„ …Hamza bej palankaszi mezeje…” – Az 1684. július 22-én megvívott hamzabégi (ma Érd) ütközet története és előzményei

„Négyszer támadtál rám, ha férfi vagy, idődre készen légy, mert holnap, [….] meg foglak támadni” – állt abban a levélben, amelyet Lotharingiai Károly, a Buda visszafoglalására érkezett keresztény seregek fővezére 1684 júliusában Hamzabég, a mai Érd közelében állomásozó török sereg vezérének, Bekri Musztafa pasának küldött. A hírhozót a szerdár visszaküldte táborába azzal az üzenettel, hogy a helyén van és várja a támadást, majd serege vezéreit tanácskozásra hívta sátrába, hogy felkészüljenek a fegyveres összecsapásra.

A levélváltásnak azonban hosszas előzménye volt. Egy esztendővel korábban, 1683-ban Kara Musztafa török nagyvezír sikertelen kísérletet tett Bécs megvívására, amiért életével fizetett. A győzelem hatására a keresztény Európában nagy lett a lelkesedés, amelynek eredményeként 1684 márciusában I. Lipót Habsburg uralkodó, III. Sobieski János lengyel király és Marcantonio Giustinian velencei dózse megállapodás kötött, amely fölött a védnökséget maga XI. Ince pápa gyakorolta. Az együttműködés értelmében a felek a saját területükön támadják meg az oszmánokat, és vállalták azt is, hogy egyikük sem köt külön megállapodást az ellenséggel, csakis egyetértésben írnak alá „dicsőséges és állandó békét”. A szövetséget hamarosan „Liga Sacra”- ként, azaz Szent Liga néven emlegették már a kortársak is.

XI. Ince pápa. Forrás: http://www.katolikus-honlap.hu/

A szövetségesek között ugyan voltak ellentétek, de még az aláírás évében megkezdték a hadműveleteket. Velence a dalmát partoknál, Sobieski János észak, észak-keleti irányból támadta az Oszmán Birodalmat. Azonban egész Európa Bécsre és a Hódoltság területére figyelt. Mindenki a Lotharingiai Károly fővezérlete alatt gyülekező seregtől várta, hogy felszabadítsa az egykori keresztény térséget az oszmán fennhatóság alól. Az elmúlt év hadisikerei után az Udvari Haditanács elnöke, gróf Badeni Hermann tábornagy Buda ostromát és visszavételét sürgette, és úgy gondolta, hogy az erősséget nyolc nap alatt vissza lehet foglalni, és ezt követően már könnyűszerrel ki lehet űzni a törököket az egész Hódoltság területéről. Óvatosabb volt Heinrich Ernst Rüdiger von Starhemberg gróf tábornagy és Francesco Buonvisi kardinális, bécsi pápai nuncius, aki így vélekedett: „Olyan nagy birodalmak, mint amilyen a török, nem egy nap alatt, hanem hosszú időn át fejlődnek ki, s nem is rombolhatók szét egyetlen csapással.”

A Lotharingiai Károly vezette fősereg mintegy 40 000 katonából állt, és 70 tábori, illetve 48 nehézlöveggel rendelkezett. A felső-magyarországi hadtestben 7 000, a horvátországiban pedig 11 000 fegyveres szolgált. Tartalékul 10 000 főt hagytak hátra, és hasonló létszám állomásozott a különböző helyőrségekben is. Így összességében a császári hadvezetés mintegy 80 000 katonával számolhatott 1684 tavaszán. A fősereg azonban viszonylag későn, május végén indult, és nagyon lassan kezdte meg az előrenyomulást Buda felé.

Lotharingiai Károly. Forrás: Wikipedia.hu

Eközben Kara Mohamed pasa, a budai vár parancsnoka sem tétlenkedett. Az erődítmény védőinek létszámát 10 000 főre emeltette, és az erősséget felkészítette az ostromra. Ugyanakkor még újabb csapatot vártak, amelyet a bécsi hadjáratban janicsár agaként résztvevő, ekkor már szerdárként szolgáló Bekri Musztafa pasa vezetett és ez további 15 000 harcost jelentett volna a védőknek.

Musztafa pasa Nándorfehérvár közelében felállított táborában találkozott Sajbán Ibrahim vezérpasával, és az esetleges hadműveletekről tárgyaltak. Arra az egyezségre jutottak, hogy „az ellenség Budát fogja megtámadni.” Ezért a vezérpasa azonnal odavonult, míg a szerdár sereget gyűjtött a Szerémségben és Pozsegában, majd amikor a zimonyi síkon összegyűlt a had, az ellenség felé indult.

A keresztény had eközben folyamatosan haladt előre a Duna mentén és 1684. június 18-án elfoglalta Visegrádot. A siker után, június 21-én kapta a hírt Lotharingiai Károly, hogy időközben Bekri Musztafa Zimonyból megérkezett Buda térségébe. Talán ennek hatására módosították a korábbi terveket és Esztergomnál átkeltek a Dunán, hogy a végső cél, Buda szempontjából kulcsfontosságú Pestet visszafoglalják a törököktől. Június 27-én megvívták Vácot, és vonultak tovább Pest irányába, ahol a védők a közeledő ellenség hírére már megtették védelmi intézkedéseiket, amelyről a török krónikás Szilahtar így számolt be munkájában: „Mivel Pest vára nagyon rossz állapotban volt, az a vélemény alakult ki, hogy nem védhető, ezért a védőseregét, az asszonyokat és gyerekeket, meg minden mozgatható holmit és élelmiszert, ágyút, hadianyagot átvittek belőle Budára s házait felgyújtották, másnap pedig a hidat is feltépték s az összeköttetést a túlsó oldallal megszakították.”

Buda és Pest a XVII. Században. Forrás: http://egykor.hu/

A megérkező keresztény csapatok cseltől tartottak, ezért csak megfelelő intézkedések után foglalták el a felégetett várost, Rákosnál tábort vertek, és itt készültek Buda ostromára.

Eközben Bekri Musztafa seregével az általuk „Kazan ovaszi”-nak nevezett sík területen táborozott. A térség, amely a Gellért-hegy és a mai Budafokon található sziklás magaslat között feküdt, nem nyújtott kellő védelmet a pesti oldalról támadó keresztény ágyúk ellen, ezért a szerdár úgy döntött, hogy a Gellért-hegy nyugati lejtője mögé vonul. Ahhoz azonban, hogy megkezdhessék Buda ostromát, a keresztényeknek át kellett kelniük a Dunán, amelyre legalkalmasabbnak a szentendrei partszakaszt tartották. Ezt azonban a törökök is tudták, és a szerdár az érintett területhez rendelte seregét, de az átkelést és az ostromgyűrű bezárását fegyverrel sem tudta megakadályozni, annak ellenére, hogy a kialakult harcban kétezer embert veszített. Így minden akadály elhárult attól, hogy 1684. július 14-én megkezdődhessen Buda visszavívása.

Amíg Lotharingiai Károly csapatai az ostrommal voltak elfoglalva, a török sereg a vereség után „Hamza bej palankaszi közelében álló Ercsin palánkánál megállapodott, egy keddi napon Sabán hó 5-én (július 18-án).A had nagyobb részét hátrahagyva a szerdár és Bosnak Oszman kétezer lovas kíséretében elvonult, hogy saját szemével győződjön meg a keresztény csapatok helyzetéről és az ostrom állapotáról. A felderítő út azonban nem úgy végződött, ahogy azt előzetesen eltervezték. Lotharingiai Károly ugyanis értesült a török katonák mozgásáról, és csapatokat küldött ki, hogy megakadályozza a felderítést, és azt, hogy esetleg hátulról megtámadják az ostromló seregét. A rövid ütközet során, amely a mai Gellért-hegy közelében zajlott le, kétszáz török harcos vesztette életét, és a túlélők az újabb vereség után kénytelenek voltak visszatérni Ercsi mellett levő táborukba.

Másnap – július 19-én, szerdán – a szerdár tanácskozásra hívta össze seregének főtisztjeit sátrába és: „…úgy határoztak, hogy az egész haderő fölkerekedik és előrenyomul, mert ha csak Hamza bej palankaszi közelében is állapodna meg, egyrészt a mohamedán katonákat nem szállná meg a csüggedés, másrészt az ellenséget zaklatnák is.”

Érd, akkori nevén Hamzabég – ahova a tervek értelmében a sereg vonult – két hadiút: találkozásánál feküdt. Buda 1541-es eleste után az oszmánok számára is megnőtt a jelentősége, mivel az itt épült palánkvár volt az utolsó állomás a Hódoltság központja előtt. Az Oszmán Birodalomból érkező követek itt készültek fel az ünnepélyes bevonulásra, illetve távozóban idáig illette meg őket a díszes kíséret. Az egykori Érden épült palánkvár építésének pontos ideje nem ismert. Egyes feltételezések az 1550-es évekre teszik az építtetőjéről, Hamza bégről elnevezett erődítés létrejöttét. A névadó Simontornya parancsnokaként kapott utasítást a szultántól a palánkvár felépítésére, majd ezt követően Székesfehérvárra került, ahol a vár vezetőjeként korának híres és hírhedt katonájaként tartották számon. A 17. században több utazó is megfordult a településen. Közülük a legismertebb talán Evlia Cselebi volt, aki így írt látogatása során szerzett tapasztalatairól Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai 1660–1664 című munkájában: „Ezt Szulejmán khán parancsára Simontornya várának bégje, Hamza bég építette. Miután Zerin–oglu ezt felégette, Iszmail budai vezír, mikor meghallotta, hogy a nagyvezír győri hadjáratra fog jönni, a rájákat és népeket összegyűjtvén újból felépítette. Parancsnoka, háromszáz katonája van. A várban húsz deszakatetejű ház és dsami van.”

Evlia Cselebi. Forrás: http://ritkanlathatotortenelem.blog.hu/

1662−1663 telén, járt a palánkvárban és környékén egy követség tagjaként Heinrich Ottendorf mérnökkari ezredes, aki Montecuccolitól azt a megbízást kapta, hogy vázlaton és írásban is örökítse meg a Temesvárra tartó küldöttség útjába eső erősségeket. Látogatása tapasztalatait így foglalta össze: „Hamsevee, (Hamzabég) palánk Budától három órányira fekszik a Duna partján. Igen silány négyszögű alkotmány: minden szögletén félkörű, cölöpökből készült erődítményekkel és sárral tapasztott, fonott falkerítéssel van ellátva. Röviddel ezelőtt építették fel újra, mert Souches tábornok három évvel ezelőtt a régi palánkot a faluval együtt felégette. A falu (b) a palánk mellett kelet és dél felöl fekszik, s még alig épült újra. Néhány lakója van, s ezek nagyobb részt rácok. A faluban egy hegyen régi, rombadölt, sok évvel ezelőtt lerombolt templom maradványai (c) állnak. A Dunából (d) kisebb mocsár ágazik ki, amely a palánkon innen kissé előrenyomul. A vidék Buda és Hamzabég között Buda alatt eléggé hegyes, azután majdnem fél mérföldön át lapos, sík területre ér az ember, amelyen a nagyvezér táborozott. …”

Heinrich Ottendorf vázlata. In: Érdi Krónika szerk. Dr. Kubassek János, Érd, 2004.

A döntés értelmében tehát július 20-án, csütörtökön az iszlám sereg az Ercsi melletti táborból megkezdte a felvonulást a Hamza bég által építtetett palánk mellett elterülő sík mezőre. Megérkezésük után négyszáz vitézt kiküldtek, hogy derítse fel az ellenséges csapatok mozgását. „Kaja burunu” felé lovagoltak, mert innen jól átlátták a vidéket, és a Budát ostromlókat is szemmel tarthatták. (A magaslat mai Budapest XXII. kerülete, Budafok területére esik, és a korban ideálisnak bizonyult megfigyelésekre, így központi jelentősége volt Buda ostromainál.) A keresztény csapatok azonban észrevették őket, és egy kisebb fegyveres konfliktusra is sor került, amelyből most a törökök kerültek ki győztesen, és nyolcvan fogollyal, valamint zsákmányolt búzával tértek vissza portyájukról. A szerzeményeket a szerdárnak is bemutatták, majd „…mindannyian ajándékot kaptak, a foglyokat pedig az utolsó szálig megölték.” Ezalatt a keresztény főerők sikeresen ostromolták Budát, és napokkal korábban már a Vízivárost is elfoglalták, de Lotharingiai Károlyt egyre inkább foglalkoztatta a Hamzabégnél állomásozó török sereg, akiknek zaklatásaitól – amint az említett példa is mutatja – tartani lehetett. Várható volt, hogy egy tapasztalt hadvezér hamarosan megpróbálja felszámolni az ellenséges hadat.

Tudták ezt jól a török táborban is, de nem volt egyértelmű, hogy elfogadják a harcot. A vezérek többsége a visszavonulás mellett kardoskodott addig, amíg az esetleges erősítés megérkezik és ekkor „megerősödve ütközzenek meg.” De Musztafa szerdár az ütközet mellett érvelt és döntött, javaslatát végül elfogadták, és mindenki a harcra készült. Július 22-én, szombaton a korai órákban – még éjszakai sötétségben – Mehmed vezérpasát előcsapatként „Kaja burunu”-ra küldték katonáival, hogy kémleljék ki az ellenség csapatainak mozgását. Ő mintegy harminc katonáját parancsolta ki felderítésre, akik még hajnal előtt jelentették: a „völgyből kutyaugatás és kocsizörgés hallható.” Ennek oka az volt, hogy a keresztény seregek gyalogos katonáikat ostromárkaikban hagyták, és a „…30.000 embert meghaladó nemcse (német) és magyar lovassal a mohamedán sereg megtámadására indultak.”

J.J. Waldman és J.U. Krauss (1696) Csata Érd mellett. In: Érdi Krónika szerk. Dr. Kubassek János, Érd, 2004.

A hírre Mehmed pasa „…a dombról leereszkedett a síkságra, s csapatait felállította, mikor pedig látta, hogy az ellenség arra a dombra igyekszik, amelyen az előbb ő állt, egy agát küldött a szerdárhoz.” Valószínűleg amikor a keresztények észrevették, hogy vonulásukat felfedezték, a török előőrsöt üldözőbe vették. Ők pedig menekültek vissza a szerdár seregéhez, aki az eseményekről értesülve „elrendelte, hogy minden harcképes ember szálljon lóra. Ezzel a legfeljebb 7 000 főnyi erővel […] a seregét ott felállította.”

A haderő centrumában ő maga helyezkedett el mintegy ötszáz janicsárral és az ágyúkkal. Azt nem tudjuk, hogy a janicsárok kiépítették-e akadályaikat állásaik elé, vagy erre idő hiányában nem volt módjuk. A jobb szárnyra a Duna mellé Hazinedar Haszan pasa és Hüszein pasa került csapataival, még a balszárnyon Oszman pasa állt, míg a tartalékot a mai Érd központjában található dombok tetején Bosnak Oszmán damaszkuszi bejlerbej képezte.

Az iszlám sereg vezetői tudták, hogy jelentős túlerővel állnak szemben, így cselhez folyamodtak. Előre hajtották a táborukban tartózkodó összes áruhordó tevét, azt remélve, hogy az ellenség lovai megrémülnek a szokatlan látványtól, és területük sem lesz a rohamhoz. Elgondolásuk azonban nem vált be, „…az ellenség sorai kettényíltak, a tevéket beengedték és összefogdosták.” Ezt követően a keresztények rárohantak az ellenségre, akiknek csak annyi idejük maradt, hogy egyszer elsütötték az ágyúkat, de újra töltésre nem maradt idő, a kézitusa megkezdődött. A hegytetőn álló tartalék Bosnak Oszman vezetésével már az első összecsapásnál megfutott, a tábort kirabolta, és ezután Eszék felé menekült. A küzdelem mintegy négy óráig tartott, majd a törökök megfutamodtak a csatatérről. A keresztény csapatok egy része Eszterházy János vezetésével a székesfehérvári országút mentén, egészen a Velencei tóig kergette őket. Zsarnóczay erdélyi követ azonban az üldözés egy másik irányáról is beszámol: „…A magyar egy mérföldig Ercse nevű végvárig üzte és vágta az holott a herczeg is utánuk üzent, hogy térjenek vissza, mert bizony, ha az ellenség megnyomja őket, egy németet sem küld a segítségükre.”

J.B. Martin alkotása az ütközetről. In: Rózsa György Faliképek Lotharingiai Károly győzelmeiről Akadémia Kiadó, Budapest 1987.

„… Az nap (1684. július 22. szombat) az herczeg bizonyos számú hadakkal az harcz helyén hált, mivel hogy sok gyalog és egyéb rendbéli ember prédáért kioszlott az táborról, hogy valami formában az ellenség meg ne tréfálja őket. Még vasárnap és hétfőn is a harcmezőn maradtak, sőt „…az szerdár sátorát felvonták a tábor közepén nagy czeremóniával, sok muzsikaszóval misét szolgáltattak a sátor alatt.” – folyatódik a beszámoló.

A törökök vesztesége nagy volt, több mint 3 000 katona vesztette életét a harcok következtében. A keresztények igen szép zsákmány birtokába jutottak; az egész tábor a szerdár nagy zászlójával, a tüzérség, a poggyász, mind a győztesek kezébe került.

Ch. Herbel alkotása az Érd melletti ütközetről. In: Rózsa György Faliképek Lotharingiai Károly győzelmeiről Akadémia Kiadó, Budapest 1987.

A sikeres ütközet megvívása után a hadjárat a célját nem érte el, hiszen Buda várát csak két esztendő múlva sikerült visszafoglalni. A Hamzabégnél megvívott ütközetnek még egy fontos következménye volt a győzelem mellett, amelyet az erdélyi követ így fogalmazott meg. „…az egész tisztek és a herczeg nagy dicséretet mondottak a magyarok felöl és meg is vallották publice, hogy csak nem hadakozhatnak magyar nélkül a török ellen.”

Egy faliszőnyeg, amelyen a csatát ábrázolják. In: Rózsa György Faliképek Lotharingiai Károly győzelmeiről Akadémia Kiadó, Budapest 1987.

Az eseményről három rézkarc, valamint – nyilvánvalóan az egyik metszet alapján – egy faliszőnyeg készült. Ezek, valamint az írott források és a helytörténeti kutatások segítségével sikerült az egykori ütközet feltételezett helyszínét azonosítani a terepbejárások során. Ennek alapján véleményem szerint a küzdelem a mai Érd városközpont, a Duna és az érdligeti dombok által határolt területen zajlott le. E területnek nagy része ma már beépített, de helyenként még látható üres réten megnézhetjük milyen is lehetett az egykori „…hamza bej palankaszi mezeje…”.

Az ütközet feltételezett helyszíne a mai település műholdképén

(Pirossal jelölve az oszmán, feketével a keresztény haderő, a sárga csík a tevék vonalát jelöli)

Stencinger Norbert

Kapcsolódó cikkek:

Savoyai Jenő és a zentai csata: A török kor vége Magyarországon

A kassai hadszertártól a pozsonyi koronázásokig – interjú Pálffy Gézával

„Alulnézetből:” Létezett-e a Magyar Királyság 1526-1699 között?

Végvári katonák hétköznapjai – interjú Komjáti Zoltán Igorral

Zip-elni a RAR-állományt – recenzió egy recenziós kötetről

Ezt olvastad?

1657. január 18-án II. Rákóczi György erdélyi fejedelem (1648–1660) seregeivel megindult Lengyelország ellen, hogy megszerezze annak trónját. E lépést hosszas