Forradalom előtt, forradalom után – a magyar mozik filmkínálata 1956-ban

Hogyan hatott az 1956-os forradalom a magyar filmiparra és a mozikra? Milyen filmeket játszottak a forradalom előtt és után? Hogyan változott a filmeket érintő kultúrpolitika azután, hogy 1956. november 4-én a szovjet hadsereg megindította invázióját, amely a forradalom sorsát megpecsételte?

A magyar film- és moziipar kanyargós útja 1956-ig

Az 1940-es évek végén a mozik államosítása is megtörtént, bár a film területe – akárcsak a sajtó – 1945 után átmenetileg sem tért vissza a tiszta magángazdálkodáshoz. A filmipar összetett rendszerként működött, amelyben sokféle tevékenység összehangolására volt szükség, és amelynek egyes szegmensei mégis piaci, mások kvázi piaci módon működtek 1948-ig. A koalíciós pártok például 1945 nyarán lecsaptak a mozikra, és a jelentős bevételt ígérő nagyobb mozikat felosztották egymás között, de a kisebb mozikat sem magánüzemeltetők között hirdették meg, ahogy még az eredeti elképzelések szóltak. Ez eleinte csak üzemeltetési jogot jelentett, a mozik tulajdonjogát nem érintette, igaz, ettől a tulajdonosok még nem rendelkezhettek szabadon filmszínházaikkal és vetítőberendezéseikkel. A pártok megalapították a saját filmvállalataikat is, az MKP a MAFIRT-ot, az SZDP az Orientet, a parasztpárt a Sarlót, a kisgazdák a KIMART-ot. Ezek a moziüzemeltetésen túl filmkölcsönzéssel is foglalkoztak, ezen a piacon például 1945 és 1948 között jelen lehettek kishalak is, és akadt egy tekintélyes nagyhal is, az amerikai filmek terjesztését végző, Hollywoodot képviselő MOPEX. Ezekben az években a hazai filmgyártás még nem heverte ki a háború sokkját, míg a háború alatt fellépő filmhiányt pótlandó akár évi 40 film is készült Magyarországon, az 1940-es évek második felében csupán 3–5. Mindez eltörpült a mintegy 200 új filmbemutató mellett.


Az egykori Capitol mozi a Keleti pályaudvar mellett 1955-ben. Forrás: Fortepan.hu

Természetesen az is koalíción belüli – elsősorban a kommunista és a szociáldemokrata pártok közötti – viták tárgya volt, hogy milyen alapra helyezzék a háború utáni Magyarországon a filmgyártást. 1948-ban a nyitott kérdések megszűntek. Augusztus 19-ével a koalíciós pártok filmvállalatainak jogutódjaként létrejött a Mozgóképüzemi Nemzeti Vállalat, a MOPEX pedig, amellyel a MOKÉP nem is akart megegyezni, kénytelen volt kivonulni az országból. A mozik kínálata 1948 őszétől fogva rendkívüli mértékben beszűkült. A zsdanovi kultúrpolitika jegyében szigorúan felügyelték a filmexportot, itt is érvényesült a reakciós és haladó kultúra ellentétének doktrínája. Bár ez utóbbi elvben pont ellentmondott a merev Kelet és Nyugat közötti törésvonalnak, gyakorlatilag mégis nagyban azt érvényesítette, mivel Keletről folyt a reakciósnak minősített kultúra teljes kiszorítása, a nyugati kultúrának viszont egy nagyon vékony szeletét, lényegében a klasszikusokat, illetve a kommunista elkötelezettségű művészeket fogadta csak be. Mindez az igen tőkeigényes filmiparban még szűkebbre zárta a kapukat – olyannyira, hogy 1949 után csak elvétve mutattak be nyugati filmeket, leginkább az olasz neorealizmus egy-egy alkotása kapott menlevelet. Az utolsó igazán hollywoodi filmet, az Egy férj fellázad című vígjátékot 1949 késő őszén mutatták be, innentől Hollywood, avagy az „amerikai filmimperializmus” csak szitokszóként szerepelt a magyar nyilvánosságban. Barcs Sándor, az MTI vezérigazgatója és az MLSZ elnöke „saját egészségét kockáztatta”, hogy beszámolhasson arról, milyen elfajzott dolgokkal mérgezi Hollywood az európai ifjúságot. „Hányhatnékom volt, fájt a fejem és tudtam, hogy csak altatóval fogok tudni elaludni” – írta, miután a helsinki olimpiára kiutazó delegáció tagjaként beült a Bio-Bio mozi éjszakai vetítésére a finn „jampecek” közé, hogy megnézze Cy Enfield The Sound of Fury című filmjét. A bűnözők közé keveredő szegény sorsú munkás története valóban elképzelhetetlen lett volna a magyar filmvásznon még az 1953-at követő évtizedben is – de a hollywoodi filmek, köztük a puszta látványra épülő megaprodukciók – már 1957 végétől visszatértek a mozikba.

Sztálin halálának évében a hazai filmforgalmazás mindössze 74 filmet mutatott be a magyar közönségnek, ami a gördülékeny műsorellátáshoz szükségesnek nagyjából a fele volt. A 74 filmből 15 volt magyar, 50 szocialista és mindössze 9 nyugati – négy olasz, két francia, két angol és egy osztrák film. A következő években a kínzó filmhiány enyhült – 1954-ben 91, 1955-ben 112 új filmet vetítettek. A desztalinizáció „átfutási ideje”, tekintetbe véve a filmvásárlás, -feliratozás és szinkronizálás időigényét is, egy év volt: nemcsak a filmek száma ugrott meg 1954-re, de a nyugati filmek száma és aránya is. Mindkét évben 29-29 film érkezett tőkés relációból, azaz az összes film negyede-harmada, amelynek gerincét az olasz és francia filmek tették ki. A nyugati filmmel szembeni alapvetően elutasító hozzáállás azonban nem foszlott szerte. „A többit vagy eszelős szadizmus, őrjöngő brutalitás, vagy érzékkorbácsoló erotika vagy édeskés, hamisan érzelgős giccs, vagy az izgalmas-borzalmat hajszoló bűnügyi story, vagy többé-kevésbé álcázott haladásellenes politikai szándék, vagy – és ez leginkább a nagy amerikai cinemascope filmekre vonatkozik – remekül rendezett tömegjelenetek, színpompás látványosságban bővelkedő, de hallatlanul bárgyú »mese« jellemzi.” Ám a műsor színesítése érdekében kiválasztották azt az évi két és fél tucat filmet a két és félezerből, ami még elfogadható ideológiai engedménynek tűnt.

Az 1956. évi filmkínálat

1956-ra, az SZKP nevezetes XX. kongresszusának idejére tehát már rögzültek az új arányok: szélesedett a magyar – és a szovjet blokk országaiban működő – mozik filmkínálata, a neorealista életképek, az olasz opera- és osztrák operettfilmek mellett feltűntek a francia kalandfilmek és nyugati vígjátékok. Mindeközben a kelet-európai filmgyártás is kereste annak az útját, hogyan vigyen filmre szocialista tartalmú mondanivalót a korábbi pátoszos stílus, a hamisan csengő hangú pozitív hősök nélkül. Ezzel együtt számokban a forradalom éve visszaesést jelentett, ami természetesen az október végétől hosszú hetekig elmaradó új bemutatók kieséséből adódott. Az utolsó negyedévben mindössze 12 bemutatóra került sor, míg a korábbiakban átlagban 29-re.


A Mátra mozi a forradalom idején. Forrás: Fortepan.hu

Ennek ellenére 1956 filmes arányai nem különböztek érdemben a két évvel korábbiaktól. Ugyanúgy a filmek valamivel több mint kétharmada készült Keleten és 31-32 százaléka Nyugaton. A magyar filmek száma visszaesett, mindössze kilenc magyar filmbemutatóra került sor, de ugyanennyivel nőtt a szocialista táborban készült filmek száma. Az év szenzációja Fábri Zoltán filmje, a Körhinta volt, amely a magyar filmgyártást képviselte Cannes-ban. Bár díjat nem kapott, kivívta a nemzetközi filmszakma elismerését annak ellenére, hogy a szerelmi dráma keretét a termelőszövetkezeti boldogulás nagy kérdése adta. Úgynevezett „mai témát” csak egy további film pedzegetett, az Ünnepi vacsora, amelyben egy Kossuth-díjas mérnök és felesége családja közt törnek felszínre a múlt – a polgári világ és a munkásság – 1945 után is tovább hurcolt ellentétei. Az élet hídja is a közelmúlttal foglalkozott, „felszabadulási film”, vagyis 1945 tizedik évfordulójára készült. A fajsúlyos filmek közé tartozott a Szakadék, amely a másik nagy filmfesztiválon, Karlovy Varyban képviselte Magyarországot. A Darvas József 1942-es drámája alapján készült mű az 1945 előtti magyar falu belső társadalmi ellentéteit boncolja, a Körhintához hasonlóan egy szerelmi történet köré épülve. A fennmaradó magyar filmek – azaz több mint felük – már a könnyed műfajhoz tartoztak. A Kati és a vadmacska lényegében természetfilm arról, hogyan talál vissza a zempléni vadonba egy házimacskák közt nevelkedő vadmacska. Mamcserov Frigyes Karinthy klasszikusát (Tanár úr kérem…) filmesítette meg. Mind a Gábor diák török korba helyezett romantikus operameséje, mind a Dollárpapa című vígjáték gazdag amerikai nagybácsival hitegető szerelmi története már az 1930-as évek magyar filmjeit idézte. Ez utóbbi vonalat a Hyppolit a lakáj felújításának november közepi bemutatója tetőzte be már a forradalom leverése után.

