A Gulag – Amiről az én nemzedékem még nem hallhatott a történelemórákon

A Kádár-rendszer utolsó évtizedében, valójában már a kádári diktatúra legpuhább időszakában felnövekvő iskolásként sem az iskolában, sem otthon, sem máshol nem meséltek nekünk ezekről az időkről.  A Gulag táborok, a kommunista rendszer egyéb rémtetteivel együtt a kollektív elhallgatás kategóriájába tartoztak. Az emberek nem felejtették el, csupán nem beszéltek róla.

A rendszerváltással megnyílt az út, a lehetőség, hogy az addig hallgató, de még életben lévő öregek kollektív emlékezetében élő történelmi valóság bekerüljön végre a 20. század történelmi tényei közé. Közel 40 évnyi hallgatás után végre megszólalhattak az öregek, megnyíltak a dokumentumtárak. Mindaz, amelyet a Hruscsov, Brezsnyev és talán még Gorbacsov – s velük együtt a kommunista magyar vezetés – is oly lelkesen titkolni próbált, végre kikerült a köztudatba. Nem csupán a köztudatba került, hanem egyenesen a fókuszba, a történészek előtt megnyílt a lehetőség a tudományos vizsgálatra, kutatásra.

Stark Tamás egyike azon magyar történészeknek, akiknek érdeme, hogy a témáról napjainkban számos kutatási eredmény lát napvilágot. Stark Tamás az 1980-as évek közepe óta foglalkozik a szovjet fogságba került magyarok sorsának feltárásával, sokukat alkalma volt megismerni, interjút készíteni velük. Most ismertetett munkája a korabeli dokumentumok segítségével mutatja be, hogy hogyan szolgálta többek közt a magyar lakosság Sztálin nagyra törő terveit. Mindarról, amiről az egyszerű ember, de az első időszakban még a magyar vezetés nagy része sem tudott, csak a kérdések záporoztak. „Hová”, „Miért”. S válasz akkor még nem érkezett.

„Magyarok! Közöljétek mindenkivel, a magyar kormánnyal is, hogy 12000 magyar katonát és tisztet visznek ki Oroszországba. Utánunk még több százezer magyar hadifoglyot indítanak így útba, hogy soha se térhessenek vissza fiaitok, férjetek, testvéreitek. Önként adtuk meg magunkat, mert nem akartunk Németországért harcolni, és most az ígért hazatérésünk helyett Oroszországba hurcoljanak, mint hadifoglyokat(…) Ezt a hírt adjátok tovább mindenkinek, és ne nyugodjatok bele érettünk és saját magatokért! Rab magyar katonák lezárt vasúti kocsiban visznek.” (25. oldal) ezt az üzenetet Románia felé menő szerelvényből dobta ki egy ismeretlen fogoly. A cédulát a sínek mellett találták.

1989 után elhárultak az akadályok a kutatás elől. Ezt bizonyítja, hogy a szerző bőséges historiográfiai adatra támaszkodott. Ezzel rávilágít: a történészszakma figyelme a téma irányába fordult. A könyv egyetlenegy forrásegységre épül, mégpedig a Külügyminisztérium Hadifogoly Osztályának anyagára, amely a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában, a XIX-J-1-q törzsszámon nyilvántartott, mintegy 347 doboznyi anyag. Ez a hatalmas dokumentummennyiség különböző településekről beérkezett beszámolókat, személyes sorsokat bemutató leveleket tartalmaz, valamint listák százait elhurcolt személyekről. Természetesen ez az anyag sem élte túl sértetlenül a kommunizmus éveit. Az iratok először a Hadtörténelmi Levéltárba, majd a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárába kerültek, s közben több iktatókönyv eltűnt. Az iktatószámokból derül ki, hogy az 1945-ös anyag hiányos.

Nem csupán a Külügyminisztérium volt az egyetlen intézmény, amely a hadifogságba esett emberek, elszállított foglyok sorsával foglalkozott. A Magyar Vöröskereszt Hadifogolyszolgálatához is rengetegen küldtek leveleket, beszámolókat, listákat, azonban ezek az iratok eltűntek. A szervezet által kibocsájtott Hadifogolytudósító összes példánya szintén eltűnt. A hadifogolykérdéssel egy másik lap is foglalkozott, a Magyar Hadifogoly Híradó, amelyet a Magyar Kommunista Párt jelentetett meg. Azonban a hetente megjelenő folyóirat abszolút nem a valós képet festette a foglyok életéről, sőt leginkább ideális képet, a hozzátartozók „megnyugtatására”. Ez a folyóirat sem maradt fent hiányosságok nélkül. A főispáni, alispáni és polgármesteri iratok – amelyeket a Népjóléti Minisztérium Elnöki és Hadigondozási Főosztálya őrzött – az 1952. évi nagy selejtezésnek estek áldozatul. Ezeken kívül számos plébániai évkönyv (Historia Domus) is beszámolt a szovjet katonák viselkedéséről, a civil lakosság elhurcolásáról. Ezek nagy részét az Államvédelmi Hatóság emberei vitték el az ötvenes évek elején. A Hadifogoly Osztály megmaradt iratanyaga sem teljes az 1945-49 közötti korszak politikai változásainak köszönhetően. Hivatalosan csak 1946-ban állt fel az osztály, és többször cserélt vezetőt, vezető szervet.

