„Hajlamos voltam mindig is azt gondolni, hogy a német történelem része egy nagyobb európai történetnek” – interjú Hans Erich Bödekerrel

Hans Erich Bödeker történész évtizedekig a göttingeni Max Planck-Institut für Geschichte, majd az intézet megszűnését követően 2006-tól a Berlinben működő Max-Planck-Institut für Wissenschaftsgeschichte munkatársa. Kutatóként és vendégprofesszorként a világ számos egyetemén és kutatóintézetében megfordult: így egy vagy több szemeszteren át oktatott a göttingeni Georg-August Egyetemen kívül az Egyesült Államokban (George-Mason-University/Fairfax-Virginia, University of California/Los Angeles-UCLA), Cambridge-ben (King’s College), Firenzében (European University Institute), Párizsban (École des Hautes Études en Siences Sociales – EHESS) és Mexikóvárosban (Centro de Investigación y Docencia Económicas – CIDE). Tanácsadóként meghatározó szerepet játszott a göttingeni Lichtenberg-Kolleg (The Göttingen Institute for Advanced Study) 2009. évi alapításában, amely intézménynek máig rendszeres meghívott előadója. Kutatásait számos tanulmányban és szerkesztett kötetben publikálta. Kutatásai kiterjednek a 18. század és a felvilágosodás tudomány-, kommunikáció-, zene-, könyv- és olvasás-, valamint fogalomtörténetére (Begriffsgeschichte) és politikaelméletére egyaránt. Az ELTE tudománytörténeti workshopján előadó professzorral Bodnár-Király Tibor beszélgetett.

Újkor.hu: Fel tudná idézni, mikor járt legutoljára az ELTE bölcsészkarán?

Hans Erich Bödeker: Azt hiszem 2012-ben voltam itt legutoljára, amikor előadásokat tartottam a fogalomtörténet, az olvasás- és könyvtörténet kapcsán. Ezt az egyhetes előadás-sorozatot Krász Lilla szervezte.

Az ELTE 2008 májusában díszdoktorává (Professor et Doctor Honoris Causa) avatta. A Kora Újkori Tanszékkel (korábban Középkori és Kora Újkori Egyetemes Történelem Tanszék) pedig régóta jó kapcsolatban áll. Mikor és hogyan kezdődött ez kapcsolat?

Valamikor a ’70-es évek végén, a ’80-as évek elején kezdődött. Pontos emlékeim nincsenek, de ezt a kötődést H. Balázs Évának köszönhettem. Ebben az időben H. Balázs és én is a Max Planck Intézet munkatársai voltunk. Az egész azután alakult így, hogy Hont István Angliába ment. H. Balázs, én és a feleségem nagyon jó barátok lettünk, és sokat beszélgettünk a 18. századi európai történelemről. Nemcsak nemzeti, magyar vagy német történelemről, hanem az európai felvilágosodás elméletéről és gyakorlatáról is. Aztán elkezdtünk levelezni és a ’80-as évektől fogva H. Balázs rendszeresen járt Göttingenbe, akár két-három hónapot is ott töltött. Cserébe ő is mindig visszahívott engem Budapestre. Ez egy szoros baráti kapcsolat volt. Ami még fontos, hogy aztán a diákjait is rendre meghívtuk Göttingenbe: Kontler Lászlót, Poór Jánost, Kalmár Jánost, a későbbiekben Krász Lillát, Kurucz Györgyöt és másokat. Ez a csereprogram folyamatosan működött, hol ő volt Göttingenben, hol én Budapesten. Egyszer Krász Lillával beszéltünk is arról, hogy összesen hány ember járt nálunk. Úgy emlékszem volt legalább hatvan. Szóval ez egy elég termékeny időszak volt.

Ennyi idő után milyen a viszonya a magyarországi kollégákkal?

Ezt nehéz megmondani. Mindig is szerettem beszélgetni a kollégáimmal, titkon azt remélve, hogy talán meg tudom őket győzni az igazamról. A 18. századi historiográfiáról különösen nagy beszélgetéseim voltak Kontler Lászlóval, akit szintén hasonló kérdések foglalkoztattak. Kalmár Jánossal, Poór Jánossal ugyancsak közös érdeklődésnek számított a kommunikáció története. Krász Lillával sokat elmélkedtünk tudománytörténeti kérdésekről. Őt az orvoslás története foglalkoztatta jobban, engem inkább a bölcsészet.

