Főúri asszonyok a kora újkori társasági életben

Minden korszaknak megvoltak a sajátos szórakozási lehetőségei, míg a középkorban a királyi udvar köré csoportosult a főnemesség, addig a 19. században már a városoké volt a főszerep, a különböző kikapcsolódási formákat pedig már nemcsak a főnemesek, de a polgárok is élvezhették. De hogyan töltötték a kora újkori Magyarországon a szabadidejüket a főurak, és hogyan kapcsolódtak be a társasági életbe a főúri asszonyok?

A török hódítást követően, miután a nyugati és keleti Magyar Királyság között rendeződött a politikai helyzet, két új udvari központ jött létre: az identitásában magyar, erdélyi fejedelmi udvar és a Habsburg uralkodók királyi udvara, amely nyelvében és kultúrájában idegen volt. Míg a középkori magyar királyságban a főnemesség a királyi udvar köré tömörült az udvari és a politikai karrier reményében, addig a 16–17. századi Magyarországon – művelődéstörténeti szempontból –a királyi udvarról a vidéki főúri udvarokra helyeződött át a hangsúly. A magyar nemesség pedig főként olyan alkalmakkor képviseltette magát a királyi udvarban, mint az udvari farsang, a királykoronázás vagy az országgyűlés, így a társasági élet ezeken az eseményeken kívül főként a vidéki főúri udvarokban alakult ki. Ezek az udvarok ugyanakkor messze voltak egymástól, így minden családi eseményt vagy látogatást, amely a társasági életnek lehetőséget adott, hosszas levelezés előzött meg. De hogyan is néztek ki a kora újkori főúri udvarok, és ebben miként reprezentáltatták magukat a nők?

Az udvar nemcsak közösségként, intézményként működött, de ugyanúgy reprezentációs értékkel bírt, valamint színtere volt a politikai, diplomáciai küzdelmeknek és a társasági életnek is. A 17. századi főúri udvarokat meghatározott tárgyi környezet és főleg megszervezett társadalom jellemezte. Ebben az időszakban a főúri udvarok követték az előző évszázadok hagyományait, így ellátták a birtoktestek igazgatását, de ugyanúgy a tudományok és a művészetek gyűjtőhelyeként is működtek, ugyanakkor már szélesebb körű társadalomszervezési feladatokat is elláttak. Ilyen volt a nevelőfunkció is, hiszen itt tanult az udvari szolgálatra alkalmas ifjúság, így főúri udvarokban alakult ki az országos udvari társadalom, ezenkívül az udvarok hivatali központként is működtek – különösen az országbírói, érseki és báni udvarok –, valamint ennek megfelelő reprezentációval rendelkeztek.

Makovicai vár. (Forrás: rakoczimuzeum.hu)

Ebben az időszakban már nagyobb szabású udvari életről beszélhetünk, valamint jóval hangsúlyosabb volt a reprezentáció is, ezt jelzi az is, hogy a 17. század első felében a királyi Magyarország főurai kibővítették és korszerűsítették váraikat, kastélyaikat – többnyire külföldi szakembereket alkalmaztak, például Lippay György és Nádasdy Ferenc is olyan olasz mesterekkel dolgoztattak, akiket a császári udvar is alkalmazott. Díszes fogadótermeket építtettek, tágas ebédlőpalotát kényelmes feljáróval, kertre néző erkéllyel, valamint számoltak a kényelmi követelményekkel is, így igyekeztek a rideg helyiségeket lakályosabbá és jól fűthetővé tenni és biztosítani a vízellátást is – Makovicán például üvegablakos fürdőház épült. De megjelent az udvarokban a patikaház is, a desztilláló helyiség, vagyis az udvarnép egészségügyi ellátását szolgáló gyógynövénypárlatok készítésére alkalmas hely.

A főúri udvarok állandó elemei lettek a könyvtárak, a gyűjteményes könyvtárak, amelyeknek főként reprezentációs értékük volt, valamint a szintén reprezentációs értékkel bíró ősgalériák és gyűjtemények, amelyekben olyan, a családhoz is köthető régi fegyverek, levelek, valamint egyéb érdekességek is helyet kaptak, mint ritka ásványok, optikai műszerek, ezoterikus holmik.