A megmaradt 347 doboznyi iratanyag alapvetően három típusú forrásból áll. Egyik részét a személyes hangvételű levelek képezik, amelyekben az elhurcoltak hozzátartozói kérték az Ideiglenes Nemzeti Kormányt, hogy intézkedjen az elhurcoltak kiszabadításáról. Ezek a levelek rendszerint beszámolót is nyújtanak az elhurcolás körülményeiről. A dokumentumok másik típusába tartoznak azok az iratok, amelyeket bizonyos települések elöljáróságai készítettek a településen történt elhurcolásokról. A harmadik csoportot azok az adatlapok teszik ki, amelyeket a hozzátartozók nyújtottak be, a Külügyminisztérium által a Szabad Nép 1945. május 16-i számában megjelent felhívásra. Ebben a számban egyéni kérelmek beadására is biztatták a hozzátartozókat. Az adatlapokat a vidéki elöljáró hatóságoknál lehetett beszerezni, valamint Budapesten, a kerületi nyilvántartó hivatalokban. Az adatlapokon 18 kérdés szerepelt, szovjet típusú, „osztályharcos” szemléletű kérdésekkel, melyek közt a társadalmi helyzetet, a párthoz való tartozást, közéleti tevékenységet is firtató kérdések szerepeltek.

A foglyok szállítás közben a marhavagonokból kidobott cédulákon, leveleken keresztül próbálták értesíteni családjukat. Ezek a levelek rendszerint célba is értek, mert mindig volt, aki megtalálta a sínek mellett, és elküldte a megadott címre. Sokszor ezeket a cédulákat is csatolták a hozzátartozók a kérelmeikhez. A kérelmeket a Külügyminisztériumba küldték, ekkor még a kormányszerveket általános bizalom övezte. A már nem Magyarországhoz tartozó területekről is érkeztek kérelmek. A levelekből megrázó sorsok, családi tragédiák derülnek ki, beszámolnak az elhurcolás körülményeiről, megtört életpályákról. A korszakban jellemzően nem volt szokás hivatalos levélben a személyes érzelmek kinyilvánítása, s talán épp ezért mutatja a helyzet súlyosságát az, hogy sok levélíró nem törődve a szokással, leírja az elkeseredettségét, személyes fájdalmát.

A Külügyminisztérium még ekkor rászolgált a bizalomra, a Hadifogoly Osztály dolgozói mind a személyes, mind a csoportos kérelmekkel behatóan foglalkoztak. A beérkezett dokumentumokat folyamatosan továbbították a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz. Szovjet részről azonban sohasem ismerték el a civil lakosság elhurcolását. A Külügyminisztérium erőfeszítéseit többféle eszközzel próbálták visszaszorítani. 1945 és 1947 között több alkalommal tettek bejelentést a hadifoglyok elbocsátásáról. 1945 augusztusában a Szovjetunió Honvédelmi Bizottsága valóban elrendelte a hadifoglyok egy részének szabadon engedését. Erre való hivatkozással a szovjet kormány egy időre felfüggesztette a kérvények átvételét. 1947-ben egy újabb bejelentés után pedig a közbenjárás teljes felfüggesztését kérték a magyar kormánytól. Más módon is korlátozták a magyar kormány ebbéli tevékenységét. Különféle igazolásokat kellett beszerezni a hozzátartozóknak, vagy pedig meg kellett jelölni az elhurcolt fogoly Szovjetunióbeli címét. A nem megfelelően kitöltött kérvényeket így visszadobhatták, akadályoztatva az ügymenetet.

Csótó Péterné kérelme Gyöngyösi János külügyminiszterhez férje és a többi hadifogoly szabadon bocsátása érdekében, Szentistván, dátum nélkül (424. oldal)

A magyar lakosság értetlenül állt olyan kérdések megválaszolása előtt, mint például hogyan kerülhettek hadifogságba katonai szolgálatot nem teljesítő emberek, vagy hogyan lehetett partizánként kezelni olyanokat, akik életükben nem fogtak fegyvert. Nem értették, hogy tűnhettek el hónapokra azok az emberek, akiket néhány órányi munka elvégzése miatt gyűjtöttek össze.

A legtöbb levélből kiderül, hogy a hozzátartozók „tévedésnek” vélték családtagjuk elhurcolását.

