Franco „nem harcoló országa” és a második világháború

A második világháború negyedik évében, 1942-ben Európa államai közül csupán Spanyolország, Portugália, az Ír Szabadállam, Svédország, Svájc és Törökország tudta tartani semleges pozícióját a világméretű konfliktus árnyékában. Spanyolország helyzete különösen érdekes, és felveti a kérdést, hogy hogyan tudta távoltartani magát a háborútól az az ország, amelynek kíméletlen polgárháborúja (1936–1939) a második világháború előpróbájaként is értelmezhető. A cikk arra keresi a választ, hogyan kerülte el a végleges elköteleződést az a Francisco Franco,[1] aki Adolf Hitler és Benito Mussolini katonai beavatkozásának köszönhetően vált 1939-ban Spanyolország teljhatalmú diktátorává.

 

A francoista Spanyolország zászlója (Forrás: wikipedia.org)

A polgárháború öröksége kétségkívül kijózanítóan hathatott a Franco-kormány első, 1939. április 5-re Burgosba összehívott értekezletére: az országon élelmiszerhiány lett úrrá, s a főbb szállítási útvonalakat sem állították még helyre a polgárháború lezárása óta. A háború miatt egyedül Franciaországba 275 ezren menekültek – közöttük nagy számban mezőgazdasági és ipari munkások, valamint értelmiségiek –, az így kialakult munkaerőhiány pedig gátolta a gazdaság talpra állítását. A gazdasági összeomlást fokozta, hogy Franco és hadserege politikai tisztogatásai révén majdnem egymillió ember került börtönbe és koncentrációs táborokba. Az ellenfelek félreállítását követően Franco megkezdte a polgárháborús ideológia átültetését a rendszerbe.[2] A formálódó francóista államdiktatúra jellemzőit 1944-ben Abel Plenn, a madridi amerikai követség munkatársa találóan egy piramis alakú építményhez hasonlította, amely a Falange,[3] a hadsereg, az arisztokrácia és az egyház négyoldalú alapján nyugodott. Közöttük a félelem volt az a kötőanyag, amely összefogta az egész épületet. A gazdasági kilátástalanságba és diktatúrába süllyedt Spanyolország urának, Franconak azonban öt hónappal a polgárháború befejezését követően újabb próbatétellel kellett számolna a második világháború 1939. szeptember 1-én való kitörésével.

Három nappal Lengyelország lerohanása és egy nappal a Németországnak küldött angol és francia hadüzenet után, szeptember 4-én Franco kormánya dekrétumot adott ki, amelyben felszólította a spanyolokat, hogy szigorúan tartsák magukat a háborús semlegességhez. Spanyolország tehát nem kötelezte el magát nyíltan egyik fél mellett sem, de ez inkább volt a reménytelen gazdasági helyzet és a Franco-rezsim kezdeti ingatag politikai helyzetének beismerése, mintsem Franco személyes meggyőződése. Franco minden bizonnyal részt szeretett volna venni a háborúban, így a semlegesség kérdése némi árnyalást kíván: Spanyolország és Németország már 1939. március 31-én titkos barátsági és megnemtámadási szerződést kötött egymással, amelyben kiemelték a közös segítségnyújtás fontosságát is.[4] A világháború kitörése előtt Mussolini Olaszországával is folytattak tárgyalásokat: 1939 júniusában a spanyol belügyminiszter, Serrano Suner Olaszországba utazott, ahol Mussolinivel és gróf Ciano olasz külügyminiszterrel tárgyalt. Suner beszélt az ország válságos gazdasági helyzetéről, és arról, hogy a háborúba bocsátkozáshoz Spanyolországnak körülbelül két-három évre lenne szüksége. Egy hónappal később gróf Ciano látogatott el Franco Caudillohoz. A hivatalos közlemény szerint a magas rangú találkozó egyetértésben zajlott, és megegyeztek a két ország együttműködésének fokozásában.