1956-ban is a szovjet film volt a leggyakoribb a mozik műsorán. A Szovexportfilmtől átvett 26 film átlagos mennyiségnek számított: 1955-ben ugyan 31 szovjet filmet mutattak be, de 1954-ben szintén csak 26-ot. Ezek a számok egyben azt is jelentették, hogy míg minden 13.-15. francia vagy olasz film jutott csak el a magyar nézőkhöz, a Szovjetunióban gyártott filmeknek több mint a fele. Márpedig ez nemcsak a magyarok körében erős szovjetellenesség miatt jelentett kihívást. A szovjet filmeket a tömegek nemcsak a lefojtott – nyíltan legfeljebb sporteseményeken, mint például az 1954. augusztusi főiskolás világbajnokságon felszínre törő – szovjetellenesség miatt utasították el, hanem azért is, mert a közönség a mozikban elsősorban szórakozni szeretett volna. Az 1953 utáni műsorpolitika már belenyugodott ebbe és igyekezett figyelembe venni ezt az igényt, ám az izgalmat, a nevetést és a habkönnyű filmeket ekkor sem ontották a szovjet blokk filmgyárai, bár igyekeztek szélesíteni a műfaji választékot. Már új szakaszt jelölt Kalatazov 1954-es vígjátéka, a Luxustutajon, amelyben három professzor egy tutajon hömpölyög le a Volgán, és miközben felfedezik azt a hétköznapi vidéki világot, amelyet a sztálini évtizedek Moszkvájából évtizedek óta nem láttak. Mulatságos kalandjaik sora nyilvánvalóvá tette, hogy immár az akadémikus is nevetségessé válhat. A vígjátékok, ifjúsági filmek kérdései évtizedes vitatémát nyújtottak, megjelentek az első szocialista bűnügyi filmek és a revük, de a kalandot, izgalmat, romantikát, nevetést és zenét 1953 és 1956 között elsősorban Franciaországból, Olaszországból, Ausztriából és az NSZK-ból importálták.

A 26 szovjet film között megtaláljuk a korábbi éveket idéző nagy életrajzi filmeket, mint a Lomonoszov, a társadalmi drámákat és a klasszikusok megfilmesítéseit. Utóbbiak közül kiemelkedett a Borisz Godunov című operafilm, illetve az Othello, amelyért Cannes-ban Szergej Jutkevics megkapta a legjobb rendezés díját. Ám az SZKP XX. kongresszusának szellemét – noha még Hruscsov titkos beszéde előtt készült – a Rumjancev-ügy fejezte ki legteljesebben. Maga a műfaj is újszerű volt a Szovjetunióban, hiszen a korábban „megvetett” bűnügyi történetről van szó. A film azt a sztálini időszakban még elképzelhetetlen tényt ábrázolta, hogy a „szovjet embertípus” nincs kész, a szovjet vállalatokban törvénytelen üzelmek, csempészet, feketézés folyhatnak. Sőt a szovjet rendőrség – legalábbis először – megelégedhet az ügy gyors lezárásával, ahelyett hogy alaposan kivizsgálná a megtévesztett sofőr ügyét – amelyre a film végén mégis fény derül.


Szovjet filmünnep a Corvin moziban 1956 tavaszán. Forrás: Bfl.archivportal.hu

A több mint 30 keleti film közül a csehszlovák és a keletnémet filmek szerepeltek a legnagyobb számban a magyar mozikban: északi szomszédunk 9, az NDK 7 filmjét vettük át, míg a harmadik legnagyobb kontingens Jugoszláviából érkezett. A sztálini években a „titóista” jugoszláv film legalább annyira ki volt átkozva a magyar mozikból, mint a „hollywoodi imperializmus” – így hosszú szünet után először 1955-ben láthattak jugoszláv filmeket a magyar nézők, majd a korábbi évek kiesését pótlandó 1956-ban rögtön hatot. Sajátos módon az 1950-es évek közepén felívelő lengyel film csak kevéssé jutott el Magyarországra, bár ennek csak a magyar forradalom leverése után kialakult helyzetben volt kézzelfogható politikai háttere, a román filmek közül pedig mindössze egyet szerzett be az 1956-ban megalakuló Hungarofilm. A megváltozott hozzáállást jelezte, hogy a magyar filmszervek már korántsem gondolták azt, hogy bármely szovjet vagy szocialista film a magyar közönség elé vihető. A MOKÉP például 1956 júniusában 8 filmről jelentette ki, hogy hiába fogadta el mindet a Filmátvételi Bizottság, azokat nem érdemes, vagy legfeljebb egy részüket és csak matinéműsorként lehet vetíteni.

A nyugati filmek közt továbbra is a két legrégibb és legtöbbre tartott filmkultúrájú ország alkotásai vezettek, 10 olasz és 10 francia filmet mutattak be. Bizonyos szempontból meglepő, hogy harmadik helyen a „bonni imperializmus”, az „újjáéledő német militarizmus” filmipara állt – ám az NSZK filmterméséből nem volt lehetetlen három még épp elfogadható, apolitikus vagy enyhén társadalomkritikus filmet találni. Az 1950-es évek második feléig csak csekély számban kerültek angol filmek a magyar közönség elé, 1953 és 1956 közt évi kettő-három. Az év legnagyobb filmsikere a Stendhal regényéből készült kétrészes Vörös és fekete volt, de a nagy szenzációk közé tartozott a szintén francia táncos-színpompás Ali baba és az angol vígjátékok sorát Magyarországon megnyitó Az egymillió fontos bankjegy is. Az év nagy filmes eseménye volt a júniusi francia filmhét – az első nyugati partnerrel lebonyolított ilyen rendezvény 1948 után –, amelyre filmproducerekből és színészekből álló delegáció érkezett Párizsból Jacques Flaud, a francia filmügyek állami főfelelősének vezetésével. A küldöttségből természetesen a két sztár, Micheline Presle és Nicole Courcel személye kapta a legnagyobb figyelmet.

1956-ban – nem hivatalosan – az amerikai film is visszatért a magyar mozikba. Igaz, a júniusban bemutatott A kis szökevény című film nem Hollywoodot képviselte. Egy félelmében otthonról elmenekülő kisfiú a Coney Island-i vidámparkban költi el néhány dollárját és szerez továbbiakat, hogy végigszórakozza a napot, majd másnap hajnalban értesítik bátyját, és hazakerül. Ez a film volt a dokumentumfilmes eszközökkel dolgozó, a hétköznapok Amerikáját megmutatni törekvő New York-i iskola első egész estésnek mondható alkotása. Igaz, a hivatalos Hollywood sem volt már olyan messze a visszatéréstől. 1956 októberében, szűk két héttel a forradalom kitörése előtt a hollywoodi nagymogul, Eric Johnston vezetésével amerikai filmküldöttség járt Magyarországon. A tárgyalások eredményesek voltak, és már csak írásba kellett volna foglalni a nagy amerikai gyártókat összefogó szervezet és a Népművelési Minisztérium közti megállapodást, de a forradalom közbeszólt. Igaz, csak 1957 decemberéig tolta ki Hollywood bevonulását.


A szétlőtt Corvin mozi a forradalom után. Forrás: Fortepan.hu

Mozik a forradalom után

A forradalom a mozik világát is megrázta. A forradalom alatt elmaradtak a vetítések, a harcokat követően több mozit is helyre kellett állítani, a Corvin mozi pedig kifejezetten a forradalmi ellenállás egyik gócpontja volt. Hónapokig érvényben maradt a moziba járást is ellehetetlenítő kijárási tilalom, ezen felül még decemberben is akut volt a szénhiány és rendszeresen fordultak elő áramszünetek. A hazai filmgyártás és filmbeszerzés hónapokra leállt, ami komoly filmhiányt idézett elő, a gyors pótlást pedig az ország devizahelyzete sem tette lehetővé. Igaz, nemcsak a mozik szüneteltek hetekig, de az iskolák, postahivatalok is, és a tömegközlekedés helyreállítása sem ment azonnal. Az 1956-os labdarúgó bajnokságot befejezettnek nyilvánították, a nemzetközi túrák miatt elmaradt mérkőzéseket nem pótolták, bajnokot nem avattak.

