„Ha egy pedagógus minőségi munkát végez, azzal a teljes tanártársadalomnak támogatást szerez” – interjú Fekete Bálinttal

Fekete Bálint történelemtanár, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékének doktorandusza és az Orchidea Magyar–Angol Két Tanítási Nyelvű Óvoda, Általános Iskola és Gimnázium pedagógusa. Az Újkor.hu Oktatás rovatának vezetőjével Szőts-Rajkó Kinga beszélgetett arról, hogyan jutott el a dinó-rajongástól az egyetemi felvételiig, milyen hallgatói szervezetek munkájában vett részt az egyetem alatt, és hogy mit gondol a tanári pályáról.

Az Újkor.hu 2014 nyarán indult, idén öt éves lesz. Szeretnénk, ha olvasóink jobban megismerhetnének minket, ezért interjú-sorozatot indítottunk, hogy megszólaltassuk szerkesztőségünk tagjait. A sorozat első részeként főszerkesztőnk, Szőts Zoltán Oszkár szólalt meg. Másodikként Mozgókép rovatunk vezetőjét, Árvai Tündét, harmadikként Lapozó rovatunk vezetőjét, Novák Ádámot ismerhették meg jobban. Korábban pedig Szőts-Rajkó Kingával és Katona Csabával olvashattak beszélgetéseket.

Újkor.hu: Hogyan kezdtél el érdeklődni a történelem iránt?

Fekete Bálint: Azt hiszem, nálam ez a dinoszauruszokkal kezdődött, talán még a Jurassic Park előtt. Gyerekként rengeteget másoltam a képeskönyvekből őslényeket, amivel édesanyám agyára mentem, mert a műveimről fénymásolatokat is kértem. Aztán mikor megtudtam, hogy dinókkal foglalkozni külön szakma, egyértelművé vált, hogy ha nagy leszek, akkor paleontológus leszek. Édesapám idővel igyekezett másfelé terelni azzal, hogy felénk kevés esély van leleteket találni (persze erre azóta rácáfoltak), de sokat – és meggyőzően – mesélt „a 19. századi huszármúltjáról”, később pedig komolyabb témákról. Az olvasás, könyvtárba járás nem volt idegen a családban – bár nem értelmiségi háttérrel indultam – és ez rám is hatott. Ami az olvasmányélményeket illeti, a sokakat megragadó Egri csillagok helyett engem Gárdonyitól A láthatatlan ember kapott el.

Az iskoláimban sokféle tanáregyéniség tanította nekem a történelmet, többségük imponáló műveltséggel és pedagógiai érzékkel rendelkezett. Szülővárosomban, Isaszegen ráadásul az 1849-es győztes csata miatt kiemelt helye volt a történelemnek. Aztán az Aszódi Evangélikus Gimnáziumban Sneff Mária tanárnővel telitalálatnak bizonyult a történelem fakultáció, bár jóval több mókás és keserves pillanatot köszönhet nekünk, mint OKTV-sikert… Mivel a gimnázium alatt kijegecesedett, hogy a humán tárgyakhoz van több érzékem, a jelentkezéskor csak azt kellett eldöntenem, hogy a magyar vagy a történelem lesz-e az első. Az utolsó pillanatban a történelemre esett a választás, és ezt azóta sem bántam meg.

Melyik egyetemre jártál történelem szakra, milyen élményeid voltak?

2007-ben kezdtem az ELTE történelem alapszakját, majd minorként a magyart vettem fel, így nyelvészettel és irodalmi szövegekkel is sokat foglalkozhattam. Márkahű típus vagyok, ugyanitt végeztem a tanári mesterképzést, majd a doktori három évét is. Az Astoria környékén járva szinte mindig benézek a Trefort-kertbe is, és bár ma már elég kevés az ismerős arc, de jó érzéssel tölt el felkeresni az ismerős helyeket. Azt gondolom, hogy szerencsés voltam az évfolyamommal, előremutató, energikus közösségek alakultak belőle, többen elsőrangú történésszé, oktatóvá vagy közgyűjteményi szakemberré értek azóta. A tanárszakos társaim szintúgy motiváló környezetet biztosítottak, nélkülük biztosan nem így gondolkodnék, nem lenne ilyen az attitűdöm.