A főúri udvarok szerves részét képezték a kertek, a kor felfogása szerint ugyanis a természet a főúri életforma szerves része volt, így nagy hangsúlyt fektettek a kertekre, amelyekbe ritka növényeket ültettek, és antik hősök, egyházi és történelmi személyek szobraival díszítették, valamint fontos szerepet kaptak a tavak és a szökőkutak is. Lippay György pozsonyi kertjében például úgy állították be a kutak vízsugarait, hogy napsütés idején szivárványon keresztül léphessen be a látogató. A munkácsi vadaskertben pedig malomszerkezettel és facsatornákkal vezették a vizet az itatókba.

Pozsony, érseki palota olasz kertje. M. Lang metszete, 1663. (Forrás: mmi.elte.hu)

A külső átalakítások mellett a 17. századra az udvar belső szerkezete is átalakult, hiszen az udvarnép létszáma felduzzadt, I. Rákóczi Ferenc udvarában 1666 és 1668 között több mint hétszáz alkalmazottat fizettek – beleértve a gyalogosokat és a lovasokat is, hiszen az udvari társadalom szerves részét alkotta a fegyveres őrség is.

A főúri udvari rendtartások többsége magyar nyelvű volt, az udvarnép feladatait pedig szigorúan megszabták, és megkövetelték az időbeosztás pontos betartását is. Az udvarok élete ebben az időszakban az órákhoz igazodott, minden főúrnak volt már órája, a főúri asszonyokat pedig órával festették le, az idő határozta meg tehát az udvarok életét. Megszabott időben keltek, megszabott időben tértek nyugovóra, megszabott időben étkeztek, de még az ételek rendje és az asztalok ellátása is megszabott volt, amit írásban rögzítettek.

Mindezeken túl a legnagyobb változás a 17. században a főúri udvarok társadalomszervező hatásában következett be, valamint megnőtt az úrnők, vagyis a főúri asszonyok szerepe, és ezzel együtt kitágult a tevékenységi körük is. Az udvarban a főúri asszonyok körül aktív értelmiségi csoport alakult ki, gyakran a főúri asszonyok irányították a gazdaságot, az ellátást, kezelték a belső konfliktusokat és orvosolták az udvari nép egészségügyi gondjait is. Külön udvartartásuk alakult ki, az udvar pedig nemcsak a nemesi fiúk, de a nemesi lányok nevelkedésének központjává vált. Lobkovicz Poppel Éva, a Zrínyi testvérek nevelőanyja a magyar kisasszonyok mellett ausztriai családok leányait is udvarába fogadta és taníttatta.

A 17. század második felében tehát némiképp átalakultak a főúri udvarok, amelyben a nőknek is hangsúlyosabb szerep jutott, többek között erre utalhat a főúri asszonyok reprezentációs tevékenysége is.

A főúri asszonyok a kulturális életben élhettek a leginkább reprezentációs tevékenységeikkel, így felléphettek mecénásként, de több főúri asszony maga is alkotó volt. Ugyanakkor rendkívül erős reprezentációs eszköz volt a főúri asszonyok névhasználata is, hiszen a név meghatározza a családot, így magában foglalja a felmenőket, az általuk lefektetett (hős)tetteket – elég csak a törökverő Zrínyiekre gondolni. A főúri asszonyokat – ha csak a nevük használatát nézzük – igen nagy becsben tartották, megbecsülésüket jelezte, hogy egész életükben a születési nevüket használták, és nem vették fel férjük vezetéknevét. Ez a névhasználat nagyon figyelemre méltó, hiszen eltérő volt a Magyar Királyságot körülvevő térséghez képest, ahol természetesnek vették, hogy a nők házasság után elhagyták saját nevüket.

