Futballistakarrierek Mussolini Olaszországában

Oszd meg másokkal is:

Lapozó

Luca Dibenedetto a La Nazionale di Fiume, Istria e Dalmazia című könyvében tizenegy labdarúgó példáján keresztül a futball egzisztenciateremtő szerepét, valamint identitásformáló és -erősítő hatását mutatja be.

Annak ellenére, hogy a milánói szerző származását tekintve nem kötődik a kelet-adriai régióhoz, az olasz labdarúgás történetének egy meglehetősen elhanyagolt témáját már több művében is feldolgozta. 2005-ben látott napvilágot az El balon fiuman quando su la tore era l’aquila című biográfiagyűjteménye, amelyben az 1918 és 1948 között Fiumében játszó futballisták életét és a klubok mindennapjait meghatározó háttérszereplőket mutatta be. Dibenedetto legutóbbi könyve e kivételes terjedelmű és alaposságú munka kiegészítésének tekinthető.

Luca Dibenedetto 1966-ban Milánóban született. Jelenleg a kelet-adriai térség futballtörténetéről publikálja ismeretterjesztő írásait. Az első kötete 2005-ben, „El balon fiuman quando su la tore era l’aquila” címmel jelent meg és a két világháború közötti időszak fiumei labdarúgásának történetét dolgozta fel. Ezt 2007-ben a „La favola dell’ Ampelea, majd 2012-ben az „I pionieri alabardati – Storia della Triestina dal 1918 al 1929” követte. Gyakori vendége a Più Blu Lombardia – Tele Milano regionális TV-csatorna „Sport-Day” című műsorának.

Dibenedetto azonban ez alkalommal vizsgálódását nemcsak Fiumére, hanem Isztriára, valamint Dalmáciára is kiterjesztette. A mindössze 148 oldalas kötet tizenegy eltérő hosszúságú fejezetből áll, melyek minden rendezőelv nélkül, láncszerűen egymásra fűzve egy-egy labdarúgó pályafutását ismertetik. Az író sorra veszi a fiumei Andrea Kregar, Marcello Mihalich, Luigi Ossoinak, Giovanni és Mario Varglien, Rodolfo Volk, a pulai Alessandro Bonetti, Rodolfo Ostromann, Antonio Vojak, valamint a dalmáciai Lorenzo Gazzarri és Antonio Blasevich életének fontosabb állomásait. Noha a kiválasztott sportolók eltérő családi háttérrel rendelkeztek, más csapatoknál és különböző posztokon játszottak, mégis közös bennük, hogy 1915 előtt születtek, többnyire olasz nemzetiségűek és mindannyian olyan területekről származtak, melyekre az olasz állam csak a háború után terjesztette ki fennhatóságát.


Andrea Kregar. Forrás: Wikipedia.it

A kötet szerkezeti és stilisztikai elemei inkább utalnak egy kezdetleges biográfiai gyűjteményre, mint egy sporttörténelmi ismeretterjesztő műre. Felvetett kérdések, levont következtetések, elgondolkodtató értékelések nincsenek benne, mint ahogy a bevezetés, az összegzés és a bibliográfia, valamint a hivatkozások is elmaradnak. Feltételezhető, hogy Dibenedetto forrásanyagát a korabeli sajtó és korábbi munkái képezték. A szerző a szakaszok információgazdagsága miatt köznyelvi fordulatokban bővelkedő szóhasználattal és választékos stílusával kívánja a mű olvasásélményét biztosítani, jóllehet gyakran épp a tárgyalási mód az, ami miatt az információk befogadása nehézkessé válik.

