A háborúkban megerőszakolt nők emlékezete

A Budapest Főváros Közgyűlése 2020. január 29-én kelt határozatával elindult Háborúkban megerőszakolt nők emlékezete című projekt előadássorozatának második rendezvényére október 1-én 17 órai kezdettel került sor Budapest Főváros Levéltárában (az előadássorozat első része megtekinthető a BFL YouTube-csatornáján, az alkalomról készült beszámoló itt olvasható). Az az érdeklődők az eseményt korlátozott létszámban a helyszínen, valamint élő streaming-közvetítésen keresztül követhették.

Mélyi József

A teremben és a képernyők előtt ülő hallgatóságot az est moderátora, Mélyi József művészettörténész, műkritikus, kurátor, a Magyar Képzőművészeti Egyetem és a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem óraadója köszöntötte. Kiemelte, hogy az előadásokban a 18–19. századi erőszakos események, ezen belül a nyilvánosság és az elhallgatás kérdésköre áll a vizsgálatok fókuszában.

Fónagy Zoltán

Az est első előadója Fónagy Zoltán történész, az ELTE BTK docense és a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének (BTK TTI) tudományos főmunkatársa volt. „Megakad a toll, hallgatást parancsol az illem” – A nők elleni erőszak elbeszélése és elhallgatása 1848–49 történetében című előadásában hangsúlyozta, hogy a szabadságharc történeti rekonstrukciója során megjelennek ugyan a nők, mint áldozatok, de nemi erőszakkal ritkán találkozhatunk. Az előadó szerint ennek oka egyrészről az, hogy a nők elleni (nemi) erőszak nem volt általánosan gyakori jelenség: a reguláris hadseregek katonái, legyenek azok magyarok, oroszok vagy osztrákok, mivel bizonyos tekintetben (ellátás, beszállásolás) függtek a polgári lakosság jóindulatától, igyekeztek betartani a hadijogot és a normarendszert, ezért hallgatólagosan sem engedélyezték a nemi erőszakot, sőt, számos esetben meg is büntették az elkövetőket. A katonai vezetők számára ugyanis kiemelt szempont volt a fegyelem fenntartása, ezért nem tűrhettek meg a hadtesteken belül olyan kihágásokat, mint a rablás vagy a nemi erőszak. Másrészről számolni kell a nemiséggel kapcsolatos tabusítással is, vagyis számos esetben az áldozatok nem mertek beszámolni nyilvánosan a rajtuk tett gyalázatról. A reguláris katonák viselkedésével szöges ellentétben állt a polgárháborús konfliktusok résztvevőinek, így a délvidéki szerbeknek és az erdélyi román felkelőknek a magatartása: az ő tetteiket elbeszélő forrásokban már gyakran megjelennek a nők mint áldozatok, így például a magyar lakosság elleni zentai vagy szenttamási szerb támadások, vagy a nagyenyedi, zalatnai és girbói román atrocitások során.

Fónagy hangsúlyozta, hogy nyelvi korlátok miatt előadásában csak a magyar forrásokra hagyatkozik, ezáltal a magyar lakosság ellen elkövetett erőszakot vizsgálta, de bizonyítékok utalnak arra, hogy a magyar honvédek is számos esetben követtek el erőszakot az 1848–49-es események során a polgári lakosságon, így szerbeken és románokon is. Az előadó kitért a nők elleni erőszaknak a háborús propagandában elfoglalt szerepére is: a horvát, a szerb, a román és a magyar harcra buzdító szónokok egyaránt riogatták közönségüket azzal, hogy ellenségük erőszakot tesz asszonyaikon és lányaikon vagy megölik azokat.

Katona Csaba

Katona Csaba, a BTK TTI tudományos munkatársának A nők elleni erőszak a 18–19. század háborúiban című előadása azt a kérdést vizsgálta, hogy mennyire érhető tetten a forrásokban, a hivatalos és nem hivatalos iratokban a katonák által nők ellen elkövetett atrocitások. Az előadó példákat sorolt az I. világháború idején orosz katonák erőszakos viselkedését leíró forrásokból – a magyar sajtóból, ahol a nők elleni erőszakot és általában a barbár viselkedést összemossák a keleti civilizálatlan életmóddal –, majd egy szintén 1915-ös újságcikket idézve meg is cáfolja ezt az erőszakos, barbár oroszokról rajzolt képet:

„…nemcsak orosz katonákkal esik meg az háborúban és háborún kívül, hogy a mámor, a nemi szomjúság olyan cselekedetekre ragadja őket, amelyek borzalmasak, fölháborítóak, utálatosak, de amelyek állati múltunkkal – és sajnos állati jelenünkkel is – függenek össze.”

Katona Csaba – csatlakozva az előző előadás konklúziójához – hangsúlyozta, hogy a háborús időkben a megfélemlítő propaganda állandó eszköze volt annak hirdetése, hogy az ellenfél meggyalázza a nőket. A 18. század háborúinak forrásaiban gyakran előfordul a nemi erőszak bűncselekménye. A dokumentumok sokszor arról számolnak be, hogy az áldozatokat gyakran megölték. Sokan a legkiszolgáltatottabb társadalmi réteghez tartoztak, akiknek nem volt lehetőségük panaszt tenni. A szégyen érzése nagyon erős visszatartó erő volt, illetve ha az áldozatok el is jutottak a vád bejelentéséig, nagyon nehéz volt a gyalázatot bizonyítani: amennyiben a megerőszakolt nő nem tudta bizonyítani, hogy ő nem egyezett bele a közösülésbe, úgy őt magát büntették meg.  Katona előadását Jászai Mari tragikus példájával zárta: a neves színésznő emlékirataiban leplezetlenül leírta, hogy markotányosként, egy őrmester segítőjeként 13 évesen, 1866-ban részt vett a königgrätzi csatában, ahol pártfogója megerőszakolta.

András Edit

András Edit művészettörténész és műkritikus, a BTK Művészettörténeti Intézetének szenior kutatója és a CEU vendégprofesszora A köztér mint a szimbolikus politika és az emlékezet színtere című előadásában a köztér történelmi funkciójának, használatának változásával foglalkozott. Az előadó a kérdéskört a szoborállítás történetét figyelembe véve négy állomásra osztotta. Először a francia forradalmat követő szobormánia időszakát mutatta be, amikor a köztér a felvilágosodás eszméinek a színtereként és propagálójaként jelenik meg: szimbolikus példája ennek azon szobor, amely a Marianne, a francia köztársaság allegorikus alakjának a glóbuszon való menetelését mutatja be, a szabadság eszméje elterjedésének szimbólumaként.

A második etapban a köztér az orosz forradalmi avantgárd terrénumaként és a lenini monumentális propaganda színtereként jelenik meg: itt a szobrászok a szocialista propaganda eszközeiként működtek, alkotásaik alá voltak vetve a Párt elvárásainak. A harmadik állomás a műalkotásnak a köztérbe való kiterjeszkedését jelenti: ekkor az individuális művész a maga teljes szabadságával alkot; az előadó e korszakot „köztéri szobrászatként” definiálta, az angol megnevezést segítségül hívva megkülönböztette az emlékművet (statue) a nem feltétlenül figuratív, önálló művészeti alkotástól (sculpture). A negyedik, utolsó etapban az előadó a közönséggel és közösséggel, mint új művészeti tényezővel, a kortárs köztéri művészettel foglalkozott.

A rendezvényről készült felvétel továbbra is megtekinthető a BFL YouTube csatornáján. Az előadássorozat harmadik részének tervezett időpontja: 2020. október 15.

Ternovácz Bálint

Ezt olvastad?

Festetics I. György (1755–1819) élete során többek között fejlesztette Keszthely városát, a kastélyt, és segítette a magyar ügyek előmenetelét, akár