A mecénási tevékenység szintén igen erős reprezentáció volt, amely sokszor családi hagyományokat követett. A nők által támogatott kötetek között a 16–17. században új műfajként jelentek meg a gyászbeszédeket, gyászverseket tartalmazó magyar nyelvű kiadványok, Báthory Zsófia több ilyen kiadvány patrónája is volt: 1659-ben még egy református prédikációskönyv támogatójaként lépett fel, majd rekatolizációját követően, 1662-ben már egy katolikus kiadvány mecénásaként jelent meg. Sok esetben nemcsak a nyomtatást, de a fordítást is egy főúri asszony parancsára és költségére, hajtották végre. A női patrónák kifejezetten a magyar nyelvű könyvek kiadásával, konkrét mű magyarra fordításával bízták meg a szerzőket. A 17. században Magyarországon a szépirodalom funkcióját betöltő kegyességi irodalom nem férfiúi kiváltság volt – és nem is feltétlenül főnemesi, hiszen több nemesi és polgári asszony is összefogott és közösen támogatott könyvkiadásokat.

Báthory Zsófia mellett Zrínyi Ilona édesanyja, Frangepán Anna Katalin is fellépett mecénásként, amikor támogatta Baltazar Milovec Két lelki kincs című munkájának kiadását. Frangepán Katalinnak 1661-ben jelent meg Putni tovaruš, vagyis Útitárs címet viselő imádságoskönyve, amely egyértelműen irodalomtörténeti jelentőséggel bír, és ezt már a 19. századi történetírók és irodalomtörténészek is felismerték.

Széchy Anna Mária szintén fellépett mecénásként, nemcsak Gyöngyösi István támogatója volt, hanem mecénása volt Gyöngyösi János Arany gyapjúból ékesített ruha című imádságos könyvének, Nádasi János több alkotásának, valamint Pázmány Péter két művének bécsi újrakiadását is ő támogatta. Széchy Mária mecénásként a legtöbb esetben nem új könyvek, hanem régi, hírneves alkotások újrakiadásánál tűnik fel, amely arra utal, hogy rendkívül olvasott lehetett, hiszen ismerte a kora nevesebb alkotásait. Széchy Mária a mecénási tevékenységen túl maga is alkotott, akárcsak Frangepán Katalin. Balassa Bálint költeményeinek kézirati példányában maradt fent három vers, amelyet valószínűleg Széchy Mária írhatott – ezeknek a szövege elveszett, az alkotásokra csupán utalnak –, Frangepán Katalinnak azonban több verse is fennmaradt énekeskönyvében.

Frangepán Anna Katalin imádságos könyve, a Putni Tovaruš. (Forrás: en.wikipedia.org)

A könyvkiadás mellett jelentős reprezentációs tér volt a főúri asszonyok számára az uradalmat érintő gazdasági ügyek irányítása, a kiházasítás, a leányok neveltetése, sőt még a halotti beszédek is, ugyanakkor a képzőművészetben is reprezentálták magukat, hiszen ebben az időszakban vált rendszeressé, hogy a család nőtagjait is megörökítsék. A 17. században a festészetben szintén egy szemléletváltás ment végbe, hiszen a női portrékról eltűnt a nyugat-európai viselet, és a főúri asszonyokat jellegzetes magyar nemesi öltözetben jelenítették meg – nem a divatban történt változás, hiszen a hozományjegyzékekből tudni, hogy a ruhatárakban továbbra is megtalálhatók voltak a nyugati ízlésű öltözetek. Tehát mind a főúri udvarokat tekintve, mind a reprezentációban egyfajta változás ment végbe, amelyben hangsúlyosabb szerep jutott a főúri asszonyoknak is, akik a társasági életbe is ugyanolyan intenzitással kapcsolódtak be, mint a férfiak.

Arra, hogyan mulatta az időt a főnemesség a kora újkorban, a levelezések mellett kiváló forrást adnak a naplók, visszaemlékezések. A korszakban több főúr is vezetett naplót, vagy írt visszaemlékezést, így többek között Bethlen Miklós, Rákóczi László vagy Thököly Imre naplója is fennmaradt, amelyek kiváló forrásanyagként szolgálnak. Míg azonban Bethlen Miklósnál egy visszaemlékezésről beszélhetünk, addig Rákóczi László és Thököly Imre napokra lebontva számolt be élete eseményeiről, amelyekből így kiderül az is, hogyan kapcsolódtak ki a 17. századi arisztokrata főurak és főúri asszonyok.

