Gyarmat vagy éléskamra – Avagy mit adtak nekünk a Habsburgok?

2018. október 10-én nagyszámú érdeklődő előtt tartott előadást Pálffy Géza és ifj. Bertényi Iván, az MTA Történettudományi Intézetének munkatársai az Eötvös Csoport és a Társadalmi Reflexió Intézet szervezésében. A két történész provokatív kérdésre próbált választ adni: vajon mit adott Magyarországnak a történelem egyik legismertebb uralkodódinasztiája, a Habsburg-család? Gyepű vagy védőbástya volt-e a Magyar Királyság 16-17. században, s inkább a kiegyezések, vagy éppen a konfliktusok jellemezték az uralkodóház és a magyarság viszonyát a közös évszázadokban?

Pálffy Géza, ifj. Bertényi Iván és Tóth István György (felvétel: Maróti Zsolt Viktor)

Az est moderátora, Tóth István György (MTA) felvezetőjében elmondta, a két előadás közös címe (Mit adtak nekünk a Habsburgok?) a kultikussá vált Brian élete című film emlékezetes jelenetét idézi, amikor a rómaiak ellen szervezkedők felteszik a kérdést, hogy ugyan mit is köszönhetnek a rajtuk uralkodóknak – hogy aztán a kezdeti bizonytalankodás során a jelenet szereplői hasznosabbnál hasznosabb dolgokat kezdjenek el sorolni, bohózatba fullasztva ezzel az összeesküvők gyűlését. Tóth István György szerint az esemény szervezői jól tették, hogy napirendre tűzték a kérdést: mit kaptunk mi a Habsburg dinasztiától? Hiszen magától értetődő, hogy van egy négyszáz éves közös történeti múlt, amelynek lenyomata ott van Magyarországon az utcákon, az épületekben, de még az emberek fejében – sőt, mint friss tapasztalata alapján kifejtette, nemcsak Magyarországon, de még a rövid ideig Habsburg-uralom alatt élt Boszniában is.

Ifj. Bertényi Iván és Tóth István György (felvétel: Maróti Zsolt Viktor)

Pálffy Géza, a Történettudományi Intézet kutatócsoport-vezetője, a kora újkori történelem elismert kutatója bevezetőjében elmondta, hogy a Habsburgokkal való viszonyt nem érdemes szélsőségesen, fekete-fehéren látni vagy láttatni. Négyszáz év meglehetősen hosszú, s a „házasságot sem csupán a válás, vagy kizárólag a mézeshetek alapján kell megítélni.”

Pálffy Géza előadása (felvétel: Maróti Zsolt Viktor)

Hosszú és ellentmondásos viszonyról van szó, amikor azt vizsgáljuk, hogy milyen volt a magyarság és a Habsburgok kapcsolata. Pálffy szerint akkor lehet a 16–17. századi történéseket és a magyarság Habsburg-fóbiáját megérteni, ha megvizsgáljuk hazánk történelmét Szent István „birodalmának” létrejöttétől a mohácsi csata utáni helyzetig.

Annak idején még Pálffy is úgy tanulta, hogy a Habsburgok számára Magyarország gyepű és gyarmat volt, ami ellen szinte folyamatos és szakadatlan szabadságharc-sorozatot vívtunk. Az új kutatások ezt nem erősítik meg, és az elmozdulás ebből a szempontból a történettudományban már a nyolcvanas években elkezdődött.

Pálffy hozzátette: a Habsburg–magyar történet elválaszthatatlan az oszmán–magyar viszonyrendszertől, hiszen a török jelenléte alapvetően befolyásolta a dinasztiával való kapcsolatunk alakulását. Az Oszmán Birodalom jóval erősebb volt a 16. század elején, mint az önálló Magyar Királyság: előbbit ötször akkora terület, négyszer akkora lakosság, négyszer olyan erős hadsereg és mintegy tízszer annyi jövedelem jellemezte. A Habsburgok segítségével ennek ellenére a török hódoltság korában a nyugati országrész megmaradt Közép-Európa szerves részének – ráadásul Habsburg Ferdinánd és utódai a kor viszonyai szerint vitathatatlanul legitim uralkodóknak számítottak.

