A görög szabadságharc története

1453-ban, II. Mehmed uralkodása alatt az Oszmán Birodalom elfoglalta Konstantinápolyt, a Bizánci Birodalom fővárosát, s ez a több mint ezer éve fennálló állam bukását eredményezte. Ezzel a rendkívüli hódítással az oszmánok nem csak egyik legnagyobb ellenfelüktől szabadultak meg végérvényesen, hanem egy stratégiailag is nagyon jelentős várost tudhattak magukénak, hiszen így könnyebbé vált a kapcsolat fenntartása az anatóliai és az európai területek között, mely a későbbi hódításokhoz kulcsfontosságúnak bizonyult. 1462-ben a törökök elfoglalták a velenceiek kezén lévő Mitilini-szigetet is, melynek következtében kitört a török–velencei háború, mely egészen 1715-ig elhúzódott. Ennek keretein belül a törökök birtokába került a Peloponnészosz-félsziget, s véglegesen kiűzték a velenceieket a görög területekről. Ezt a hódítást megelőzve, már 1571-ben oszmán kézre került Ciprus is, majd Kréta elfoglalásával befejeződött Görögország török meghódítása.

II. Mehmed elfoglalja Konstantinápolyt

(forrás: wikipedia.org)

Az oszmán-török megszállás alatt lévő balkáni keresztény népek közül a görögök voltak a legkedvezőbb helyzetben. Sok volt köztük a kereskedő, vagy azok, akik közel kerülhettek, s együtt tudtak működni az oszmán kormányzattal, de tulajdonképpen a paraszti lakosság is széleskörű önigazgatási jogokat élvezett. A görögök szétszóródva éltek az Oszmán Birodalom területén, de jelentős csoportok éltek az Égei-tenger szigetein, a Peloponnészoszon, Ruméliában és Thesszáliában.

Az oszmán kormányzat nem igyekezett közvetlen ellenőrzése alá vonni a nagyobb városoktól és a fontos közlekedési útvonalaktól távol eső területeket, így a szárazföldi Görögország hegyi falvaiban lakó kisparasztoknak megengedték, hogy önállóan intézzék saját ügyeiket, s ennek csak egy feltétele volt – a rendszeres adófizetés. A görögség más területein egy életerős önkormányzati rendszer is létre tudott jönni. Az oszmán közigazgatással párhuzamosan tehát működött egy, a helyi kormányzatokból álló hálózat, amely vállalta többek között az adókivetés és adószedés feladatát, sőt a rendőrséget is megszervezte. Ez a rendszer a Peloponnészoszon bontakozott ki a legteljesebben a velenceiek kiűzése után. A testület küldhetett képviselőket a vilajet tanácsába, sőt Konstantinápolyba is, és közvetlenül a Portánál emelhettek panaszt a helyi körülmények ügyében.

A görögöknek egy szűk rétegét alkották a fanarióták, akiknek sikerült kiszakadniuk a parasztság világából, s kereskedelmi és pénzügyi vállalkozásaik révén, de főleg az oszmán kormányzathoz fűződő kapcsolatuk eredményeként sikerült meggazdagodniuk, és hatalomra tettek szert. A görögök kerültek a dragomán posztjára, aki ügynök/tolmács volt, hiszen ők voltak a legműveltebbek, s ők rendelkeztek a legjobb európai kapcsolatokkal annak köszönhetően, hogy a kereskedelem révén sikerült eljutniuk több európai nagyvárosba, ahol letelepedtek és kolóniákat létesítettek. A nagy fanarióta családoknak viszont, annak ellenére, hogy látszólag együttműködtek az oszmánokkal, korántsem a Birodalom jóléte vagy erősödése volt a céljuk. Ők úgy érezték, hogy a Bizánci Birodalomhoz kötődnek, melyet egy soknemzetiségű államként szerettek volna újjáteremteni, a görög nemesség irányításával, s görög hivatalos nyelvvel. Ez volt az ún. Nagy Eszme, a Megali Idea, mely fontos szerepet játszott a görög nemzeti öntudat kialakításában.

Az Oszmán Birodalom a 18. században hanyatlásnak indult, s az európai nagyhatalmaknak – elsősorban a Habsburg Birodalomnak és Oroszországnak – sikerült súlyos csapásokat mérni rá. Ennek, valamint a francia forradalom eszméinek megjelenése és a már említett kereskedelmi, gazdasági tevékenységek révén a görögökben kezdett megfogalmazódni az önállósodás gondolata. Ezt elősegítette az iskolai hálózat fejlesztése, ami egyfajta kulturális megújulást is vont maga után. A görög múlt a mítoszok, a költészet, a dalok valóságos kincsesházával bírt. S mindez – a közös kultúra, történelem és nyelv – olyan erőket mozgósított, melyekkel elkezdődhetett a nemzetállam kialakítása.

