Földre szállt mennyország – A szocializmus története

Joshua Muravchik 2002-ben írt munkája 2014-ben magyar nyelven is napvilágot látott. Mennyiben jelent újdonságot az amerikai szerző kötete? Melyek az erősségei és melyek a gyengéi? Recenziónkból kiderül.

Az egalitarianizmus eszméje tulajdonképpen egyidős a társadalommal való gondolkodással. A teljes egyenlőségre való törekvés hívei – és nem mellesleg ellenzői – abban mindig is egyetértettek, hogy az emberi történelem folyamán még nem jött létre az a társadalmi berendezkedés, amely megvalósította volna azt a tökéletes társadalmat, melyet különböző korokban különféle gondolkodók megálmodtak. Az áhított és idealizált világ utópisztikus leírása az ókori görög világban (Platón), a középkori vallásos reformmozgalmak bizonyos szélsőséges irányzatainak képviselőiben (táboriták), az újkori gondolkodók műveiben (Thomas More) éppúgy megjelent, mint későbbi követőikében. A felvilágosodás filozófusainak nagy része, noha nem voltak ateisták vagy materialisták, mégis új utat jelöltek ki az emberiségnek, s immáron nem hittek az Isten vezérelte univerzumban vagy a kollektív üdvtörténetben. Az újkor „önjelölt papjai” a tervezett univerzum és a gondviselés helyébe a formálható világ és a magát boldoggá tevő társadalom ideáját helyezték, s ezzel radikálisan szakítottak a korábbi világ öröktől fennálló (és ebből következően megváltoztathatatlan) társadalomkép-dogmájával.

Az ókortól kezdve jelen voltak a társadalom átalakítására és jobbítására legalább elméleti szinten kísérletet tevők. A különbség pusztán az volt, hogy míg Platóntól Rousseauig a tökéletes világ megalkotására tett kísérletek megmaradtak a filozófia és az elmélet szintjén, addig a 19-20. század számos olyan gondolkodót és népvezért termelt ki magából, akik nem a túlvilági boldogság ígéretével csalogatták magukhoz híveiket, hanem az evilági tökéletes társadalom megkonstruálását tűzték ki célul – mégpedig belátható időn belül. Az evilági siralomvölgy helyett a túlvilági üdvözülést hirdető világmagyarázat helyébe olyan ideológia lépett, mely követőinek még saját életében meg kívánta valósítani olykor hagymázas vagy éppen radikális, hovatovább rémisztő elképzeléseit. Márpedig egy régi mondás szerint akit Isten meg akar büntetni, annak valóra váltja minden álmát.

Joshua Muravchik Földre szállt mennyország: A szocializmus története c. könyvében arra tesz kísérletet, hogy bemutassa egy világmegváltó eszme, a szocializmus történetét. Alaptézise szerint a francia forradalomban megszülető hármas jelszó (szabadság, egyenlőség, testvériség) hívei ugyan komolyan gondolták, hogy dédelgetett álmaik megvalósíthatók, azonban a vizsgált ideológia nem az ideális jövőt hozta el, hanem annak éppen az ellenkezőjét teremtette meg: százmilliók elpusztítását, az anyagi javak hiányát, a teljes társadalmi egyenlőtlenséget és a lélek megtörésének mindennapi gyalázatát.