Pálffy Géza előadásának egyik diája (Felvétel: Maróti Zsolt Viktor)

A török hódítás korában az ország területe 325.000 km-ről kb. 120.000-re csökkent, a lakosságszám 3,3 millióról 1,8 millióra, amit Pálffy egyfajta „első Trianonnak” nevezett előadásában, amely sok szempontból éppoly tragikus következményekkel járt, mint a 20. század elején „második”. Ám mivel időben messzebb esik a három részre szakadás, ezt a ma embere már kevéssé érzi katasztrofális eseménynek. A későbbi történetírás pedig igyekezett minden felelősséget a Habsburgokra hárítani. Pedig – tette hozzá az előadó – járhattunk volna rosszabbul is Mohács és Buda elfoglalása után (pl. a balkáni államokhoz hasonlóan a teljes ország kerülhetett volna oszmán megszállás alá). Hogy nem így lett, az Pálffy szerint a Habsburgoknak is köszönhető. A mai történetírásban ma már senki nem kérdőjelezi meg, milyen fontos volt Magyarország a Habsburg Monarchia számára – a királyi címek között másodikként sorolták fel a Magyar Királyságot – a Cseh Királyság előtt.

Magyarország ráadásul kiemelkedő geopolitikai helyzetben volt – szükségszerűvé vált tehát, hogy a Habsburgok itt alakítsák ki azt a rendszert, mely aztán megvédi birodalmuk többi részét az oszmán hódítással szemben. Míg a középkorban Szerbia, Bosznia vagy Bulgária ütközőállamként természetesen nem volt Magyarország szerves része, I. Ferdinánd a saját országa területén építette ki a magyar politikai elittel együttműködve az új védelmi rendszert – hatalmas összegeket fektetve be. Így tehát az új kutatások szerint gyepű helyett egyértelműen védőbástyának kell tekintenünk Magyarországot.

„Ahhoz, hogy Közép-Európa ne kerüljön oszmán kézre, rá volt szorulva a magyarországi határvédelemre, a Magyar Királyság pedig rá volt utalva a nyugatabbra fekvő országok anyagi segítségére – a védelmi rendszert csak úgy lehetett működtetni, ha a mintegy 70%-nyi hiányt a Habsburg Monarchia többi területéről pótolják. Természetesen az összes védelmi kiadás és zsold teljes egészében soha nem érkezett meg – 2,5 millió rajnai forintot tett volna ki az összeg, amely a Habsburg Monarchia teljes bevételét tette volna ki. Sohasem lehetett volna tehát a védelmi költségeket teljes egészében biztosítani, nem véletlenül alakult ki a mondás a korszakban: se pénz, se posztó.” – mondta el Pálffy.

Hozzátette emellett azt is, hogy az elmúlt évek friss vizsgálatai szerint a Magyar Királyság nem csak védőbástya volt, hanem meghatározó jövedelemforrás is – legalábbis a 16. században mindenképpen. A Habsburgok 1526 után komoly pénzügyi reformokat hajtottak végre – de mindig a magyar elit bevonásával, hiszen a bécsi Habsburg-udvarban nem rendelkeztek kellő helyismerettel, s a nyelvet sem beszélték. Végül nem feledhető, hogy igen sokáig a magyar élőállat volt Európa egyik legfontosabb élelmiszerforrása – így sokkal helyesebb inkább éléskamrának tekinteni Magyarországot, mintsem gyarmatnak.

A törökellenes nagy erődök kiépítése egyébként hatalmas lehetőséget teremtett Európa hadi vállalkozóinak is. Közép-Európa első modern védművei a Magyar Királyság területén épültek ki (pl. Érsekújvár, Károlyváros, Győr vagy Szatmár) – ez hatalmas befektetést igényelt, de a helyi viszonyok ismeretét mindig a magyar főurak adták. A jelentős idegen segítséget viszont nem adták ingyen, rendkívül komoly ára volt.

Érsekújvár a Szent Liga csapatainak 1685-ös ostromakor (Kép forrása: Wikipedia)

Honnan ered akkor a gyarmati státusz gondolata a magyar és egyébként az osztrák történetírásban egyaránt? Pálffy szerint nem az volt az újdonság, hogy Magyarország bekerült a Habsburg Monarchiába, hiszen korábban is dinasztikus államok részei voltunk. De míg a középkorban a Jagelló, a Hunyadi, a Luxemburgi vagy a Habsburg Albert-féle dinasztikus államot Budáról kormányozták, addig 1541-től két főváros lépett Buda helyére: Pozsonyba került a belpolitikai igazgatás, a centrális pedig Bécsbe – Pálffy szavaival élve a „második fővárosba”. „Az ország igazgatásának székhelye (addig, amíg az ország Isten segítségével vissza nem foglaltatik) Pozsony legyen.” (1536. évi 49. törvénycikk)

Albert király, az első Habsburg a magyar trónok – 16. századi ismeretlen festő műve (Kép forrása: Wikipedia)

