűnésének folyamatában. Szerintünk tévednek, annak a Magyarországnak az egységét talán semmi sem menthette volna meg, noha az új rend pontos körvonalai sem voltak szükségszerűen azok, amik lettek. Igazi presztízse Katinkának származása és házassága miatt volt, ha nem születik arisztokratának, saját jogon talán csak egyike lett volna kora különc nőinek, a gender mozgalom valamely harcos alakjának. Katinka, férje oldalán álló „közszereplőként” bármily közelről is láthatta a felbomlás folyamatát, szemlélője volt, nem pedig alakítója az eseményeknek.


Andrássy Katinka a Károlyi palotában 1973-ban
(Forrás: Mandarchiv)

A memoárok „természetéből” fakad hogy még a kiegyensúlyozott, távolságtartó visszaemlékezések is leginkább olyan tükröt tartanak, amilyennek szerzője látja, vagy láttani szeretné magát. Ez fokozottan igaz Károlyi Mihályné munkájára is, akinek impulzivitása az eltelt évtizedek dacára alig mérséklődött. Ennek is köszönhető, hogy a történelmi távlat ellenére alig van jele reflexivitásnak. Ha hibáztak is, annak okát leginkább naivságuk „számlájára írja”, törekvéseik elgáncsolását pedig környezetük értetlenségére vezeti vissza, és továbbra is kevés empátiát mutat a korabeli liberális-konzervatív elit szempontjai iránt. Mégis: ismert magyar női közszereplők visszaemlékezéseiből fájdalmasan kevés van. Ennek tudatában a századfordulós magyar arisztokrácia mindennapjainak és a huszadik század eleji magyar történelem legkritikusabb időszakának emléket állító kötetet ki-ki olvashatja saját „hőse”, vagy negatív párja visszaemlékezéseként is, mégis fontos, hogy ez a memoár létezik. Történelmileg nagyon érzékeny periódusról van szó, ezért egy szakszerű történeti bevezető segíthette volna az olvasói eligazodást, de ez sajnálatosan elmaradt. A harminc éve elhunyt Károlyi Mihályné kötetben képviselt álláspontjait pedig hibáival, csúsztatásaival és fogyatékosságaival együtt próbálni kell – és lehet is – megérteni. Tudván tudjuk persze, hogy a történelmi változásokra adott egytényezős magyarázatok és a leegyszerűsített válaszok kedvelőinek népes táborát ez úgysem elégíti majd ki. Így nekik nem is kívánhatunk mást, csak amit szintén Lukács evangéliumában olvashatunk, a hatodik fejezet harminchetedik versében: „[…]megbocsássatok, néktek is megbocsáttatik.”

Bödők Gergely

A kötet megjelenési adatai:

Károlyi Mihályné: Együtt a forradalomban. Emlékezések sorozat. Európa Kiadó, Budapest, 2011. 532 oldal.

Ezt olvastad?

Magyarországon a Ferenc József iránti érdeklődés halálának centenáriumán, a 2016-os emlékév során is valamelyest ambivalens jelleget mutatott, nemzetközi összehasonlításban késve