Földből, folyón, tengeren. A magyar rézérc 14. századi körútja

1336-ban egy Flandriából Velencébe visszafelé tartó, nyolc hajóból álló konvojból a vihar elsodort két, áruval, köztük „lengyel” rézzel megrakott kereskedő gályát, amelyek Szicília partjainál találtak menedéket. Ott azonban rajtuk ütött és kifosztotta őket Carlo Grimaldi, akit Genovából a politikai harcok során száműztek, és jövedelemre kalózkodással próbált szert tenni.

Az alábbi írás a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont és az Újkor.hu együttműködésének keretében kerül újraközlésre.

Az MTA BTK “Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának júniusi számában Martin Štefánik Földből, folyón, tengeren. A magyar rézérc 14. századi körútja című írását közöljük.

Javasolt hivatkozási forma: URL: https://tti.btk.mta.hu/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/3240-foldbol-folyon-tengeren.html (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)

Krakkó a Civitates orbis terrarumban (1618) (Universitätsbibliothek Heidelberg)

A Köztársaságban oly kedvelt lengyel réz valójában a Magyar Királyság területéről, a Szepességből, illetve a Gömör–Szepesi-érchegység bányáiból származott. E fontos ércet a magyarországi kereskedők Ószandecen keresztül Krakkóba vitték, ahol azonban kötelesek voltak árujukat a krakkói kereskedőknek továbbadni. Krakkó 1306. évi kereskedelmi kiváltsága értelmében ugyanis északra a rezet már nem szállíthatta sem magyar, sem más “idegen” kereskedő, kizárólag a város polgárai. Ezáltal a Magyar Királyság és a Baltikum között folyó rézkereskedelem a krakkóiak felügyelete alá került, akik a Visztulán lehajózva, thorni átrakodással juttatták el a Hansa-városokba a magyarországi nyersanyagot, majd ott tekintélyes nyereséggel adtak túl rajta.

Szepesség, Ószandec, Krakkó, Thorn, Stettin, Lübeck, Brügge és Velence Ortelius Európa-térképének részletén. Abraham Ortelius: Theatrvm orbis terrarvm (1570) (Library of Congress)

A Hansa eredetileg az észak-németországi kereskedők érdekvédelmi szövetségeként jött létre. Ebből fokozatosan egy olyan hálózati rendszer nőtte ki magát, melyhez az Északi- és a Balti-tenger partján, Nyugat-Oroszországtól a La Manche-csatornáig több mint kétszáz város tartozott. A Hansa a legfontosabb kereskedelmi központokban, mint Novgorod, Stockholm, Danzig, Thorn, Stettin, Hamburg és Lübeck, nyugaton pedig London és a flandriai Brügge saját képviselettel rendelkezett.

Hajók és Hansa-kereskedők a hamburgi kikőtőben. Illusztráció Hamburg város jogkönyvéből (1497) (Herzog August Bibliothek Wolfenbüttel)

A Hansa a Kárpát-medencében kitermelt réz egy részét saját szükségleteire fordította, a többit pedig továbbexportálta. A rezet széles körben használták: az építkezéseknél tetőfedésre, üstök és különféle főzőedények, illetve háztartási eszközök és egyéb kézműves termékek készítésekor, a harangöntésnél nyersanyagként, az arany- és ezüstpénzek verésénél adalékanyagként, ritkán, a rézpénzek készítésénél alapanyagként hasznosították. A legnyugatibb Hansa-területnek számító Flandriában – a lengyelországi tranzitútvonal miatt – a gömör-szepesi rezet már „lengyel” terméknek tekintették.

Rézedények a patikában. Olajfestmény, 17. század (Science History Institute. Philadelphia)

A külföldi piacokra szánt rezet Brüggébe szállították, e városban találkozott a „latin” és a „germán” világ, s itt cseréltek gazdát Kelet- és Nyugat-, illetve Észak- és Dél-Európa árui. A város Európa egyik leggazdagabb régióját képviselte, s e tekintetben a korszakban csupán Firenzével és Velencével említhető egy lapon. A helyi kereskedők nem foglalkoztak távolsági kereskedelemmel, hanem inkább az idegen kereskedők között közvetítettek.