Dibenedetto az olasz baloldali nacionalista felfogás szemszögéből közelít az események felé. Helyenként elejtett félmondataiból jól kitűnik patriotizmusa. Az elfogultság nemcsak a politikai történések érintése kapcsán, hanem a kötetben megjelenő labdarúgók jellemének elemzésekor is erőteljesen érzékelhető. A sportolók valamennyien pozitív, szerethető nemzeti hősökként jelennek meg, akiknek személyes diadala és tragédiája nem lehet közömbös az olvasó számára. Az író még az esetleges jellemhibákat is erényként magasztalja fel. Dibenedetto értékrendje szerint a csapodárság életszeretetnek, a hazugságok ártalmatlan túlzásoknak, az anyagi érdekek előtérbe helyezése pedig józan, egzisztenciális döntésnek számítanak. Mindemellett külön kitér a játékosok adottságaira és bár jellemfejlődésüket sok esetben nem dolgozta ki megfelelően, a szerző ok-okozati összefüggéseket keres a sikerek és kudarcok magyarázatára.

Az ígéretes témaválasztás mellett a kötet legnagyobb érdeme, hogy az író a történelmi háttérfolyamatokban helyezte el szereplőit és sorsukat a korszak meghatározó eseményei fényében ismertette. Megtudható, hogy a könnyebb boldogulás érdekében a Triestina kapusa Alessandro Dobrilovich Bonettire, Antonio Vojak, a Nápoly támadója pedig Voglianira olaszosította a nevét. Dibenedetto érdekességként megemlíti, hogy a Fiorentina csatára, Rodolfo Volk sokáig Bolteni álnéven játszott, hogy a hadsereg előírásai ellenére is folytathassa pályafutását. Ezzel szemben Rodolfo Ostromann németes hangzású nevéről az olasz válogatottságért sem volt hajlandó lemondani, így a kék mezt végül sosem húzhatta fel. A könyvből kiderül, hogy bár a Gazzari vezetéknév az olasz irodalomban nagy elismerésnek örvend, a Triestina balhátvédjének felmenői közelebb álltak a Neretván Splitig felhajózó folyami kalózokhoz, mint Dantéhoz vagy az eretnek Fra Dolcinohoz.

A szerző soraiból kitűnik, hogy a labdarúgókat elsősorban az anyagi érdekek és a személyes érvényesülés motiválták szülőföldjük elhagyásában. A fiumeiek közül elsőként Andrea Kregar írhatott alá profi szerződést a Padovával. Olykor a hírnév és a sportsikerek eltörpültek egy-egy pozitív szakvélemény vagy szurkolói megnyilvánulás mellett. Egy negyven éve Dublinban élő idős olasz férfi „Üdvözöllek Itália!” felkiáltása és gratulációja Antonio Vojaknak a könyv egyik legemlékezetesebb epizódjaként jelenik meg.

Dibenedetto nagy vonalakban a sportolók anyaországi fogadtatására is kitér. Több példán keresztül arra enged következtetni, hogy a labdarúgók és edzőik általában nem tettek különbséget az Adria keleti partvidékéről származó és az Itáliai-félszigeten született futballisták között. A relatíve kedvező fogadtatás oka többnyire az eredményorientáltságban és a labdarúgók meggyőző teljesítményében keresendő. Ugyancsak meghatározó tényezőnek bizonyult, hogy a közfelfogás egyenrangú olaszként kezelte ez érkezőket, valamint egyre elfogadottabbá vált a más nemzetiségű edzők és játékosok szerződtetése is. Kivételként Giovanni Varglien esetét hozza fel a szerző, akit Torinóba kerülésekor még éretlennek találtak a szakemberek. Azonban a kritika ösztönzően hatott az alig 18 éves fiumei fiatalra és hamarosan úgy nyilatkozott a piemonti sajtónak: „Játszani, és nem edzeni jöttem.”