A legtöbb élményem a hallgatói szervezetekhez, az I. Tóth Zoltán Körhöz (ITZK), az International Students of History Associationhöz (ISHA) és a DOSz TePO-hoz kötődik, de említenem kell az Történeti Intézeti Képviseletben töltött időszakomat is. 2010 körül jutottam el odáig, hogy a képzés teljesítése mellett maradt még energiám, hogy valami közösségépítő és egyben szakmai munkában vegyek részt.  Nem voltam egyedül azzal, hogy „alulról jövő” kezdeményezésekkel fel kellene pezsdíteni picit a kari kínálatot, a BA diploma megszerzése után ősszel, immáron mesterszakosként bele is vetettük magunkat a szervezésbe.

Az ITZK-nak alapító elnökként intenzív éveket köszönhetek: a Kalandozások kirándulás-sorozat állomásain félévente felkerestünk egy történelmi helyszínt, vidéket, ahová kiváló oktatók is elkísértek minket (pl. Dobszay Tamás, Kövér György, Manhercz Orsolya és a legkitartóbban Csapó Csaba), előadásokat rendeztünk hazai és külföldi szakembereknek, majd hallgatói konferenciák és kiadványok sora következett, de volt könyvtársegítő akciónk is… Talán nemcsak én gondolom úgy, hogy sikerült maradandót – és követendőt – alkotni: baráti és szakmai kapcsolatok jöttek létre, a rendezvények és a publikációk segítették a fiatalokat, hogy elindulhassanak a kutatói pályán, referenciát szerezhessenek, belekóstoljanak a pályázás szépségeibe stb. Máig nem tudom, hogy ez szerencsés együttállásnak köszönhető, vagy mindenki így éli meg a saját egyetemi éveit. Mindenesetre hasonló társaságot kívánok a jövő egyetemistáinak!

Az ISHA Budapest elnökségi tagjai

Az ISHA-nak pedig újraalapítója voltam. Bár magam nem vettem részt aktívan a külföldi rendezvényeken, de fontosnak tartottam, hogy a jövő történészhallgatói számára nyitva legyen ez a lehetőség, ezért sokat dolgoztam azon, hogy elinduljon a szekció. Az akkori szűk csapattal mertünk nagyot álmodni: az alapítás helyszínére hoztuk a 25. éves konferenciát 2014-ben. Volt pár kétségbeejtő pillanat, de végül a szervezőbrigáddal, különösen Bak Bálinttal és Öhler Katával kezelni tudtuk a több mint százhúsz fős rendezvénnyel járó kihívásokat. Az elismerés nem maradt el, a szekció életre kelt, azóta is kisebb-nagyobb elánnal működik, viszi a hírünket, képviseli a maga szintjén az országot és a hazai történettudományt. (Kis reklám: idén Budapest ad otthont a 30. éves konferenciának, érdemes tájékozódni róla!)

Mivel sok energiát, kapcsolatot és élményt köszönhettem a hallgatói szervezeteknek, egyértelmű volt, hogy – több korábbi cimborával, Hevő Péterrel, Sós Jánossal vagy épp Szemethy Tamással együtt – a DOSz TePO-ba is belépek. Ez is jó döntésnek bizonyult mind szakmai, mind emberi szempontból. Egyrészt roppant jó társaságba csöppentem, megismertem például Szőts Zolit és Novák Ádámot. Másrészt építő programokat szerveztünk, külön kiemelem, hogy sikerült ráirányítani a történelemoktatásra, a tanárképzésre és más, a szaktörténészek számára kevésbé látható problémákra a figyelmet, és dolgoztunk a doktoranduszok jobb lehetőségeiért. Ezt a mentalitást, ezeket a tapasztalatokat viszem tovább most a munkahelyemen.

