Franciaország második világháborús történetének kutatója – Interjú Bene Krisztiánnal

Bene Krisztián a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Francia Tanszékének vezetője, a Magyar Hadtudományi Társaság Dél-Dunántúli Tagozatának elnöke, a Modernkori Oroszország és Szovjetunió Kutatócsoport (MOSZT) alelnöke. Kutatásainak homlokterében Franciaország második világháborús történelme áll, rendszeresen publikál a témában mind magyarul, mind pedig franciául. Legújabb kötete, amely A Szabad Francia Erők (1940–1943) címet viseli, a napokban jelenik meg. Kutatói-oktatói és tudományszervező tevékenységéről Czeferner Dóra beszélgetett vele.

Még ma is sokan meglepődve néznek azokra, akik a francia tanulásába fognak. Te ezzel kezdted idegen nyelvi tanulmányaidat? A nyelv szeretete generálta a történelem iránti érdeklődést vagy esetleg ez éppen fordítva volt?

Igazság szerint az élet hozta így. Szerencsésnek tartom magam, hiszen talán az egész Dél-Dunántúl egyetlen francia tagozatos általános iskolájában kezdtem a tanulmányaimat. Ez Pécsett a Köztársaság téri Általános Iskola, melynek specialitása akkoriban az volt, hogy valamennyi bekerülő diák az első osztálytól kezdve franciát tanult első idegen nyelvként. Ma erre már nem lenne lehetőség, hiszen az angol és a német nagy mértékben előretört. Én hétéves koromtól kezdve folyamatosan franciás közegben szocializálódtam, korán nyilvánvalóvá vált tehát, hogy a franciával felnőttként is foglalkoznom kell. A nyelvtudásom elmélyítésére a középiskolai tanulmányaim során is lehetőségem volt a pécsi Széchenyi István Gimnáziumban, a nyelv és a kultúra ekkor vált az életem egyik pillérévé. Véletlen, szerencse, sors – nevezhetjük bárminek. Egyébként egy igazi multikulturális családban nevelkedtem: édesanyám bosnyák származású, anyanyelve a horvát volt. Édesapám sváb-magyar. A család közös nyelve a magyar, gyermekként sem a horvát, sem a német felé nem tereltek. Úgy gondolták, hogy az idegen nyelv iskolai terep.

A történelem majdnem egyidős szerelem a franciával, bár az nem az iskolának köszönhető, hanem az egyéni érdeklődésnek. Amint megtanultam olvasni, elkezdtem böngészni az otthoni könyvespolcokat… Olyan típusú könyvek akadtak a kezembe, amik a történelemhez kapcsolódnak. Kalandokra, csatákra, izgalmas történetekre és hősökre voltam kíváncsi. Ha belegondolunk, egy izgalmas ifjúsági regény receptje hasonló egy jó történelemkönyvhöz: mozgalmas, érdekes dolgok történnek, hősöket és veszteseket látunk. Utóbbiakkal akkor azonosulunk leginkább, ha a magyar történelmet akarjuk közelebbről megismerni. Szerencsésnek tartom magam azért is, mert mind az általános, mind pedig a középiskolában nagyon jó történelemtanáraim voltak. Középiskolában az osztályfőnököm, Engel Mária. Humán tagozatos osztályba jártam, ahol a történelem és az egyéb humán tárgyak különleges hangsúlyt kaptak. Ekkor már nyilvánvalóvá vált, hogy a másik fontos pillér az életemben a történelem lesz.

Ennek a két szerelemnek engedtem részben a józanész rovására, amikor az egyetemi felvételi papírokat kitöltöttem. Nem a szüleim által szorgalmazott jog került az első helyre, hanem a történelem–francia. A pécsi bölcsészkaron kezdtem meg a tanulmányaimat, aminek a mai napig nagyon örülök. A szüleim pedig, bár nem értelmiségi pályán dolgoztak, nagyon fontosnak tartották, hogy a testvérem és én a tanulás által egy kicsit magasabb szintre léphessünk. Az otthoni krédó mindig úgy szólt, hogy a tanulás az első, s támogatták azt is, hogy olvassunk. Az idő őket igazolta, a bátyám irodalmár lett, s én is nagyon hálás vagyok a szüleimnek.