Pálffy elmondta, hogy a politikai rendszer és Magyarország sikeres védelme, kormányzása, igazgatása csak akkor működhetett, ha a két fél – a dinasztia és a magyar rendek – folyamatos és kölcsönös kiegyezéseket kötöttek (1608 – pozsonyi diéta, 1622 – soproni diéta, 1646/47 – pozsonyi diéta, 1681 – soproni diéta, 1711 – szatmári béke és 1712–15 pozsonyi kiegyezés). Voltak olyan hivatalok, amelyeket a magyar fél hosszú időn keresztül magáénak tudhatott. Egyes területeken valóban voltak ugyan igen számottevő pozícióvesztések, de az ország belső szuverenitása megmaradt, a magyar politikai függetlenség tehát nem veszett el a 16. században. Az erős rendiség megfért az erős centralizáció mellett – a magyar politikai elit pedig mindkét struktúrában aktív részt vállalt. Zrínyi Miklós horvát bán, vitathatatlan magyar hős és a császári hadsereg első magyar tábornoka is volt egy személyben!

Az erős centralizáció ellenére tehát a korszakban erős volt a magyar rendiség, mégpedig a legerősebb a Habsburg Monarchián belül. A Habsburg-lojalitás és a „magyar hazafiság” ebben a korszakban még összeegyeztethető volt – a „Bécsben mellőzött magyarok” és a „mindig lázadozó” magyarok elmélete tehát éppúgy túldimenzionált állításnak tekintendők, mint az „önálló nemzeti hadseregben” gondolkodó Zrínyi Miklós.

Zrínyi Miklós, Jan Thomas festménye (Kép forrása: Wikipedia)

Szabadságharcokról sem beszélhetünk Pálffy szerint, hiszen a Habsburg-dinasztia ellen felkelők nem a függetlenségért, hanem rendi jogaik védelméért és a vallás szabadságáért küzdöttek – ez alól kivételt a Rákóczi-szabadságharc és 1848–49 jelent. A két tényleges szabadságharccal szemben viszont az új vizsgálatok szerint legalább hét kiegyezés (1608, 1622, 1647, 1681, 1711/12, 1790, 1867) áll. A 17. században Bocskai István, Bethlen Gábor és Thököly Imre nem folytatott szabadságharcot, nem függetlenségért küzdött, nem az ország egyesítésén munkálkodtak, s a három részre szakadt országban nem lehetett össznemzeti érdeket találni, hiszen más volt a belpolitikai és külpolitikai érdek a Magyar Királyságban és az erdélyi Fejedelemségben.

„Kissé problematikus a Hősök terének szoborcsoportja is, ahol jobb oldalt szabadságharcosok állnak. Az új kutatásokból azonban napjainkra kiderült, hogy sem Bocskai, sem Bethlen, sem Thököly nem folytatott szabadságharcot. Az 1950-es években a kommunista vezetés cserélte le a Habsburg-uralkodók korábban itt álló szobrát. Nem mondom természetesen, hogy vissza kell állítani azokat, mert ez egyfajta lenyomata a történelemnek. De történészként nehéz azonosulni azzal, hogy Thököly Imre, akinek uralma a friss kutatások szerint a magyar történelem egyik mélypontját hozta, ma Mária Terézia helyén áll.” – mondta Pálffy.

„A Habsburg Monarchiához való csatlakozás akkor lett volna zsákutca, ha ezt az előadást bosnyákul vagy szerbül tartottam volna meg” – zárta végül előadását a nagy tapsot kapó történész.

Ifj. Bertényi Iván előadása (felvétel: Maróti Zsolt Viktor)

Ifj. Bertényi Iván előadásában azt vizsgálta, hogyan jött létre a Habsburgokkal szembeni zsigeri ellenszenv, s miként alakult a huszadik századi történetírásban. Az a mai is elterjedt nézet, miszerint a Habsburgok „mindig hitszegők voltak”, „a koronázási esküket nem tartották be” és „mindig arra törekedtek, hogy a magyar nemzet törvényes szabadságát lábbal tiporják”, a „magyar államiságot romba döntsék”, az 1849-es Függetlenségi nyilatkozatból származik, s e szöveg fontossága részben meg is magyarázza, miért vált a Habsburgokról való történelmi közgondolkodás fontos elemévé.

Kossuth Lajos a 19. századi történelem egyik legnépszerűbb és legnagyobb hatású politikusa volt, akit már a szabadságharc alatt a „magyarok Mózessének” hívták, mert ő vezette ki „hazánkat a szolgaságból a szabadságba”. 1848–49 az egész 19. századi magyar történelem kulcseseménye volt, ahol a modern magyar nemzet és polgári állam megszületett és át is esett a tűzpróbán. 1848–49 vitathatatlanul szabadságharc volt összeegyeztethetetlen konfliktusokkal, amelyeken azután nehéz volt túllépnie mind a dinasztiának, mind a magyarságnak. Bertényi elmondta, hogy a negyvennyolcas nemzeti mitológia ma is része a közgondolkodásnak. Március 15. nemzeti ünnepünk, október 6-áról pedig minden évben megemlékezünk, és újabban hivatalosan is nemzeti gyásznapként tarthatjuk számon.