Doktoranduszok Országos Szövetsége, Történelem és Politikatudományi Osztály, 2015

Szintúgy szerencsés voltam az oktatókkal is, bár a tömegoktatás korában nehezebbnek tűnik olyan mester-tanítvány kapcsolatokat kialakítani, mint amilyenekről például a H. Balázs Éva emlékesten vagy a Szabad György emlékkonferencián hallottam, de szerencsére nem lehetetlen, csak nyitottság, kezdeményezőkészség és persze valamennyi felkészültség kell. Kiemelni nem szeretnék senkit (szabályt erősítő kivételként az Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszéket en bloc), a lényeg, hogy ezúton is köszönet illeti azokat, akik a szabadnapjukon múzeumban vagy sétán kalauzoltak, óra után meghallgattak, értékelhető választ adtak a leveleimre, bátorítottak, ötleteltek velem, könyveket adtak a kezembe, egy jó beszélgetés kedvéért még egy csésze teára, esetleg pohár borra maradtak beszélgetni vagy megfelelő magasra (esetleg picit magasabbra) tették a lécet.

Milyen történelmi téma vagy korszak érdekel a legjobban és miért?

Mivel kezdettől a tanárképzésben gondolkodtam, nem koncentráltam egy kiemelt korszakra vagy témára. Aztán Kerekes Dóra óráján becsípődött a 16. század, amit a Korpás Zoltán–Udvardi Gábor páros tovább erősített (az ő kurzusukat talán háromszor ültem végig), de Rákóczi Istvánt is említenem kell. Kerekes Dóra lett a BA-s témavezetőm, amiért nem lehetek elég hálás. Más valószínűleg nem tud olyan kedélyesen és biztatóan visszaküldeni egy csupavörös korrektúrát, mint ő, de a szemlélete, munkamorálja még fontosabb. Mivel több évfolyamtársam (Kovács Ágnes, Nyul Viktor, Virovecz Nándor és mások) messzire jutott egy-egy kora újkoros témával, engem is húztak erre. Felvételiztem diszciplináris képzésre, de végül csak tanári oklevelet szereztem, a párhuzamos képzéshez kevésnek éreztem magam.

A mesterképzés alatt a fotózás és a mozgókép kezdett érdekelni jobban (ebben részben szerepe volt a magyar szaknak is, ahol több intermediális kurzusom volt), illetve szerettem volna olyan témával foglalkozni, ami szakmódszertan szempontjából is megfogható. Így született meg a fotók történelemórai használatát boncolgató záródolgozatom. Mivel az I. Tóth Zoltán Kör programjai révén szoros kapcsolatom volt az Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékkel, Csapó Csabát kértem fel témavezetésre, és végül jó visszajelzéseket kaptam az elkészült dolgozatról. Innen nőtte ki magát a filmhíradók iránti érdeklődés, ami a Horthy-korszakhoz vezetett. Nagy szerencsémre Sipos Balázs elfogadta a témavezetői felkérésemet, amikor doktori képzésre jelentkeztem. Jelenleg a médiatörténet, a 20. századi magyar történelem és a vizuális források metszetében keresem a kérdéseimet és a válaszaimat.

Az első szakdolgozatomat az Oszmán Birodalom 16. századi flottájáról írtam, kiemelve Piri reiszet és munkásságát. Amikor Kerekes Dóra óráján előadástémát kellett választani, úgy tűnt, ezzel bőven lehet valami újat mondani a többieknek, mivel a törökök szárazföldi hadereje jobban ismert, mint a tengeri. Nem csalódtam a választásomban, nagyon szívesen foglalkoztam a témával, és később néhány helyre meg is invitáltak előadónak. Időnként máig előveszem ezt az anyagot, ha elbizonytalanodok, hogy miért is foglalkozom történelemmel.

A mesterképzést a Fotó a történelemoktatásban című kézirattal zártam le, ennek kapcsán is volt előadásom, illetve megjelent egy része nyomtatásban. Szerettem volna olyasmivel foglalkozni, aminek van elméleti háttere, van történeti aspektusa és ami a gyakorlatban is hasznosítható lesz. A fotók elemzése révén jobban megismertem a hazai tankönyv-sorozatokat, az érettségi feladatlapokat, a szakmódszertani szakirodalmat és sok kiváló gondolkodó munkáját. Ami fontosabb, hogy kialakult bennem egyfajta tudatosság a képekkel és a képek fogyasztásával kapcsolatban, ami jól jön a tanítási folyamatban is. (Például egy apróság, hogy mindig felhívom a figyelmet a képeken lévő kutyákra és kisgyerekekre, mert összekötik a történelem szálát: ott vannak az egyiptomi, a római és az inka képeken, a követté választott Kossuth menetében, de az első Lumière-filmfelvételen sem csak munkások hagyják el a gyárat!)

Jelenleg a Magyar Filmiroda Rt. Magyar Híradó/Világhíradó sorozatával foglalkozom, bár ez a tanítás mellett inkább feltételes módban igaz egyelőre. Ha minden jól megy, akkor idővel elkészül a disszertációm is. Remélem lendületet ad, hogy épp mostanság jelentkeztem doktori eljárásra.

Mit tartasz a legfontosabb publikációdnak?

Nem vagyok azzal vádolható, hogy sokat publikálnék, ez nagyrészt következik a tanítással és az iskolai élettel kapcsolatos mindennapi teendőkből. A rovathoz kapcsolódva mindenképpen dobogós az Érettségi feladatok és megoldások gyűjteménye, amely szakmai körökben roppant jó visszhangot keltett, ismeretlenek köszönetei jutottak el hozzám. A másik, hasonló a Gyakorló feladatok…, amit közösségi összefogásból kezdtünk el, és szintén jó volt a fogadtatása. A két Körképre (itt és itt – a szerk.) szintén büszke vagyok, mert ezek olyan összegzések, amelyek a történelemmel foglalkozó közösség önreflexióját segítik.

A Médiakutató számára a filmhíradókról írt szövegem az első volt a sorban, mára már fel-felbukkan szakdolgozatokban, sillabuszokban. Ennek angol verziója – amiért ezúton is köszönet illeti Bak Bálint barátomat – az ISHA Carnival című kiadványában jelent meg, egy dél-amerikai kutató azzal a minimalista, de szívmelengető megjegyzéssel töltötte le, hogy „very professional”. Az oktatói munkából született a Thalia és Melpomené szocializmusa című írásom, ezt a filmekre építő dolgozatot is jó szívvel ajánlom.

Ide csempészem azt is, hogy a Nyul Viktorral közös szerkesztésünkben megjelent Paletta kiadványok szerkesztéséből rengeteget profitáltam. Később ez adta az alapot, hogy – a szerzői részvételen túl – bátorkodjak Péterfi Gábornál társszerkesztőként jelentkezni a Történelemtanításról a XXI. század elején című kötetnél, ami jó szakmai visszhangot kapott.

A kötet bemutatóján

Az egyetem alatt vagy utána milyen munkakörökben dolgoztál? Milyen tapasztalatokat szereztél?

Kezdem az egyetemi tapasztalatokkal: a doktori programunk oktatói szerencsére nagyon nyitottak voltak arra, hogy órát tartsunk alapszakos hallgatóknak. Erre kidolgoztunk egy többlépcsős rendszert, ami a hospitálástól kezdve a közös kurzustartáson, egy-három óra levezénylésén át vezet addig, hogy valaki egymaga vállaljon egy félévet. Ezen végig mentem, roppant tanulságos volt Varga Zsuzsával és Zeidler Miklóssal együtt dolgozni. Később félévente egy-két órát tartottam, amelyen a Horthy-korszakot dolgoztuk fel. Mivel idő közben elhelyezkedtem főállásban, jelenleg legfeljebb vendégoktatóként találkozom hallgatókkal.

A doktori első évében történt az is, hogy váratlanul megkeresett egy volt évfolyamtársam, mivel óraadó történelemtanárt kerestek gimnáziumba. Némi hezitálás után elvállaltam, azóta is az Orchidea Magyar–Angol Két Tanítási Nyelvű Óvoda, Általános Iskola és Gimnázium pedagógusa vagyok, immáron főállásban. Szerencsém volt, mert alacsony óra- és tanulói létszámról fokozatosan nőtt a terhelésem, nem a fullasztó „mélyvíz” várt. Az is fontos, hogy igencsak multikulturális a közeg nyelvi, vallási és állampolgársági tekintetben is. Gyakran nehéz összeegyeztetni ezzel a sokszínűséggel, hogy a magyar NAT szerint zajlik az oktatás, magyar érettségire készítünk. Az iskolába a második telephely indulásakor kerültem, így beleláthattam egy intézmény születésébe is, ami ritka alkalom: alakíthatom a friss közösségeket, a struktúrákat, a „brandet” stb.