Dibenedetto a labdarúgók szülővárosait is bemutatja, ennek során az olasz és a szláv etnikumok között fennálló főbb konfliktusokat is megemlíti. Az író különösen Split esetében részletezi az ősi előjogokkal rendelkező, „homo austriacus”-nak számító olasz kisebbség mindennapjait. Ír neveltetésükről, iskolázottságukról, polgárosult életvitelükről és arról, hogy a városban – politikai, kereskedelmi és kulturális tekintetben is – az olasz dominancia érvényesült. Később azonban Habsburg Ferdinánd trialista elképzelései azzal a következménnyel jártak, hogy a szlávok politikai túlsúlya egyre inkább megkérdőjelezhetetlenné vált.

A tendencia különös aggodalommal töltötte el az olaszokat, akik közül sokan az Olasz Királyság részeként képzelték el a város jövőjét, és lelkesen támogatták a hasonló terveket dédelgető Gabriele D’Annunzio politikáját. Ezzel szemben a délszlávok a Dalmáciát ideiglenesen megszállás alatt tartó olasz seregek miatt nyugtalankodtak. A két fél közötti ellentétek erőszakos tettekben is megnyilvánultak. Az 1920-as évek folyamán általános jelenség volt az olasz elemek hátrányos megkülönböztetése, idegenként kezelése, így például Antonio Blasevich labdarúgó-karrierje sem indult könnyen.

Antonio Vojaknak hasonlóan nehéz gyermekkora volt, mivel az osztrák kormány Olaszország háborúba lépésekor evakuálta Pula lakosságát. A nőket és gyermekeket tél közepén vagonokkal Pottendorfba szállították, ahol a gazdák megtagadták, hogy pénzért élelmet adjanak az odatelepített olasz deportáltaknak. A nehéz helyzeteken a családot gyakran csak Vojak bátorsága és német nyelvtudása segítette át, aki nem félt eltávolodni a tábortól és kapcsolatot létesíteni a stájer lakossággal. A pottendorfi megállót követően a kitelepítetteket Kismarton közelébe, egy magyar településre, majd az alsó-ausztriai Herrenbaumgartenbe szállították. A Vojak család csak 1919-ben térhetett vissza Pulába.


Antonio Vojak. Forrás: Wikipedia.it

A háború Fiumében is éreztette kedvezőtlen hatását: a népesség számottevő részének egzisztenciális problémákkal kellett megküzdenie, az instabil kül- és belpolitikai viszonyok pedig akadályozták a város gazdaságának talpraállását. Dibenedetto viszont D’Annunzio fiumei kalandjának ábrázolásakor kevésbé érzékelteti a mindennapi gondok jelentőségét, mivel elsősorban a korszak dicső pillanataira koncentrál. Hangsúlyozza, hogy az elszegényedett munkáscsaládból származó Luigi Ossoinak számára milyen nagy megtiszteltetést jelentett, hogy 1920 februárjában a Parancsnok játékosai ellen kiálló fiumei csapat tagja lehetett. A szerző felhívja a figyelmet arra, hogy D’Annunzio hadseregének sportolói trikolor jelvényt tűztek a mellkasukra, s aligha kétséges, hogy ez volt a napjainkban az olasz bajnokságban diadalmaskodó csapatot megillető scudetto első megjelenése. Fiumében azonban nem mindenki értett egyet D’Annunzio annexiós elképzeléseivel, így például a Varglieni testvérek (Giovanni és Mario) édesapja is Riccardo Zanella kevésbé radikális Fiumei Szabad Állam koncepcióját támogatta. A szülői példa és a fiumei öntudat a későbbiekben Mario Varlieni mentalitását és viselkedését is jelentősen meghatározta. Szinte természetesnek hat, hogy 1943-ban a náci megszállás idején az „Adriai tengerpartot” képviselő németek elleni mérkőzés után az immár trieszti színekben játszó labdarúgót agresszív magatartása miatt évekre eltiltották a versenyzéstől. A döntést az Olasz Labdarúgó Szövetség azonban nem ismerte el: 1945-ben tovább folytathatta pályafutását.