Ezek hatására Rigasz Velesztinlisz vezetésével 1780-ban létrejött az első forradalmi szervezet, az ún. Hetéria, melynek fő célja egy törökellenes fegyveres forradalom előkészítése, valamint a balkáni népek felszabadítása volt. 1796-ban a Társaság a székhelyét Bécsbe tette át, ahol kiadta az első balkáni katonai térképet, s különböző dalokkal, katonai indulókkal felszólította a görögöket, bolgárokat, szerbeket, albánokat, hogy fogjanak fegyvert és csatlakozzanak hozzá. Rigasz egy konkrét alkotmánytervezetet is kidolgozott, melyben egy balkáni államszövetség megalakítását tervezte, az 1793-as francia alkotmány alapján. Rigaszt árulás vádjával a török hatóságok 1798. június 12-én Belgrádban kivégezték, ám forradalmi eszméi sikeresen elterjedtek a Balkánon. Tizenhat évvel később, 1814-ben a görögök egy liberális csoportja Odesszában megalakította a saját pártját, a Philiki Hetériát (Baráti Társaság). Ez egy forradalmi nemzeti felszabadító szervezetként működött, alapítói Nikolaosz Szkufasz, Athanasziosz Czakalof és Emmanuil Xanthosz voltak.

A Philiki Hetéria címere

(forrás: wikipedia.org)

A felkelést két központból, a havasalföldi és a moldvai török fejedelemségekből szerették volna kirobbantani, valamint ezzel párhuzamosan a Peloponnészosz-félszigeten. Céljuk eléréséhez orosz támogatást kívántak szerezni, így felkérték Ioannisz Kapodisztriaszt, az orosz külügyi államtitkárt, hogy álljon a felkelés élére és nyerje el Oroszország hivatalos támogatását a törökökkel szemben. Mindez nem tűnt lehetetlennek, már csak azért sem, mert ez megfelelt volna az orosz külpolitika 18. század óta fennálló fő külpolitikai törekvésének, sőt II. Katalin cárnő ún. „görög tervének” felújításaként is értelmezhető volt. Katalin ugyanis egy új Bizánci Birodalom felélesztésének tervét dolgozta ki, élén unokájával, Konsztantin herceggel, ezzel pedig az orosz érdekeknek megfelelően szabadon hajózhattak volna ki a Fekete-tengerről a Földközi-tengerre. Erről 1787-ben II. Józseffel is megállapodott, a Balkán felosztásának tárgyalása során. 1815 után viszont megváltozott Oroszország külpolitikája, hiszen a napóleoni háborúk lezárásaként a bécsi kongresszuson a cár vezetésével létrehozták a Szent Szövetséget, melynek egyik célja az volt, hogy a törvényes uralkodó elleni felkeléseket akár fegyveres beavatkozással is készek leverni, hogy a rend fennmaradjon Európában. Kapodisztriasz éppen ezért elutasította a felkérést, viszont maga helyett az orosz hadsereg egy görög tábornokát, Alexander Ypszilantiszt ajánlotta, aki el is vállalta a felkelés irányítását.

Ioannisz Kapodisztriasz

(forrás: wikipedia.org)

Ypszilantisz görög–román összefogással képzelte el a felkelés elindítását, s erről meg is állapodott Tudor Vladimirescu havasalföldi fejedelemmel. Vladimirescu azonban a románokat nem tudta meggyőzni, ők ellenezték a törökellenes felkelést, s a Philiki Hetéria tevékenységét kizárólag görög ügynek tartották. Erre válaszul Ypszilantiszék elfogták, majd kivégezték Vladimirescut. A török kormányzat viszont jól ki tudta használta a forradalmárok közt kialakult feszültséget, és Havasalföldön vérbe fojtotta a felkelést, erre Ypszilantisz magyar területekre menekült, ahol elfogták, s Munkács várába vetették. Pár évvel később, 1828-ban hunyt el Bécsben.

Alexander Ypszilantisz

(forrás: wikipedia.org)

A havasalföldi felkelés leverése után a forradalmárok Görögországra összpontosították erőiket, így 1821. március 25-én a Peloponnészoszon és az ország más térségeiben kirobbantották a felkelést, mely hamarosan az egész országra kiterjedt. A felkelés a keresztények vérengzésével kezdődött, a félsziget negyvenezer muzulmán lakosából körülbelül tizenötezer főt lemészároltak, s ennek hatására még Nagy-Britannia is elítélte a görög felkelést (bár nyilván külpolitikai érdekeiből kifolyólag is ez következett, hiszen az oroszok feltartóztatására szükségük volt az Oszmán Birodalom egyben maradására). A kezdeti sikerekhez hozzájárult Ali janinai pasa lázadása, mely megosztotta a török erőket, így az év végére a görög területek döntő többsége a felkelők kezére került. Ezt a görögök kihasználták, és 1822-ben az epidauroszi nemzetgyűlésen kinyilvánították Görögország függetlenségét, a végrehajtó hatalom vezetője pedig Alexandrosz Mavrokordatosz lett. A lázadásra válaszul a törökök felakasztották a konstantinápolyi pátriárkát, s bosszúból több helyen is genocídiumokat hajtottak végre. Chios szigetén 100 000 görögből 98 000-et lemészároltak. Ennek Nyugat-Európában is komoly visszhangja lett, s felerősödött az ún. filhellén, vagyis görögbarát mozgalom. Többek között Goethe, Byron, Shelley, Victor Hugo és Puskin nevét lehet megemlíteni a mozgalom kapcsán, amit Lord Byron Meszolongiban bekövetkezett halála tovább erősített.