Évek óta 5. osztálytól 12. osztályig tanítok történelmet, magyar nyelv és irodalmat pedig a gimnáziumban. Túl vagyok néhány érettségi szezonon, ráadásul mi minden 10. évfolyamnak kisérettségit, a 12.-nek pedig egy teljes próbaérettségit szervezünk. Az is fontos, hogy emelt szintre is készítettem diákokat, így a teljes folyamatba belekóstoltam. A menedzsment rám bízta a gimnáziumi humán munkaközösség vezetését is, amit igyekszem lelkiismeretesen ellátni.

Az idei évben kipróbáltam magam egy külföldieknek szóló egyetemi előkészítő-programban, társadalomismeretet és részben történelmet oktattam. Érdekes kihívás volt, sok fejtörést okozott, viszont segített más perspektívákból szemlélni a középiskolából ismerős témákat, illetve ezek feldolgozását.

Mit gondolsz a pedagóguspályáról? Milyen élmények értek tanárként?

Sokszor hallani olyat, hogy a pedagógusképzést a „maradék” választja, és sajnos például a felvételi ponthatárok mutatják, hogy nem csak a legkiválóbbakat veszik fel. Mindemellett ne feledkezzünk meg azokról, akik tudatosan, jó eredményekkel indulnak el a tanári pályán. Csak remélni tudom, hogy a magas lemorzsolódás azokat érinti, akik ötlettelenségből kerültek a tanárszakra vagy félszívvel végzik, és nem azokat, akik elhivatottak, jó képességűek, de a körülmények miatt inkább váltanak. A tanárképzésben tanulókról egyébként jó visszajelzéseket kapok az őket oktatóktól, kreatívnak és szorgalmasnak látják őket, van remény. Nagy szükség van kiváló tanárokra, és ehhez a felvételin, az ösztöndíjakon és az életpálya-modellen, valamint alighanem a képzésen is változtatni kellene.

A tanári pálya társadalmi és anyagi megbecsültsége közismert, és hiszem, hogy ez nincs arányban a pedagógusok által végzett munkával. Azt gondolom, hogy ha a fizetések és a munkaterhek lehetővé tennék a pedagógusoknak a tisztes értelmiségi életmódot, akkor nagyot lendülhetne az oktatásügy. Az óraszámok csökkentése, az adminisztratív teendők redukálása vagy épp a kutatóév/önképzéssel töltött pihenőév bevezetése legalább olyan fontos volna, mint a NAT átformálása vagy az új tankönyvek bevezetése. Kell tananyagot csökkenteni, de ez a megélhetéshez szükséges sokadállásokat, és ami ennél fontosabb, az ennek nyomán kialakuló fáradtságot, ingerültséget, stresszt nem fogja megszüntetni. Én hiszem azt, hogy ha egy pedagógus minőségi munkát végez, azzal a teljes tanártársadalomnak támogatást szerez a változtatásokhoz. Ez most roppant nehéz, nem csoda, ha sokakban kérdőjelek vannak a folytatást illetően, illetve más irányban keresik a kiteljesedést. Az az érzésem, hogy sokáig már nem tartja fenn a rendszert a lelkesedés és az elhivatottság, ezért fordulóponton vagyunk. Két kiváló vezetőtanárommal, Csapodi Zoltánnal és Péterfi Gáborral tartalmas beszélgetéseink voltak a tanári pályáról, sok dolgot megértettem vagy átértékeltem nekik köszönhetően. Én – az ő nyomdokaikon haladva – azt tartom helyesnek, ha a színvonalas iskolai munkán túl reflektíven szemlélem ezt a hivatást, és a lehetőségekhez mérten aktívan részt veszek a szakmai közéletben. Kíváncsian várom, hogy vajon jó döntésekre építjük-e a jövőt vagy sem. 

Tanárként egyébként a legtöbb élmény természetesen a tantermi munka kapcsán ért, bár az eredményekkel sem lehetek elégedetlen. Kifejezetten ódzkodtam attól, hogy általános iskolásokat tanítsak, nehezen képzeltem el magam ilyen szerepben, de óriási élmény, időnként roppant szórakoztató, és bizony gyakran feltöltenek a gyerekek visszajelzései, sikerei (persze most, tanév végén, nosztalgikus hangulatban elfogult vagyok). Nem mellesleg szakmailag is hasznos, hiszen átlátom a történelemtanítás egész folyamatát és módszertanilag is frissen tart. Gimnáziumi szinten inkább az az élményforrás, ha sikerül kimozdítanom egy-egy tanulót vagy társaságot az érdektelenségből, és a kultúra vagy a társadalom működése, törései vagy problémái felé nyitottá tennem. Nehéz feladat, hogy minden alkalommal megtaláljam a közös nyelvet, illetve releváns tartalmat csempésszek az óráimba, de ez motivál.

Őszintén bevallhatom, hogy számomra az is fontos, hogy jelenleg kiváló kollégáim vannak. Jellemzően olyan tanárokról van szó, akik mind szakmailag, mind emberileg mintaadók, s így a tanári inkább hasonlít kávéházra, semmint sóhivatalra. Sokat nyom a latba, hogy autonóm, szellemes, kreatív és összetartó közegben dolgozhatok. Külön kiemelem a “történelem tanszék” másik tagját, Török Sándort, aki például egy azok közül, akiket sikerült rávennem a publikálásra.

Dévényi kiránduláson

Mikor csatlakoztál az Újkor.hu szerkesztőségéhez? Mit jelent számodra ez a portál?

Az Oktatás rovat szerkesztésére 2017 nyarán kért fel Zoli (Szőts Zoltán Oszkár főszerkesztő – a szerk.), majd egy-két beszélgetés után vállaltam is a dolgot. A szerkesztőség tagjait a DOSz révén ismertem meg, és mivel hasonló mentalitású, koncepciózus embernek ismertem meg őket, megtiszteltetésként fogadtam a felkérést. Ahogy említettem, a korábbi évekből volt némi szerkesztői rutinom is.

Az, hogy mit jelent nekem a portál, keményebb dió. Inspirációs forrás, felfrissülés, egyrészt mivel terjedelemben, formátumban olyan, ami napi szinten fogyasztható, másrészt témákban is változatos. Ezeknél talán fontosabb, hogy olyan közösség, ami fontos kapcsolódási pontom maradt a történettudomány felé akkor is, amikor a mindennapi munka mellett kiszakadóban éreztem magam a korábbi körökből.

Mik a legnagyobb kihívások a rovatoddal kapcsolatban?

Amikor Zolival először beszéltünk a rovatról, emlékeim szerint elég lehangoló voltam, mert nem éppen hurráoptimista felütéssel vágtam bele. Azt tisztáztuk, hogy a rovat kissé kivételes lesz, mert nem a műfaj, hanem a téma lesz közös a megjelenő cikkekben, azaz felkerülhetnek például beszámolók, szakcikkek és ajánlók is.

A félelmeim részben igazolódtak, részben sikerült rácáfolni ezekre. Ami két tanévnyi működés után látszik, hogy nehéz szerzőként bevonzani a gyakorló pedagógusokat, de még a tanárszakos hallgatókat is. Tisztában vagyok azzal, hogy mindkét csoport leterhelt, küzd a maga nehézségeivel, de a rovat ütemezése, a tematika, a terjedelem és a “mélység” rugalmas. Eddig szerintem senki nem bánta meg, hogy időt és energiát szánt az írásra. Ösztönöznék mindenkit, hogy küldjön szöveget! Mint tudjuk, a burnout gyakori jelenség a tanárok körében, az Újkor kiváló ellenszere.

Az alapvető segítség, hogy a létező tanári szervezetek mindegyike számára egyaránt elfogadott fórum lett az oldal, várják és támogatják a tudósítóinkat. Jelen pillanatban az a kihívás, hogy kialakuljon egy-egy cikk kapcsán az érdemi diskurzus (pl. Gyertyánfy András cikke kiváló alap ehhez), illetve időben kiegyenlítettebb legyen a megjelenés. Természetesen az akadémiai év hullámzása meghatározó, de a tanév vége a közoktatásban előbb beköszönt, nehéz feladat fenntartani a rovat működését új anyagokkal. Ötleteim folyamatosan vannak, szerzői csoportot is létrehoztam (aki belépne, írjon a feketebalint28@gmail.com-ra!), ahol időnként felvetek témákat. Ha a jövő év is az ideihez hasonlóan sikerül, elégedett leszek.

Milyen pozitív élmények értek a lap szerkesztése során?

Elsőként az olvasottságot emelném ki, végül is ezért van minden. Az Oktatás rovat egyes cikkei az oldalt tekintve is vezető anyaggá váltak, a top10-es listáinkon mindig felbukkannak. Azt is ide sorolom, hogy sikerült olyan témákra szerzőket találnom, amelyek egyenesen hiánypótlóak (pl. a kárpátaljai vagy a szakiskolai történelemoktatás helyzete stb.). És persze az elismerések, amelyek nem lavinaméretűek ugyan, de fontos helyekről, személyektől érkeztek vagy fontos pillanatban. Pozitív az is, hogy egy-egy szerzőnk útját láthatom alakulni, mondjuk egy beszámolótól egy önálló dolgozatig, előadásig.

Miért fontos az Újkor.hu szerinted?

Az Újkor.hu becsatornázza, láthatóvá teszi a szellemi teljesítményt. Apró, de jelentős hozzájárulás ez önkéntesek sorától azért, hogy ne csak magasztos dolgokra lehessen hivatkozni, ha megkérdik, mégis miért tartjuk fent az egyetemeket, kutatóhelyeket? A cikkeink láncszemként erősítik a kapcsolatot a kutatók közt, valamint a kutatók és a nagyközönség közt. Emiatt is fontos, hogy fiatal szerzőkkel dolgozunk, akik számára evidens, hogy korszerűen kell fogyaszthatóvá tenni a tudományos munka eredményeit. Látjuk, igény van rá.

Ha a rovatomra gondolok, akkor azért, mert kell egy állandóan működő, független fórum, amely a történelemtanárok rendelkezésérére áll, amely segít a problémák felvetésében és megvitatásában, egyáltalán a modern oktatáshoz kapcsolódó nyelvezet formálásában, ugyanakkor gyakorlatban használható anyagokat, kapaszkodókat is kínál. Utóbbit nem lehet eléggé hangsúlyozni, hiszen míg például a nyelvtanárok számára rengeteg lehetőség adott, a történelemtanárok jóval kisebb merítésből dolgozhatnak.

Mit csinálsz még a szabadidődben?

Leginkább olvasok, egy jó ideje szinte csakis kortárs magyar szerzőket. Hogy el lehessen helyezni, mondjuk három hatásos művet megemlítek, amiket az elmúlt időben „faltam”: Jászberényi Sándortól A lélek legszebb éjszakája, Szeifert Natáliától az Altatószerekről és Vida Gábor Egy dadogás története. Ráadásként legyen történelmi is: a fantasztikus Hollóidő Szilágyi Istvántól, bár ez a találat Virovecz Nándor kiváló ízlését is mutatja, ő ajánlotta évekkel ezelőtt. A kutatási témáimból sejthető, hogy moziba is szívesen megyek (legutóbbiak: Kafarnaum, Rossz versek, Ruben Brandt, a gyűjtő), illetve Bajkó Dániel és Dóczi Attila festőművész barátaim érzékenyítettek a képzőművészet terén, ezért ilyen kiállításokat is látogatok (mostanság volt: Reigl Judit-tárlat a Ybl Budai Kreatív Házban és Moholy-Nagy a Mai Manóban). A következő biztosan a Fortepan-kiállítás lesz, egyik korai írásom a gyűjteményhez kapcsolódik. A sport nem erősségem, az iskolában viszont sakkban, pingpongban és újabban csocsóban is „oktatok” (ha jó napot fogok ki).

Mik a terveid a továbbiakban?

Jön a legendásan hosszú nyári szünet, ami esetemben kb. másfél hónapot jelent, mivel az év lezárása június utolsó napjaiban történik, augusztus 20. hetében pedig már intenzíven készülünk az új tanévre. A kettő közt disszertáció, igyekszem megőrizni a „könyvtárfehér” bőrömet, hátha ez lesz a jövő évi divathóbort.

Szőts-Rajkó Kinga

Ezt olvastad?

A formailag 1944. november elején megalakuló Kisegítő Honvéd Karhatalom (KISKA) az 1944 szeptemberében Lakatos Géza miniszterelnök rendeletével létrejött Nemzetőrség utódja