A hatalom és a magyarországi egyházak 1918/1919-ben

Hogyan viszonyultak az egyházak az őszirózsás forradalomhoz, a Károlyi- és Berinkey-kormányokhoz, valamint a Tanácsköztársasághoz? Milyen tulajdonságok jellemezték a forradalmi kormányzat egyházpolitikáját? Milyen intézkedéseket foganatosított a proletárdiktatúra az egyházakkal szemben? Megannyi fontos kérdés, amelyekre választ kaphattak az érdeklődők a Clio Intézet Tanácsköztársaság 100 év után című, a Budapest Főváros Levéltárával közösen rendezett előadássorozatának hetedik alkalmán, ahol Balogh Margit és Tengely Adrienn tartottak előadást.

A 2019. június 19-én megtartott rendezvényt  Gellért Ádám, a Clio Intézet társ-ügyvezetője nyitotta meg, aki rámutatott, hogy a Tanácsköztársaság 133 napjának idei 100. évfordulója lehetőséget nyújt arra, hogy immár megfelelő távolságról, a lehető legnagyobb objektivitással járjuk körbe a korabeli eseményeket.

Gellért Ádám

A Károlyi- és Berinkey-kormány egyházpolitikájáról Tengely Adrienn, az egri Eszterházy Károly Egyetem docense beszélt. A Károlyi-kormány három pártból állt, amiből kettő, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Polgári Radikális Párt kifejezetten antiklerikális meggyőződésű volt. A kormány ennek ellenére arra törekedett, hogy megszerezze az egyházak támogatását. Közös munkára hívták az egyházi vezetőket, katolikus- és reformátusügyi kormánybiztosokat neveztek ki, Lovászy Márton vallás- és közoktatásügyi miniszter pedig kifejezetten lojálisnak bizonyult az egyházakhoz. Az egyházi vezetők körében 1918 decemberére az az egységes vélemény alakult ki, hogy ezt a kormányt támogatni kell. Tisztában voltak vele, hogy ha elbukik, radikálisabb rendszer kerül hatalomra, ami csak rosszabb lehet Károlyiéknál. A gyanakvás ugyanakkor végig megmaradt, hiszen a szociáldemokraták és a radikálisok is ott ültek a kormányban. Az egyházak védelmi stratégiákat kezdtek kidolgozni. Érdekes módon mind a katolikusok, mind a reformátusok az 1848-as alapokhoz nyúltak vissza. Előbbiek az akkor végül nem megvalósuló autonómiatervezetet vették elő, amelynek az volt a lényege, hogy a katolikus egyház függetlenedett volna az államtól, maga intézte volna az ügyeit, s nemcsak a klérus, hanem a világi hívek is beleszólhattak volna az egyházi ügyek intézésébe. A reformátusok az 1848-as egyházügyi törvénybe (xx. tc.) igyekeztek életet lehelni, ami egyenjogúsított volna minden felekezetet, biztosítva státuszukat is. 1919 elején kormányváltás történt, a január 18-án megalakuló Berinkey-kormányban a szociáldemokrata párt felé tolódtak az erőviszonyok, ami az egyházi ügyekben is éreztette hatását. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumot kettéválasztották vallásira és közoktatásügyire. Az ügyek 95%-át az utóbbira testálták, közte olyan jelentőseket is, mint az egyházi fenntartású iskoláké. A propagandában egyre többször vádoltak egyházi személyeket ellenforradalmi szervezkedéssel. Természetesen ez az egyházak kormányzatba vetett bizalmát is aláásta. A Katolikus Autonómia és az 1848. évi xx. törvénycikk felújításának ügyét erősen sürgették, de előrelépés nem történt. A kormányzat mindeközben egészen minimális intézkedéseket tett egyházi ügyekben. Lényegében a Tanácsköztársaság előestéjére patthelyzet alakult ki.