Joshua Muravchik. Forrás: Wikipedia.org

Politikai vérmérséklettől függően sokan sokféle elméletet hangoztattak már a szocializmus eszméjéről – vajon valóban egy világmegváltó és gyönyörű álomvilág víziója csupán, melyet megvalósítói vittek csak tévútra, vagy eleve magában hordozta az erőszakot és a terrort attól kezdve, hogy megszületett? Filozófusok, történészek és gazdasági elemzők egész sora érvelt már Joshua Muravchik előtt amellett, hogy a szocializmus és a teljes társadalmi egyenlőség megteremtése eleve lehetetlen. A szerző azonban a bevezetőben kifejti, hogy azok közé tartozik, akik az egalitarianizmus és az ennek megvalósítását célul kitűző szocialista eszme lelkes híve volt, s kiábrándulását követően folyamatosan kínozta a kérdés, hogy vajon miként válhatott a történelem „leggyönyörűbb politikai gondolatából” a „történelem legborzalmasabb politikai rendszere.” E ponton megjegyzendő, hogy a szerző a szocializmus szón az eszme eredeti jelentését érti, illetve mindazokat a rendszereket, melyek tézise szerint ebből kiindultak, még akkor is, ha alapvető jellegzetességeikben aztán később annyira eltértek az eredeti „őseszmétől”, hogy az elvi rokonság már csak nehezen látható be. Ilyesformán megvalósult, de módosult szocializmusoknak tekinti a bolsevizmus-leninizmust, a sztálinizmust, a maoizmust, de a fasizmust és a nemzetiszocializmust is. A szerző tehát az eszmét ugyan nem tartja eleve bűnösnek és rossznak, de – ahogy ő nevezi – „elméleti, demokratikus szocializmusnak” tartja, melynek egy tőről fakadó realizációi csupán nélkülözést és szenvedést hoztak.

Muravchik a 18-19. században megszülető szocializmust olyan eszmének tekinti, mely minden másnál nagyobb hatást gyakorolt a 20. századra. Felfogása szerint a szocializmus a leggyorsabban terjedő „vallás” volt, melyben az istenség (Marx és persze Engels) szavait különféle próféták közvetítették: Bernstein, Lenin, Sztálin, Nyerere vagy éppen Teng és Gorbacsov. A nyolcvanas-kilencvenes években azonban a „gonosz birodalmának” és érdekszférájának ereje megfogyatkozott, s a Reagan-doktrína mindenki számára nyilvánvalóvá tette, hogy a szocializmus nem történelmi szükségszerűség többé. A keleti blokk és a harmadik világ szélsőbaloldali rezsimjei (beleértve a kádári Magyarországot) maguk is belátták, hogy a nyugat kapitalista gazdaságai nem csak hogy nem omlottak össze, de virágkorukat élik. A marxista alapvetéssel szemben a világ legiparosodottabb és legfejlettebb államát, az Amerikai Egyesült Államokat jószerivel érintetlenül hagyták az újító, baloldali eszmék, de még Anglia is megelégedett a szakszervezetiséggel és a munkások parlamenti érdekképviseletével. A szocializmus egyik legalapvetőbb célkitűzése a magántulajdon felszámolása volt, s ezt különböző mértékben, de meg is valósították a szovjet rendszert követő államalakulatok. Az áhított földi mennyország azonban sehol nem jött létre, s paradox módon épp a rossz gazdasági teljesítmény okozta a szocialista államok egy jelentős részének bukását.

Noha a múlt század végére a Szovjetunió – ahol először hozták létre és intézményesítették a marxista ideológiát – összeomlott, a világban ma is számos országban szocialista (kommunista) államhatalom van, s még demokratikus országok választásokon győztes kormányai is követnek ilyesfajta vagy éppen szociáldemokrata irányvonalakat. Ugyanakkor Muravchik szerint a 20. századot téves úgy értelmezni, mint nagy gazdasági versenyek rendszerét – a kapitalizmusét és a szocializmusét. Sokkal inkább adekvát a szabadság és a totalitarizmus összecsapásaként tekinteni rá, amelyből ha nem is áldozatok nélkül és nem is véglegesen megnyugtató módon, de az előbbi került ki győztesen. A szerző könyve rámutat, hogy az Egyesült Királyságban hosszú időn keresztül tudott a Munkáspárt eredményesen kormányozni (Atlee és Blair politikai működését elemzi részletesen), ugyanakkor kitér arra is, hogy ezek a politikai rendszerek nem voltak maradéktalanul sikeresek, s amiben igen, abban épphogy eltértek az eszme eredeti célkitűzéseitől és alapvetéseitől, vagyis lemondtak arról, hogy a magántulajdont és az ezen alapuló gazdasági és politikai rendszert felszámolják.

A földre szállt mennyország rövid bevezető után a francia forradalom egy izgalmas fejezetével veszi kezdetét – Muravchik Babeuf mozgalmában és az „Egyenlők Összeesküvésében” találja meg azt a pontot, ahol az evilági egyenlőséget elsőként akarták intézményesen, állami keretek között – jelen esetben a forradalmi Franciaországban megvalósítani. Az új elmélet megvalósításának első és legfontosabb programpontja Babeuf elképzelésében a magántulajdon teljes felszámolása lett volna, ám erre a kor viszonylatában egyáltalán nem volt lehetőség. A szerző rámutat arra, hogy az összeesküvőket és vezéralakjukat mégis történelmi és ideológiai előképüknek tekintették a későbbi utópista szocialisták, s maga Marx is. Már itt kiviláglik egyébként a könyv egyik nagy hiányossága: noha a cím azt sejteti, hogy a szerző a szocializmussal (illetve azzal, amit még alatta ért) fog foglalkozni, ám az eszmetörténeti háttér csak nagyon ritkán kerül elő, s az ideológia kialakulására vagy formálódására kevesebb gondot fordít, mint annak történelmi megvalósulására.

Az utópista szocialisták naiv kísérletének bemutatása a mű jobban sikerült része. Robert Owen kísérletében és a New Harmony modelljében a kortársak éppúgy láttak fantáziát, mint Fourier falanszterében, ám az ezzel a próbálkozással foglalkozó fejezet jól mutat rá arra, hogy a jószándékú kísérlet eleve bukásra volt ítélve, hiszen a létrejött korporációs rendszer egyformán jutalmazott mindenkit – a szakértőt és a szorgalmast éppúgy, mint a tudatlant és a lustát. Az emberek igazságérzete magasabb rendűnek bizonyult az egyenlőség idealisztikus eszméjénél, s hamarosan a „szorgalmasok” fellázadtak a „lusták” ellen. Ráadásul az igazán értékes tagok számára a modell sem volt vonzó, így a szakképzett dolgozók már az elejétől kezdve hiányoztak. S persze mint minden közösségben, itt is hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az egalitarianizmus elsősorban a különböző igények és képességek miatt nem megvalósítható, s számos a mindennapi élethez nélkülözhetetlen dologból erőteljes hiány lépett fel. „Csak az angyaloknak nincsenek materiális szükségleteik” – írja szellemesen Muravchik, s valóban: az együttműködés falvai hamarosan feloszlottak, miután az említett és hivatkozásokkal bőségesen alátámasztott belső feszültségek elkezdték bomlasztani őket. Nem sikerült hát a tökéletes mikrokozmosz megkonstruálása, mely anyagi javakat és testvéri harmóniát ígért – s végső soron az ember átalakítását, társadalmának tökéletesítését.

Igen érdekes Marx és Engels munkásságának bemutatása – személyes életük, már-már szimbiózisuk a maga ellentmondásosságával végtére is kitermelte azt a művet, melyet aztán csak igen kevesen olvastak el és értettek meg, de amely aztán a szocialista gazdaság elméleti alapjává vált. Muravchik magát a gondolat kialakulását nem mutatja be, nem tér ki arra, milyen eszmékből és gondolkodóktól merített Marx – igaz, ezt már sokan megtették előtte. Annál több teret szentel magánélete és Engelsszel való kapcsolata ellentmondásosságának, s persze a szerzőség kapcsán kiemeli, hogy a marxizmust pontosíthatnánk a legnagyobb jóindulattal is marxizmus-engelsizmusra, hiszen a legismertebb szövegek létrehozását, szavakba öntését inkább a nagy harcostársnak, Engelsnek „köszönheti” a világ.  Itt talán különösen érdekesek azok a részek, melyek azt taglalják, miként vált aztán mégis a szocialista-kommunista vallás első „főpapjává” Marx, s mi volt az oka, hogy Engels neve csak a második vonalban került említésre.


Marx és Engels. Forrás: Wikipedia.org

A folytatás Bernstein kételyeit és a szocializmussal való első ideológiai szakítás kérdéskörét tárgyalja, mellyel szemben aztán Lenin megfogalmazta a maga élcsapat-elméletét, s végső soron végleg elválasztotta egymástól a demokratikus rendszereket tagadó bolsevizmust a szociáldemokráciától, amely a szocialista fejlődéseszme számos alapvető tézisével szembehelyezkedett, lemondott a teljes egyenlőség megvalósításáról, s megelégedett a munkásosztály helyzetének javításával. Az elbizonytalanodást csak fokozta az első világháború, ahol a nemzetek harca során a zömében szegény sorból származó katonák „saját elvtársaikat szúrták le bajonettjeikkel”.

A marxizmus tehát csak kisebb, de alapvető, a struktúra lényegét érintő módosításokkal valósult meg a cári Oroszország romjain, ám a két háború között számos változat jött létre: a kommunista berkekből induló Mussolini fasizmusa (sajnos ennek működését, a hasonlóságot kevéssé mutatja be a szerző, inkább a különféle ideológiai fordulatokra fektet hangsúlyt) vagy a nemzetiszocializmus és a sztálinizmus (melyekről külön nem is értekezik).

Nívósabb és értékesebb rész a második világháború utáni szocialista-szociáldemokrata-munkáspárti rendszerek bemutatása: az angliai, amerikai és tanzániai kísérletek részsikereket értek csupán el, s ezeket is az eredeti eszmeiség szándékos torzítása, módosítása árán. Izgalmas és átgondolt fejezet, melyben az író párhuzamosan mutatja be a nyolcvanas évek Szovjetuniójának és Kínájának sorsát – Gorbacsov a gazdasági válság kezelésére előirányzott politikai reformokkal a kommunizmus bukását, Teng viszont a gazdasági reformokkal, a sajátos kínai „vegyes modell” létrehozásával végül a politikai rendszer túlélését biztosította. A könyv zárófejezeteiben Muravchik a Blair-féle rendszer sajátosságait vizsgálja, majd a szerinte egyetlen valóban megvalósult egalitariánus modellről tudósít, melyet az izraeli kibucok némelyikében vélt felfedezni. Könyvének eme részén a tárgyilagos történész hangját felváltja a szemlélő útleírása, hiánypótló ismeretekkel gazdagítva az olvasót.

A Földre szállt mennyország izgalmas munka, ugyanakkor a fülszövegben jelzett „lenyűgöző összegzés” – már pusztán terjedelmi megfontolásból is – erősen vitatható. Sem teljességében, sem mélységében nem éri el egy összegző monográfia szintjét. Részleteiben ugyanakkor érdekes és hasznos olvasmány lehet mindazoknak, akik meg akarják ismerni a szocialista rendszerek belső ellentmondásait (abszurd gazdaságpolitikai tévedések, pártkáderi kiváltságok, korrupció, társadalmi hatások).  A szocializmus története helyett kevésbé lett volna félrevezető a „Szocialisták története” alcím, hiszen magáról az eszméről, annak öncélú formálásáról (pl. maoizmus) csak igen keveset tudunk meg. Ennek ellenére az alkotói fejtegetésekből és az apró történetekből a történelem iránt érdeklődők és szakmabeliek számára egyaránt elgondolkodtató munka áll össze. Mert akármit gondolunk is a 18-19. századi eszméről, az egyenlőségről, valamint az annak megvalósítására tett kísérletről, a szocializmusról, az egyértelműen kiviláglik a sorokból, hogy a színfalak mögött a valóság torz volt és kegyetlen, s a kísérletezés százmilliók szenvedésével és halálával zárult.


Forrás: bookline.hu

A kötet megjelenési adatai:

Muravchik, Joshua: Földre szállt mennyország – A szocializmus története. Fordította: Babarczy Eszter. Budapest, Közép- és Kelet-európai Tört. és Társ. Kutatásáért Közalapítvány, 2014. ISBN: 978-615-5118-23-4, 440 oldal.

 

Maróti Zsolt Viktor

Ezt olvastad?

Közös időszaki kiállítást rendez a Néprajzi Múzeum és az Országgyűlési Múzeum az 1956-os forradalom 60. évfordulója alkalmából, mely az akkori