Főapáti (ön)életrajz

1990-ben kezdődött el a Pannonhalmi Főapátok sorozat a Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség (METEM) kiadásában Kruesz Krizosztom és Kelemen Krizosztom főapátok életrajzával, és azt gondolom, ritka az, amikor két sorozati számmal (ám 28 évvel) később újra megjelenhet az életrajz – már a szerző, Sólymos László Szilveszter OSB halála után 12 évvel –, kiegészítve, forrásokkal kibővítve.

A kutatónak a munkássága során többnyire vannak fix viszonyítási pontjai, alakjai, bármennyire szerteágazó,  sokszínű a tevékenysége – Szilveszter atyának ilyen lehetett Kruesz Krizosztom. 1959-ben készített, de nyomtatásban – nyilvánvaló történelmi okokból – csak 1990-ben megjelent doktori értekezésén kívül írt egy rövid életrajzot Kruesz Krizosztomról az Ezer év száz bencése (1997) könyvben, Kruesz 1867-es római útjáról a Benedictinában (2001), de rajta kívül is többen foglalkoztak a főapát munkásságával. A teljesség igénye nélkül néhány: Rendtörténetben (VI. A. kötet), Hollósy Jusztinián emlékbeszéde maga egy életrajz (1886), tanügyi munkásságát Jordán Emil dolgozta fel (1939), Rómer Flórissal folytatott levelezését pedig Bánhegyi B. Miksa atya ismertette (1991).

Telitalálat volt önéletrajzát a róla írt életrajz után közölni, és nem is csak egyet olvashatunk, hiszen Az én életem című rövid életrajzát (233–235. oldal) a főapát életírása elé tette a szerkesztő. Mennyire más a hang, a benyomás, ha közvetlenül az érintett visszaemlékezéseit olvashatjuk! Hiszen ugyan életrajzírója a címben megjelölt „szűkítés” ellenére – Egyénisége, szerzetesi és lelkipásztori működése – foglalkozik Kruesz gazdasági eredményeivel, pedagógiai munkásságával, szépirodalmi próbálkozásával és az életrajzhoz felhasználja a főapát levelezését is, mégis, amikor a Somorjai Ádám OSB által sajtó alá rendezett önéletrajzot olvassuk, szinte hallani Kruesz hangját, tolla percegését, az önéletrajzához felhasznált iratai zizegését. Annyira személyes, annyira intenzív az önéletírás, hogy az ember olvasás közben bevonódik: drukkol, sajnálkozik, olykor cinkosan összekacsintana, olykor vitatkozna. Mindig érezni lehet Kruesz Krizosztom „atyaiságát” (Sólymos Szilveszter nyomán) a rendtársakkal kapcsolatban, elv- és egyházhűségét, és azt az akaratot, hogy a bencés rendet újra a „térképre” tegye: elismertesse a szerepét, fontosságát egy olyan korban, amikor kívül és belül ellenségek, elkötelezetlen, elkényelmesedett rendtagok, aposztaták, vetélkedő egyházi főméltóságok és egyházellenes eszmék, csoportok, a politika/politikusok támadják/gyengítik az egyházat, a pápát, a bencés rendet. Nagyon jellemzők Kruesz alapállására alábbi mondatait:

„Az egyházi hierarchiában rendnek kell lenni; e rend szerint a szerzetes a világi papság után következik, és a szerzetesrendek közt is meg van alapítva a sor […] Mindnyájan az Üdvözítőnek és az ő egyházának szolgái és katonái vagyunk; egy a mi közös célunk, azért szentnek kellene lenni a békének, kölcsönösnek a bizalomnak!” (Önéletrajz, 449. oldal)

Királyhűségét, az 1848–49-es eszmék elítélését nem rejti véka alá. Több ponton úgy érzi az olvasó, ez az önéletrajz nem a nyilvánosság számára íródott, hiszen alkalmanként sem ő maga, sem az alany, akiről ír, nem kerül jó megvilágításba… Különösen kihegyezi a tollát, mikor például Lukács Sándor győri ügyvéd 1848–49-es tevékenységét ismerteti, de rendtársai, Rónay Jácint, Rómer Flóris, vagy az új győri püspök, Zalka János is kapnak csípős megjegyzéseiből.