Fontos megjegyezni, hogy Spanyolország és Olaszország között sokkal harmonikusabb és fesztelenebb volt a diplomáciai kapcsolat, mint Spanyolország és a náci Németország között, köszönhetően annak is, hogy Hitler nem támogatta oly lelkesen Spanyolország területi igényeit mint Mussolini. Franco nem titkolta, hogy igényt tart Gibraltár, Francia-Marokkó és Orán területeire, azonban Hitler szerint Észak-Afrika spanyol megszállása új front megnyitásával járt volna. Mivel ez ekkor még nem állt a Führer érdekében, így nem támogatta a Caudillo elképzeléseit. Mindemellett Franco tartott az idő előtti háborús elköteleződéstől, miközben igyekezett fenntartani diplomáciailag a szövetség lehetőségét. Mindezt támasztja alá Franco első kormányalakítása is, ugyanis hívei között – tágabb értelemben véve – két csoport körvonalazódott ki: az egyik a nyíltan olasz- és német-barát, a másik az angol-barát politikusok köréből állt. Az 1939 augusztusában alakított, polgárháború utáni első kormányba nyolc embert az előbbi, hét embert az utóbbi csoportból választott be, hogy fenntartsa a belpolitikai egyensúlyt, és a külpolitikai lehetőségeket is.

A kétarcú külpolitika mellett Franco gazdaságilag is igyekezett megtartani az arany középutat. Noha Spanyolország a hadiipar számára nélkülözhetetlen volfrámmal és ólommal látta el Németországot, valamint tengeralattjáróinak javítási lehetőségeket is biztosított a nagyobb spanyol kikötőkben, de mindeközben azonban a Szövetségeseknek szállított színesfémekkel próbálta meg elkerülni, hogy Németország gazdasági csatlósává alacsonyodjon. Ehhez hozzá járult az a tény is, hogy az angolszász nagyhatalmak a spanyol semlegességért cserébe kőolajjal és gabonával látták el Spanyolországot. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia felismerte a Gibraltári-szoros fontosságát, és tudták, hogy azt csak egy semleges vagy egy szövetséges Spanyolország fogja számukra lehetővé tenni az átkelést. Franco állama kétségkívül rá volt szorulva a külső gazdasági segítségre, de a háborúban álló, baráti tengelyországoktól nem számíthatott számottevő támogatásra e téren.

Mindamellett, hogy Franco szándékosan a halogató taktikát választotta, mert a rossz oldalon elköteleződés és a háború kimenetele a rendszere sorsát is eldönthette volna. Bízott a tengelyhatalmak győzelmében, ennek alátámasztására megerősítette a Pireneusok, Gibraltár, a Baleári-szigetek és Spanyol-Marokkó katonai készültségét, a belügyminisztérium irányítása alá tartozó sajtó pedig ünnepelte a német és olasz hadi sikereket.[5] Németország sikerein és Franciaország kiesésén felbuzdulva 1940. június 12-én – két nappal az olaszok fegyverfogása után – Spanyolország lemondott a „semlegességről”, és „nem harcoló országként” határozta meg magát. A különbséget jól érzékelteti, hogy aznap, amikor a németek bevonultak Párizsba, június 14-én a spanyol hadsereg elfoglalta a nemzetközi felügyelet alatt álló Tanger városát. Ezzel egy időben gyújtóhangú beszédek hangzottak el Madrid utcáin, amelyek Gibraltár visszacsatolását követelték.[6] A tangeri bevonulást követően, június 18-án Franco levelet írt Hitlernek, amelyben bejelentette, hogy ha elismerik Spanyolország követeléseit Észak-Afrikát illetően, valamint megadják számára a hadviseléshez szükséges segítséget, akkor kész a tengelyhatalmak oldalán hadba lépni. Hitlert azonban a feltételeket szabó spanyol levél kérését nem fontolta meg, mert a hadi helyzet ekkor nem kívánta a spanyolok belépését a háborúba. Mindez a Caudillo-t a hintapolitika folytatására ösztönözte: az elmaradt német segítségnyújtás miatt 1940. július 24-én kereskedelmi szerződést kötött az Egyesült Királysággal és Portugáliával, miközben szívélyes hangvételű levelekben biztosította támogatását Berlinnek és Madridnak, felajánlva a két tengelyhatalomnak a spanyol katonai támaszpontok korlátlan használatát.[7]