Lord Byron, a filhellén mozgalom egyik legjelentősebb alakja

(forrás: wikipedia.org)

Az öthatalmi rendszer azonban egészen az 1825-ös egyiptomi mészárlásokig nem mozdult, amikor II. Mahmud szultán elszánta magát a görög felkelés végleges felszámolására, melyhez az egyiptomi helytartótól, Mohamed Alitól kért segítséget. Egyiptom ugyanis ekkorra nagyon erős szárazföldi és tengeri hadsereggel rendelkezett, köszönhetően a napóleoni háborúk utáni modernizációs programnak, melyet francia támogatással valósítottak meg. Mohamed Ali örömmel segített a szultánnak, cserébe magának Krétát, fiának pedig a Peloponnészosz-félszigetet kérte. Az egyiptomi seregek 1824-ben partra szálltak a Peloponnészoszon, majd 1827-re, véres küzdelmek árán, a török sereggel egyesülve visszafoglalták az egész félszigetet és Athént is.

Delacroix festménye a Chios szigeti mészárlásról, 1824

(forrás: wikipedia.org)

A nagyhatalmak segítsége ekkor érkezett meg. Anglia már korábban, 1823-tól kölcsönöket folyósított Görögországnak, azonban főleg Egyiptom túlzott megerősödésétől tartott. 1825-ben az új orosz cár, I. Miklós immár sokkal határozottabban lépett fel elődjénél, s az ortodox görögök felé egyértelműen támogató magatartást mutatott. A létrejövő angol–orosz tengelyhez 1827-ben Franciaország is csatlakozott. Felszólították a törököket a népirtás befejezésére, csapataik visszavonására, cserébe autonómia fejében megtarthatták volna fennhatóságukat a görög területek felett. Az osztrák és a porosz diplomácia azonban nem támogatta a fellépést, ők féltek Oroszország befolyásának növekedésétől. Ennek hatására a szultán visszautasította a békés megegyezés lehetőségét, amire a szövetségesek tengeri blokáddal válaszoltak, s 1827. október 20-án a navarinói öbölben az orosz–angol–francia flotta megsemmisítette a török–egyiptomi hajóhadat.

A navarinói csata (forrás: wikipedia.hu)

Oroszország gyorsan kihasználta a helyzetet, és egy újabb orosz–török háború vette kezdetét. Gyibics tábornok seregei 1829-ben már Drinápoly közelében jártak, s a szultán – mivel hadserege nagyon gyenge volt, miután 1826-ban felszámolták a janicsárságot – kénytelen volt megkötni a drinápolyi békét. Ez Oroszország balkáni befolyását erősen megnövelte: megnyitotta a tengerszorosokat az orosz kereskedelmi hajók előtt, szabad kereskedelmet engedélyezett az Oszmán Birodalmon belül, valamint elismerte Görögország autonómiáját. Nagy-Britannia 1830-ban Londonban értekezletet hívott össze, ahol hivatalosan is elismerték Görögország függetlenségét, államformája pedig alkotmányos királyság lett. A szultán ezt két évvel később, 1832-ben elismerte. A nagyhatalmak arról is döntöttek, hogy csak olyan dinasztia kerülhet az ország élére, amely egyik ország dinasztiájával sem áll rokonságban. Mindezeket mérlegelve a választás a bajor Wittelsbach Ottóra esett, aki I. Othon néven 1862-ig volt Görögország királya.

I. Othon (forrás: wikipedia.hu)

Szolnoki Nikoletta

Felhasznált irodalom:

Mark Mazower: A Balkán. Európa Könyvkiadó, Bp., 2004.

Balogh Ádám: Fejezetek Görögország újkori történetéből (A szabadságharctól napjainkig), Szegedi Görög Füzetek, Szeged, 2013.

Athanasiou Christoforos: Az újkori Görögország története, ÚMK Bp., 2006.

Barbara Jelavich: A Balkán története 1-2, Osiris Bp., 1996.

Matuz József: Az Oszmán Birodalom története. Bp., Akadémiai Kiadó, 1990.

Ormos Mária – Majoros István: Európa a nemzetközi küzdőtéren. Felemelkedés és hanyatlás, 1814-1914. Bp., Osiris, 2003.

Diószegi István: A hatalmi politika másfél évszázada. Bp., História, 1994.

Международные отношения на Балканах 1815-1830 гг, Г.Л. Арш, И.С. Достян, Л.Е. Семенова, АН СССР. Институт славяноведения и балканистики, М.: Наука, 1983.

Ezt olvastad?

Az emberiség nagyjából egy évszázaddal ezelőtt szembesült az utolsó világméretű járvánnyal, az úgynevezett spanyolnáthával, amely a Föld lakosságának 3–5%-át pusztította