Hálaadás a Vörös Hadseregnek – A „Felszabadulás” első ünnepe Budapesten, 1945. április 8.

Azt gondolnánk, hogy április negyedikét, a Felszabadulás Ünnepét először 1946-ban, az első évforduló alkalmából tartották meg, de mégsem így volt. Már négy nappal Magyarország felszabadulásának hivatalosan deklarált időpontja után, 1945. április 8-án megrendezték az első ünnepséget Budapesten, a Magyar Nemzeti Múzeum előtt.

Az ünnepi rendezvényt a Budapesti Nemzeti Bizottság szervezte meg, amely az ún. demokratikus pártok koalíciós megállapodásával és részvételével jött létre még 1945. január 21-én. Az ünnepségről való döntés idején már Szakasits Árpád volt ennek a grémiumnak az elnöke. Magát a döntést a kormány hozhatta meg, de a szervezést a Nemzeti Bizottságra bízta, már csak azért is, mert az ideiglenes kormány még Debrecenben tartózkodott, a kormányfő és a külügyminiszter csak az ünnepség előtti napon érkezett Budapestre, míg a kormány többi tagja a tárgyalt esemény utáni napon utazott a fővárosba.

Az ünnepség helyszíne a Múzeumkert, azaz a Nemzeti Múzeum előtti tér lett, ami szimbolikus helyszínválasztás volt most is, akár csak 1919-ben. Sőt e felszabadulási ünnep nemcsak az 1848-as helyszínnel került párhuzamba, hanem a majd száz évvel korábbi, 1849-es orosz beavatkozással is. Borsody István a Nemzeti Parasztpárt napilapjában, a Szabad Szóban ezt írta erről:

„Április 4-ét, azt a napot, melyen az orosz Vörös Hadsereg befejezte hazánk felszabadítását, nemzeti ünneppé avattuk. Eddig március 15-ike volt az a nap, melyet nemzeti ünnepként tiszteltünk. S március 15-ike nemcsak az osztrák reakciót, a német elnyomást idézte az emlékezetünkbe, hanem az orosz cári autokráciának szomorú szerepét szabadságharcunk leveretésében. Második nemzeti ünnepünk más vonatkozásban örökíti meg az oroszok szerepét történelmünkben, Március 15-én eddig arra gondoltunk, hogy az orosz nagyhatalom 1848-ban (sic!) eltiporta szabadságunkat. Április 4-ike ezentúl arra fog emlékeztetni, hogy az oroszok 1945-ben a szabadsággal ajándékozták meg népünket.” (Szabad Szó. 47. 1945. április 10. 12. sz. 1.)

1945. március 15-én egyébként nem lehetett a Múzeumkertben ünnepelni (pedig igény lett volna rá), mert a szovjet városparancsnokság nem engedélyezte az ünnepi gyűlést. Az ünnepségek a ’48-as forradalom 97. évfordulóján – a Petőfi szobornál történt rövid koszorúzási esemény kivételével – beltérbe szorultak, a központi ünnepséget például a Magyar Színházban tartották meg. A múzeumkerti helyszín esetében ez azért is érdekes volt, mert itt február végén megtörtént a terület aknamentesítése (amit szovjet katonák végeztek). Egy, a hős szovjet felszabadítókat ünneplő rendezvény esetében már nem lehetett szó akadályról, tilalomról, természetesen megkapta a legfelsőbb jóváhagyást.

Április 4-e első budapesti megünneplésére 75 évvel ezelőtt, április 8-án, vasárnap délelőtt került sor a Nemzeti Múzeum előtt. Az MTI tudósítása szerint az ünnepség nemzeti színű és vörös zászlókkal érkező hatalmas tömeg részvételével ment végbe, és már jóval a gyűlés megkezdése előtt tele volt a Múzeumkert és a résztvevők egy része az utcára szorult. A „felszabadítási” ünnepség az Internacionálé és a Himnusz eléneklésével kezdődött, majd következett az első szónok Csorba László (1897–1986), Budapest polgármestere személyében. Őt Kovács Béla (1908–1959) államtitkár követte a kormány képviseletében, aki felolvasta az Ideiglenes Nemzeti Kormány ez alkalomra szóló kiáltványát (az MTI szerint az ünnepségen megjelent még Gyöngyösi János külügyminiszter és Takács Ferenc iparügyi miniszter is). Ezután a pártok képviselői tartottak ünnepi beszédet. Elsőként Nagy Ferenc (1903–1979) nemzetgyűlési képviselő szólt a Független Kisgazdapárt nevében (aki majd egy év múlva már miniszterelnökként lesz a központi ünnepség fő szónoka), és a „germán veszedelem” képviselőinek a magyar közéletből való kiirtását követelte, valamint sajnálkozását fejezte ki amiatt, hogy a magyar hadsereg a felszabadulásban még nem vehetett részt, de azon reményét fejezte ki, hogy „a végső leszámolásnál mi is ott leszünk.” A kisgazdák képviselője után a Magyar Kommunista Párt szónoka, Kállai Gyula (1910–1996), a későbbi miniszterelnök következett. Ő beszédében többek közt így fogalmazott:

„A Vörös Hadsereg dicső fegyvertényei április 4-ét a magyar nép örökké emlékezetes dátumává avatják. A magyar nép évszázados vágya valósult meg ezen a napon. Történelmünk során nem először szabadul fel az ország az idegen elnyomók uralma alól, de most fordul elő először, hogy az ország felszabadulásával felszabadultak a magyar nép milliós tömegei is. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány és a Magyar Nemzeti Függetlenségi front pártjai a földreform végrehajtásával halálos csapást mérnek a nagybirtokrendszerre és ezzel a reakciót legerősebb bázisától fosztják meg. A legtöbbet üldözött párt, a Magyar Kommunista Párt mindent megtesz, hogy a magyar nép szabadságáért vívott harcot győzedelmesen fejezzék be.” (Szabad Nép. 1945. április 10. 13. sz. 3.)

A Népszava pedig egy „erős” mondatot emelt ki tudósításában Kállaitól:

„A Vörös Hadsereg, a világtörténelem legdemokratikusabb hadserege, visszaadta a magyar nép szabadságát.” (Népszava. 1945. április 10. 62. sz. 3.)

Kállai után Kovács Imre (1913–1980), a Nemzeti Parasztpárt képviselője szólt az egybegyűlteknek hangsúlyozva, hogy ezen a napon nemcsak a város ünnepel, hanem a parasztság is a falvakban:

„ünnepli az ország teljes felszabadítását és ugyanakkor azt a felmérhetetlen jelentőségű eseményt, hogy birtokába veszi a földet.” (Szabad Nép. uo.)

A parasztpárti szónokot a Polgári Demokrata Párté követte, Supka Géza (1883–1956), aki egyébként korábban egyik vezető tisztviselője, igazgatóőre is volt a Nemzeti Múzeumnak, sőt 1945-ben néhány hónapig a Magyar Nemzeti Múzeum Tanácsa elnökeként az országos közgyűjteményi intézményrendszert is vezette. Supka beszédében azt hangoztatta leginkább, hogy az Új Magyarország megteremtésében a parasztság és a munkásság mellett a polgárság is ki akarja venni a részét. Végül Ries István (1885–1950), a későbbi igazságügyi miniszter mondott beszédet a Szociáldemokrata Párt képviseletében. Ő így fogalmazott:

„Hosszú, szenvedésteli utat kellett megtenni ennek a szerencsétlen népnek, míg a Vörös Hadsereg jóvoltából idáig juthattunk. 1919-ben a reakció csontkamrájából fújt az a szél, amely megtörte idegeit, kiszívta akaraterejét és rongyként dobta oda a magyar népet Hitlernek és aljas zsoldosainak. Az elnyomatás ideje alatt is élt bennünk a remény, a Dózsa Györgyök elszántsága, hogy lesz még szabadság Magyarországon. Most ezt a szabadságot elhozta nekünk Sztálin marsall dicsőséges serege. Visszaadta a hitet és elöntötte lelkünket szent akarással. Akarjuk és meg fogjuk valósítani az új magyar csodákat.” (Népszava. 1945. április 10. 62. sz. 3.)

A pártszónoklatok és Csorba polgármester záró gondolatai után a Szózat és az Internacionálé (másodszori) eléneklésével ért véget az ünnepség.

(Az ünnepségről a korabeli lapok részletesen beszámoltak – a legrészletesebben a Szabadság c. napilap, lásd. 1945. április 9. 68. sz. 1-2. –, de képet nem közöltek róla. Jelenleg nem is ismerünk az eseményről készült fényképet.)

A felszabadulás április 8-i budapesti megünneplése kapcsán azonban még el kell mondanunk, hogy nem az első ilyen megemlékezés volt az országban. Két nappal korábban ugyanis Debrecenben, a Kossuth-szobornál a kormány és a honvédség rendezésében tartottak egy ünnepséget, amelyen Dálnoki Miklós Béla miniszterelnök is megjelent (Néplap. 2. 1945. április 7. 76. sz. 3.) – ez kisebb léptékű volt azért, mint a fővárosi – és ugyanezen a napon az ekkor még nem Budapesthez tartozó Csepelen is megünnepelték a gyári munkások azt egy ünnepi gyűlés keretében (Szabad Nép. 3. 1945. április 7. 11. sz. 3.).

Néhány nappal később, a kormány első budapesti ülésén aztán már született egy kormányhatározat is április negyedike hivatalos ünneppé nyilvánításáról. Ténylegesen azonban csak 1950-ben nyilvánította ezt a napot a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa törvényerejű rendeletével nemzeti ünneppé, és egészen 1989-ig az is maradt. Az ünnepségeken természetesen később sem eshetett szó arról, hogy a Vörös Hadsereg általi „felszabadulás” valójában mennyi szörnyűséggel is járt, minthogy arról sem, hogy bár a Szovjetunió a német megszállás alól valóban felszabadította az országot, maga is megszállóvá vált, s a megdöntött nyilas uralom helyett magával hozta a későbbi kommunista diktatúrát. Érthető, hogy a rendszerváltás után április 4-e kikerült a nemzeti ünnepek közül, ami végeredményben egy olyan ünnep volt, amelyet a magyar népre oktrojáltak.

Debreczeni-Droppán Béla

Ezt olvastad?

NATO 25 – Magyarország negyed évszázada a NATO-ban

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A

X