A németek közömbössége ellenére, Franco ügyelt arra, hogy Berlin igényeit figyelembe véve döntsön külpolitikai kérdésekben. Serrano Sunert 1940 októberi külügyminiszteri kinevezésével – amelyen az angol-barát Beigbeder Atienzat váltotta – jelezni kívánta Hitler számára Madrid elköteleződési szándékát. Suner szeptember 17-én, az angliai német invázió befejezésének napján érkezett Berlinbe azzal a megbízással, hogy kipuhatolja Hitler Spanyolországot és Észak-Afrikát illető terveit. A Führer biztosította Sunert Németország támogatásáról, és elsődleges célnak nevezte meg Gibraltár elfoglalását a németek által kidolgozott Felix-Isabelle fedőnevű haditerv keretében. Továbbá elismerte a spanyolok Francia-Marokkót illető követeléseit is, cserébe meghagyta, hogy kereskedelmi szerződésekben biztosítsák a német nagyvállalatok érdekeit ezen a területen.  Szeptember 22-én Franco újabb levélben biztosította Hitlert arról, hogy egyetért a feltételekkel, és szeretne vele személyesen is találkozni a francia-spanyol határon fekvő Hendaye település vasútállomásán, a szövetségkötéshez ugyanis még szükség volt a legmagasabb szintű diplomáciai találkozásra a két diktátor között.

Hitler három nappal Heinrich Himmler német belügyi államtitkár spanyolhoni látogatása után, 1940. október 23-án érkezett Hendaye vasútállomására. Franco tulajdonképpen megismételte azokat a pontokat, amelyeket Hitlerhez intézett leveleiben is kifejtett korábban: Spanyolország kész katonai segítséget nyújtani, ha a tengelyhatalmak felfegyverzik és ígéretet tesznek a spanyol érdekek képviseletére és támogatására Észak-Afrikában. A Führer azonban hosszasan ecsetelte, hogy miért látja biztosnak a tengelyhatalmak győzelmét, és az észak-afrikai területeket illetően csak homályos ígéreteket tett. A találkozó tanulságait leszűrve Franco óvatosabb lett, Hitler pedig személyesen is meggyőződött arról, hogy Spanyolország fél a hadba lépéstől. Hogy Franco meggyőzze Hitlert észak-afrikai követeléseinek komolyságáról, 1940. november 3-án az anyaországhoz csatolta Tangert. A náci vezérkar reakciója azonban egyértelművé tette, hogy nem akarják feláldozni Németország terjeszkedését Spanyolország imperialista álmaiért.

Döntő fordulatot jelentett, hogy 1940. október 28-án Olaszország megtámadta Görögországot. Az elhúzódó háború során kiderült, hogy Olaszország katonailag teljesen hasznavehetetlen volt, ezt felmérve pedig a Szövetségesek még novemberben brit fegyveres erőket küldtek Görögországba. Mindez megváltoztatta a Földközi-tenger térségének stratégiai helyzetét: Gibraltár elfoglalása és a spanyol hadba lépés fontosabbá vált Berlin számára, mint eddig bármikor.

Ennek tükrében Berchtesgadenben zajló tárgyalások során, november 18-án Hitler előhozakodott a spanyol hadba lépéssel, Suner azonban az untig ismételt érvekre hivatkozva hangoztatta, hogy Spanyolország belpolitikailag nincs felkészülve a háborúra. Hitler 1941 februárjában már levélben sürgette Francot Gibraltár bevételére, egy héttel később pedig a Franco-Mussolini csúcstalálkozó témája is Gibraltár kérdése volt, ám a Caudillo jómaga is országa felkészületlenségét hangsúlyozta. Leplezettlen harci kedve ellenére Franco félt a vesztes oldalon való elköteleződéstől, valamint elbizonytalanították az észak-afrikai spanyol igényekre adott olasz és német válaszok is. Ez a két ok állhatott távolságtartó magatartása mögött. Mindezek ellenére Spanyolország továbbra is hűséges szövetségese maradt a náci Németországnak: 1942-ben Spanyolország ipari vállalatainak 20%-a a német monopóliumok ellenőrzése alatt állt, miközben a spanyol wolfram 80-90%-a is Németországba irányult, hasonlóképp a – nélkülöző és éhező ibériai állam – mezőgazdasági termékeinek nagyobb része is. A francóista felderítők a Wehrmachtnak kémkedtek a Pireneusi-félszigeten felállított száznál is több rádióadón keresztül.

Franco és vezetése a legnagyobb szimpátiával a Szovjetunió elleni német támadással kapcsolatban volt. Spanyolország júliusban megkezdte a Kék Hadosztály (División Azul) felállítását, amely később mint a német hadsereg 250. hadosztálya vett részt a keleti front küzdelmeiben 1941 őszétől 1943 őszéig,[8] sőt vezetőjét, Munoz Grandest Hitler Vaskereszttel is kitüntette. A Kék Hadosztály bevetését a spanyolok a kommunizmus elleni keresztes háborúként, „erkölcsi hadviselésként” magyarázták a Szövetséges hatalmak aggodalmaira válaszolva.

1943-ra azonban világossá vált, hogy Németország tartalékai kimerültek, és az összeomlása csak idők kérdése. Franco már 1942 őszén leváltotta Sunert, és helyébe azt a gróf Jordanát állította, aki beiktatása után nyomban hangot adott annak a szándékának, hogy Spanyolország újfent a „legszigorúbb semlegességhez” ragaszkodjék. Spanyolország célja ugyanis immár nem a minél előnyösebb feltételek melletti hadba lépés volt, hanem az angol-amerikai-szovjet Hitler-ellenes koalíció felszámolása, és a nyugati hatalmakkal való szövetségkötés a kommunizmus terjeszkedésének megállítására. London és Washington óvatosan közeledett a spanyolokhoz, hiszen még mindig féltek attól, hogy Franco kimozdul semleges pozíciójából a tengelyhatalmak irányába.[9] Franco folyamatosan nyugtalanító híreket kapott a frontokról: 1944 januárjában amerikaiak szálltak partra Rómától délre, áprilisban a Vörös Hadsereg megindult a Krím-félsziget felszabadításáért. Augusztusban az amerikaiak elfoglalták Firenzét, mialatt a francia csapatok felszabadították Párizst. Szeptemberben a szovjetek már Varsót, októberben Belgrádot ostromolták. Franco belátta, hogy Németország teljes vereséget fog szenvedni, ezért minden diplomáciai kapacitását arra használta fel, hogy az angolszász nagyhatalmakkal egy jövőbeni szovjet-ellenes szövetség magjait vesse el, azonban ekkor még szó sem lehetett az angol-amerikai-szovjet szövetség megbontásáról. Franco így aggódva szemlélte a világháború utáni rendezési tervek várható következményét, miközben a német kapitulációt követően (1945. május) bejelentette, hogy az országa területén lévő minden tulajdont elkoboz a tengelyhatalmaktól.

Összességében tehát elmondható, hogy Spanyolország csupán leromlott belpolitikai helyzete miatt nem lépett be a második világháborúba. Nagy biztonsággal állapítható meg az is, hogy Francisco Franco szándékai szerint inkább a tengelyhatalmak oldalán fogott volna fegyvert, mintsem a Szövetségesek táborát bővítve. Spanyolország második világháborús szerepének legfontosabb következménye azonban az a bizalmatlanság volt, amivel a háború után a nyugati hatalmak viseltettek a francóista állammal szemben. Ennek legékesebb példája az volt, hogy az Egyesült Nemzetek Szövetségének 1945. júniusi megalakításakor Spanyolország nem csatlakozhatott a világszervezethez, így hosszú időre kimaradt az atlanti, illetve a nyugat-európai integráció fősodrából. Ez hosszabb távon Spanyolország diplomáciai elszigetelődést, és gazdasági lemaradását jelentette a nyugati nagyhatalmakkal szemben. Ebből a mederből Spanyolország csupán Franco halálát követően (1975 június) tudott kilépni,   amikor a külpolitikai nyitás megteremtette a viszonylag gyors felzárkózást és csatlakozást az Európai Közösséghez.

 

Pinnyey Samu

Felhasznált szakirodalom:

Beevor, Antony: A spanyol polgárháború. Európa Könyvkiadó: Budapest, 2002.

Anderle Ádám: Megosztott Hispánia. Kossuth Könyvkiadó: n/a, 1985.

Vesga, González-de Cortazár, García: Spanyolország története. Osiris Kiadó: Budapest, 2001.

Ellwood, Sheelagh: Franco. Akadémiai Kiadó: Budapest, 1997.

García, José: Spanyolország a XX. században. Kossuth Könyvkiadó: n/a, 1973.

[1] Spanyol katonatiszt, a spanyol polgárháborúban a nacionalista erők egyik vezetője, 1939–1975 között Spanyolország vezetője-más néven: Caudillo; Franco-Generalisszimusz

[2] Így válhattak közmondásokká, mantrákká az efféle mondatokmint„A francóista tábor harca 20. századi reconquista, keresztes háború volt a vörösök, a kommunisták ellen”,vagy„Franco csak Isten előtt felelős”.

[3] A Falangét, mint politikai szervezetet 1933-ban, a második spanyol köztársaság idején alapította José Antonio Primo de Rivera. Federico de Urrutia úgy határozta meg a Falange célját, hogy az „kiirtani a XIX. század avítt, liberális, dekadens, szabadkőműves, materialista és elfranciásodott lelkületét, hogy helyette ismét a XVI. század hősies és nemes fájdalma, birodalmi szelleme és Kasztília legendás lovagi erényei hassanak át bennünket.” FORRÁS: Beevor, Antony: A spanyol polgárháború; Európa Könyvkiadó; Budapest; 2002

[4] 1939 nyarán francóista tábornokok érkeztek Berlinbe az együttműködés fokozása érdekében. A találkozó után az egyik küldött, Valino tábornok leszögezte:”Semmi sem képes szétszakítani a spanyol és német fegyveres erők szövetségét.” FORRÁS: García, José: Spanyolország a XX. században; Kossuth Könyvkiadó; 1973

[5] Sir Maurice Peterson és Sir Samuel Hoare, a két egymást váltó madridi brit nagykövet meg volt róla győződve, hogy német ügynökök készítik az újságokat Madridban.

[6] Franco július 18-án beszédet tartott: „Kötelességünk, hogy kivívjuk a Gibraltár feletti uralmat, és megszilárdítsuk befolyásunkat Afrikában.” FORRÁS: García, José: Spanyolország a XX. században; Kossuth Könyvkiadó; 1973

[7] 1940  augusztusában Franco így ír Mussolininak: „Biztosítom Önt, hogy feltétel nélkül támogatjuk az Önök terjeszkedését és az Önök jövőre vonatkozó terveit.” FORRÁS: García, José: Spanyolország a XX. században; Kossuth Könyvkiadó; 1973                                                                                                                                                                                         

[8] Kezdetben 20 ezer főt számlált a hadosztály, azonban az erősítésekkel együtt elmondható, hogy körülbelül 50 ezer spanyol katona harcolt a keleti fronton, valamint 1942 októberétől decemberéig a Salvador elnevezésű repülőgépszázad is részt vett a harcokban.

[9] Churchill 1944 májusában egy beszédében kiemelte és megdicsérte Spanyolországot a semlegesség fenntartásáért.

MentésMentésMentésMentés

MentésMentés

Ezt olvastad?

Farkis Tímea, a Pécsi Tudományegyetem Olasz Tanszékének vezetője másfél évtizede foglalkozik Gregorio Leti XVII. századi történész munkásságának elemzésével és bemutatásával
Támogasson minket