Ahogy korábban már említettem, ebben az időszakban a hangsúly művelődéstörténeti szempontból a királyi udvarról a főúri udvarokra helyeződött át, ugyanakkor ezek a főúri udvarok egymástól messze terültek el, így az aktív társasági életre olyan alkalmi rendezvények adtak lehetőséget, mint az esküvők, az eljegyzések, a keresztelők vagy a temetések. A királyi udvarban pedig az udvari farsang, a koronázási ünnepség vagy az országgyűlés.

Ilyen alkalmi rendezvény volt a Pozsonyban megrendezett 1655. évi országgyűlés, amelyen Rákóczi László, Sáros vármegye főispánja is részt vett. Rákóczi László a hivatalos eseményeken kívül élénken tudósított a mindennapi életről és arról, hogyan töltötték az idejüket a meghívottak.

Pozsonyba 1655. február 20-án indultak el, út közben pedig több helyen is megálltak vendégeskedni feleségével, mire március 11-én megérkeztek. Megálltak többek között Újfalun, Szalókon, Nemessányon és Sterbán is. A csaknem négy hónap alatt, amíg Pozsonyban tartózkodtak, nemcsak Rákóczi László, de felesége is aktív társasági életet élt, sőt sok esetben nem is együtt tettek eleget a látogatásoknak.

Pozsony, 1655. (Forrás: arcanum.hu)

Sokszor mentek közösen mulatni, erről írt április 17-én is:

“[…] Mentem ki az Atyámfiával együtt hintón a mezőre mulatni […]”, ahogyan április 19-én is és április 21-én is: […] Mentem ki mulatni az Atyámfiával együtt hintón a mezőre.”

Bár azt nem tudni, a mezőn való mulatás alatt mit érthetett pontosan Rákóczi László, valószínűleg több arisztokrata család itt gyűlt össze, és különböző módokon ütötték el az időt. Egy alkalommal például azt írta:

„[…] Ebéd után kimenvén a mezőre mulatni, Illésházy György, Balassa Imre és Barkóczy László uramékkal, lovakat futtattunk, és az én lovam az ő kegyelmék lovait lefutotta.” (Rákóczi László naplója, 117.)

A lófuttatás mellett sok időt töltöttek a Duna-parton is, ahol fürödtek, ebédeltek vagy vacsoráztak, így volt ez június 13-án is:

„[…] az Atyámfia is az Batthyány kisasszonnyal megegyezvén, Csáky Ferencné asszonyommal együtt mentünk a kauklerhez, onnét ismét mentünk ki a Duna mellé az malmokhoz; Vittem ki oda az étket vacsorára, és vacsoráltunk mind együtt[…]”, és június 19-én is amikor „[…] Mentünk ki ebéd után malmok mellé az Duna-partra sétálni.” (Rákóczi László naplója, 137., 139.)

Nemcsak a Duna mellett töltöttek sok időt, és a jó idő alkalmával fürödtek, de a korszakban egyébként is nagy divatja volt a fürdőbe járásnak, amely szintén jelentős társadalmi színtér volt. Rákóczi László és felesége is sokat járt fürdőzni, még megérkezésük előtt is ellátogattak egybe: „[…] magunk penig az urak az Atyámfiával mentünk firdeni az bajmóci hévízbe, s innen vacsorára szekereink után”, és hazatértük után is fürdőztek egyet: „[…] az Atyámfiával együtt, egynéhány magammal mentem az stubnyai hévízbe […].” (Rákóczi László naplója, 104., 146.) Sok esetben gyógyulás céljából is a fürdőket keresték, így tett Rákóczi László felesége is:

Az doctor tanácsából firdett ismét meg az Atyámfia.” (Rákóczi László naplója, 158.)

Az országgyűlés időszaka alatt is a vendégeskedés adta a társasági élet alapját a fentieken túl. Rákóczi László naplójából kitűnik, hogy sok esetben feleségével együtt tettek látogatást egy másik főúri családnál, vagy éppen ők maguk láttak vendégül egy családot. Az előbbire példa május 16-a is, amikor Rákóczi László és felesége Nádasdy Ferencet és családját látogatta meg, majd együtt ellátogattak Seibersdorfba is:

„[…] Azután mentünk ki az városba, és nézegettük azt a cápolnát, melyet Nádasdy uram maga építetett, azután néztük azt is, amikor az városbeliek pünküsdi királyt vittenek, kiknek cselekedetek mulatságos volt. Öttünk ebédet ezen Seibersdorfon, ebéd után a kertbe mentünk sétálni, és ugyanaz kertbe öttünk vacsorát is, s azután bocsátottunk fel sokféle tüzes szerszámokat.” (Rákóczi László naplója, 124.)

Seibersdorf (Alsó-Ausztria) kastély, Nádasdy Ferenc rezidenciája 1650 és 1660 között. (Forrás: nadasdy.barokkudvar.hu)

Másnap Ebenfurthba látogattak, ahol közösen megtekintették a várat és a hozzá tartozó kertet is: „[…] innen kimenvén, a vadaskertbe, onnét ismét más kertbe mentünk, az holott háromszáz eleven fácánokat tartottak […].” (Rákóczi László naplója, 124.) De sokszor külön tettek eleget a meghívásoknak, mint március 27-én, amikor „[…] az Atyámfia ment palatinusné asszonyomhoz. Én magam penig tértem bé egy boltba, nézegettem gyertyavilágnál holmi marhákat ottan, az hová az Atyámfia is élérkezvén, vásároltunk is.” (Rákóczi László naplója, 110.) Rákóczi László felesége ott tartózkodásuk alatt többször meglátogatta Nádasdynét, Széchy Máriát, és a spanyol király követének feleségénél is többször járt. Sok esetbe tehát a házaspár – a nők és a férfiak – külön mulatták az időt, az ebédeken, a vacsorákon, a mulatozáson, a sétákon és a fürdőzéseken kívül egy-egy ilyen látogatás alkalmával szerencsejátékkal ütötték el az időt. Így volt ez június 15-én is:

„[…] Ebéd után mentem Zrínyi urammal palatinus uramhoz; Zrínyi urammal innét megindulván, találtam az Atyámfiát a cédulás-kockásnál, és hozzátérvén odamentem, de ott nem mulattam, hanem mentem által a Dunán Zrínyi Miklós urammal; hajókáztunk s lőttem puskával madarat […].” (Rákóczi László naplója, 138.)

A szerencsejátékban tehát nemcsak a férfiak, de a nők is részt vettek, erről számol be Bethlen Miklós is önéletírásában, amikor arról ír:

„[…] Zrínyi Péterné hív egyszer kártyázni, hogy véle, leányával, fiával, és a páterrel játszódjunk, én mondám: nékem fogadásom, soha pénzben nem játszom, mondá: fogadásom bántása nélkül való játékot tud ő. Egy zsacskó veres rézpénzt hozata elé, mindenikünknek egy-egy marokkal ada, sokat játszánk, aztán mind nyerő, mind vesztő otthagyák s a zsacskóba visszatölték.[…].” (Bethlen Miklós önéletírása, I. kötet, 213.)

Kikapcsolódási forma volt ebben az időszakban a vadászat is, a legtöbb főúr napi rendszerességgel vadászott, erről ad számot Rákóczi László naplója is, sőt Thököly Imréé is, aki még száműzetése alatt is sokat járt vadászni, annak ellenére, hogy ebben az időszakban már nehezen járt a köszvénye miatt, és orvosi ellátásra szorult. Így volt ez 1693. május 22-én is, amikor is azt írja:

Idején reggel együtt az francziai úrral, és doctorral ki mentem vadászni, ebid tájban visszajüvin, felesígem Ilona szenti napjához képest feleségem házába volt az francziákkal, és egyéb urakkal ebídem, kik jóllakván, azután tánczoltak is […]”. (Késmárki Thököly Imre naplója 1693. 1694. évekből, 93.)

Esterházy Anna Julianna magyar viseletű portréja, 1656. (Forrás: en.wikipedia.org)

Hogy a vadászatokon milyen gyakran vettek részt a főúri asszonyok, nehéz pontosan megmondani, ugyanakkor Thököly Imre naplójából tudni, hogy egy-egy vadászatra felesége, Zrínyi Ilona is elkísérte. Rákóczi Erzsébetről pedig ismert, hogy nagyon szeretett lovagolni – ahogyan Széchy Mária is –, és vadászni is, sőt: feltehetőleg ő maga is alapított egy saját vadásztársaságot.