Barabási lakosok levele Vörös János honvédelmi miniszterhez elhurcolt hozzátartozóik szabadon bocsátása ügyében, Barabás, 1945. július 8. (335. oldal)

„Sem a tömeges elhurcolások által érintett lakosság, sem a kormányzat nem értette és nem is érthette a hadifogolykérdéssel kapcsolatos szovjet politikát, mivel az egy Magyarországon még ismeretlen politikai-gazdasági rendszer folyománya, terméke volt.”- írja Stark Tamás

A kényszermunka létrehívásában politikai szempontok játszottak szerepet, fenntartása és kiépítése azonban már gazdasági célokat szolgált. A rabok munkaerejének hasznosítását, gazdasági jelentőségét Trockij ismerte fel először, ő „munkahadsereget” akart szervezni. Végül munkatáborok felállítására került sor. A rabmunka jelentősége az első ötéves terv során nőtt meg.  A nagyarányú szovjet tervek miatt az iparosítás előfeltételeinek hiányát rabmunkával akarták ellensúlyozni. A szabad munkaerő kevés volt, és a termelőeszközökben is erőteljes hiány mutatkozott. A fogva tartott emberek ideális munkaerőnek tűntek. Nekik nem kellett bért fizetni, nem kellett számukra munkásszállókat, felszerelt lakótelepeket építeni, és gépekre sem volt szükség, hiszen azok teljesítményét pótolta az egyszerű kéziszerszámokkal, csákánnyal, ásóval, lapáttal felszerelt munkás fizikai ereje. A első ötéves terv végére a szovjet gazdaság meghatározó ágazatává nőtte ki magát a lágermunka.

A Gulag, vagyis a Táborok Főigazgatósága 1930-ban született meg formálisan, de csak 1934-re jött létre az első egységes táborrendszer. 1939. szeptemberében Lavrentyij Berija belügyi népbiztos rendeletet adott ki, melyben elrendelte egy új táborrendszer felállítását, amelyben hadifoglyokat, külföldről internált civileket dolgoztatnak. Ez a szerv a Belügyi Népbiztosság Hadifogoly-és Internáltügyek Igazgatósága lett – Upravlenyije Voennoplennih i Internirovannih (UPVI) –, amely a Gulag mellett működött. A két táborrendszer kiegészítette egymást. Irina Bezdorova orosz történész megfogalmazása szerint a „a Gulag édestestvére a GUPVI.”

Számszerű adatokra is rávilágít Stark Tamás könyve, amely újabb megdöbbenéssel szolgál a téma iránt érdeklődők számára. A hadifoglyok és civil elhurcoltak száma a második világháború utolsó hónapjában hatszázezer főre tehető, e szám pedig a későbbiekben tovább nőtt, becslések szerint meghaladta az egymilliót. A magyar hadifoglyok többségében a donyeci iparvidéken, a Krím félszigeten és Odessza környékén, az Uralban, a moszkvai, minszki, voronyezsi, kijevi területeken, valamint Azerbajdzsánban végezték munkájukat. De egyéb területeken felállított táborokba is kerültek magyarok.

Szentiványi Béla kérelme Dálnoki Miklós Béla miniszterelnökhöz korábban munkaszolgálatos fiai szovjet fogságból való szabadon bocsátása ügyében, Budapest, 1945. augusztus 2. (354. oldal)

A foglyok élet- és munkakörülményei sok mindentől függtek, de elsősorban sok múlott a parancsnokokon, az őrszemélyzeten, néha a helyi lakossággal kialakított viszonyokon. Befolyást gyakorolt a tábori életre a földrajzi és társadalmi környezet, a rabságba esés időpontja, valamint az éghajlati viszonyok is. A táborok közti lényeges különbségek ellenére a nyomor, a kiszolgáltatottság, a reménytelenség és a tömeges elhalálozás mindenütt általános volt. A táborrendszer folyamatosan épült ki. A foglyoknak kellett felépíteni, az állandó szálláshelyül, az általában 300 főre készült, félig földbe ásott, kohósalakkal kibélelt, egyszerű deszkaépítményeket. A tábori körülmények mindenütt rémisztőek voltak. Az ágyaknak nevezett alkotmány különböző vastagságú deszkafélékből állt. Takarót, matracot, szalmát nem kaptak. A táborokat általában négy sor kerítés vette körül, melyből két magas kerítés a külső, két alacsonyabb védelmi fal a tábor belső oldalán helyezkedett el. A belső, alacsony védelmi fal volt a határ, melyen kívülre a foglyok nem mehettek. A kerítések között megfigyelőtornyok voltak felállítva, valamint ezek között mozogtak az őrök. Az őrök általában kegyetlenek voltak, s a túlélők elmondásai alapján, a fiatal, még szinte gyermekkorban lévő őrök voltak a legkegyetlenebbek. Természetesen akadtak olyanok is köztük, akik jobban bántak a foglyokkal, ám ők voltak kevesebben.

A foglyok ruházatára sem fordítottak nagy gondot, sok esetben több fogolynak jutott egy gumikalucsni, amelyet műszakonként váltottak egymás közt a rabok. Kiépítették köztük a besúgóhálózatot, s aki ezt bevállalta, több levest kapott. A legtöbbször nyolc, tizenkét órás, vagy az ezt meghaladó munkaidő és a rendkívül megterhelő fizikai munka ellenére a foglyok étkezése is borzalmas volt. A fejadagot a termelés, vagy a teljesítmény függvényében határozták meg. Az állandó éhezéstől, nehéz munkától legyengült és reményvesztett foglyok könnyen megbetegedtek. Élősködők, járványok, betegségek sújtották őket. A leggyakoribb betegségek a fagyási sérülés, a verési sérülés, a tüdőgyulladás, a gyomorhurut, a skorbut, a tífusz és a végelgyengülés voltak. A foglyok az állandó nélkülözés és az örökös rettegés miatt nem csak fizikailag, hanem szellemileg is leépültek. A halál állandó kísérője volt a tábori életnek.

Sem az elhurcoltaknak, sem az itthon maradt hozzátartozóiknak nem volt fogalmuk arról, hová, milyen körülmények közé kerültek a rabok. Ahogy arról sem, miért kerültek oda, vagy mi alapján esett épp arra a szerencsétlenre a választás. A polgári lakosság elhurcolása több hullámban történt. Első hullám a harcok alatt, illetve közvetlenül a front átvonulása után történt. A fogolygyűjtések intenzitását nagyban befolyásolta, hogy meddig tartott az adott terület, vagy régió elfoglalása. Azokról a területekről, amelyeket hosszabb, kimerítőbb harcok árán tudtak csak elfoglalni, több civilt vittek el. A kötetben közölt kutatólapok bizonysága szerint az elhurcoltak közt egészen fiatalok és idős emberek is voltak.

A „malenkij robot”-nak nevezett közmunka és sáncásás ürügyén gyűjtötték össze az embereket, többségükből azonban „hadifogoly” lett. Stark Tamás könyve teljes részletességgel nyújt képet arról, hogy az ország mely településeiről, milyen arányban, hány embert vittek el. A könyvben felhasznált dokumentumokból az is kiderül, hogy a polgári lakosság egészét érintette, annak ellenére, hogy eleinte etnikai okokra hivatkoztak, és a „német” lakosság közül választották ki a munkára foghatókat.

Természetesen folyamatos erőfeszítéseket tettek a foglyok kiszabadításáért, valamint a túlélők hazaszállításának érdekében is. Mozgalmak indultak, szövetségek jöttek létre, felléptek az egyházak is, a kormányok is tettek erőfeszítéseket, majd az ENSZ 1951-ben létrehozott egy bizottságot, a világ különböző részein dolgoztatott kényszermunkások és hadifoglyok helyzetének feltárására. Mindezek ellenére a még életben lévő foglyok hazatérésére csupán 1953-ban, Sztálin halála után kerülhetett csak sor.

A kötet fő vázát azok a dokumentumok képezik, amelyek a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában őrzött 347 doboznyi anyagból kerültek elő. Időrendi sorrendben követik egymást. Az iratokat a mai helyesírási szabályoknak megfelelő helyesírással tette közzé a szerző, kivéve azokat az iratokat, amelyek hitelessége a javítás miatt sérült volna. A betűhíven közölt iratokat kurzív szedéssel emelték ki a könyvben, némelyiket fakszimilében is bemutatják. A hibásan írt helység és személyneveket csupán jegyzetben korrigálták, ezzel is őrizve a forrás eredeti formáját. A bibliográfiából további szakirodalmi útmutatást találhat az olvasó a politikai, katonai és egyházi vezetőkről. A szerző jegyzéket közölt azokról az elhurcoltakról, akik további sorsáról is sikerült adatot találni. Külön egységben megtaláljuk a Magyarország háború alatti területén kívül eső települések régi magyar és mai elnevezéseit. A kötet megjelenését az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatta, a 2015 és 2017 között lezajlott Gulág-emlékév keretében.

Huszarek Viktória

A kötet adatai: Stark Tamás: „…akkor aszt mondták kicsi robot” – A magyar polgári lakosság elhurcolása a Szovjetunióba korabeli dokumentumok tükrében. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2017. 496 pp. (Magyar történelmi emlékek, okmánytárak)

Ezt olvastad?

Írásunkban Gulag-túlélők történeteit mutatjuk be, különösen letartóztatásukat és elhurcolásukat kiemelve. Az elmúlt években 23 Gulag-túlélő családjával készítettünk interjút az ország
Támogasson minket