Mindezek azonban nem csökkentik a főapát nagyságát. Mindent elkövet a rend érdekében példamutatással, szelíd eréllyel: elsősorban a társak visszatérítéséért a bencés szellemiséghez, ezt a misszióját egy percig nem adja fel. De vehemensen védi a rendet és Szent István alapító levelét Horváth Mihály püspök, történésszel szemben, aki a Századokban közzétett írásában kétségbe vonta az oklevél és a pecsét eredetiségét. Vitájukat olyan élénken idézi, hogy szinte ott vagyunk a találkozásokon, és együtt érzünk Kruesszel: „…irata fájt” – mondja Horváthnak –, „és hogy tartanám magamat őseimhez méltónak, ha minden csepp vérem föl ne lázadnak, amikor ily tekintély, mint H. M. püspök úr, elődeimet okmány- és kir. pecsét-hamisítóknak mutatja be…”, ami a főapát szerint felér egy felségsértéssel. Utána azért megjegyzi, szavai pátoszosak voltak, de „H. M. lecsendesedett.” (463. oldal) Fájdalommal veszi tudomásul, ha valaki kilép a rendből vagy másik kolostorba kéri magát, ám ilyenkor is igyekszik megőrizni a jó kapcsolatokat. Fontosnak érzi a rendtagok önképzését, tudományos munkáját, mint a megbecsültség egyik forrását, talán ezért is fájlalja erősen Rómer kilépését a rendből.

Áttekintő, rendszerben gondolkodó és irányító képességével a gazdaságot hozza rendbe. Kiérezni a hangjából a büszkeséget, mikor felsorolja a gazdászatba beruházott összegeket 1866–1883 között. Nem a bevételeket, a beruházást! Korszerű szervezeti rendet épít ki, s bár néha melléfog a személyzeti politikában, de többnyire jó szemmel választja ki embereit. Mai kifejezéssel megpályáztatja a gazdatiszti állásokat, „kimerítő javaslatokat” kér a tisztek kezelésében lévő birtokok jobbításához, megkívánja a hibák őszinte feltárását, nem kis pedagógiai érzékről téve tanúságot. A beérkezett dolgozatokat a szomszédos gazdatisztekkel is elbíráltatja és ezek után a számadásokat is egységesíti. Megduplázza, olykor megtriplázza a fizetéseket, a nyugdíjkérdést is szabályozza: „a hűséget megvédjük, mert a hűtlenséget keményen fogjuk büntetni.” (453. oldal)

Szociális érzékenységére jellemző, hogy az 1866-os májusi fagy után megnyitja az apátsági magtárakat. Engedi, hogy a szegény ember könnyebben jusson fához az erdőkből, de a falopást elítéli és dicséri az új erdőmestert, Strobel Sándort, aki ezt meggátolja. „Végre a parasztság is elismerte, hogy így jobb. Fáját megkeresheti pénz nélkül; a lopott jószágon nem volt áldás…” Faiskolákat alakítanak ki, évről-évre épülnek a főapátsági erdők. Végtelenül fájlalja, hogy az erdőmester meghűlés miatt már 1876-ban meghalt.

Sajnálhatjuk, hogy Kruesz Krizosztom nem fejezte be önéletírását, és részletesen csak 1870-ig emlékezett vissza, bár a későbbi időkre vonatkozóan itt-ott találunk információkat (pl. a gazdasági adatokat 1883-ig, vagy Strobel erdőmester tevékenységéről 1876-ig), és biztosan érdekes lett volna, amit báró Eötvös József közoktatásügyi miniszter őszintétlenségéről írni szándékozott. A félbeszakadt önéletrajzból adódó hiányt azonban Sólymos Szilveszter életrajza a lehetőségek szerint, nagy tisztelettel pótolja a főapát egyéb írásai és levelezése alapján.

A szerkesztő, Somorjai Ádám minden segítséget megad a kötet könnyű, gyors használatához és a visszakeresésekhez. Azon kívül, hogy a névmutató elengedhetetlen tartozéka egy ilyen munkának, korrekt, tömör – a szövegben csillaggal jelölt – életrajzokkal is kiegészíti a könyvet, amelyek segítenek a szereplők történelmi/történeti kontextusba helyezésénél. De a főszövegben is lábjegyzettel, főként (de nem csak) a latin, német szövegrészek fordítását közli, illetve pl. felhívja a figyelmet Kruesz két önéletrajzában található pontatlanságára is, miszerint édesanyja 13 vagy 14 gyermeket szült-e. A könnyebb használathoz a fejlécben is jelöli a fejezeteket és a tartalomjegyzékben szögletes zárójelbe tett találó fejezetcímek alapján ő tagolta a Kruesz által külön meg nem nevezett részeket. A könyvet a benne említett személyek közül néhánynak a színes fotója teszi még személyesebbé. Várszegi Asztrik prézes apát ajánlása pedig eligazít bennünket a kiadással kapcsolatos tudnivalókról is.

Csécs Teréz

Sólymos László Szilveszter OSB: Kruesz Krizosztom (1865–1885) Kruesz Krizosztom önéletrajza. Sajtó alá rendezte és jegyzetekkel ellátta Somorjai Ádám OSB. Budapest, METEM, 2018. (Pannonhalmi Apátok és Főapátok, 3.) 499 oldal.

Ezt olvastad?

Egyházi reprezentáció és recepció a filmektől az oktatásig – Az Egyháztörténészek VIII. Országos Találkozója

A Magyar Egyház- és Teológiatörténeti Akadémia (META) Egyesület és a PTE BTK Történettudományi Intézet 2022. május 26–27. között immár nyolcadik

X