„Negyvennyolc tavaszán megszületik a modern magyar polgári Magyarország, a dicsőséges tavaszi hadjárat pedig még akkor is egyfajta igazolása életképességének, ha a közdelem a cári intervenció után elbukott. Az első magyar fonográfos hangfelvételen is szimbolikus módon Kossuth Lajos hangját hallhatjuk, amint az aradi vértanúkról beszél. 1848–49 fő eseményei, az akkor létrejött modern magyar nemzet sikeres védekező harca és vezetőinek tragikus kivégzése mind a mai napig élénken élnek a köztudatban, és mindezen kulcsfontosságú események során a Habsburgok mindig az ellenfél pozíciójában voltak.” – mondta el a történész.

Bertényi kitért arra a kérdésre is, hogy a korábbi korszakokban kialakult Habsburg-kép mennyiben lehetett előzménye ennek a nagyon negatív Habsburg-képnek, vagy másként, volt-e miért pozitívabban látni a dinasztia magyarországi történelmi szerepét? A török kiűzése, a 18. századi újjáépítés, Magyarország hagyományos (rendi) önállóságának relatív tolerálása mindenképpen a Habsburgokkal való kapcsolatunk pozitív oldalát képviselik, még akkor is, ha a 16–18. század folyamán is voltak konfliktusok a magyar (rendi) nemzet és a Habsburgok között. Ha azonban az objektív okokat keressük, amelyek e konfliktusokhoz vezettek, akkor el kell ismernünk, hogy a dinasztiának mindenképpen érdeke volt, hogy heterogén birodalmának országait lehetőleg centralizált és egységes módon kormányozza.

I. Lipót magyar király Benjamin von Block festményén, 1672 (Kép forrása: Wikipedia)

Fontos, hogy a Habsburg Monarchiát egy nemzetközi környezetben kell elképzelni, amelyben különböző kihívásokra (törökök, franciák) csak összpontosított erőkkel lehetett választ adni. Ehhez persze a felekezeti viták korában még a (re)katolizációt is hozzá kellett venni, ami újabb nézőpontokkal gazdagítja az eddig elmondottakat. I. Lipót kortársai körében kiérdemelte a Leopoldus Magnus nevet, mivel évszázados projektet végrehajtva kiűzte a törököt, a magyar történeti gondolkodás azonban abszolutista törekvéseit és protestánsellenes tevékenységét vetik a szemére, és ezért ma megítélése sokkal negatívabb, mint saját korában, ami akár a korban csak az egyik véleménynek tekinthető protestáns álláspont utólagos győzelmének is tekinthető. Ennek a radikálisan Lipót-ellenes nézetnek adott hangot egy 1919-ben megjelent munka a következőképpen:

„I. Lipót méreteiben őrjöngőbb és kegyetlenebb zsarnok volt fölöttünk Nérónál és Kaligulánál, mert azok ugyan kegyetlenkedtek a keresztényeken, de országaik népére legféktelenebb tombolásaikban sem zúdítottak annyi bestiális kínzást, szenvedést, olyan rémes, emberpusztító hóhéruralmat, mint aminőt Lipót mért az ártatlan Magyarországra. A sátán nem találékonyabb, mint ő volt cinkosaival, az erre irányuló eszközökben.” (Gelsei Bíró Zoltán: A Habsburg ház bűnei)

Zichy Mihály: Az elbukott forradalom allegóriája, részlet (Kép forrása: Wikipedia)

Amikor a magyaroknak a Habsburgokról kialakult véleményéről beszélünk, nem annyira történettudományi, hanem inkább emlékezetpolitikai kérdésekről van szó. Az emlékezetpolitika azonban mindig az adott politikai rendszerhez kapcsolódik. A dualista korszakban nem mindegy, hogy a Függetlenségi Párti vagy a kiegyezéspárti kormánypárt sajtóját olvassuk – nyilvánvalóan egészen eltérő lesz a Habsburgokról alkotott diskurzus. A Habsburg-birodalom összeomlása, a négy évszázados közös történelem után a 48-as színezetű Károlyi-forradalom minden szenvedést és ezek fő okaként a háborút a Habsburgok számlájára írt, míg a rövid ideig tartó internacionalista proletárdiktatúra a történelem szemétdombjára kívánta száműzni a nemzeti történelemszemlélet mellett természetesen a királyok rendszerét is. A Horthy-féle keresztény nemzeti ellenforradalom sok tekintetben visszatért az első világháború előtti kurzushoz – a Habsburg-ház tagjai főrendiházban foglaltak helyet, és a közterületek elnevezései is visszanyúltak a dualista időszakra, mindazonáltal ez nem számított kizárólagos és kötelező álláspontnak, s a Habsburg-ellenes érzelmeknek is bő tér nyílt ezekben az évtizedekben. 1945 után a történetírásunk a németellenes „antifasiszta” küzdelmet vetítette vissza, és a kommunista látszatnacionalizmus (Mód Aladár, Andics Erzsébet) előszeretettel emelte ki a Habsburgok-elleni küzdelmekkel, „szabadságharcokkal” tarkított időszakokat, mint a Hitler-ellenes küzdelem történelmi előképeit. 1956 után a Kádár-korszak levonta a tanulságokat a nemzeti forradalomból és szabadságharcból, és egyfajta antinacionalista, a Habsburgokkal szemben valamelyest elnézőbb emlékezetpolitika vehette kezdetét.

IV. Károly, az utolsó Habsburg király – koronázási emlék-képeslap 1916-ból (Kép forrása: Wikipedia)

Hogyan látjuk, láthatjuk ma a Habsburgok történelmi szerepét? Szerencsére ma nincs hivatalos álláspont, sőt, a történészek között is több párhuzamos megközelítés érvényesülhet. Akár tudatosan, akár anélkül, de a történészek hozzáállását is meghatározza világnézetük, általános történelemfelfogásuk. Különbözőképpen fogja értékelni a Habsburgokkal való közös évszázadokat az, akinek a nemzeti függetlenség, az állami szuverenitás a legfőbb érték; az, aki a nemesi szabadságjogok hagyományos nemzeti narratívájából szemléli a kapcsolattörténetet; megint másként az, akinek kiemelt jelentőségű kérdés a protestáns felekezeti szabadság. Ehhez képest eltérő következtetésekre utalhat az a kutató, akinek a nyugatos fejlődés, a modernizáció adja a magyar történelmi fejlődés lényegét. Gyakori hozzáállást tükröz, ha valaki a társadalmi felemelkedés esélyét, a társadalom alsóbb rétegeinek helyzetét tekinti olyan mércének, amelynek alapján egy-egy korszak bírálatára vállalkozik (ebből a szempontból pl. a jobbágyvédő II. Józsefről pozitívabb kép rajzolható, mint akkor, ha a hagyományos magyar nemzeti különállást tudatosan megsértő uralkodó alakja fontosabb számunkra.) Fontos nézőpont az, amely a modern magyar nemzetállam felemelkedésének lehetőségét, a nemzeti kiteljesedés biztosítását kéri számon a mindenkori hatalmon lévőkön, de az sem elhanyagolható álláspont, amely ennek sok szempontból ellentéteként a multietnikus birodalom területén élő nemzetek békés egymás mellett élésének biztosítását tartja a rendszer legfontosabb elvárható feladatának. Nem elhanyagolható szempont annak vizsgálata, hogy a birodalom mennyiben tudta az itt élőket megvédeni a külső támadásokkal szemben. Ez a sok nézőpont mind legitim (és részben egymást kizáró) megközelítést jelent Bertényi szerint.

Az előadások végeztével a közönség kérdései következtek (Felvétel: Maróti Zsolt Viktor)

A Habsburgok a fenti megközelítéseknek különböző mértékben feleltek meg. Mivel azonban a mai múltszemléletben a reformkor, az 1848-as forradalmi jelentőségű változások és a szabadságharc igen nagy mértékben jelen van, alighanem az ehhez kapcsolódó szempontok fontossága felülmúlja a többit. Mivel pedig ebben az összefüggésben a Habsburgok a „rossz” oldalon szerepeltek, nem sok esély van arra, hogy a Habsburgokról alkotott közvélekedés lényegesen jobb legyen. Ahhoz alapvetően kellene átértékelni az 1848/49-ről elterjedt közvélekedést. Márpedig erre azért nem feltétlenül van szükség. „De azért bárki bármit is gondoljon a Habsburgokról, attól még lehet jó magyar ember.” – zárta előadását a történész.

Maróti Zsolt Viktor

Ezt olvastad?

Március 14-én került a mozikba az 1848. március 15-i eseményeket feldolgozó történelmi kalandfilm a Most vagy soha! Fontos a filmet
Támogasson minket