Tengely Adrienn

A proletárdiktatúra egyházpolitikáját Balogh Margit, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont általános főigazgató-helyettese ismertette. Rámutatott, hogy a Tanácsköztársaság egyházpolitikája szervesen illeszkedik a korábbiakhoz. A március 21-én hatalomra kerülő rezsim sokat foglalkozott egyházpolitikai rendelkezésekkel, mégsem beszélhetünk egyértelmű, átgondolt forgatókönyvről, inkább csak ad hoc jelleggel hozott rendeletekről, amelyek megalkotása során másolni igyekeztek a már rendelkezésre álló szovjet példát. Oroszországban 1917-ben deklarálták ugyan a vallásszabadságot, de számos korlátozó intézkedést tettek, például az iskolákból száműzték az egyházat, en bloc ellenforradalmárnak minősítették az egyházi személyeket, megsemmisítették a közterületek vallási szimbólumait. 1918-ban megjelent az egyház és az állam elválasztásáról szóló rendelet, magántársaságnak nevezve az egyházakat. A magyar kommün képviselői nem alakítottak ki egységes álláspontot az egyházakkal szemben képviselendő politikával kapcsolatban. Végig keveredett a szabad vallásgyakorlás elve és az egyház likvidálásának gondolata. Előbbi szociáldemokrata, utóbbi kommunista elképzelésnek tekinthető.

Balogh Margit

Március 22-én a Kormányzótanács határozatot hozott a címek és rangok eltörléséről, a szekularizáció elvének kimondásáról, a felekezeti célokra felhasználható adózási formák megvonásáról. Ebből az körvonalazódik, hogy a fő cél nem az egyházak megsemmisítése, hanem inkább vagyonuk megszerzése volt. A korábbi Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumot még a polgári kormány osztotta ketté. A közoktatásügyiből népbiztosságot szerveztek, a vallásügyiből viszont likvidáló hivatal lett. Élére Fáber Oszkárt, helyetteseként Apáthy (Apáti) Györgyöt nevezték ki. A hivatal tevékenysége első körben az egyházak vagyonát érintette, második körben a vallásgyakorlás intézményeit és a papságot. Az egykori (kiugrott) piarista növendék, Fáber ötletszerűen, önkéntesen cselekedett. Március 22-én utasította a direktóriumokat, hogy vegyenek őrizet alá minden néven nevezendő egyházi vagyont. Ez változatos gyakorlatot eredményezett, mivel az utasítás értelmezését a helyiekre bízta. Április 15-én született a következő likvidáló rendelet, amely szovjet mintára rögzítette, hogy az egyházak magántársulatok, ugyanakkor kijelentette, hogy a templomokat nem lehet őrizet alá venni.

Április 21-én Kunfi Zsigmond közoktatásügyi népbiztos elrendelte az egyházi vagyonok elkobzását. Megkülönböztette a közcélra szolgáló vagyont és az egyházi magántulajdont. Előbbieket mind államosították, kivéve a szigorúan szakrális funkciójú épületeket és kegytárgyakat. A lefoglalt egyházi javak felhasználására csak ötletszintű megoldások születtek, például Zircen a magyar feltalálók Edison-telepét valósították volna meg, vagy a Regnum Marianum Templomba a cipőkészítő szakszervezetet költöztették. A következő nagy cél az egyházi földvagyon megszerzése lett. Kimondták az egyházi földek teljes elkobzását, ami hosszú távon az egyház anyagi ellehetetlenülését vonta volna maga után. A vagyonlikvidálás mérlege minden felekezetet negatívan érintett, az izraelitától a protestánsokon át a katolikusig egyaránt.

Balogh Margit

Komoly egyházügyi vonatkozása volt annak is, hogy a nem állami közoktatási intézményeket állami felügyelet alá helyezték. Az alkalmazottakat átvette az állam, de a papokat, szerzeteseket, apácákat csak azzal a feltétellel, ha feladják esküjüket, és világi személyekként dolgoznak tovább. A kórházak esetén hasonló helyzet alakult ki, ott az ápoló nővéreknek kellett (volna) elhagyni rendjüket. Mindennek ellenére a papság és szerzetesség nagy része a helyén maradt. Balogh Margit megemlítette az alkoholfogyasztást tiltó rendelkezést is, aminek első ránézésre nem volt köze a vallásgyakorláshoz, de jobban megnézve kiderül, hogy a jogszabály nem tett kivételt a vallási célra szolgáló alkoholok fogyasztásában sem, ami lehetetlenné tette például a misézést – ezzel pedig a húsvéti istentiszteletek megtartása is veszélybe került. Számos további egyházellenes intézkedés is történt, gondolva például az anyakönyvek beszolgáltatására vagy a levéltárak, könyvtárak államosítására. Az egyházi vezetőket folyamatos atrocitások érték, sokuk került háziőrizetbe, de internálásra is akadt példa. Az alsópapság megpróbáltatásai helyenként nagyon eltértek, mivel erősen függtek a direktóriumok helyi összetételétől, hozzáállásától. Összesen kilenc katolikus pap kivégzéséről tudunk. A nagyhéten ugyan Kunfi rendeletet adott ki a vallás szabad gyakorlásáról, de ez nem jelent meg a korabeli rendeletek tárában, csak a napilapokban, s kevés volt ahhoz, hogy megállítsa a Tanácsköztársaság egyházpolitikájával szembeni bizalomvesztési folyamatot.

Balogh Margit szerint fontos eredmények láttak már napvilágot a Tanácsköztársaság idején történtek vizsgálata során, de a kutatásokat folytatni kell, tényszerűen feltárva az összefüggéseket, általános tanulságokat levonva a diktatúrák és a vallási közösségek viszonyáról.

Tengely Adrienn a márianosztrai női börtönt üzemeltető zárda esettanulmányának bemutatásával illusztrálta Balogh Margit előadását. A korábbi pálos kolostorban irgalmasrendi apácák éltek, akiknek munkájáról gyorsan kiderült, hogy nélkülözhetetlen az új berendezkedés számára is. A kiküldött vádbiztos, Bodon János néhány nap után megállapította, hogy senki nem tudná olyan színvonalon ellátni ezt a feladatot, mint a nővérek. A rend tisztában volt a folyamatban levő rendelkezésekkel, ezért kompromisszumot kötött a hatalommal. Ennek során elfogadták például Máter Márkus Virginia felmentését és Kemény Gyula igazgatói kinevezését, valamint politikai megbízott jelenlétét, de elvárták, hogy ne történjen sem el-, sem odahelyezés, vagy tartsák tiszteletben a zárda és a nővérek tulajdonát. A Tanácsköztársaság bukása után, 1919. augusztus 8-án az intézményt a gyakorlatban végig vezető Márkus Virginia hivatalosan is visszavette az irányítást. A megfelelő fegyelem visszaállítása viszont évekig tartott. Tengely Adrienn egy másik érdekes példát is hozott, Simon József marcali káplánét, akit a fehérterror során gyilkoltak meg, mivel szociális érzékenységéből fakadóan jóváhagyta a direktórium földosztását a húsvéti misén. Ez elégnek bizonyult ahhoz, hogy a Prónay-különítmény személyével statuáljon példát a településen.

Tengely Adrienn

Az előadások után ismét lehetőség nyílt a vitára. Vörös Boldizsár, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa felhívta a figyelmet arra, hogy a Tanácsköztársaság számos vallási fogalmat beemelt saját propagandájába, például Jézust is megkísérelte őskommunistaként bemutatni. Vörös arra is rámutatott, hogy a közoktatásban tanító szerzetesek számára óriási dilemmát jelentett a válaszút, ami elé állították őket, hiszen nem tudhatták, hogy ki fog tanítani helyettük, ha nem hajlandók feladni fogadalmukat a proletárdiktatúra kedvéért.

Az előadás-sorozat következő két eseménye június 24-én és június 28-án lesz. Előbbin Kegyelmes urak fogházban – A proletárdiktatúra túszgyűjtő akciói címmel Bödők Gergely, utóbbin A Magyarországi Tanácsköztársaság propagandája címmel Szabó Viktor előadását hallgathatják meg az érdeklődők, mindkét esetben Vörös Boldizsár opponenciája mellett.

Szőts Zoltán Oszkár

A képeket a Clio Intézet bocsátotta rendelkezésünkre

Ezt olvastad?

Lehet-e újat mondani a Tanácsköztársaságról? Nemcsak lehet, hanem kell is, hiszen folyamatosan zajlanak az új kutatások, amelyek lehetővé teszik, hogy