A kötet több helyen magyar vonatkozásokat is tartalmaz. Dibenedetto elismeréssel ír a Fiumana edzőjéről, Károly Béláról, aki Ossoinak számára középfedezetként adott lehetőséget, és Csapkay Károlyról, aki a Fiorentina szurkolóit az Olaszországban addig szinte teljesen ismeretlen Rodolfo Volk pályára hívásával döbbentette meg. Az író részletesen beszámol arról, hogy Marcello Mihalichot, az első fiumei labdarúgót, akit – 1929-ben Portugália ellen – behívtak az olasz válogatottba, három évvel később Weisz Árpád technikai vezető szorgalmazására szerződtették az Ambrosiana Interhez. Vojak ugyancsak egy magyar edzőnek, a Törekvés egykori tehetségének, Károly Jenőnek köszönhette gyors fejlődését. Dibenedetto kiemeli: noha a szakember a Juventusnál nagyszerű játékosokkal dolgozott együtt, dicsérő szavakkal sosem kényeztette őket. Még a csapatban játszó két magyar honfitársával, Viola Józseffel és Hirzer Ferenccel is mindig rideg és maximalista maradt.


Rodolfo Volk. Forrás: Wikipedia.it

Ha csak érintőlegesen is, de a szerző felvázolja a vonatkozó futball klubok létrejöttét, egymáshoz való viszonyulását, valamint az olasz Serie A és B szétválását. Ezáltal megtudható, hogy a fasizmus térnyerésével párhuzamosan több csapat is egyesült, hogy minél magasabb szinten felelhessenek meg a rájuk nehezedő nyomásnak. 1926-ban a Club Sportivo Firenze és a La Libertas egybeolvadásából megszületett a Fiorentina, majd nemsokára a fiumei Gloria és Olympia egyesüléséből a Fiumana.

Dibenedetto a labdarúgók aktív éveit követő boldogulására is kitér. A bemutatottak közül többen edzőként helyezkedtek el, vagy teljesen visszavonultak, és segédmunkásként, vállalkozóként, esetleg, mint Rodolfo Ostromann, vendéglátósként kívántak beilleszkedni a civil társadalomba. A második világháború, majd az azt követő időszak új kihívások elé állította a játékosokat. A sportolók közül többen konfrontálódtak a hatalmak valamelyikével. Erre az egyik legismertebb példa Bonetti, aki pályafutása végén önkéntesként vett részt az észak-afrikai hadműveletekben, majd a „Brigate Nere”-hez is csatlakozott. Egyértelmű politikai állásfoglalásáért később menekülnie kellett az antifasiszta megtorlás elől. Ostromannra is hasonló meghurcolások vártak. Egy feljelentés – és olasz származása – miatt nyolc hónapon keresztül a szlavóniai Daruváron raboskodott az újjászülető Jugoszláviában. A legtöbb labdarúgó számára az egykori sikernek csupán az emléke maradt.


Fiorentina 1931-1932. Forrás: Wikipedia.it

Összességében elmondható, hogy Luca Dibenedetto könyve – többek közt – a szerkezeti, hivatkozási hiányosságok miatt a tudományos színvonaltól elmarad, és az ismeretterjesztés műfajának sem felel meg minden tekintetben. Az olvasásélményhez és a történések teljesebb megértéshez az olasz nyelvtudáson kívül elengedhetetlen a forráskritika és történelmi folyamatok, valamint a két világháború közti futballvilág sajátos terminológiájának alapos ismerete. Mindennek ellenére a munka mégis érdekes olvasmány lehet a korszak és a labdarúgás története iránt érdeklődők számára. A különböző sportesemények száraz és sokszor zavaros felsorolása mellett ugyanis lehetőséget biztosít a két világháború közti időszak megközelítésére egy ezidáig elhanyagolt aspektusból: a sport szemszögéből.

A könyv megjelenési adatai: Luca Dibenedetto: La Nazionale di Fiume, Istria e Dalmazia –Fabbrica di Segni Editore, Novate Milanese, 2013.

Ordasi Ágnes

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket