„A Hadtörténeti Intézet és Múzeum nem a nyugalom szigete” – interjú Kovács Vilmossal

Dr. Kovács Vilmos ezredes, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnoka. Diplomáit a Kossuth Lajos Katonai Főiskola Rakéta- és Tüzér szakán, a Zrínyi Miklós Katonai Akadémián Tüzér Szakon, illetve az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán, Új- és Legújabbkori Történeti Muzeológia Szakon szerezte. A Hadtörténeti Intézet és Múzeum 2016. május 20-án nyíló kiállítása kapcsán beszélgettünk vele.


Kovács Vilmos. Fotó: HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum

Újkor.hu: Jól tudom, hogy a Hadtörténeti Intézet és Múzeum már létrejöttekor kitűzte célként, hogy az első világháború, azaz akkor még a „Nagy Háború” emlékeit összegyűjtse?

Kovács Vilmos: Bizony. Az intézmény 1918 novemberében, közvetlenül az első világháború után jött létre. Levéltári osztályát Gabányi János, gyűjteményi osztályát Aggházy Kamil alapította. Korábban is voltak törekvések hadtörténettel foglalkozó múzeum alapítására, azonban ekkorra érett meg a szándék, hogy megvalósuljon. Kézenfekvő volt, hogy az előtte levő néhány évben lezajló – első – világháború emlékeit gyűjtsék, de a korábbiakról sem feledkeztek meg, ezért is került a levéltár és a múzeum egy intézménybe. Volt időszak, amikor különválasztották őket, de ma együtt, a Honvédelmi Minisztérium égisze alatt Hadtörténeti Intézet és Múzeumként működik. Európában kevés olyan komplex, hadtörténeti profilú intézmény van, amely egyszerre kutatóhely, levéltár, könyvtár és múzeum is. Összefoglalóan azt mondanám magunkról, hogy hadtörténeti kompetenciaközpont vagyunk.

Ha már a komplexitást említi, hogyan épül fel az intézmény?

Három részből állunk, mindegyik megállna máshol önállóan is. Kezdem a legnagyobbal, ami a Hadtörténeti Múzeum. Célja, hogy a magyar hadtörténelemhez kötődő műtárgyakat felderítse, összegyűjtse, tudományos igénnyel feldolgozza és a látogatók elé tárja valamilyen formában, elvárás továbbá, hogy kötődjön a történelem iskolai oktatásához. Gyűjtőköre országos. A második a Hadtörténelmi Levéltár és Irattár, amely ugyancsak országos gyűjtőkörű. Körülbelül 16 iratfolyókilométer iratanyagot őriz, nagyjából a 18. század elejétől. Kiemelhető az 1848-49-hez kötődő iratanyag és az első világháborúhoz kötődő hivatalos iratanyagmennyiség, bár a második háború során ezekből elég sok elpusztult. Van egy különálló része, az irattár, ami az utóbbi 15-20 év anyagát gyűjti – az iratokat folyamatosan veszi át a katonai szervezetektől. Ennek közhivatali funkciója is van, ahova több ezer kérelem érkezik egy évben.

Milyen kérelmekről van szó?

Például, ha valakinek igazolnia kell a társadalombiztosítás felé, hogy mennyi ideig és mikor volt sorkatona, az hozzánk fordul. De a levéltár egyébként is ezres nagyságrendű kutatót szolgál ki egy évben.


A Múzeumok Éjszakáján 2015-ben. Fotó: Gyenes Andrea / Újkor.hu

Milyen anyagokat kutatnak főleg?

Hála Istennek egyre gyakoribb, hogy a különböző korszakokat kutató történészek a hadtörténeti vonatkozásokat is megnézik, és a levéltár jó szolgálatot tesz nekik. A levéltár alárendeltségébe további érdekes anyagrészek is tartoznak, mint például a térképtár, ami hadtörténeti viszonylatban egyedülálló anyagot őriz. A térképeken túl tízezres nagyságrendű légifotógyűjteményt is találhatunk itt. Ezeket a felvételeket a haderő készítette, helyszínenként akár 2-3 éves gyakorisággal, ami nagy segítség kronologikus kutatásoknál. Az első világháborútól 1990-ig találhatóak itt fotók. Az anyag jó részét digitalizáltuk és szeretnénk online kutathatóvá tenni. A harmadik önálló igazgatóság az Intézet, ahol a történészek dolgoznak.

Milyen kutatások folynak a Hadtörténeti Intézetben?

A múzeumi részleg mandátuma az állandó hadseregek korára vonatkozik. A korábbi korszakok esetén a Nemzeti Múzeum az illetékes, de azért vannak átfedések. Az Intézetnél ez máshogy néz ki, itt gyakorlatilag a honfoglalástól napjainkig folynak kutatások. Dolgozik itt középkorral, 18. századdal, 1848-1849-es szabadságharccal, első világháborúval, második világháborúval és néphadsereggel foglalkozó kutató egyaránt. Az Intézethez tartozik a Hadtörténeti Könyvtár is, szintén országos gyűjtőkörrel, háromszázezer kötetes állománnyal, amely a 18. századig megy vissza. Az állomány nagy része kölcsönözhető. Nemcsak a hazai könyveket gyűjtjük, hanem rendszeresen vásárolunk külföldről is. Az angol és német nyelvterületen megjelenő hadtörténeti munkák jelentős része kutatható nálunk. Végül, de nem utolsósorban meg kell említeni az 1888-ban alapított Hadtörténeti Közleményeket, ami Európa második legöregebb ilyen jellegű, hadtörténeti tárgyú tudományos folyóirata. Maga a hadtörténeti kutatás tehát itt sok irányból megközelíthető. Magam a Múzeumból kerültem a parancsnoki székbe, az 1990-es évek eleje óta dolgoztam ott, mint muzeológus, majd mint osztályvezető, később igazgatóhelyettes. Azt vallom, hogy egy történelmi korszak kutatása a múzeumi anyag nélkül sántít. A klasszikus, háromdimenziós tárgyakat meg kell ismerni, az általuk hordozott információkat be kell applikálni a történészek műveikbe, és most már ők is egyre inkább hajlanak erre az álláspontra. A múzeum huszonhárom önálló gyűjteményében számos kuriózum található. Természetesen a fegyverek, az egyenruhák, a zászlók, a numizmatikai részleg nagyon népszerűek és látványosak.  Vannak kevésbé látványos, de nagyon értékes gyűjtemények is, például a fotóarchívum, ami igazi kincsesbánya. Nagyjából félmillió fénykép kutatható itt, a fotózás kezdetétől, az 1880-as évektől kezdve. Azt, hogy mennyi mindenre jó a fotó, a saját példámon keresztül tudom legjobban szemléltetni. Eredetileg tüzértiszt voltam, nyolc évet szolgáltam Várpalotán, mielőtt a Múzeumba kerültem. Sokat foglalkoztam a tüzérség történetével. A tüzérség gépesítése az 1930-as évek elején kezdődött. A levéltárban találtam néhány töredékes anyagot két kísérleti ütegről, amelyeket azért hoztak létre, hogy nagy távolságú meneteket hajtsanak velük végre. Egy más témával kapcsolatban kutattam a fotóarchívumban nagyjából tizenöt évvel később, amikor a kezembe akadt egy album, ami pontosan ennek a gyakorlatnak a dokumentációját tartalmazta. Persze szerencse is kell, hogy ilyesmit találjunk, de jó példa arra, hogy milyen hasznos anyagok vannak itt.


A Lajta Monitor Múzeumhajó megnyitóján 2014-ben. Fotó: Gyenes Andrea / Újkor.hu

Említette, hogy a fegyveres szervektől folyamatosan kapják az irattári anyagot. Más területek gyarapítása hogyan zajlik?

Az a vezérelvünk, hogy minden magyar hadtörténelemmel kapcsolatos anyagnak helye van nálunk. Széles skálán mozog tehát a gyűjtőkörünk. Anyagainkat ajándékozás, vásárlás, hagyományozás útján gyűjtjük, illetve sokminden érkezik a magyar haderőtől közvetlenül. Minden, a Magyar Honvédség rendszeréből kikerül tárgyból kapunk két példányt, a harci géptől a töltényekig. Ugyanez vonatkozik az egyenruházatra, a zászlókra is.  A legfőbb katonai szervezetek ide adják le a csapatzászlóikat, az utódalakulatok innen is kapják vissza. Ha van egy kis kiállításuk, vagy történeti bemutatójuk, akkor nagyon szívesen kölcsönözzük. Nagyon érdekes és hihetetlenül értékes anyagokat kapunk ajándékozással. A műtárgyakat évente összegezzük, az aulában van egy vitrin, amelyben mindig az aktuális adományokat és vásárlásokat szoktuk bemutatni. Ezek egy-két hónapig láthatóak.

Nemsokára megnyílik új, első világháborús állandó kiállításuk. Régebben is volt Önöknél első világháborús kiállítás, mi indokolta, hogy megújítsák? Az alapkutatásokban haladtak ennyire előre, vagy a centenárium miatt kezdtek új munkába?

Is-is. A Hadtörténeti Múzeumnak részt kell vennie egy olyan esemény centenáriumi megemlékezésén, ahol a katonáké volt a főszerep, ez nem kérdés. Ugyanakkor az előző kiállítást most volt alkalmunk megújítani, korszerűvé tenni, mivel az Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság nagyon jelentős támogatást nyújtott hozzá. Új kiállításunk nagyon jól átgondolt, nagyon jól felépített és korszerű eszközökkel operáló kiállítás, ami két és félszer akkora területen lesz látható, mint az előző. A kiállítás kronologikus felépítésű, amelyen belül tematikai egységek találhatóak. Bemutatja a hadsereg előéletét, a szárazföldi alakulatok és a haditengerészet fejlődését, kitérve a legújabb fegyvernemre, amely az 1913-ban alapított magyar királyi Honvédtüzérség volt. Utána kezdődik magának a háborúnak a tárgyalása. Új felfogással igyekszünk bemutatni, rengeteg digitális anyag segítségével. A letölthető, hazavihető tartalmak mellett lesz egy olyan érdekesség is, hogy életutakat lehet végigkövetni a kiállításon belül, ahova minden teremben be lehet csekkolni.


Az épülő első világháborús kiállítás. Fotók: Szikits Péter / HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum

Ezek főtisztek vagy inkább közlegények?

Változatos. Az benne a poén, hogy nem tudjuk, mi lesz a vége. A valódi életben sem tudhatta a bevonuló katona, hogy milyen sors vár rá, hogy megsebesül, hadifogságba esik, hősi halált hal, vagy végigharcolva a háborút esetleg hazakerül épségben. Ez egy nagyon érdekes, interaktív megközelítés, remélem, népszerű lesz. Persze a kiállítás anélkül is megtekinthető, hogy a látogató ebben a játékban részt venne, ez csak egy lehetőség. Igyekeztünk a kiállítást az óvodai csoportoktól az egyetemi szintig mindenkinek élvezhetővé tenni. Készítettünk katalógust is, amelyben megpróbáltuk teljesíteni a tankönyv és az ismeretterjesztő könyv kívánalmait. Természetesen a tárgyaké a főszerep, de komoly kísérőszövegek vannak mellettük. A bevezető szövegeket Pollmann Ferenc írta.

Terveznek további kiadványokat illetve rendezvényeket a kiállítás kapcsán? 

Igen. Egy kiállítást az tesz élővé, ha vannak mellette kísérőrendezvények. Folyamatosan mennek majd a múzeumpedagógiai programok. Az utolsó terem moziterem, itt folyamatos lesz a vetítés, de filmklubot is tervezünk indítani. Szeretnénk tanulmányi versenyeket is kapcsolni a kiállításhoz. A Múzeumok Éjszakája ehhez a kiállításhoz kapcsolódik idén, továbbá szeretnénk gasztronómiai rendezvényt is kapcsolni hozzá. Az első világháborúnak vannak speciális ételei, például a pótételek, amiket a hátországból hoztak.

Mondana egy példát erre?

Például a komiszkenyér. Lisztet kevertek fűrészporral, az íze is olyan lett, mint az utóbbié, viszont laktató volt, ezért a katonák a liszthiány miatt ezt kapták.

Említette, hogy tüzértiszt volt, majd utána lett muzeológus. Honnan jött a történeti érdeklődés és hogyan került át ide?

Gyerekkorom óta érdekelt a haditechnika története. A Gellért térnél laktunk, gyakran sétáltunk szüleimmel a Múzeum melletti sétányon és gyakran bejöttünk ide. Ennek köszönhető a hadi érdeklődés, ezért végeztem el a katonai főiskolát Szentendrén. Utána Várpalotán szolgáltam, ahol a Hadtörténeti Múzeum kihelyezett tagozataként tüzérmúzeum üzemelt. Egy kollégámmal megszerveztük a hozzá kapcsolódó baráti kört, előadásokat tartottunk és gondoztuk az odahelyezett haditechnikai eszközöket. Utána feljöttem Budapestre a Zrínyi Miklós Katonai Akadémiára (ma már a Közszolgálati Egyetem része). Később sikerült doktori ösztöndíjat nyernem hadtörténelmi témában, ahol kutatóhelyemként a Hadtörténeti Intézet és Múzeumot jelölték ki. Ettől kezdve egyenes volt az út ide. Eleinte gyűjteményvezető voltam, mellette elvégeztem az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán az új- és legújabbkori történeti muzeológia szakot. Huszonnégy éve vagyok az intézményben, hatodik éve vagyok a parancsnoka. A levéltárban, mint kutató nagyon sokat kutattam annak idején a 90-es évek elején, nyilván ismerem a felépítését is. A múzeumban gyakorlatilag minden beosztást megjártam, a történészeknek a munkáját nyilván ismernem kell, a könyvtárba nagyon sokat jártam annak idején, mint kutató és olvasó. Ezért kötelező szerénység nélkül állíthatom, hogy olyan mértékben ismerem az intézmény munkáját, hogy már nincs előttem ismeretlen szegmense. Ennyivel előnyben vagyok azokkal szemben, akik kívülről látogatnak be természetesen, meg azzal is, aki nem a múzeumból jön, mivel ennek az intézménynek az a legnagyobb és legösszetettebb része. Ahogy már említettem, huszonhárom különböző gyűjtemény található itt, de nagyon sok kihelyezett tagozatunk is van, Pákozdtól kezdve Kecelig, amit mi felügyelünk és a mi műtárgyaink láthatóak ott. Kiterjedt nemzetközi kapcsolati hálózattal rendelkezünk. Az első világháború kapcsán például 2014-ben és 2015-ben is nemzetközi konferenciát tartottunk, és 2019-ig megvannak az ezzel kapcsolatos terveink. Szeretném, ha 2018-ban nemcsak az első világháború, hanem az intézmény 100 éves fennállása is kicsúcsosodna.