Hans Erich Bödeker

A beszélgetések gondolom több ötletet is adtak a későbbi kutatáshoz.

Persze. Nézve mondjuk a tudománytörténet jelenlegi helyzetét, különösen az olyan szofisztikált megközelítését, amilyennel Chicagoban, Cambridge-ben vagy Berlinben foglalkoznak, az látszik, hogy alapvetően olyan dolgokat csinálnak, amit ma leginkább természettudománynak hívunk. Az én törekvésem mindig is az volt, hogy valami hasonlót csináljak, csak a társadalom- és bölcsészettudományok területén. Ennek is hosszú előzménye van, de az ötlet, hogy a társadalommal foglalkozó tudományok (ideértve a történelmet is) valahol a természetjogi gondolkodással indultak el, a Hont Istvánnal folytatott beszélgetések eredménye. Vele sokat gondolkodtunk olyan kérdésekről, minthogy milyen hatással volt a természetjog a történeti gondolkodásra, illetve, hogy a modern gazdaságtan kialakulása a politika vagy a természetjog keretein belül ment-e végbe. Nem meglepő, hogy ezek a kérdések továbbra is jelen vannak a kutatásaimban. Habár el kell ismernem, hogy időről időre témát váltok.

Munkássága mindig is szorosan kötődött a 18. századi tanulmányokhoz és a felvilágosodás időszakához. Hogyan került kapcsolatba a 18. századdal?

Őszintén szólva, amikor a pályám elején a jövőről kellett gondolkodnom egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy a felvilágosodás történetével szeretnék foglalkozni. Akkoriban jobban érdekelt a 20. századi német történelem. Végül azonban választanom kellett két doktori téma között. Az első téma a 20. századi fasizmus története lett volna Hans Mommsen témavezetésével. A második pedig a felvilágosodás Rudolf Vierhauséval. Be kell vallanom, először nem tudtam dönteni, mert mind a két téma érdekelt, és mindkét tanárom munkásságát nagyra tartottam, azonban végül úgy alakult, hogy a felvilágosodás történetével kezdtem el foglalkozni.

Mi vonzotta a felvilágosodáshoz?

Nagyon motivált akkoriban, hogy valamilyen módon reagáljak a felvilágosodásra, mint a modernitás kezdetére, illetve hogy megmutassam ennek a fajta modernitásnak a sötétebb oldalát is. Ha úgy nézzük tehát, az akkori döntésem már önmagában is egy reakció volt Horkheimernek és Adornonak a felvilágosodás dialektikájáról írott könyvére.[1] A döntésem másik oka, fogalmazzunk úgy, a német történetírás teleologikus szemlélete volt. Én magam sosem hittem abban, hogy létezne ilyen teleológia a német történelemben. Sőt, hajlamos voltam mindig is azt gondolni, hogy a német történelem része egy nagyobb európai történetnek. Azonban minden meggyőződésem ellenére bizonytalan voltam és nem voltak meggyőző érveim a német különutassággal (Sonderweg) szemben.

Vagyis az egyetemi évek alatt a legfontosabb inspirációt Vierhaus, Mommsen, Horkheimer és a kortárs német történetírók előadásai, könyvei jelentették?

Igen, alapvetően ők voltak az elsőszámú inspirációs közeg. Akkoriban a történelem mellett még filozófia és francia szakos is voltam. Azaz volt bennem egy erős érdeklődés Franciaország és a francia történelem iránt. Különösen az a historiográfia érdekelt, amilyet akkoriban olyan szerzők műveltek, mint Robert Mandrou, Daniel Rorche vagy François Furet. Ugyanakkor, mint említettem, filozófiát is tanultam, és különösen foglalkoztatott az ismeretelmélet és a politikai gondolkodástörténet. Persze akkor ez az egész nem tűnt többnek egy széttartó érdeklődésnél, de mint minden ilyen érdeklődés, ugyanakkor óriási hatással is volt rám, amiért külön hálás voltam. Ezt a fajta érdeklődést egyébként mindkét tanárom, Hans Mommsen és Rudolf Vierhaus is nagyban támogatta. Sőt, mind a ketten buzdítottak, hogy kezdjek el végre filozófiával is foglalkozni.