Tősgyökeres pécsiként magától értetődő volt számodra, hogy Pécsre felvételizel? Ebben a választásban inkább a történelem vagy a francia szak motivált? A kezdetektől tudatosan készültél a kutatói pályára?

Be kell vallanom, hogy nem voltam korán érő típus. Közel szerettem volna maradni a szülői házhoz, ami biztonságot és nyugalmat adott. 1999-ben egyébként is kevesebb információval rendelkeztünk a többi egyetemről, így a diákok leginkább saját tanáraik tanácsaira támaszkodtak.

Pécs tehát magától értetődő választásnak tűnt. A kérdés csak az volt, hogy melyik szakokat, illetve milyen sorrendben jelöljem. Az egyetemre történő bekerülésemet követően rövidesen a történelem vált számomra fontosabbá, az érdeklődésem egyértelműen ide tolódott. A hallgatók a Történettudományi Intézetben ténylegesen azt kapták, amit vártak. A nyelvszakok ebből a szempontból tartogatnak meglepetéseket, hiszen 18 évesen az ember azt hiszi, hogy ott ténylegesen az adott nyelvet fogja tanulni. Végül is nézőpont kérdése, hogy egy nyelvszak ennél sokkal többet vagy sokkal kevesebbet ad-e? Az idegen nyelv ismerete itt elvárt dolog – vagyis az oktatók evidenciának tartják, hogy a hallgatók a nyelvismeret birtokában kerülnek ide. Éppen ezért a nyelvészet (sokak mumusa) és az irodalom kerülnek előtérbe. Ezzel nincs semmi baj, de az oktatott kurzusok jelentős része a történészek számára csupán látókörbővítés. A nyelvszakokon a célország történetét bemutató kurzusok már-már könnyűnek tűnnek, történelem szakosként én is hatalmas előnyre tettem szert a csoporttársaimhoz képest. Ami egyébként különösen megfogott a francia szakban, az az volt, hogy lehetőségem nyílt egy gazdasági szaknyelvi képzést is elvégezni, amit később szakfordító diplomával egészítettem ki. Vagyis a történelem mellett alkalmazott nyelvészeti irányban indultam el. A képzésben számomra így is végig a történelem dominált, a szabadon választható blokkot is az itt meghirdetett órákkal töltöttem be, többek között Hahner Péternél, Szabó Lorándnál, Ormos Máriánál és Kiss Gergelynél.

A harmadik év végén aztán két dolgot fogalmaztam meg jó hangosan: nem fogok tanítani és nem fogok kutatni. Meggyőződésem szerint ugyanis az oktatást nem becsülte a társadalom sem erkölcsileg, sem pedig anyagilag. A kutatásból pedig ekkor még csak annyit láttam, hogy néhány ember fantasztikus világvárosokba utazva lemegy egy dohos pincébe, s ott poros, porladó papírokat forgat. Nem tűnt komoly lehetőségnek már csak azért sem, mert a történelem szakon akkoriban óriási évfolyamok tanultak. Szinte a legcsekélyebb lehetőség sem mutatkozott  arra, hogy a tehetségeket kiemeljék – persze akadt ilyen, de az én helyzetemet még földrajzi problémák is nehezítették. Ezek jobbára abból fakadtak, hogy a Történettudományi Intézet és a Francia Tanszék az egyetemi kampusz két végében kapott helyet…

Valamikor a negyedik év közepén aztán kezdtem árnyalni korábbi felelőtlen kijelentésem. A vizsgák előtt ugyanis meglepődve tapasztaltam, hogy mindenki az én jegyzeteimből tanul, a csoporttársaim tőlem kérdeztek, én magyaráztam a tételeket. Rájöttem, hogy ez egészen testhezálló feladat számomra. Meghatározóak voltak emellett Fischerné Dárdai Ágnes didaktika órái is. Tőle ugyanis azt tanultam meg, hogy a jó tanári személyiséghez három attitűd kell: felkészültség, jó kiállás, szorgalom. Úgy gondoltam, hogy háromból kettő bizonyosan megvan bennem –  a szorgalom pedig majd idővel jön. Ekkor még a közoktatásban képzeltem el a jövőmet, amire egy ideig reális esély is mutatkozott. A gyakorló tanításom során tudtam meg, hogy a Leőwey Klára Gimnáziumban megürül egy történelem–francia szakos poszt, ami praktikusan azt jelentette, hogy történelmet kellett tanítani franciául. Tanítási gyakorlatra ide jelentkeztem, egy hét után pedig rám is bízták az osztályt! A tanév végén azonban kiderült, hogy mégsem ürül meg az a hely… A diplomaátvétel előtt egy hónappal úgy éreztem, hogy teljesen hoppon maradtam, az addig biztosnak és kecsegtetőnek tűnő kezdés helyett egy sokkal bizonytalanabb jövőkép sejlett fel. Letörve üldögéltem a francia tanszék folyosóján, amikor az akkori tanszékvezetőnk, Oszetzky Éva megkérdezte, miért vagyok ilyen látványosan elkeseredve. Elbeszélgettünk, s aztán óriási meglepetésemre állást ajánlott a francia tanszéken… Annyira megdöbbentem, hogy egy hét gondolkodási időt kértem. Ezután következett egy év, amikor doktori tanulmányok nélkül kezdtem oktatni a tanszéken. Aztán az első év végén újra értékeltük a helyzetet: az természetesen nagyon jó volt, hogy 23–24 évesen különösebb gond nélkül megtartottam a francia nyelvű kurzusokat, azonban valamiféle tudományos tevékenységre is szükség volt. Ekkor visszamentem a történelem tanszékre Ormos Mária Tanárnőhöz, s a vele folytatott beszélgetés hatására beiratkoztam a történelem doktori iskolába.

A kutatói pályád kezdetétől a 19–20. századi francia történelemmel akartál foglalkozni, vagy a témaválasztásodra hatással volt Ormos Mária és az akkor még szintén Pécsett oktató Majoros István?

Imádtam az ókoros órákat, aztán a középkort is szerettem, de ahhoz, hogy ezzel behatóbban foglalkozzak, elengedhetetlen lett volna a latin nyelv ismerete. Persze a modernkor is nagyon érdekelt, s az oktatóim is inspiráltak arra, hogy a 20. századdal foglalkozzak. Olyan iránymutatást kaptam, amelyet luxus lett volna elpazarolni, eltékozolni. Bár akkor még hosszú ideig nem volt egyértelmű, hogy az általam annyira szeretett franciás vonalnak van-e létjogosultsága. Gondoljunk csak bele, hogy maga Ormos Mária is számos témába ásta bele magát a francia történelem kérdésein kívül.

Hamar megmutatkozott azonban, hogy a „franciások” között létezik egy amolyan „piaci rés” – vagyis a 20. századi francia történelemmel igen kevesen foglalkoztak. Ez még ma is tapasztalható a hazai történetírásban. Amikor már csak az volt a kérdés, hogy pontosan mi legyen a választott téma, győzött a gyerekkori érdeklődés: valami „harcolós”-at szerettem volna. Tekintve, hogy a szakdolgozatom is második világháborús hadtörténeti kérdéskörrel foglalkozott, részben ezt fejlesztettem tovább doktori disszertációvá. Eleinte számomra is kérdéses volt, hogy tudok-e újat mondani a témában, de aztán kiderült, hogy sok ezen a területen a fehér folt. Szerencsém volt ismét: az ember hajlamos azt hinni, hogy Franciaországban mindent megírtak a második világháborúról. Az azonban, hogy félig-meddig vesztes államról van szó, a történetírásra is rányomta a bélyegét, óvatosan néznek szembe ezzel az időszakkal. Én is ebbe ástam bele magam, amikor a kollaboráció történetének feltárását választottam, vagyis az egyik legsötétebbnek tűnő fejezetet. Ezt maguk a franciák sem akarják igazán feltárni… A felszínen persze léteznek politikailag korrekt feldolgozások, de nincs meg a szándék, hogy ezt a témát mélyebben kutassák. Ez kihat az aktuálpolitikára is, hiszen táptalajként szolgálhat (és szolgál is) a szélsőségeknek. Doktori kutatásomnak és az ebből készült könyvnek – ami kissé paradox módon Franciaországban előbb jelent meg, mint itthon– éppen ez az előnye. A franciák is jó néven vették ugyanis, hogy egy külföldi írta meg ezt a történetet, aki nem csúszik egyik véglet irányába sem, sőt, sokkal inkább tükröt tart eléjük.

 

Magyarként, francia témával mennyire volt nehéz beilleszkedni az ottani tudományos közegbe? Mesélnél egy kicsit a kezdetekről?

A nyelvismeret természetesen megkönnyítette a beilleszkedést a francia tudományos szférába. Persze meg kell jegyeznem, hogy a kutatás szempontjából hátrányos a helyzetem, de az eredmények kommunikációjában hatalmas előnnyel rendelkezem. A disszertációmból megjelentetett könyvet a francia történész szakma korrekt, objektív szakmunkának tartja.

A tudományos kapcsolatrendszer kiépítésében is hatalmas előny a nyelvismeret – lehetővé teszi a külföldi kutatást, konferenciarészvételt, hogy csak ezt a kettőt említsem. Számomra egyfajta áttörést jelentett, amikor kapcsolatba kerültem egy francia internetes lap szerkesztőjével, aki az oral history-val foglalkozott. Rövidesen publikációs lehetőséget is ajánlott. A cikkem pedig felkeltette az egyik szakkiadó érdeklődését. A kötetet a doktori védésemmel egy időben rendelték meg – éppen ezért először megfordult a fejemben az is, hogy valaki csak meg akar tréfálni. Ezt követően én magam kezdtem a kötet fordításába, amely két évvel a doktori védésem után, 2012-ben látott napvilágot franciául. A fordítást nagy mértékben könnyítette, hogy francia forrásokból dolgoztam. Mindezek ellenére óriási munka volt, de örülök, hogy én magam fordítottam.

Miként lehet ilyen magas színvonalon foglalkozni a történelemmel úgy, hogy egy nyelvi tanszéken oktatsz? Mennyiben jelent ez számodra előnyt, és milyen tekintetben lehet hátrányos?

A helyzetem oktatásilag és kutatásilag is érdekes, hiszen egy diszciplináris és egy nyelvi tanszék között igyekszem egyensúlyozni. Ez, amint említettem, így volt már diákként is, s most tanárként is tapasztalom az előnyeit és hátrányait egyaránt. Régebben, hallgatóként az én fejemben is afféle szürke köd volt azzal kapcsolatban, hogy pontosan mi történik egy nyelvi tanszéken. Ezekről az oktatási egységekről azonban mindenképp érdemes tudni, hogy egyszerre multidiszciplináris és interdiszciplináris tanszékek – itt pedig most nem csak a szavakkal dobálózom! Nem egy diszciplínára épülnek fel, a mi tanszékünk is egyszerre foglalkozik irodalommal, történelemmel és nyelvészettel. Minden kollégámnak megvan a saját profilja, s ezeken belül is találunk súlypontokat. Látni kell azonban azt, hogy mi nem történészeket, nyelvészeket vagy irodalmárokat képzünk. Sokkal inkább az adott ország vagy kultúra köré szerveződve próbálunk ismereteket átadni, hogy ezek összefüggő, koherens tudást adjanak a célnyelven. Innentől kezdve pedig rendkívül speciális ez a dolog: az általunk közvetített ismeretek ugyanis transzformálhatók az adott nyelvre, s véleményem szerint ez a döntő. Vagyis, ha egy műszót akarok használni, azt állíthatom, hogy ez egy sokkal inkább „alkalmazott” diszciplína, mint az elméleti tudományágak.

Persze ha a kérdést a tudományosság szempontjából közelítjük meg, akkor hátrányosabbnak tűnik az én helyzetem is: itt a legtöbb esetben ugyanis nem történik olyan szintű elmélyülés egy adott kérdéskörben, mint a Történettudományi Intézetben. Ugyanakkor egy BA képzésben tanulónak még nem is biztos, hogy túlságosan el kell mélyülnie egy-egy specifikusabb tudományos problémában, ez inkább az információgyűjtés időszaka. A hallgatóknak ugyanis sok esetben alapismeretek elsajátítására van szükségük! Ezt követően bármely tudományágba beleáshatják magukat, de a képzés elején kifejezetten hasznosnak látom, ha a hallgató több diszciplína mentén szerzi ismereteit.

A nyelvi tanszékek esetében a kulturális beágyazottságot is nagyon fontosnak tartom. Itt ugyanis nem egy azonos diszciplína művelői ülnek egymás mellett. Ez pedig hosszú távon hatalmas előny, s meggyőződésem szerint csak rövid távon tűnik hátránynak.

Ha már a hallgatókról beszéltem, tisztában kell lennünk azzal, hogy az utóbbi években megváltozott az egyetemre kerülő diákok felkészültsége is. Ez nem jelenti azt, hogy most nem érdeklődnek, de már teljesen más az általános műveltségi szintjük, mint korábban. Mindezzel arra szeretnék utalni, hogy nem olyan hatékonyságú a tudásátadás, mint régebben. Ennek nyilvánvalóan számos oka van. De összességében mindenképpen szembe kell néznünk egy tudásszintcsökkenéssel. Tapasztalataim szerint a hallgatók részéről az érési folyamat is későbbre tolódik… Nem lenne tehát ördögtől való gondolat, hogy nyugati mintára nálunk is meghonosítsák college-ok rendszerét, ahol amolyan általános felkészítés, tudásátadás zajlana. Sok egyetemi oktató a fent vázoltak miatt folyamatos kudarc-élményekkel szembesül, hiszen ritkán látunk már olyat, hogy a frissen felvett hallgatók kívülről fújják a középiskolai tankönyvet. Ehhez a helyzethez pedig nekünk kell alkalmazkodnunk. Itt ki is rajzolódik a bölcsészkar egyik előnye, mégpedig az, hogy az itt oktatók többségének van pedagógiai végzettsége. Éppen ezért is fel kell ismernünk azt, hogy az egyes kurzusokon már nem működnek ugyanazok a dolgok, amik öt évvel ezelőtt még beváltak. Az oktatónak is nyitni kell a hallgató felé, meg kell próbálni motiválni, felébreszteni az érdeklődését. Fontos az is, hogy a diákokat ne folyamatos konfliktus- és csalódásélmények érjék. El kell tehát felejtenünk, hogy a tudomány elefántcsonttornyaiban ülünk, illetve be kell szüntetünk azt is, hogy csak egymással kommunikálunk, másokkal pedig nem foglalkozunk. Meglátásom szerint a bölcsésztudományok képviselői ezért (is) kapnak sok kritikát, hiszen a képzés végén gyakran szinte alig lehet látni az outputot, vagyis a „terméket”. A bölcsésztudományok létjogosultságát azzal tudjuk bizonyítani, hogy bebizonyítjuk, a történet működőképes, s olyan fiatalokat képzünk, akik képesek megállni a helyüket a munkaerőpiacon, illetve olyan skilleket kapnak, amelyekkel egyetemi tanulmányaik kezdetén nem rendelkeztek. Az ilyen fiatalok munkájából pedig a társadalom is sokat profitálhat. Persze távol álljon tőlem, hogy a szakmaiság sutba dobásáról beszéljek! – Az ilyen jelenségekre és problémákra való érzékenységet inkább a Francia Tanszéken kaptam meg, miközben a Történettudományi Intézetben hatalmas tudásanyagra tettem szert. Ha nálam megbukik valaki, mindig felteszem a kérdést, hogy nekem ebben mekkora szerepem volt. Fontos tehát a tudóskodás, de azt gondolom, hogy alapvetően mindannyiunknak tanároknak kell lennünk. Nem csak elmondjuk az anyagot a hallgatóknak, azt be is kell csomagolni, el is kell adni, meg kell mutatnunk, hogy mi benne a szép. S az is fontos, hogy az ismereteket nem lehet betű szerint visszakérni!

A korábbi publikációidat végignézve és a most megjelenő könyvedet olvasva is nyilvánvaló, hogy a francia levéltárak forrásai mellett rengeteg német nyelvű anyagot is használsz. Mennyiben tudtál a munka során online adatbázisokra támaszkodni? Milyen külföldi levéltárakban kutattál és mik voltak a tapasztalataid?

Sok minden változott ahhoz az időszakhoz képest, amikor elkezdtem a kutatásokat, hiszen ma már sokkal könnyebb egyetemes történelemmel foglalkozni, mint régebben. Persze tisztában vagyok vele, hogy nem az enyém volt a hőskor… de még én is szembesültem számos problémával. Az online hozzáférés a francia témák esetében igen nehézkesnek bizonyult, mivel ők kezdetben nem voltak a digitalizálás hívei. Az, ami megoldható volt például egy angolszász irányú kutatásnál (mert az anyagokat feltöltötték a levéltár honlapjára), az én esetemben sokáig nem volt kivitelezhető. Örült az ember, ha egy olyan fondjegyzéket talált, amely alapján el tudott indulni – tehát ilyen szempontból beszélek hőskorszakról. Hirtelen rengeteg kihívással szembesültem…

Viszont a francia tanszéknek köszönhetően talán sokkal könnyebben nyerhettem el féléves franciaországi ösztöndíjakat, mint mások. S amikor az ember már ténylegesen eljutott a levéltárba, nyilván konzultál a referensekkel, s megkezdi a kutatómunkát. Az igazi kihívás szerintem az, hogy az ember eljusson oda! Természetesen magunk mögött kell hagyni Magyarországot és egy másik országba kell utazni, ahol más nyelven és más kultúrában kell helytállni, de ennek következtében az eredmények is sokkal jelentősebbek. Ha tehát már hazai vidéki történészként tevékenykedik az ember, talán szerencsésebb az egyetemes történelem felé fordulni a magyar helyett, hiszen nehéz a fővárosi kollégák kutatási lehetőségeivel felvenni a versenyt, akik helyben vannak. Külföldi kutatás esetén ez az előny viszont már nem olyan jelentős, így jó eséllyel lehet jelentős új kutatási eredményeket felmutatni.

A külföldi levéltári működési rend pedig általánosságban sokkal hatékonyabb, felhasználóbarátabb, mint Magyarországon. Aki kutatott vidéki, illetve pesti levéltárakban, megismeri a jellegzetességeket is… Franciaországban, ha az ember megkapta az olvasójegyét, akkor az anyag (amit kedvére fotózhat) kikészítve várja. Ormos Tanárnővel egyetértve én is úgy látom, hogy a nagy lépés az, hogy az ember Pécsről Budapestre feljusson. Ő ezt az észrevételét kiegészítette még azzal is, hogy a legnehezebb pozíció, ha valaki vidéki magyar egyetemen akar történészkarriert folytatni, úgy hogy nem helytörténettel foglalkozik. Nem érzem tehát handicapnek az egyetemes történeti kutatásokat – az eredmények széles körben lehetnek relevánsak. A munka kezdetén persze sok nehézséget rejteget a kutatás, de a befektetett energia megtérül. A levéltárak fondjegyzékei ma már interaktívabbak, sőt a digitalizálás már Franciaországban is nagy lendületet vett az utóbbi években. Igaz az is, hogy a számítógép szerepe a kutatásban felértékelődött, ugyanakkor nem váltja ki azt a munkát, ami a történészre vár a levéltárban akkor, amikor megkapja a dobozt, kinyitja, kibogozza a zsinórt, felcsap a por… és elkezdi lapozgatni az anyagot. Hadd meséljem el ezzel kapcsolatban egy meghatározó élményemet: a Párizsi Nemzeti Levéltárban egy alkalommal olyan iratokat kutattam, amiket megpróbáltak felgyújtani. Az összes széle kormos, pörkölt és égett volt, felszállt a pernye, amikor kibontottam a dobozt! Még cérnakesztyűt is kaptam. Szigorúan bizalmas iratok kerültek elém, amiket valamilyen okból kifolyólag mégsem tudtak megsemmisíteni, valószínűleg túl vastag volt a paksaméta. Egy másik alkalommal én kaptam meg elsőként korábban zárolt anyagokat, ami praktikusan azt jelenti, hogy előttem húzták át a piros vonalat a dobozon. 70 év után én lehettem az első, aki ezt az anyagot látta.

A francia vidéki levéltárakkal kapcsolatban hasonló tapasztalatokat oszthatok meg. A francia közgyűjtemények mellett kutattam még Freiburgban, a katonai levéltárban a Nagy Károly hadosztály tisztjének emlékiratait. Ez egyrészről hiánypótló, másrészt az illető anno beadta a Francia Katonai Levéltárba, de én Freiburgban találtam meg, Párizsban nem tudtam hozzájutni. Persze furcsának tűnt, hogy egy dandártábornoktól kaptam választ, amikor a francia levéltártól megkérdeztem, hogy elérhető-e náluk a keresett anyag. Közölte, hogy ilyen anyag nincs – kicsit túlreagálták a dolgot… Freiburgban végül megszerezték az eredeti forrást, lefordíttatták németre, én is így olvashattam el – a francia nyelvű eredeti memoár szőrén-szálán eltűnt. Érdekes eset volt ugyanakkor az is, amikor teljesen véletlenül egy orosz kutatóval „keveredtem” hosszabb levelezésbe, s befotózott anyagaimat rendelkezésére bocsátva egy több hónapos franciaországi kutatást spóroltam meg számára. Ő cserébe belorusz és orosz levéltári forrásokat küldött. Tehát azt gondolom, hogy ilyen és hasonló kedves gesztusokkal komoly eredmények érhetők el. E kutatási eredményeket pedig érdemes minél több emberrel megosztani, hiszen nem csak mi, hanem további kutatók is profitálhatnak belőle.

Mesélj az új könyvedről (A Szabad Francia Erők 1940–1943)  kérlek! Melyek azok a kutatási eredményeid, amelyek mind a francia, mind pedig a magyar történettudomány számára újdonságok?

Szerencsére azt mondhatom, hogy mind magyar, mind francia szemmel vannak benne újdonságok. Már korábban feltűnt, hogy a kollaboránsoknak nagyon sok személyes, családi, hivatali, katonai szolgálati kapcsolata volt a másik oldalon, vagyis a De Gaulle vezetése alatt álló szabad francia erők különböző tagjaival. Ez persze előfordulhat, de érdekesnek tűnt, hogy az ilyen szálak egyre többször bukkantak fel… A legfurcsábbnak az tűnt, hogy ezek az emberek távolról sem nyilatkoztak egymásról negatívan. Volt, aki szabad franciaként tanúskodott a háború végén egy kollaboráns mellett, azzal védve őt, hogy csak rossz döntést hozott. Ekkor kezdtem elgondolkozni azon, hogy itt vajon fegyverbarátságról vagy valamiféle összeesküvésről lehet-e szó? Ebből következtettem arra, hogy ez a két dolog talán nem is áll olyan messze egymástól, már csak azért sem, mivel Franciaország háborús részvétele 1940 után erre a két erőre szűkült le. Fokozatosan kötöttem ki azon koncepció mellett, hogy a két csoportot össze kellene vetnem. Majd amikor mélyebben beleástam magam a Szabad Francia Erők történetébe, azt gondoltam, hogy ezt már alaposan megírták, már csak De Gaulle miatt is. Fokozatosan kellett ráébrednem, hogy ő ugyan népszerű, de a csapatai korántsem, hiszen közel négy évig hazaárulóknak bélyegezték őket. Az államigazgatásban résztvevők összetétele a háború után sem módosult jelentősen. Be kellett fogadni őket, de ez nem jelentett egyúttal elfogadást is. Nincs megírva a történetük sem, nem maradtak ránk róluk teljes listák. Végül tehát a kötet az egyszerű összehasonlító elemzés helyett/mellett a szabad francia erők történetévé nőtte ki magát. Ez hivatalosan az 1940–1943 közötti időszakot fedi le, hiszen a szabad franciák ezt követően a gyarmati erőkbe olvadtak. A kérdéskör vizsgálata magyar nyelven teljes mértékben novumnak tekinthető, érdemi munka ezzel kapcsolatban (levéltári források alapján) nem született. Franciaországban a téma bizonyos aspektusai ismertek, de a problémakör így is kevéssé kutatott. Én magam a könyv utolsó fejezetét értékelem a legtöbbre, hiszen itt próbáltam igazolni vagy cáfolni a kiinduló hipotézisemet, vagyis hogy ebben a két katonai erőben nagyon sok közös pont. Ezzel kapcsolatban a korábbi és a most végzett kutatások alapján egy szempontrendszert állítottam fel (a résztvevők létszáma, társadalmi háttere, motivációja, harctéri teljesítménye, háborút követő utóélete stb.), majd részletesen összevetettem az elérhető adatokat. Anélkül, hogy saját prekoncepciómat igyekeznék igazolni, azt kell mondanom, hogy sokkal több az azonosság a két fél között, mint a különbség. De Gaulle pedig hatalmas politikai tőkét tudott kovácsolni a Szabad Francia Erőkből.

 

Milyen kutatásokat tervezel a közeljövőben?

Jelenleg a Magyar Tudományos Akadémia Bolyai-ösztöndíjának támogatásával foglalkozom egy szintén rendkívül érdekes témával. A helyszín továbbra is Franciaország, a korszak pedig ismét a második világháború. A francia–magyar katonai kapcsolatokat veszem górcső alá – ezt első hallásra akár úgy is összefoglalhatnánk, hogy nem léteznek. Ez azonban korántsem volna igaz, nagyon érdekesek, változatosak és a kutatók előtt teljesen ismeretlenek. Persze nem államközi szinten, hanem egyének, csoportok szintjén kell vizsgálnunk, hiszen így több ezer főt érintenek. A témáról önmagában még azt mondhatjuk el, hogy francia történészek eddig (érthető módon) nem akartak vele foglalkozni, a magyarok pedig nem is igazán tudtak, s 1945 után nem is lehetett volna e területen kutatni. Ebből a témából kell két éven belül egy monográfiát publikálnom, esettanulmányok szintjén. A kérdéskör egyébként véletlenül adta magát, hiszen a kollaboránsok között is voltak olyanok, akik a keleti fronton együtt harcoltak a magyarokkal. A kutatás legnagyobb kihívását az jelenti, hogy a túlélők jelentős része már elhunyt…

A tudományos tevékenységed mellett komoly tudományszervező munkát folytatsz. Beszélj kérlek erről röviden!

Több mint öt éve dolgozom a Francia Tanszék vezetőjeként, a legfontosabb feladatom tehát az, hogy a saját oktatási egységem tudományos életét irányítsam. Számos konferenciát szerveztünk, amelyek többnyire nemzetköziek voltak. Ezen kívül a Magyar Hadtudományi Társaság Dél-Dunántúli tagozatának elnöke vagyok – ezt is nagy lelkesedéssel csinálom. Itt már több mint tíz éve fut a Hadtörténeti esték című előadás-sorozat, éves szinten szervezünk konferenciákat, kötetsorozatunk Fejezetek a hadtörténelemből címen rendszeresen megjelenik. Továbbá alelnökként dolgozom a Modernkori Oroszország és Szovjetunió kutatócsoportban, amit Bebesi György irányít. Ez szintén sok munkával jár, de nagyon jó a csapatunk. Ebben az évben is volt már két oroszos konferenciánk, a kutatócsoport könyvsorozatában pedig egy hosszabb szabad francia–szovjet kapcsolatokat bemutató tanulmányom is napvilágot látott. Szerencsésnek tartom magunkat, hiszen a fiatalok részéről is nagyon nagy érdeklődés mutatkozik. Így kulcsfontosságúnak tartom azt, hogy a fiatalok számára új lehetőségeket teremtsünk, olyan fórumokat, ahol a kezdő kutatók bontogathatják a szárnyaikat.

 

Czeferner Dóra

 

Ezt olvastad?

Luther Márton fellépésének következtében olyan egyházszakadásra került sor a nyugati kereszténységben, amely a kora újkorban meghatározta Európa történetének alakulását. Kevésbé