A középkori brüggei börzetér, balról a genovai, középen a firenzei kereskedőházak. Antonius Sanderus Flandria Illustrata című művében (1641)

A kereskedelemben fontos szerepet játszottak azok a vendéglátók is, akiknél a külföldiek megszálltak. Egy tipikus fogadós az elszállásolt idegen számára egyszerre volt közvetítő ügynök, azaz keresett áruja számára felvásárlót, képviselte vendégét a városi hatóság előtt, kezeskedett annak adósságaiért, és szükség esetén tolmácsolt a többnyelvű környezetben. Távolléte esetén pedig felügyelt a lerakott árujára, illetve behajtotta a kintlévőségeket. Brügge a közvetítők útján történő kereskedés fővárosává vált, amelyről az a tény is tanúskodik, hogy a későbbi, modern intézmény nevét (Börze) is a város legfontosabb üzletkötő patrícius családja, a van de Beurse (a nevük minden bizonnyal a latin bursa, vagyis erszény szóra vezethető vissza) adta. 

Magyarázó rajzok a brüggei vásárok gömör-szepesi, rame di Pollana típusú rézfajtáinak leírásában F. B. Pegolottitól (1340 körül)

A Barducci Pegolotti által 1340 körül összeállított kereskedelmi kézikönyv pontos információt őrzött meg a Brüggé-ben előforduló réz minőségére és gyakorlati hasznosítására vonatkozóan, a leggyengébb minőségű, úgynevezett durva réztől, amely harangok és mozsarak készítésére alkalmas, egészen a legjobb minőségű, „velencei Szent Márk-jeles” rézig ívelt a kínálati paletta. A durva réz öntecs formájú (csonkagúla alakú) volt, érdes, pórusos felülettel rendelkezett, a „velencei” ezzel szemben valódi cipókra emlékeztető mérettel és alakkal bírt, a színe pedig vörösesnek tetszett. A „velencei” réz lap formában is előfordult, körülbelül egy könyök hosszú és fél könyök széles (körülbelül 68×34 cm), illetve 0,25 cm vastag lehetett. Egy-egy ilyen lap súlya 5 kg körül mozgott. Ezen legjobb és a legsilányabb minőségű fajták között helyezkedett el a Közép-Európából származó réz, közöttük az első helyen a gömör-szepesi, itt „lengyelként“ szerepelő Rame di Pollana. Pegolotti szerint sárgás színű volt, s hosszúkás, lapos téglalap formájú lapokban szállították. Üstök, vödrök és különböző konyhai felszerelés készítésére használták. Külön kitér arra is, hogy a képlékenysége miatt pénzverésnél is használható. A minőséget kalapáccsal ellenőrizték, mellyel ráütöttek az öntecs vagy a lemez szélére, ha a réz engedett és nem repedt meg, akkor a minősége is jobb volt. 

A rézérc kinyerése és feldolgozása Lazarus Ercker Beschreibung allerfürnemisten mineralischen Ertzt kezdetű munkájában (1598) (ETH-Bibliothek Zürich)

Flandriából Velencébe a réz szállítása vagy bérelt magánhajókkal vagy szervezett gályaflotillákkal történt. A 14. században a hajóknak két alaptípusa létezett: egyrészt a „hosszú” gályák (hossz és szélesség aránya 7:1), ezek elsősorban evezősök erejével haladtak, míg a vitorla csak segédeszköz volt. Másrészt pedig a „gömbölyű” teherszállító (arányai 3:1, leggyakoribb típusa az úgynevezett kogge), melyeknél a vitorla volt az elsődleges mozgató eszköz. A gályák nagyon biztonságosak és gyorsak voltak, s nagy előnyüknek tartották, hogy könnyedén manővereztek.

Kikötői daru és kereskedők a brüggei kikötőben. Illusztráció október havához Simon Bening flamand kalendáriumában, 16. század első fele (Münchner Stadtbibliothek)

Evezőseik, szükség esetén harcosokként is működtek, s ezáltal a hajók elsődleges „fegyverzetét” jelentették. A felsorolt okok miatt azonban kisebb rakodótérrel rendelkeztek, s ennek következtében a szállítókapacitásuk is szerényebbnek tekinthető. Többségük az állam tulajdonát képezte, építésük és fenntartásuk ugyanis nagyon drágának bizonyult, s elsősorban tengeri csatákban vetették be őket. Amikor a Köztársaság éppen nem használta a gályákat, a dózse palotája előtti téren sorshúzással magánvállalkozóknak adták bérbe a hajókat, méghozzá olyanoknak, akik vagy saját áruikat vitték, vagy kiadták a rakteret. A magánszállítóknak juttatott gályákat szigorú állami szabályozás keretében lehetett használni, melynek egyik legfőbb pontja az volt, hogy Velencéből csak konvojokban úszhattak Konstantinápolyba, Szíriába, Egyiptomba vagy akár a Fekete-tengerre. A velencei szenátus azt is meghatározta, hogy hány hajó lehet egy konvojban, mikor hajózhattak ki, s ki legyen a konvoj vezetője. A konvojok számára állami szinten többnyire előnyösebb helyzetet tudtak biztosítani a végcélban, például vámcsökkentést, privilegizált kereskedést. A rendszer legfőbb mozgatórugója a biztonság volt, ugyanis ilyetén módon nagyobb eséllyel menekülhettek meg a tengeri hajózás legnagyobb veszélyét jelentő kalózoktól, akik alkalmasint nem támadtak rá egy lényegében hadigályákból álló hajórajra. A raktér kibérlésének borsos árát ellensúlyozta tehát a hajókonvoj szervezettségéből és megbízhatóságából fakadó biztonság. A „gömbölyű“ hajók kereskedelmi célokra kiválóan megfeleltek, s a szállítmányozásban olcsóbbnak bizonyultak a gályáknál. A hosszú, flandriai utak esetében leginkább a nagyobb koggék jöhettek szóba, melyek teherbírása meghaladta a 240 tonnát. Velence néhány száz „gömbölyű“ teherhajójából csupán pár tucat lehetett kogge. Mivel nem konvojban haladtak a Földközi-tenger váltakozó politikai erőviszonyai közepette, illetve a komolyabb hajózási ismereteket igénylő Atlanti-óceánon is jóval veszélyeztetettebbé váltak.

Velencei gályák és kereskedők. Velence látképe a Marco Polo utazásait elbeszélő műből (1400 k.) (Bodleian Library)

A 14. század első harmadában egy új gályatípust fejlesztettek ki. Ez lett az úgynevezett nehéz vagy kereskedelmi gálya, mely méretesebb volt a korábban használt gályáknál, így alkalmasabb az áruszállításra. Befogadóképessége 150 tonna vagy akár annál is több lehetett, legénysége 200 fő körül mozgott. Ezek a gályák, noha a személyzetet és a hajó építését is finanszírozó magánszemélyek tulajdonában voltak, ugyancsak állami szabályozás alá estek, vagyis a szenátus meghatározta a kihajózás idejét, az előírt útvonalat, a megállókat és az irányító személyét. 
A Velencébe szállított réz a Ghetto területén működő, állami tulajdonba lévő finomítókba került, ez a városrész – melynek neve velencei dialektusban olvasztást vagy öntést jelent – a velencei Cannaregio negyedben feküdt, s sajátos szigetként csatornák választották el a szárazföldtől, mellyel csak egyetlen – ma már két – híd kötötte össze. A Köztársaság kohóiból kikerülő jó minőségű rezet Szent Márk-jelével látták el, majd ezt követően a világ legkülönbözőbb pontjain, mint velencei terméket terítették. Így juthatott el a gömör–szepesi réz a 14. században Velencéből Alexandriába, Damaszkuszba, Konstantinápolyba, Ciprusra, Mallorcára, Flandriába vagy akár Észak-Afrikába is.

 

Javasolt hivatkozási forma

URL: https://tti.btk.mta.hu/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/3240-foldbol-folyon-tengeren.html (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)

Ajánlott irodalom

Pauliniy Oszkár: A középkori magyar réztermelés gazdasági jelentősége. In: Emlékkönyv Károlyi Árpád nyolcvanadik fordulójának ünnepére. 1933. október 17. Budapest 1933. 402–439.
Pegolotti, Balducci Francesco: La Pratica della mercatura. Ed. Allan Evans. Cambridge 1936. 
Štefánik, Martin: Pramene o banskobystrickej medi v Benátkach z druhej polovice 14. storočia. In: Štúdie z dejín baníctva a banského podnikania: zborník k životnému jubileu Mariána Skladaného. Red. Miroslav Daniš. Bratislava 2001. 48–63.
Štefánik, Martin: Kupfer aus dem ungarischen Königreich im Spiegel der venezianischen Senatsprotokolle im 14. Jahrhundert. In: Der Tiroler Bergbau und die Depression der europäischen Montanwirtschaft im 14. und 15. Jahrhundert: akten der internationalen bergbaugeschichtlichen Tagung Steinhaus. Hrsg. Rudolf –Tasser, Ekkerhard Westermann. Wien–München–Bozen 2004. 210–226.

Martin Štefánik

 

Ezt olvastad?

Egy újabb októberi hét, amely zsúfolásig van tudományos programokkal. Ajánlónkban ezúttal is helyet kapott számos érdekes konferencia, előadás, könyvbemutató, műhelybeszélgetés