Kép forrása: Deutsche Nationalbibliothek

Maradva még egy kicsit a teleológia kérdésénél, a konferencia zárszavában külön hangsúlyozta, hogy véleménye szerint nem létezik teleológia a történelemben.

Így van. De legalábbis azt gondolom, hogy a történészeknek semmi esetre sem kellene támogatniuk egy ilyen teleologikus érvelést. Elképzelésem szerint ugyanis, ha valaki komolyan veszi a történeti kutatást, akkor tekintettel kell lennie a kortársak vélekedéseire, mentalitására és ezek eszmei feltételeire. Vegyük például a skót morálfilozófia régi elképzelését a nem szándékolt következményekről (unintended consequences), itt is ugyanezt látjuk a kortársak esetében, amikor politikai ügyeket anélkül próbálnak megoldani, hogy tudatában lennének döntéseik következményének. Mi történészek – és ez egy nagy különbség – tisztában vagyunk ezekkel a következményekkel. Ebből adódóan a történész feladata szerintem, hogy vizsgálódását a következményeknél kezdje, miközben a kortársak motivációira és cselekvéseire is figyel. Aztán pedig törekedjen megragadni ezeknek a cselekvéseknek a valószínű okait és motívumait, és rákérdezni arra, mindez milyen törekvésekre és eredményekre vezetett.

Mindez fontos módszertani kérdéseket vet fel a 18. századi történetírással kapcsolatban. Ezek egy részét a plenáris előadásában, majd a vita szakaszban is említette. Ha jól emlékszem még azt is mondta, hogy mindig is foglalkoztatta egy nem anakronista episztemológia lehetősége.

Igen, ez a mai napig fontos része szakmai karrieremnek. Miután elkezdtem foglalkozni a felvilágosodás történetével, megkerestek, hogy vegyek részt a Reinhart Koselleck vezette történeti alapfogalmak (Historische Grundbegriffe) kutatásban. A későbbiekben pedig arra is felkértek, hogy írjak egy cikket az emberiség-humanitás-humanizmus fogalmakról.[2] Ennek eredményeként hirtelen a fogalomtörténet-írás (Begriffsgeschichte) elméleti kérdéseinek sűrűjében találtam magamat, habár mindig is küzdöttem vele. Főleg az olyan kérdések foglalkoztattak: Mi a célja a fogalomtörténetnek? Milyen eredménye lehet a fogalomtörténetnek? Mi a kapcsolat a fogalomtörténet és a hagyományos eszmetörténet (history of ideas), vagy – ahogy manapság nevezik – intellectual history között? Illetve mi a különbség a kettő között? Időközben szintén együttműködtem a cambridge-i iskola prominens képviselőivel, John Pocockkal és Quentin Skinnerrel, és egy darabig – legalábbis ami a módszertant illeti – nagyon szerettem ezt a megközelítést. Végül azonban, ha szabad így fogalmaznom, mégis egy meggyőződéses fogalomtörténészként tértem vissza. Véleményem szerint ugyanis a fogalomtörténészt az érdekli, hogy az egyes fogalmakat a kortársak egy adott szituációban különböző céllal és hatásfokkal miként használták. Így tehát a fogalomtörténet számomra – ahogyan az a nyitóelőadásban is elhangzott –, részben egy inspiráló megközelítés, ami segít megoldani történeti problémákat a kutatás során. Például egyértelmű, hogy még akkor is erre támaszkodom, amikor zenetörténettel foglalkozom.

Kép forrása: Deutsche Nationalbibliothek

Ha jól értem, a fogalomtörténetnek kiemelt helye van ebben a történeti metodológiában.

Szerintem a fogalomtörténetnek számos előnye van, habár azt nem gondolom, hogy egy mindenre kiterjeszthető megközelítés vagy episztemológia lenne.[3] Egy másik példát előhozva, mindig is érdekelt a történészek és nyelvészek, illetve a történeti szemantika kutatóinak párbeszéde, mivel ők nagyon is ragaszkodnak a nyelv autonómiájához. Ez azonban nem igazán feleltethető meg annak, amit a fogalomtörténészek a nyelvvel általában csinálnak. Ha én a nyelv autonómiájához ragaszkodnék, akkor fel kellene adnom az állásomat. Én ugyanis azért vizsgálom a kortársak nyelvhasználatát, mert meg akarom érteni, hogyan vélekedtek a történeti valóságról. Így eleve feltételezem már, hogy kapcsolat van aközött, amit Marx történeti valóságként írt le és a nyelv, mint ennek a valóságnak a magyarázó, közvetítő közege között. Persze ez a vita még korántsem ért véget, habár már itt lenne az ideje.

Innen nézve, mindez a fogalomtörténet és a collingwoodiánus eszmetörténet kombinációjának tűnik. Ahogy tudom, itt Kelet-Európában is léteznek törekvések, amelyek hasonló módon próbálták összeilleszteni a bielefeldi és a cambridge-i módszertani iskolákat, azonban a pályafutását nézve ez a megközelítés mintha szélesebb kutatásokra támaszkodna.

Igen, ez az oka annak, hogy a mai napig foglalkozom például olvasás- és könyvtörténettel. Ugyanis annak érdekében, hogy megértsem az egyes nyelvhasználatokat, tekintettel kell lennem azokra az eltérő beszédszituációkra és mediális közegre, amelyekben a kortársak megszólaltak. Utalva a konferencia címére [Tudományok tradíció és innováció között – Történeti perspektívák / Sciences between Tradition and Innovation – Historical Perspectives] tehát nem szükséges, hogy azt a tradíciót rekonstruáljunk, amely fontos volt számukra, lényegesebb azt megnézni, hogy miként hozták létre azt a hagyományt. Ez a hagyomány pedig általában szövegekből, olvasási szokásokból, illetve a szövegekhez való hozzáférés lehetőségeiből épül fel. Valójában, nem is tudok fogalom- vagy eszmetörténetre gondolni anélkül, hogy ne gondolnék könyvtermelésre, könyvterjesztésre vagy olvasási szokásokra. Ez mindig is fontos volt számomra. De mindezt csak azért tudtam így megtenni, mert a Max Planck Intézet állandó munkatársa voltam. Ha mondjuk egy egyetemen lett volna állásom, akkor sokkal nehezebb lett volna ezeket a különböző megközelítéseket koherens módon összeilleszteni.

Kép forrása: Deutsche Nationalbibliothek

Maradva még a konferenciánál, a zárómegjegyzésekben volt egy kritikai észrevétele a workshop címével kapcsolatban, ahol azt mondta, hogy a tradíció és az innováció olyan kategóriák, amelyek nehezen historizálhatók.

Igen, valóban mondtam ilyet, de azt is be kell ismernem, hogy szeretem az ilyen dichotóm kifejezéseket, mivel analitikus értelemben sokat segítenek abban, hogy megértsem a saját problémáimat. Ha emlékszik, a beszédemben én is használtam pár ilyet, amikor a konferenciáról és az előadásokban felvetődő egyes kérdésekről beszéltem. Ez persze egy dolog, ugyanakkor egyből lenne is egy kritikai megjegyzésem ezekkel a dichotómiákkal kapcsolatban. Mégpedig az, hogy amint valaki elkezd dolgozni velük, szükséges, hogy rögtön definiálja is, mit ért rajtuk. Visszautalva a konferencia címére, tehát lehet és kell is a tradíciót rekonstruálni vagy elemezni, de ez sosem egy koherens valami. A tradíció nem zárt és mindig ellenpontok között létezik. Ilyen értelemben még a tradíció is nyitott az innovációra. Persze, ha a dichotómia másik párját is használni akarja, akkor már az innováció fogalmára is reflektálni kell.

Szövegeiben gyakran központi probléma a tudás és tudományosság kérdése. Miért a ennyire fontos a tudományosság? Miért nem inkább a politika vagy a társadalom?

Lehetséges, hogy azok a kutatások, amelyeket a tudomány, a tudás és a kultúra kapcsán végeztem, manapság jobban ismertek, azonban vannak publikációim például az utazástörténetről is. Kutatásaim egy része – főleg az, amelyet Quentin Skinnerrel és másokkal együttműködve csináltam – a politikai eszmetörténethez köthető.[4] Ezentúl van még egy pár nem publikált munkám a francia forradalomról is. Ugyanakkor bizonyos fokig igaz, hogy sohasem akartam a hagyományos értelemben vett politikatörténettel foglalkozni. Az egyik felvilágosodásról írt korai cikkemben kritizáltam is a német felvilágosodás hagyományos megközelítését, amely szerint az apolitikus lett volna. Ebben a cikkben, illetve azon a konferencián, amelyet jóbarátommal, Ulrich Herrmann-nal közösen szerveztem a német felvilágosodás politizálódásáról, azt akartam megmutatni, hogy ez a folyamat egyáltalán nem volt politikamentes.[5] Ez elsősorban azért volt fontos, mert a kora ’70-es években a legtöbb kutató Franciaországot tekintette mintának. Franciaországban a felvilágosodás egy politikai folyamat volt, ezen felül pedig volt még egy forradalom is. De Franciaország egyben kivétel is volt. Igazán semelyik másik országban nem volt forradalom, viszont felvilágosodás igen. Ez még az angolokra is igaz. Ezért azt gondoltam, hogy a legtöbb esetben egyszerű tévedés a felvilágosodás politizálódását a forradalom kezdetére redukálni. Következésképpen azt is gondoltam, hogy a hagyományos hatalmi elit (értsd: a német nemesi arisztokrácia vezető rétege) kooperációja a felvilágosult elit képviselőivel meghatározó részét kellett, hogy képezze a német felvilágosodás politikai karakterének. A német felvilágosodás gondolkodói, ha valaki alaposan megnézi az írásaikat, nagyon is komolyan és átgondoltan mérlegelték egy ilyen együttműködés lehetőségét, még ha tisztában is voltak az uralkodó elitek fortélyaival. Korrupció, sikertelenség és hasonló kérdések nap mint nap ott voltak a német gondolkodók fejében. Ha emlékszik, a záró megjegyzések végén még utaltam a gondolkodási stílusra (Denkstil). A gondolkodás stílusát a ’70-es évek németországi egyetemi közegében a hagyományos politikatörténet határozta meg, ami lényegében az állam politikatörténetét jelentette. Így tehát Hans Mommsentől, Vierhaustól és másoktól én is megkaptam ezt a politikatörténeti érdeklődést. Mély meggyőződésem, hogy ebben az értelemben én egy politikatörténész is vagyok. Még akkor is, ha igazán sosem az állam, hanem a politikai elmélkedés és cselekvés fejlődése, változása foglalkoztatott.

Kép forrása: Deutsche Nationalbibliothek

Érdekes, amit a politikatörténet kapcsán mond, mivel – ahogy én látom – a legtöbb fogalom- és/vagy eszmetörténész nem nevezné magát politikatörténésznek. Még ha a politika működése és a közügyek iránti szakmai érdeklődése ezt egyébként maga után is vonná.

Mindig is meg voltam győződve arról, hogy a politikai eszmék története a fogalomtörténet terminusaiban azt jelenti, hogy a történész a cselekvések jelentését és célját a nyelvhasználat felől vizsgálja. Amikor tehát a 18. századi republikanizmus fogalmát vizsgálom, az nem egyenlő a szűken értelmezett politikatörténettel, hanem a saját egyéni érdeklődésemet fejezi ki a politikatörténet iránt. Ha mondjuk Kant köztársasággal kapcsolatos felfogásáról írok egy tanulmányt, ahol Kant arra törekedett, hogy túllépjen a politikai reform és politikai cselekvés hagyományos felfogásán, akkor az a szöveg a politika történetéről fog valamit mondani.

Böngészés során belefutottam egyik előadásába, amelyet Globális felvilágosodás [Globale Aufklärung] címen tartott a Göttingeni Egyetemen két évvel ezelőtt. [6] Akár ennek kapcsán is, de tudna mondani pár szót azokról a témákról és kutatásokról, amelyekkel mostanában foglalkozik?

Jelenleg három nagyobb témán dolgozom. Az elsőben megpróbálom összekapcsolni a szemantikát a hermeneutikával. Erről júliusban fogok előadást tartani Mexikóban a fogalomtörténészek éves nemzetközi konferenciáján.[7] A másik téma elméleti szempontból két részre bontható. Az első, ahogy az előadásomban is hallhatta, hogy szeretném úgy megragadni a felvilágosodás karakterét, mint ami nem a modernitás kezdete. Ezt ugyanis továbbra is megtévesztőnek tartom. Persze a felvilágosodásnak volt kapcsolata a modernitással, de nem azon a módon, ahogyan sokan hiszik. Ez az a szegmens, ami egyébként nagyon zavar a globális felvilágosodás kutatásban is. Utóbbival azért foglalkozom, mert különbséget látok a felvilágosodás mint korszak és a felvilágosodás mint folyamat között. Az utóbbi túlnyúlik a periodizáció kérdésén. Itt elsősorban tehát a felvilágosodás-fogalom történetéről folyó párbeszédre gondolok, amely már Kantnál is megjelent, de lábjegyzetek, megjegyzések formájában még Rudolf Vierhausnál és Reinhart Kosellecknél is megtalálható. A globális felvilágosodás koncepciója kapcsán mindez egyrészt azt jelenti, hogy a felvilágosodás azért alakult ki, mert a felvilágosult gondolkodóknak meg kellett birkózniuk az egy és osztatlan világ gondolatával. James Cook felfedezőútjai után a világ alapvetően feltárult. A tény pedig, hogy a nem európai világnak is helye van az emberiségről kialakított felfogásban, magával hozta Európa és az Európán kívüli világ viszonyának újraértékelését, amely persze már korábban is létezett a kolóniák és az európai államok, valamint a tágabb világ viszonylatában, de addig leginkább csak gazdasági terminusokban foglalkoztak vele. Az egészet szem előtt tartva tehát a második része ennek az érdeklődésnek a felvilágosodás átfogó eredete vagy meghatározása lenne, amely összefüggésben áll azzal, ahogyan később a felvilágosodás szerzői globális méretekben elkezdik magyarázni a felvilágosodás fogalmát. Végül a harmadik téma a globális felvilágosodás következménye, amely részben azokhoz a vitákhoz köthető, amelyek a korai imperializálódással és kolóniákkal rendelkező birodalmak átalakulásával indultak meg.

Kép forrása: Deutsche Nationalbibliothek

Szeretnék visszatérni kicsit az egyik korábbi megjegyzéséhez. Történészi álláspontja szerint a felvilágosodásra nem a modernitás előtörténeteként tekint. Ez azért is érdekes, mert sokszor hallom a kora újkorral foglalkozó kutatóktól azt a szentenciózus mondatot, hogy a kora újkor időszaka a modernitás bölcsője. Ha jól értelmezem, teljesen ellene van ennek a kijelentésnek.

Nem teljesen, mondjuk úgy, hogy inkább ösztönöz az ilyen kijelentés. Ha azt mondom, hogy a kora újkor a modernitás kezdete, akkor a korábbiakhoz hasonló módon kell definiálnom, mi az, hogy kora modern és modern. Amennyire meg tudom ítélni – habár a történészek egy része továbbra is úgy beszél korai modernitásról, hogy nem mondja meg mi a modern – manapság már csak egy kis csoportosulás gondolja azt, hogy nem ez a modernitás kezdete. Azt gondolom, történészként rákényszerülök arra, hogy átgondoljam azokat a kategóriákat, amelyeket használok, a szakmán belül pedig mindezt a megfelelő transzparenciával és koherenciával kell előadnom, annak érdekében, hogy a mondanivalómnak legyen értelme. Pont emiatt publikáltam is egy rövid tanulmányt arról, hogy mit értek modernitáson.[8] Ebben az értelemben a történészi felfogásom vagy hitvallásom azt mondatja velem, hogy a plauzibilis magyarázathoz ugyanilyen kérdésekre van szükség, ehhez azonban szükségem van plauzibilis kategóriákra is, amelyeket plauzibilis módon kell használnom. Az én interpretációmban a modernitás egy háromrétegű folyamat, amelynek különböző irányzatai különböző szinteken indulnak meg. De csak a 19. század második felében. Magyarán tehát éppen ezért nem tudok úgy gondolni mondjuk Adam Smithre, mint a 19. századi iparosodás teoretikusára. Hiszen a piac és a modern gazdaság jelenségei még nem jelentettek problémát a kortársak számára. Akkoriban még azt sem tudták mi az, hogy nagyvállalkozás.

Látva, hogy milyen irányba halad az akadémiai szféra szerte a világban, hogyan látja a pályakezdő, fiatal kollégái helyzetét?

Ez egy nagyon nehéz kérdés. Sosem voltam rendes tag az egyetemen, hivatalosan mindig a Max Planck Intézethez tartoztam. Abban az időben az intézetben nem voltak diákjaink. Amikor tanítottam, persze mindig foglalkoztam diákokkal, de az intézet göttingeni részében sem tanítottunk, leszámítva Rudolf Vierhaust, aki akkoriban a Göttingeni Egyetem díszdoktora volt. Hogy őszinte legyek, a helyzet elég nehéz, és csak alkalmi megoldásokat látok. Göttingenben együttműködtem a Lichtenberg-Kolleg régi és mostani igazgatójával is. A mostani igazgatóval [Martin van Gelderen] végül azt találtuk ki, hogy változtatunk az eddigi gyakorlaton, és feladtuk azt, hogy csak nagy neveket hívunk az intézetbe. Ehelyett elkezdtünk posztdoktori programokat kínálni. Ezzel pedig lehetőséget adni a fiataloknak másfél-két éven keresztül, hogy kitaláljanak egy új kutatási tervet, publikáljanak pár tanulmányt, vagy előkészítsék a következő könyvüket. Ennek folytatását nagyon fontosnak tartom, még ha ez csak egy átmeneti megoldást jelent. A hosszútávú megoldást az egyetem teljes átalakítása jelentené.

Kép forrása: Deutsche Nationalbibliothek

Ezt hogyan képzeli el?

Ezen azt értem, hogy komolyabban kellene vennünk, hogy jólképzett szakértőket termelünk ki. Jelenleg nem adjuk meg az esélyt számukra, hogy folytathassák tudományos pályafutásukat. Az is egyértelmű, hogy nem mindenkinek lesz helye az egyetemen, de mivel ők más dolgok iránt is érdeklődnek, ezért állást is máshol kapnak. Számukra vannak egyéb lehetőségek. A többsége ezeknek a posztdoktoroknak azonban várja, hogy állást kapjon egy egyetemen vagy egy kutatóintézetben. Jelenleg azonban nem tudunk nekik ilyen lehetőséget adni. Azt gondolom, hogy részmegoldást jelente az is, ha folytatva az eddigi gyakorlatot, a diákoknak továbbra is doktori ösztöndíjakat tudnánk adni, a PhD után pedig posztdoktori ösztöndíjakat. Így talán felelősséget tudnánk vállalni, és döntéseket hozni a jövőjük érdekében. Nem azt mondom, hogy a posztdoktori pályázatok jelentik a megoldást. Hiszen itt még nem áll meg az élet, és nem is ez a szakmai karrier csúcsa. Az biztos, hogy újra kellene gondolnunk azt a rést, ami a posztdoktori időszak és az állandó alkalmazás között van. Ugyanis nincs értelme egyik ösztöndíjat kínálni a másik után úgy, hogy az ember sosem kap majd állandó szerződést. Jelenleg az történik, hogy PhD után valaki beadja a pályázatot, megkapja az ösztöndíjat, de fél évvel az ösztöndíj vége előtt már pályázik a következőre, és nem tudja befejezni rendesen a kutatását. Ez egy permanens válság, amelyet nagyon át kellene gondolni, de addig sem kibékülni a problémával, hogy ezen nem lehet változtatni. Valahogy meg kellene oldanunk. Mivel úgy gondolom, hogy a teljes tudóstársadalom felelőssége, hogy gondoskodjon a fiatalabb kollégákról. De tudom, hogy ez egy nagyon nehéz feladat. Saját helyzetemből kiindulva, mivel már nem vagyok részese a napi ügyeknek, ezért csak tanácsokat tudok adni, de ha megkérnek, hogy működjek együtt, akkor megteszem, amit tudok.

Bodnár-Király Tibor

[1] Horkheimer, Max und Adorno, Theodor. Dialektik der Aufklärung. Philosophische Fragmente. Amsterdam: Querido Verlag, 1947.

[2] Bödeker, Hans Erich. Menschheit, Humanität, Humanismus. In Geschichtliche Grundbegriffe. Historisches Lexicon zu politisch-sozialen Sprache in Deutschland, Band 3 H–Me, hrsg. Otto Brunner, Werner Konze, Reinhart Koselleck. Stuttgart: Klett-Cotta, 1982. 1063–1128.

[3] Bödeker, Hans Erich, eds., Begriffsgeschichte, Diskursgeschichte, Metaphergeschichte. Mit Beiträgen von Mark Bevir, Hans Erich Bödeker, Lutz Danneberg, Jacques Guilhaumou, Reinhart Koselleck, Ulrich Ricken und Rüdiger Zill. Göttingen: Max-Planck-Institut für Geschichte – Wallstein Verlag, 2002; Bödeker, Hans Erich. Begriffsgeschichte as the History of Theory. The History of Theory as Begriffsgeschichte: An Essay. In Political Concepts and Time: New Approaches to Conceptual History, ed. Javier Fernández Sebastián. Cantabria University Press – McGraw Hill, 2011. 19–44. A magyar fordításhoz ld. Bödeker, Hans Erich. A Begriffsgeschichte mint elmélettörténet. Az elmélettörténet mint Begriffsgeschichte. Ford. Molnár Attila Károly. In Fogalomtörténet Koselleck után. A politikai nyelv kutatásának kortárs módszertana és gyakorlata. Szerk. Molnár Attila Károly, Nagy Ágoston, Pap Milán. Budapest: Nemzeti Közszolgálati Egyetem Molnár Tamás Kutatóközpont, 2016. 23–39.

[4] Bödeker, Hans Erich. Debating the republica mixta: German and Dutch Political Discourses around 1700. Transl. by Martin van Gelderen. In Republicanism: A Shared European Heritage, Volume I: Republicanism and Constitutionalism in Early Modern Europe, eds. Martin van Gelderen, Quentin Skinner. Cambridge: Cambridge University Press, 2002. 219–246.

[5] Bödeker, Hans Erich und Herrmann, Ulrich, hg., Über den Prozess der Aufklärung in Deutschland im 18. Jahrhundert. Personen, Institutionen und Medien. Göttingen: Vandenhoeck & Ruprecht, 1987; Bödeker, Hans Erich und Herrmann, Ulrich, hg., Aufklärung als Politisierung − Politisierung der Aufklärung. Hamburg: Felix Meiner Verlag, 1987.

[6] Bödeker, Hans Erich, Globale Aufklärung. University of Göttingen [Ringvorlesung ”Aufklärung 2.0”, 26 January 2017. Link: https://www.youtube.com/watch?v=IXqK4bFXzbs]

[7] CfP 22nd International Conference on History of Concepts: Beyond Borders: Conceptualizing Boundaries, Crossings and Disruptions. El Colegio de Mexico, in Mexico City, July 25−27th 2019.

[8] Bödeker, Hans Erich, Modernity as an Analytical Category in Historiography. An Outline. In Modernity in Central and South-Eastern Europe: Ideas, Concepts, Discourses, eds. Victor Neumann, Armin Heinen. Bucarest: RAO Publishing, 2018.

Ezt olvastad?

Papp Sándor a Szegedi Tudományegyetem (SZTE) Történelemtudományi Doktori Iskola vezetőjeként, az SZTE BTK Középkori és Kora Újkori Magyar Történeti Tanszék