Guruló forintok – A magyar állam részvétele a „szocialista testvériség” finanszírozásában

A Nemzeti Emlékezet Bizottsága 2015-ben jelenttette meg Keletről Nyugatra. A kommunista mozgalom titkos pénzei címmel két tanulmányt tartalmazó kötetét. Témája egy kevéssé ismert jellemzője a pártállami rendszernek: a magyar állam részvétele a nemzetközi kommunista mozgalom finanszírozásában. Noha már 1991-ben nyilvánosságra került – és botrányt is keltett – a „szocialista testvériség” magyar államkasszából való rendszeres megadományozása, ennek ellenére a kérdés feldolgozása kevéssé történt meg. Jelen kötetben Szilágyi Gábor és Stefano Bottoni vállalkoztak a probléma alapos bemutatására; Szilágyi a finanszírozások általános volumenét és fajtáit ismertetve meg az olvasóval, Bottoni egy konkrét olasz-magyar kereskedelmi példán keresztül mutatva meg a „guruló dollárok” természetét.

Szilágyi Gábor tanulmánya (Az MDP és az MSZMP a „guruló dollárok” rendszerében) bevezetőjében feleleveníti a kommunista mozgalomnak „felajánlott” pénzek napvilágra kerülésének történetét, majd ismerteti az olvasóval módszertanát és a téma kutatásának problémáit. Ezt követően röviden vázolja a téma kétarcú voltát is. Klasszikus hidegháborús történet a maga nemében: a nyugati blokk külön kimondott vád nélkül is gyanakodott a kommunista mozgalmak „ötödik hadoszlopára”, a helyi munkáspártok elsősorban moszkvai eredetű anyagi támogatására. A keleti blokkon belül is nagy óvatossággal lefolytatott tranzakciók érintettjei pedig konokul tagadtak, csupán azért villantva fel a fátylat időnként, hogy erejüket megmutassák a nyugati országok közvéleményének. Biztosat csak a keleti blokk levéltárainak megnyílása után lehetett tudni erről a rendszerről, de sok, akkor nyitott ajtó mára bezárult, így a szerző megállapítása szerint egyelőre nehezen bővíthetőek ismereteink.

Szilágyi három, markánsan eltérőnek mondható fajtáját különíti el a „munkásszolidaritás” állami megtámogatásának. Az első esetben a lehető legdirektebb transzferről volt szó: a Kominform mellett működő (később önállósított) Nemzetközi Szolidaritási Alapba kellett befizetni évente egy lényegében Moszkva által meghatározott (és alkura nemigen bocsátott) összeget. A hozzájárulást a szovjet fél dollárban kérte; a készpénztranszfer természetét csak a legszűkebb körben ismerték a pártapparátusban (a konkrét személyekről ellentmondásosak az információk). Az így „felajánlott” összeg végül konspiratív úton, KGB-rezidentúrák vagy szovjet nagykövetségek segítségével kötött ki a nyugati címzetteknél. A magyar befizetés 1950 és 1987 között tartott, s csak ezen a csatornán keresztül összesen több mint 14 millió dollár (akkori vásárlóértéken 404 millió forint) értékben részesült támogatásban a nemzetközi kommunista mozgalom.

Kép forrása: Pécs Ma

Kisebb volumenű (de sokkal nehezebben összesíthető) volt a direkt pártfinanszírozásnak az az esete, amikor nem a keleti blokk védőernyőjén keresztül folyt a támogatás, hanem közvetlen, bilaterális kapcsolatok útján – tehát közvetlenül a magyar párt(állam) kasszájából. Szilágyi részletesen, aprólékosan mutatja be az összetett jelenséget: időszaki segítségekről volt többnyire szó, ennek megfelelően a párt döntéshozói is ad hoc szavaztak az egyes segélyezésekről. Garasoskodás és indokolatlan pazarlás emiatt egyaránt megfigyelhető a támogatások összegében. A rendszer meglepően későn, csak 1975-ben formalizálódott éves költségvetési tétellé. A kedvezményezettek eleinte nyugati pártok voltak, később viszont kimondottan a harmadik világ felé billent a támogatás iránya. A szerző interjút készített Berecz János egykori MSZMP PB-taggal is, aki azt mondta, „csak zsíros kenyérre volt elég” a bilaterális úton kikerülő támogatás. Ez annyiban igaz, hogy a kifizetést tudatosan törekedett a párt deviza helyett inkább forintban vagy áruban megtenni, és egyenként többnyire néhány ezer dolláros összegekről volt szó – összesítés azonban, hangsúlyozza Szilágyi, nem áll rendelkezésünkre.

A harmadik, egyben legnehezebben forintosítható tétel az indirekt pártfinanszírozások esete. Itt a szerző nem is elsősorban az olyan tételekről ír, amelyek külföldi pártkáderek ajándékait, ösztöndíjait jelentik – bár megjegyzi, végső soron az efféle is a kategória részét képezi –, hanem a pártvállalatok közötti kereskedelmet. A szerző részletesen felvázolja, hogyan zajlott a bennfentes, sokszor a Szovjetuniót is bevonó kereskedelem egy magyar „impex” (külkereskedelmi monopóliumot birtokló állami cég) és egy nyugati kommunista párti tulajdonú közvetítőcég között. Az üzlet gördülékenysége érdekében néha azt is megtette a magyar fél, hogy pontosan megsúgta partnerének, mennyit kell (alá)ígérnie az esetleges külsős érdeklődőknek, hogy elnyerje a szerződést. A jutalékok végül a könyvelésen felül a pártkasszába forogtak vissza, így valósítva meg az illegális finanszírozást. Az efféle „üzletek” 1989-ig eltartottak. A fejezetet – és a tanulmányt – pedig tanulságosan zárja annak a története, hogyan írták le a rendszerváltás utáni költségvetésből a „svarc” transzferek után a szovjeteknek járó, de a magyar bankrendszerben pihenő pénzösszegeket.

Stefano Bottoni tanulmánya („Kölcsönösen előnyös” üzlet. Magyar-olasz gazdasági pártkapcsolatok a hidegháború korszakában) a fenti mintára szerveződő indirekt pártfinanszírozást vizsgálja egy konkrét, részletes példán keresztül. Szemléltetésül a fénykorában a Kádár-kori magyar export 15%-át bonyolító, komoly élelmiszeripari monopóliumokkal rendelkező Terimpex és az olasz kommunista pártvállalat, a Soresco több évtizedes kapcsolatát választotta. A (tiltott) pártfinanszírozás mellett két fontos kérdést tárgyal még a szerző: mennyiben határozta meg az ideológia a gazdasági partnerséget, illetve hogyan reagált a nemzetközi politikai válságokra ez a gazdaságilag erősen védett csatorna?

Az 1950-es évek ebből a szempontból nézve a bukdácsolás időszakát jelentették. A kereskedelmi mérleg ugyan növekedett, nem is kis dinamikával, de a magyar fél „kapcsolaton kívüli” üzletelése, bizalmi embereinek disszidálásai, illetve az olasz fél sokszor lenéző és nagyképű hozzáállása nehezítette a bizalmi légkör kialakulását, ahogy az Olasz Kommunista Pártot időről időre megtaláló rendőri „érdeklődés” sem volt kedvező. Ilyen körülmények között kissé más színezetet kap – de igaz marad – az a megállapítás, hogy 1956 nem okozott törést ebben a viszonyrendszerben.

Az 1960-as évek a felívelés időszakát hozták el, a rendszer ekkor két kulcsemberének, Vittorio Savi Soresco-igazgatónak és Száll József római magyar nagykövetnek köszönhetően olajozottan üzemelt, mind az üzleti, mind a pártfinanszírozási értelmében. Igaz, újabb magyar dezertálások (köztük Szállé is), valamint egy katonai hírszerző lebukása (Budai-Gambella ügy) ismét megterhelték a két állam közötti viszonyt. Mindez az „üzletet” nem zavarta, sőt, 1972-ben a Sorescót magyar-olasz vegyesvállalattá alakították – így könnyebbé vált a jutalékok visszautalása az olasz párt központjába.

A hanyatlás három, egymást erősítő tényezővel kezdődött az 1970-es évek közepén. Az Európai Gazdasági Közösség mezőgazdasági áruval kapcsolatos új importszabályai gazdaságilag rontották Magyarország pozícióit. Az olasz felet képviselő Savi egyre extravagánsabban viselkedett, nem egyszer a zsarolásig elment, magyar hírszerzők és az „üzleti kapcsolat” leleplezésével fenyegetőzve. A harmadik az ekkortájt életbe lépő olasz pártfinanszírozási törvény volt, amely megnehezítette a támogatás svájci bankokon keresztüli átadását. Bottoni ugyanakkor az együttműködés folytatásának feltárásával meggyőzően cáfolja azt a (saját korában népszerű) nézetet, hogy az olasz kommunista párt ekkoriban eltávolodott a keleti blokk anyagi támogatásától.

Noha a Terimpexet Magyarország „keményvaluta-gyáraként” emlegették, a „baráti” olasz közvetítőcéggel való kapcsolat gazdaságilag egyértelműen nem volt racionális. Az egyre válságosabb helyzetű céget a magyar gazdaság csődközeli helyzete, az olasz gazdasági nyitás (állampárti közvetítők megkerülésével) és az 1980-as évek közepén bekövetkező árcsökkenés végleg megroppantották, állapítja meg Bottoni. A történetnek némileg váratlan végét adja, hogy mindennek ellenére – a magyar politikai átalakulások következtében – a válás feltűnésmentes tudott maradni. Mikor 1989 végén a Terimpexet átszervezték valódi piaci alapokon álló céggé, a négy évtizedes kötelék gyakorlatilag rögtön megszűnt. Noha nyereséges már nem sokáig maradt, a Sorescót túlélte – az olasz céget 1996-ban, a magyart 2001-ben számolták fel.

A két tanulmány bátran ajánlható mindenkinek, akit érdekel a Rákosi- és Kádár-korszak gazdasági kapcsolatainak története, illetve a korabeli „baráti segítségnyújtás” részben mai napig feltáratlan világa. Részletes, összetett képet adnak a témáról, amelyet nagyban elősegítenek a tanulmányokhoz csatolt betűhív forrásközlések is.

Erdős András

Az ismertetett kötet adatai: Keletről Nyugatra. A kommunista mozgalom titkos pénzei. Szerk. Kiss Réka, Soós Viktor Attila. Budapest, Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2015. 144 p.

Ezt olvastad?

Az oroszországi magyar vonatkozású levéltári iratfeltárás történetének eddigi legnagyobb mennyiségű adatátadását jelentette be az Országházban Latorcai János, az Országgyűlés alelnöke,