A vadászatok, ebédek, vacsorák, Duna-parti mulatságok mellett lóversennyel, céllövészettel, szerencsejátékkal – a korszakban népszerű céduláskockával –, vásári komédiák előadásaival, vásárlással és nézelődéssel ütötték el az időt a 17. századi főnemesek, ha bizonyos alkalmakkor, mint az országgyűlés, a városban tartózkodtak. Emellett a főúri udvarok vidéki berendezkedése miatt, a nagyobb társasági eseményeknek főként a gyakori fürdőzések, valamint az olyan családi események adtak alkalmat, mint az eljegyzések, az esküvők, a keresztelők és a temetések, de gyakran látták egymást vendégül minden indok nélkül is ebédre vagy vacsorára. A levelezésekből, a visszaemlékezésekből és a naplóbejegyzésekből kitűnik: a nők ugyanolyan intenzitással vettek részt a társasági életben, mint a férfiak.

Fischer Viktória

Felhasznált források és irodalom:

Bethlen Miklós önéletírása. I–II. S. a. r. V. Windisch Éva. Szépirodalmi Kiadó. Budapest, 1955.

Késmárki Thököly Imre naplója 1693. 1694. évekből. Az eredeti kéziratból közli: Nagy Iván. Magyar Tudományos Akadémia. Pest, 1863.

Rákóczi László naplója. A naplót feltárta, közzéteszi és a jegyzeteket írta: Horn Ildikó. Szaklektorálta és az utószót írta: R. Várkonyi Ágnes. Magvető Könyvkiadó. Budapest, 1990.

 

Acsády Ignác: Széchy Mária (1610-1679). Franklin-Társulat Könyvnyomdája. Budapest, 1885. (In.: https://mek.oszk.hu/05700/05776/html/05.htm#footnote-128)

Bubryák Orsolya: Egy 17. századi nemesasszony inventáriumai: adatok Rákóczi Erzsébet tárházához. In: Művészettörténeti értesítő, 1-2. sz. 2005/54. 41–71.

Buzási Enikő: Portrék, festők, mecénások. A portré történetéhez a 16–17. századi Magyar Királyságban. In: Mikó Árpád – Verő Mária – Jávor Anna (szerk.): Mátyás király öröksége, Késő reneszánsz művészet Magyarországon (16–17. század). A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai, 2. kötet. 2008/4. 25–53.

Lőkös István: „Zriniana” – csáktornyai „triptichon”. In: Hitel, 2007/6. 115–119.

Lőkös István: Tetszhalál után: Zrínyi Péterné Frangepán Katalin a kaj-horváth irodalomban. In: Napút, 2012/9. 99–107.

Pesti Brigitta: Nők szerepe és jelentősége a 17. századi könyvkiadás mecenatúrájában. In: Sipos Balázs – Krász Lilla (szerk.): A női kommunikáció kultúrtörténete. Tanulmányok. Napvilág Kiadó. Budapest, 2019. 138–156.

Péter Katalin: Az asszony neve. Arisztokrata névhasználat a 16–17. századi Magyarországon. Történelmi Szemle, 2010/2. 151–187.

R. Várkonyi Ágnes: Tradíció és innováció a kora újkori Közép-Európa udvari kultúrájában. In: G. Etényi Nóra – Horn Ildikó (szerk.): Idővel paloták… Magyar udvari kultúra a 16-17. században. Balassa Kiadó. Budapest, 2005. 60–113.

Várkonyi Gábor: Arisztokrata társasági élet a kora újkori Magyarországon. In: G. Etényi Nóra – Horn Ildikó (szerk.): Idővel paloták… Magyar udvari kultúra a 16-17. században. Balassa Kiadó. Budapest, 2005. 415–432.

Ezt olvastad?

Guitman Barnabás történész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) Történettudományi Intézetének adjunktusa, a Magyar Tudományos Akadémia köztestületének, a Lendület Hosszú