A Népszabadság november 25-én, vasárnap számolt be arról, hogy Szolnokon előző nap már újra megnyitottak a mozik. November 30-ával országosan is megszűnt a szesztilalom, és az előző napi Népszabadság újra közölte a fővárosi mozik műsorát, de – mivel a kijárási tilalom továbbra is érvényben maradt – a mozik csak 11 és 16 óra között játszhattak, így a 34 felsorolt mozi mindegyike csupán egy-egy filmet kínált. Ezen felül a filmhiányt az év korábbi részében, sőt az előző években bemutatott filmekkel igyekeztek orvosolni, mivel ezek – általában öt évre lekötött – forgalmazási joga még élt. „A közönség lelki nyugalmát filmekkel is igyekeztünk helyreállítani” – fogalmazott a Filmfőigazgatóság 1957. júliusi jelentése, ami annyit tesz, hogy a direkt nevelő célzatú társadalmi drámák lekerültek a műsorról.


A szétlőtt Vörös Csillag mozi. Forrás: Fortepan.hu

November végén a budapesti mozik a következő műsorral nyitottak. A 22 film közül 17 nyugati volt: Holnap már késő (olasz), Három asszony (francia), A bagdadi tolvaj (angol), Trubadúr (olasz), Királylány a feleségem (francia), Emberek fehérben (francia), Örökség a ketrecben (nyugatnémet), Verdi (olasz), Holnap már késő (olasz), Csavargó (indiai), Egymillió fontos bankjegy (angol), Bécsi komédiások (osztrák), Papa, mama, feleségem meg én (francia), Halálugrás (nyugatnémet), És megfordul a szél (osztrák), Sötét csillag (nyugatnémet), Az ördög szépsége (francia). A fennmaradó öt film – Állami áruház, Liliomfi, Gábor diák, Janika, Rákóczi hadnagya – pedig régebbi magyar. Egy héttel később már több mint 50 film szerepelt a fővárosi mozik kínálatában, köztük továbbra is a nyugati filmek voltak túlnyomó többségben, de már feltűnt köztük néhány NDK és csehszlovák film is.

Később az utóbbiak aránya enyhén nőtt, de még januárban is elsősorban nyugati, másodsorban régebbi magyar filmeket lehetett látni a kijárási tilalom miatti matiné-előadásokon, ezt kevésbé fajsúlyos csehszlovák és NDK filmek egészítették ki. A Filmfőigazgatóság ugyanis áttekintette a rendelkezésre álló filmállományt, és kijelölte, hogy a mozik mely filmeket vetíthetik a korábbiak közül az adott helyzetben. Ezen a rostán 29 magyar, 33 szocialista és 107 nyugati film jutott át. Bár amerikai filmeket ekkor sem lehetett látni – hiszen már a legutolsók licensze is rég lejárt – Hollywood legalább a sajtóba „visszaküzdötte magát”. 1957 tavaszáig is eltartott, mire a kádári sajtóirányításnak tartalmilag is sikerült rendet csinálni a szerkesztőségekben. Addig a magyar újságok visszatértek a negyvenes évek második felében még dívó sztárhírekhez és portrékhoz. A Magyar Ifjúság többek közt bemutatta azt a Marilyn Monroe-t is, akit filmen (Kallódó emberek) csak az 1960-as évek elején lehetett először látni.

Ami viszont hónapokig teljesen eltűnt a mozikból, az a szovjet film volt, mivel a pártvezetés is érzékelte, hogy az élesen szovjetellenes hangulatban nemcsak, hogy kínosan üres nézőterek előtt kéne játszani azokat, de akár fel is szíthatná a tüzet bemutatásuk. Így szovjet filmek forgalmazását csak 1957 februárjában, óvatosan adagolva indították újra, azzal a céllal, hogy 1957 középére elérjék a korábbi évekre jellemző látogatottsági arányokat.

Takács Róbert

Ezt olvastad?

2017. június 20-án került sor a Történész Sörest utolsó, évadzáró előadására a Klisé Bárban, melynek témája a Francia Idegenlégióban szolgált