Harc a trópusokon – Belga-Kongó az I. világháború idején

Az idei évet, bátran kijelenthetjük, az első világháború kitörésének centenáriuma tematizálja. A legtöbb hazai történeti munka azonban szinte kizárólag az európai hadszíntér eseményeire koncentrál, azon belül is Magyarország I. világháborús szerepvállalására.  Írásunkban egy sokak számára talán kevésbé ismert ország, Belgium, s egyetlen korabeli gyarmata, Belga-Kongó világháborús történetére kívánjuk felhívni az olvasók figyelmét.


Forrás: Wikipedia.org

A téma viszonylag periférikusnak mondható a magyar historiográfiában, azonban a belga történésztársadalmat komolyan foglalkoztatja egyrészt a belgák, másrészt a kongóiak részvétele az I. világháborúban. Ezt jelzi az idén július 4-e és szeptember 14-e között Oostende-ben megrendezett Loopgraven in Afrika (1914-1918). De vergeten oorlog van de Congolezen tegen de duitsers. (Trenches in Africa. How the Congolese fought the Germans in 1914-1918) időszakos fotókiállítás is, mely azt mutatja be, hogy miként harcoltak a kongóiak a németek ellen, s mi módon jutott Belgium ezáltal két újabb afrikai területhez, nevezetesen Ruanda-Urundi-hoz. Az eredeti, holland nyelvű cím árulkodó: Lövészárkok Afrikában (1914-1918). A kongóiak elfelejtett háborúja a németek ellen. A belga történész, Lucas Catherine azonos című könyve pedig az afrikaiak szerepét – mind a harcokban aktívan résztvevőkét, mind a teherhordó vagy egyéb kisegítő feladatot ellátókét – helyezi előtérbe.

 

Sokakban talán – egészen jogosan – felmerül a kérdés: hogyan került a belgák kezébe Kongó? Miként lehetséges, hogy egy, a függetlenségét 1831-ben kivívó ország 1914-ben egy, az országa területénél nyolcvanszor nagyobb terület, egy külön „trópusi világ” fölött diszponált? A kérdésre a válasz Belgium történetének második uralkodója, II. Lipót király szándékaiban keresendő.

II. Lipót Belgium második királya volt, 1865-1909 között uralkodott. A XIX. század utolsó harmadában az európai nagyhatalmak „gyarmatosítási lázban” égtek, melyből a belga monarcha sem akart kimaradni. A gyarmatszerzés és az azzal járó előnyök gondolata trónra lépésétől kezdve olyannyira foglalkoztatta, hogy az Afrika szívében található Kongó megszerzése érdekében földrajzi konferenciát rendezett 1876-ban Brüsszelben, s Association Internationale Africaine (Nemzetközi Afrika Társaság) néven társaságot alapított. Számos külföldi szakembert, köztük az amerikai Henry Morton Stanley-t is, azzal a feladattal bízott meg, hogy térképezzék fel a Kongó-medencét és kössenek szerződéseket az ekkor még több kézben levő területek törzsfőnökeivel.

Az igazi áttörést azonban az 1884-1885. évi, Berlinben tartott Kongó-konferencia hozta meg, ahol II. Lipót elérte, hogy az egymással rivalizáló európai nagyhatalmak (britek, franciák, portugálok, németek gyarmatosítottak még ebben a térségben) elismerjék Kongó Szabad Állam szuverenitását élén a belga királlyal. Így került ez a 2 334 000 km²-es terület, rendkívüli módon, mint magánbirtok II. Lipót kezébe, s csak 1908-ban, a nemzetközi botrányok hatására vette át a területet Belgium mint gyarmatot, Belga-Kongó néven.

Az 1888-ban alapított gyarmati haderő – a Force Publique – elsősorban a gyarmat határain belüli lázadások, rendbontások, törzsi felkelések leverésére volt alkalmas, belső rendvédelmi feladatokat látott el. Határvédelmi feladatok ellátására egészen a Nagy Háború kitöréséig nem is volt szükség, hiszen Afrika ügyét az európai nagyhatalmak diplomáciai úton rendezték, versenyt futottak és felosztották maguk között a kontinenst Berlinben, anélkül, hogy arról az afrikaiak véleményét kikérték volna. A belgák egészen az 1960-as függetlenségig jellemzően a tiszti és tiszthelyettesi pozíciókat maguknak tartották fenn, míg a kongóiak a ranglétra alsóbb fokait tölthették be. A Nagy Háború kitörésekor a – kibővített létszámú – Force Publique körülbelül 17000 főből állt, tagjai az úgynevezett askari-k voltak. A Nagy Háború éveiben Charles Tombeur volt a Force Publique parancsnoka, majd 1916-tól a megszállt Német Kelet-Afrikai területek katonai kormányzói feladatát is ellátta.


Forrás: Wikipedia.org

Afrikában a Központi Hatalmak közül csak a németek rendelkeztek gyarmatokkal, korabeli nevükön Kamerun, Togo, Német Kelet-Afrika és Német Délnyugat-Afrika voltak ezek. Az anyaországban lezajlott eseményekkel ellentétben az afrikai területeken a belgáknak nem kellett tartaniuk a német megszállástól. Míg Belgium közel teljes területét német csapatok szállták meg, addig Kongó stratégiai szerepet játszott. A kongói réztartalékokat Antwerpen kikötőjéből Londonba szállították, ahol lőszergyártásra használták fel. A háború gazdaságélénkítő hatása rendkívül látványos volt Kongóban, egyrészt a kivitel megduplázása, másrészt a megélénkülő vasútvonal-építések következtében. Az 1914-es év hadi krónikájához azonban hozzátartozik, hogy egy német ágyúnaszád elsüllyesztett néhány belga hajót a Tanganyika tavon. Ezzel szemben a Force Publique egyrészt a Kamerunban, másrészt a Német Kelet-Afrikában állomásozó német gyarmati haderő ellen harcolt. Kamerun területén a francia és a brit haderővel közösen ért el a belga gyarmati haderő sikereket, melyek eredményeként 1915 végére sikerült bevenniük a fővárost, Yaoundét.

A Német Kelet-Afrika meghódítására indított hadjárat nem ért el olyan könnyű és gyors sikereket, mint például a Togo elleni, ezért a britek – bár számoltak azzal, hogy a belgák be fogják nyújtani a számlátt a háborút követő területi újraosztásban – igényt tartottak a belga gyarmati haderő közreműködésére. Legnagyobb sikerüket a kelet-afrikai hadjáratban 1916-ban érték el Tabora közelében, ennek eredményeként Német Kelet-Afrika nyugati részét megszállva tartották és a világháború végéig katonai kormányzást vezettek be. A háború éveiben összesen mintegy 100 000 afrikai katonát soroztak be katonai szolgálatra.


Forrás: Wikipedia.org

Az I. világháborúban elfoglalt területeket a győztes hatalmak igyekeztek megtartani maguknak. A volt afrikai német gyarmatokon a győztes franciák, britek és belgák osztozkodtak, nem először a kontinens történetében. Afrikában az I. világháború után létrehozott Népszövetség (Nemzetek Szövetsége) B és C jelű mandátumterületeket különböztetett meg, azok fejlettségi fokától függően. A Nemzetek Szövetségének Egyességokmánya (Versailles, 1919. június 28.) 22. cikkelyének 1. és 2. pontja kimondta: „1. Oly gyarmatokra és területekre nézve, amelyek az elmúlt háború következtében megszűntek az őket azelőtt kormányzó Államok fennhatósága alá tartozni, s amelyeken oly népek laknak, amelyek a mai világ különösen nehéz viszonyai között még nem tudják önmagukat kormányozni, alapelvül mondatik ki, hogy ezeknek a népeknek jóléte és fejlődése a civilizáció szent hivatása, amelynek biztosítékait fel kell venni a jelen Egyességokmányba. 2. Ez alapelv gyakorlati megvalósításának legalkalmasabb módja az, hogy a népek felett való gyámságra megbízást azok a fejlettebb nemzetek nyernek, amelyek segédeszközeiknél, tapasztalataiknál, vagy földrajzi helyzetüknél fogva leginkább képesek és hajlandók ennek a felelősségnek vállalására; ezek a nemzetek a gyámságot, mint a Szövetség megbízottai, ennek nevében gyakorolnák.” Az addigi Német Kelet-Afrika így került B mandátumterületként a belgák (Ruanda-Urundi) és a britek (Tanganyika) kezébe.

Baracs Róbert

Ezt olvastad?

1973. október 6-án, az engesztelés napján, a zsidó vallás egyik legnagyobb ünnepén szíriai és egyiptomi csapatok – más arab nemzetek
Támogasson minket