A parancsnoki teendői bizonyára az ideje nagy részét lekötik. Mennyi ideje van kutatásokat végezni mellette?

Mondhatnám azt, hogy semmi, de ezzel nem mondanék igazat. Kicsi időm azért van, most jelent meg például több éves kutatómunka eredményeként Horváth Miklóssal közösen írt könyvünk Magyarország az atomháború árnyékában címmel. A munkaidőm kilencven százalékát csakugyan elviszik a napi teendők, nagyjából a maradék tíz százalékában tudok kutatni, meg persze az otthoni, úgynevezett szabadidőm száz százalékában. Sokan gondolják, hogy a Hadtörténeti Intézet és Múzeum a nyugalom szigete, de szó sincs erről. Hogy stílszerű legyek, több fronton harcolunk. Új kiállítások, konferenciák, külföldi kapcsolatok, gyűjtőmunka. Nem panaszképpen mondom, sőt örülök neki, hogy nincs megállás. Tulajdonképpen mi vagyunk a Honvédelmi Minisztérium legnagyobb olyan kommunikációs felülete, amely a civil társadalmat tudja megszólítani. Körülbelül 200-250 ezer embert tudunk elérni a Múzeumon, a kihelyezett kiállításokon és a programjainkon keresztül. Ezt már most is kihasználja a HM, fontos szerepünk van a különböző toborzórendezvényeken.

Milyen kutatási tervei vannak az elkövetkező évekre, persze, ha ideje engedi majd?

Általában a haditechnika történetével foglalkozom a 19. századtól napjainkig, főként a tüzérséggel, de más fegyvertörténetekkel is. A caporettoi áttörés évfordulójára szívesen megírnám a csata történetét a logisztikai előkészítéstől a következményekig. Ismerve a helyszínt, a magashegységet, a folyóvölgyet, az olasz terepet, itt nagyon komoly tervezőmunka folyt, amit érdemes lenne a mai katonák szempontjából bemutatni. Kicsit ugorva az időben, nagyon érdekes lenne megírni az 1957-től működött technikai külkereskedelmi vállalat működését, ami többek között a hadiipari exporttal és importtal is foglalkozott. Az anyag rendelkezésre áll az irattárban, de még nem dolgozta fel senki. Visszatérve az első világháborúra, nagyon sok osztrák-magyar fegyver volt. A magyar hadiipar borzasztóan érdekes történet, a pisztolytölténytől a csatahajóig számos hadianyag készült itthon. Repülőgépgyárból például három működött a háború idején Magyarországon. Óriási falat lenne megírni, mivel a téma annyira szerteágazó, hogy ha csak a lőfegyverekkel foglalkoznék, az is egy vastag könyv lenne.

Ilyen sok magyar gyártmányú fegyver volt?

Igen. A lángszóró például magyar innováció, egy Makón született úriemberhez, Szakáts Gáborhoz kötődik. Majdnem elítélték később háborús bűnösként a fegyver feltalálása miatt azzal, hogy ez milyen embertelen fegyver. Mintha a többi nem lenne az. Végül megúszta és kiköltözött az Egyesült Államokba, mint sok más tehetséges magyar. A sűrített levegővel működő aknavetőt is magyar mérnökpáros találta fel, név szerint Róka Kálmán és Halász Pál. Mivel ehhez nem kellett lőpor, nem volt hangja, füstje és olcsóbb volt a „hagyományosnál”. Rengeteg olyan innováció volt, amely már létező fegyver továbbfejlesztésére irányult. Például a torpedó. Feltalálója, Luppis János Fiume környékén született, négy nemzet aspirál rá, mi, a horvátok, az olaszok és az osztrákok. Az első torpedógyár is Fiumében épült meg, ami ilyen szempontból magyar, noha egy angol befektető építette fel a gyárat. Érdekes könyv állhat mindezekből össze egyszer.

Szőts Zoltán Oszkár

 

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket