„A hazafiságot én soha sem tekintem ruhában, de tettben…” – Xántus János, a gyűjtő

Aligha akad a hazai múzeumtörténetben Xántus Jánosnál sokoldalúbb vagy több műtárgyat összehordó gyűjtő. Ebbéli tevékenysége csaknem fél évszázadot ölelt föl, amiből több mint egy évtizedet az amerikai kontinensen töltött, de megfordult Dél- és Kelet-Ázsia jó részén, az indonéz szigetvilágban, és bejárta Magyarország zegét-zugát. Összeszedte a hajón futkosó rovarokat, lőtt orángutánokat, préselt növényeket, gyűjtött néprajzi és iparművészeti tárgyakat, embertani és régészeti leleteket, könyveket, kéziratokat, tér- és fényképeket, numizmatikai anyagot. Egyszóval: szinte mindent. A magyar, észak-amerikai és európai múzeumok számára összehordott tárgyainak száma minden bizonnyal meghaladja a kétszázezret. Egyedül az osztrák–magyar kelet-ázsiai expedícióból több mint 155 000 objektummal tért haza. Életét több könyvben feldolgozták, múzeumalapítói munkásságát számtalan cikkben méltatták, halálának 125. évfordulója alkalmából talán a rá leginkább jellemző tevékenységgel emlékezünk.

Xántus János időskori fényképe, Kunfalvi Rezső felvétele 1885 körül (Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár, 25771)

Amikor háromévnyi amerikai hányattatását követően, 1855 szeptemberében Xántus belépett az amerikai hadseregbe, a nem sokkal korábban alapított Kansas Territóriumbeli Riley-erődbe vezényelték, ahol annak az orvosként dolgozó William Hammondnak a segítőjévé vált, aki amatőr ornitológusként a washingtoni Smithsonian Intézet és a philadelphiai Természettudományi Akadémia számára gyűjtött. Hammond közbenjárására Xántus mindkét intézménnyel kapcsolatba lépett. Előbb a philadelphiai akadémia alelnökével, John L. LeConte-tal vette fel a kapcsolatot, leveleiben hosszasan taglalva 15 évre visszanyúló gyűjtői munkásságát. Elbeszélése ugyan nem mindenben fedte a valóságot, de napnál világosabban kitűnik belőle: Xántus ízig-vérig elhivatott gyűjtőalkat volt, állítva magáról, hogy már ifjúkorában eljegyezte magát a természettudományokkal. Természettudományos gyűjtőszenvedélyének ez időből nincs nyoma, annak azonban igen, hogy 1847-ben, Somogy megyei aljegyző korában római érméket ajándékozott a Nemzeti Múzeumnak, bizonyságát adva egyfelől gyűjtői vénájának, másfelől közgyűjtemények iránti elkötelezettségének. A következő megbízható adat 1853-ból való, amikor Karl von Scherzer, az osztrák–magyar kelet-ázsiai expedíció későbbi vezetője és kutatótársa, Moritz Wagner alkalmazta Xántust egy Mexikói-öbölhöz vezetett kutatóútja során.

Ilyen előzményeket követően lépett az amerikai hadseregbe – mint LeConte-nak írta – abbéli reményében, hogy egysége gyakran fogja helyét változtatni, ami lehetővé teszi, hogy újabb és újabb területeken élje ki természettudományok iránti szenvedélyét. Ezért volt csalódott, amikor Fort Rileyben kellett állomásoznia, ahol a környezet olyan szegélyes volt, hogy egy gyűjtő számára gyorsan kimerült. Mivel Xántus látható módon szabadulni akart a katonai szolgálat kötelmei alól, ehhez menekülési utat jelentett a két amerikai intézetnek végzett gyűjtőmunka. Hammond révén sikerült is elérnie, hogy a Smithsonian Intézet zoológiai gyűjtéseit koordináló Spencer Fullerton Baird közbenjárására 1857-ben átvezényeljék a dél-kaliforniai Tejon-erődbe. Ez a vidék azért volt különösen érdekes Baird számára, mert több földrajzi régió határterületének számított, ahol kis távolságon belül éles változás mutatkozott az élővilágban, azaz gyűjtés szempontjából különösen kedvező volt. Itteni gyűjtései a zoológia és a botanika számos ágára kiterjedtek, és nemcsak beszerezte és preparálta a példányokat, hanem a Smithsonian Intézettől kapott gyűjtőfüzeteket is vezette és leírásokat, sőt, alkalmanként rajzokat is mellékelt a megszerzett példányokhoz. Mindössze négy hónappal Fort Tejónba érkezését követően egy 154 madárfajból álló leíró katalógust küldött Bairdnek, melyek közül számosat színes rajzokkal illusztrált és a madarak vándorlásával, fészkelésével kapcsolatos jegyzetekkel látott el.

Ökörszem-cinege (Chamaea fasciata), Xántus rajza a Bairdnek küldött egyik, 1857. november 1-jén kelt levelében (SIA Record Unit 7212)

Fizetség nem járt a munkájáért – igaz, így szerzett kapcsolatai révén egzisztenciális előnyökhöz jutott, és módja volt másodpéldányait áruba bocsátani –, de költségeit részben megtérítették, és ellátták némi gyűjtő-, preparáló- és csomagolóeszközzel. Miután felettesei akadályozták gyűjtőmunkájában, és úgy érezte, hogy kimerítette a Fort Tejón körüli gyűjtési lehetőségeket is, Baird segítségével kiléphetett a hadseregből, és 1859 januárjától a Partkutató Szolgálat alkalmazásában a Kaliforniai-félsziget déli csücskén fekvő Szent Lukács-foki ár-apályvizsgáló állomáson vállalt szolgálatot. Noha az ottani berendezés működtetése helyhez kötötte, sokkal nagyobb szabadságot élvezett, mint a hadseregben, így módja volt távolabbi és hosszabb gyűjtőutakat tenni, ami tükröződött is a Smithsonian Intézetnek végzett gyűjtéseinek naplójában, és az odaküldött több mint 6000 tételre rúgó zoológiai anyagában. Az Amerikában végzett természettudományos gyűjtőmunkái közül ez bizonyult a legértékesebbnek, lévén, hogy ez a vidék még teljesen feltáratlan volt, és átmenetet képezett Észak- és Közép-Amerika között. Az általa fölfedezett 390 faj közül 290 erről a területről való, melyek közül csaknem ötven viseli Xántus nevét.

Ebben az időszakban lépett kapcsolatba a Magyar Nemzeti Múzeummal. Részint saját, részint csere útján szerzett gyűjtéseit szándékozott hazaküldeni annak érdekében, hogy a múzeum a teljes észak-amerikai faunát be tudja mutatni. Cserében azt kérte, hogy gyűjteményét a neve alatt külön teremben állítsák ki, annak jeleként, hogy milyen személyes motiváció állt szándékai mögött, de édesanyjához küldött egyik leveléből az is kitűnik, hogy hasonlóan fontos volt számára a nemzeti érzület is:

A magyar ruhák divatba jöttén örülök, ez is csak valami legalább, noha a hazafiságot én soha sem tekintem ruhában, de tettben. Ki 1000 forintot költ aranyos magyar ruhára, sokkal okosabban tenné ha csak 200 forintot költene, ’s adná a 800at jótékony nemzeti Intézetek felsegélésére vagy tudományos czélokra, mellynek aztán sokkal több hazafiui látszatja lenne mindenestre…

Első gyűjteménye 1859 júniusában érkezett meg, és Amerikából való végleges hazatéréséig 7300 zoológiai objektummal gazdagította a Nemzeti Múzeumot, de arra is volt gondja, hogy a többes példányokból a múzeum a kolozsvári és a debreceni kollégium gyűjteményeinek is juttasson. Mindemellett kapcsolatba lépett Rómer Flórissal is, természettudományi gyűjteménnyel gyarapítva a Rómer által múzeummá alakított győri bencés gimnázium régiségtárát. Hazaküldött gyűjteményei ugyan csak természetrajzi anyagból álltak, de közöttük bukkan fel első ízben amerikai néprajzi tárgy magyarországi közgyűjteményben: egy papagajo indiánok által agave rostból készített zacskó a Kaliforniai-félszigetről.

Többszöri sikertelen próbálkozást követően ugyanebben az évben végre amnesztiát kapott és hazatérhetett. A személyét övező nagy lelkesedés ellenére azonban nem sikerült biztos egzisztenciát teremtenie, így 1862-ben ismét az Egyesült Államokba utazott. Egzisztenciális bizonytalanságából ismét Baird és Hammond, ekkor már az amerikai hadsereg főorvosa, segített kiutat találni. Ajánlásuknak köszönhetően 1862. november 25-én Xántust az Egyesült Államok konzuljának nevezték ki a Mexikó nyugati partvidékén fekvő Colima állam kikötőjébe, Manzanillóba. A helyszín kiválasztásában szerepet játszott, hogy Mexikó ezen vidéke természetrajzi szempontból kevéssé feltárt és Dél-Kaliforniától eltérő volt, így Bairdnek érdekében állt ott álláshoz juttatni Xántust, aki maga is úgy nyilatkozott, hogy kizárólag azért fogadta el a megbízatást, mert jövendőbeli állomáshelyén

…még úgyszólván semmi sem tétetett természettudományi tekintetben, s tehát a magyar nemzeti muzeum emelésére többet tehetek ottan, mint Washingtonban…”.

Ezt mindenekelőtt az tette lehetővé, hogy minden korábbi szolgálati helyénél nagyobb szabadságot élvezett, colimai állomáshelyéről mindössze havonta egyszer látogatott Manzanillóba a tengerészeti ügyek ellátására, így módjában állt hosszabb utazásokat tenni.

Xántus kinevezési okmánya Manzanillóba (Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum, Győr)

A szokásos lendülettel látott neki a gyűjtésnek, és alig hat héttel azután, hogy 1862. december 28-án elfoglalta hivatalát, útnak is indította első, mosómedve, hangyász, oposszum, és 59 madárfaj bőrét tartalmazó gyűjteményét Washingtonba. Ebből is látszik, nem véletlenül ajánlotta őt Baird azzal, hogy Xántus az általa valaha ismert legkiválóbb és legsikeresebb természettudományos gyűjtő. Gyűjtőnaplóinak tanúsága szerint mindössze féléves mexikói tartózkodása során Washingtonba küldött természetrajzi anyaga meghaladta a 4200 tételt, amihez további mintegy 2000 számozatlan kagyló, és alkoholban tartósított állat járult. Megbízatása ugyanis nem tartott sokáig, egy diplomáciai ballépés miatt 1863. június 18-án felmentették hivatalából.

Az állás nélkül maradt Xántus a hazatelepülés mellett döntött, s útban Magyarország felé, 1864-ben sorra látogatta a nyugat-európai állatkerteket annak érdekében, hogy hazatérve újabb lökést adjon az évek óta napirenden levő pesti állatkert ügyének. Tervét siker koronázta, 1866. augusztus 9-én az Állatkert megnyitotta kapuit. Igazgatói székét hamarosan Xántus foglalta el, aki amerikai életéhez híven, terepen való gyűjtéssel is igyekezett gyarapítani az Állatkert állományát: Titeltől Galațig beutazta az Al-Dunát, hogy vízi és gázló madarakat gyűjtsön az Állatkert számára.

Noha Xántus alighanem úgy tervezte, hogy szakmai pályafutását az Állatkert élén fejezi be, 1868-ban nem tudta elhárítani Eötvös József felkérését, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia kelet-ázsiai expedíciójának tagjaként

„… a magyar nemzeti Museum, magyar tudományos Akadémia, s a magyar Kir. tudom. Egyetem természetrajzi, népismei és könyvészeti gyűjteményeit…

gyarapítsa. Az expedíció két, novemberben útnak indult hajójának nyomába eredő Xántus nem tagadta meg önmagát: a Nemzeti Múzeum számára útnak indított legelső küldeménye „egy palack különös csótány” volt a Szuezből Ceylonba tartó gőzösről.

A ceyloni Point de Galle kikötőjébe érkezése és a következő gőzhajó indulása között rendelkezésére álló nem egészen három hetet magától értetődő módon gyűjtésre akarta felhasználni. Ehhez azonban helyi kapcsolatokra volt szüksége, s mivel a Monarchia konzulja ebben nem volt segítségére, előhúzta „amerikai polgári oklevelét”, és az amerikai konzul közbenjárása révén szerezte meg a gyűjtéshez szükséges támogatókat. Ezek egyike a sziget egyik legnagyobb kávéültetvényese volt, aki Xántus érdekében minden munkát beszüntetett a birtokán, s 800 főből álló munkásseregét gyűjtéssel bízta meg. Estére, amint Xántus írta

már sok tamil-munkás várt, gyűjteményeiket kosarakban, fazekakban, szelenczékben, befőttes és borosüvegekben, sőt némelyik – nem lévén egyebe – kötényében s kendőjében is hozva”.

Több mint 20 000 rovar és legalább 1500 egyéb állat került Xántus tárolószelencéibe, és mire visszatért Point de Galle kikötőjébe, az amerikai konzul nemcsak tovább gyarapította tengeri halakból álló gyűjteményét, de ládákat is készíttetett a Xántus által gyűjtött tárgyak csomagolásához, és segítségére volt hazaküldésükben, míg gyűjtőjük az ellenkező irányba, a Penang-sziget – ahol újabb zoológiai gyűjteményt szerzett be –, és a Malaka-félsziget érintésével Szingapúr felé folytatta útját.

Az expedíció hajóinak késése miatt Szingapúrban csaknem kéthónapos várakozásra kényszerült. A már akkoriban is délkelet-ázsiai közlekedési csomópontnak számító város Xántus számára is kulcsfontosságúnak bizonyult, mert ez lett későbbi gyűjtőútjainak kiindulási és végpontja. Szerencséjére Ceylonnal ellentétben itt igazi támogatóra talált a Monarchia konzuljában. Úgyszólván mindenes ágensem volt, szólt elismerően róla Xántus, aki híven kezelte nemcsak a Nemzeti Múzeumnak szánt küldeményeket, hanem Xántus személyes vagyonát, sőt, végrendeletét is, utánaküldte leveleit, és beszerzett minden szükséges felszerelést, sőt, olyan több nyelven beszélő szolgát is kerített számára, aki szakácsként, testőrként és hajósként éppúgy segítette őt, mint gyűjtőként.

Ebbéli tevékenységét Xántus előbb magában a városban kezdte:

„…tengeri gyűjteményeket szereztem, a várost és népeit tanulmányoztam s iparczikkeiből mindazt beszereztem, a mi népismei s embermivelődési szempontból kívánatosnak mutatkozott”.

Noha az expedíció hajóinak bizonytalan érkezése miatt hosszabb gyűjtőútra nem vállalkozhatott, mégis módot talált arra, hogy egy bérelt vitorlás ladikkal nyolcnapos gyűjtőutat tegyen a Szingapúrt a szárazföldtől elválasztó Johor-csatornán. Természetrajzi gyűjtéssel töltött napjairól ezt jegyezte fel:

Hét órakor aztán reggeliztem s kimentem az őserdőbe, az ültetvények közé, vagy éppen ladikon a folyó partjaira s mellékpatakjaiba, gyűjteni. [] 1 órakor már mindig otthon voltam, egy kis villásreggelit ettem, aztán 4 óráig rendeztem és pakkoltam a gyűjteményt, 4 órától napnyugtáig ismét puskával vagy rovarhálóval működtem, aztán egyet úsztam a folyóban, utána ebédeltem, s aztán éjfélig ismét rendeztem a gyűjteményt, catalogizáltam és lelhelyeztem a példányokat.”

Ez a rövid leírás tökéletesen összefoglalja, hogy milyen összetett tevékenységet jelentett egy személyben gyűjtőnek, preparátornak, logisztikai menedzsernek és a tudomány emberének lenni a XIX. század második felében, amihez olyan tevékenységek is járultak, mint ládák készítése, bádoggal való behúzása, cinezése. Mindezeket, ha alkalmanként volt is segítsége, Xántusnak magának kellett végeznie, s ezen túl folyamatosan alkalmazkodnia az expedíció hektikus menetrendjéhez.

Dajak harcos, Xántus János rajza, Batang Lupar, 1870. május 23.
(Néprajzi Múzeum, Etnológiai Archívum, R5531.91)

Így történt Kínában is, ahol a csaknem három hónapra nyúlt várakozás során előbb Sanghajban és a város közvetlen szomszédságában szerezte be mindazokat a „régiségeket és ritkaságokat”, amelyeket a Nemzeti Múzeum számára kívánatosnak gondolt, majd a Jangcén hajózott fel 950 mérföld távolságra. Végül Ningpóba utazott, ahol elragadtatással nyilatkozott a város kézművesiparáról:

Láthatók e boltokban, mázos-, selyem-, bronzáruk ezer s ezer változatban, […] s minden képzelhető iparcikk, de különösen magára vonja figyelmünket a faipar, mely a faragás netovábbján áll Ningpóban. […] Igen nevezetes faragásokra megrendelést is tettem; s egy ilyes, melyről azt hinnénk, évek munkája, nyolc nap alatt készen s birtokomban volt.”

1869 augusztusára az expedíció osztrák és magyar résztvevői közti politikai és szakmai ellentétek olyannyira elmélyültek, hogy Xántus a kiválás mellett döntött. Noha magára maradt, de ettől kezdve idejével és az Eötvös által juttatott forrásokkal szabadon rendelkezhetett. Több gyűjtési helyszínt is számításba vett, de végül a csaknem érintetlen területnek számító Borneó mellett döntött,

„…hogy az ország bensejéböl a dájekek által lakott területekről megszerezzek minden ethnographiai tárgyat, azontúl az ottan előforduló állatokat, különösen pedig az […] úgynevezett orángutánokat…

A helyzetében előállott változás azt is lehetővé tette, hogy erre a gyűjtőútjára felkészüljön: Szingapúrban igyekezett elsajátítani a maláj nyelvet, tanulmányozta a szakirodalmat, ajánlóleveleket szerzett be. Ez utóbbi tette lehetővé, hogy mint annyiszor, a helyi hatalmasságok segítségét vegye igénybe gyűjtőmunkájához. Sarawakban a rádzsa távollétében annak helyettese fogadta, és biztosított szállást számára. Segítsége nélkül lehetetlen lett volna a közlekedés és a gyűjtés egy olyan szigeten, ahol naponta mindössze 2–3 esőmentes órára számíthatott, és ahol csak hajóval tudott közlekedni. Négy hónapos borneói tartózkodása alatt 2000 mérföldet tett meg, hetekig ladikban lakott, összesen kilenc orángutánt ejtett el, melyek tartósítása teljes konyak- és ginkészletét felemésztette. Innen származik legértékesebb, legteljesebb néprajzi gyűjteménye, noha mint írta:

Egyetlen egy piacz sincs, hol számban lehetne népismei tárgyakat beszerezni, mindenért a helyszinére kell utazni a hol készitik és használják…

Alig egy hónappal később már nem csekély büszkeséggel jelentette Pulszky Ferencnek, a Nemzeti Múzeum frissen kinevezett igazgatójának:

Az Ethnogr. gyűjtemény ismét megfogja önt lepni. Gyönyörű valóban, különösen a fegyver gyűjtemény. Kopják, lándzsák, szigonyok, kardok, tőrők, paizsok, […] s előre is mondhatom hogy legalább is egyenlő lesz a museum des Pays Bas gyüjteményével Leydenben.

Xántus János rajza a saját borneói házáról (NM EA R5531.35)

Borneói gyűjtését befejezve Xántus május 20-án érkezett vissza Szingapúrba, ahol felkészült utolsó, jávai gyűjtőútjára. Három hónapos ottani munkájában Borneóhoz és Ceylonhoz hasonlóan igénybe vette a helyi ültetvényesek segítségét, akik nagyszámú munkásaikon kívül lovakat, preparálásra szolgáló eszközöket, vadászokat, sőt, katonákat, ladikokat és egy kis gőzhajót is Xántus rendelkezésére bocsátottak. Húszládányi gyűjteményével szeptember 17-én indult el Jáváról, néhány napot Szumátrán töltött. Utolsó, 200. ládáját az expedíció egyik hajója, a Friedrich korvett szállította haza. Csaknem kétévnyi távollét után 1870. november 4-én érkezett vissza Triesztbe. A Nemzeti Múzeumban 1871 pünkösdjén bemutatott gyűjteménye olyan elismerést vívott ki, hogy annak „népismei” részéből 1872 márciusában létrehozták a múzeum Ethnographiai Osztályát, melynek élére a kultuszminiszter Xántust nevezte ki.

Az Ethnographiai Osztály megalapításával egy időben zajlottak az 1873-as bécsi világkiállítás előkészületei, melynek etnográfiai részlegét a bécsi Iparművészeti Múzeum igazgatóhelyettese, Jakob von Falke programja szerint valósították meg. Elképzelése szerint egy, a Föld különböző népeinek házaiból álló, úgynevezett etnográfiai falut építettek fel a Práterben. Az ott kiállított, a nemzeti háziiparokat képviselő tárgyakat kívánták forrásként felhasználni művészeti elemzéshez és a műipar fejlesztéséhez. A Magyarország világkiállítási szereplését koordináló bizottmány a Nemzeti Múzeum két őrét, Xántust és a Régiségtárat vezető Rómer Flórist bízta meg a bemutatásra szánt gyűjtemény összeállításával.

Alig két héttel kinevezését követően Xántus egy hírlapi cikkben fejtette ki elképzeléseit arról, mi mindent (cserépneműeket, népies piperecikkeket és kézimunkákat, kivarrott lábbeliket és ruhaneműket, szőnyegeket, egyéb házi szövéseket, faedényeket, népies faragványokat, valamint zeneszereket) és milyen módon kellene összegyűjteni. A gyűjtés módját úgy képzelte el, hogy

„… egy megbizható szakférfi személyesen utazná be az országot mindenütt érintkezésbe tenné magát e célra hivatott egyénekkel, megrendelné a szükségeseket saját belátása szerint, s a mit beszerezhetne, rögtön küldené Pestre”.

A gyűjtés során tehát azt az eljárást kívánta követni, amit kelet-ázsiai expedíciója során is alkalmazott. Azaz, azt ugyan fontosnak tartotta, hogy „szakférfi” utazzon a gyűjtés helyére, de annak, hogy a gyűjtést is maga végezze, nem látta szükségét. Elegendőnek vélte, hogy a szakember által adott instrukciók alapján helybeliek gyűjtsék egybe a megrendelt tárgyakat. A korabeli lapok tanúsága szerint így is történt: 1872 augusztusában előbb Brassóban töltött két napot, majd onnan Sepsiszentgyörgyre érkezett néprajzi tárgyak gyűjtése céljából. Szeptemberben a természetvizsgálók mehádiai (Bánság) nagygyűlésén rendezett tárlatot az általa összeszedett tárgyakból, októberben Szegeden, Tordán, Marosvásárhelyen, a Székelyföldön majd a besztercei szászok között gyűjtött. Emellett szűkebb pátriájában, Somogyban vállalta magára a gyűjtés feladatát, felhasználva rokoni, baráti kapcsolatait. Az általa és Rómer által összehordott tárgyak pontos száma ma már aligha megállapítható, de az Iparművészeti Múzeumban fennmaradt átvételi jegyzék alapján Xántus háziipari tárgyainak számát 1600 és 2000 közé tehetjük.

Dohányzacskó, Debrecen, Xántus János gyűjtése, 1873 (NM 16030)

A bécsi bemutatást követően Xántus abban reménykedett, hogy a Rómerrel közös hazai és saját kelet-ázsiai gyűjteménye egy jelentős etnográfiai múzeum alapjait veti meg, ám a világkiállítást követően nemcsak a magyarországi háziipari tárgyak kerültek az 1873-ban megalapított Iparművészeti Múzeumba, hanem kelet-ázsiai gyűjteményének jelentős része is, ami mintegy másfél évtizedre megpecsételte a Néprajzi Osztály sorsát. A Xántus által „a tespedés és tengődés érájának” nevezett korszakban gyűjteménygyarapításra egyáltalán nem volt lehetőség, sőt mi több maga az osztály is a megszüntetés szélére sodródott.

A jövőt illető változás jelei 1887-ben mutatkoztak. Ekkor kezdték el szervezni a Néprajzi Társaságot, és Szalay Imre osztálytanácsosnak, a Nemzeti Múzeum későbbi igazgatójának javaslatára Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter ekkor biztosított első ízben 500 forintos éves tárgyvásárlási keretet az osztály számára. Az állam által nyújtott anyagi támogatás azon nyomban megmutatkozott a műtárgygyarapodásban is: másfél évtized után, 1887-ben került sor az első vásárlásra, de megmutatkozott Xántus újjáéledő aktivitásában is. Míg a megelőző időkben évente alig egy-két bejegyzést találunk az osztály tevékenységét rögzítő naplóban, 1888-tól kezdve havonta több műtárgybeszerzéssel kapcsolatos levelet is kiküldött Xántus. Ezekből az derül ki, hogy a korábban jól bevált módszert alkalmazta: általa ismert helyi emberektől rendelt tárgyakat. Így saját szülőfalujából, Csokonyából Barta Szabó Józsefen keresztül egy olyan Dráva-vidéki együttest, melynek darabjai a múzeum törzskönyve szerint „Xántus János megrendelésére készültek”, ilyenformán a legelső olyan hazai kollekció, amely múzeumi tisztviselő gyűjtésének tekinthető, és közvetlenül be is került a gyűjteménybe. Megrendeléseivel nemcsak az egész országot hálózta be, a Rábaköztől Máramarosig, hanem arra is volt gondja, hogy a legkülönfélébb nemzetiségektől, a szászoktól a bolgárokig, származó tárgyakkal gyarapítsa a múzeumot. Az osztály naplójának tanúsága szerint gyűjtői és szervezői tevékenysége a három évtizeddel korábbi amerikai aktivitását idézte: nem csupán Magyarországra kiterjedő gyűjtőhálózatot épített ki, hanem rendszeres levelezésben állt egy sor európai műkereskedő céggel és múzeummal, sorra fogadta a gyűjteménye iránt érdeklődő európai, sőt, tengerentúli tudósokat.

Hivatali teendői miatt gyűjtőútra aligha vállalkozhatott, de még éves szabadságát is gyűjtésre használta fel. 1890-ben a csehországi Marienbadban és szülőfalujában, majd 1892-ben, amint írta, betegsége ellenére sikerült

„…igen szép székely és oláh gyűjteményt hozni össze, részint Borszéken, részint Bélbor és Holló községekben, ugy a Tölgyesi szorosban”.

Ebben a másod-, sőt, harmadvirágzásában érte az a betegség, ami miatt családja néhány hónapos gyógykezelésre az Adriához vitte, ahol olyannyira sikerült egészségét helyreállítani, hogy erejéből még egy utolsó, főként halászeszközökből álló gyűjtemény összeállítására is futotta. Ez azonban már csupán az elmúlás előtti végső fellángolás volt, hazatérését követően nem sokkal, 1894. december 13-én Xántus János egyedülálló pályafutása véget ért.

 

Újságunk indulásától kezdve arra törekszünk, hogy más történelemmel foglalkozó médiumokkal együttműködjünk. A kéthavonta megjelenő Honismeret folyóirat hasonlóan az Újkor.hu-hoz a színvonalas tudományos ismeretterjesztést tűzte zászlajára. Kiadója, a Honismereti Szövetség tömöríti a helytörténettel, a történeti és néphagyományokkal, a néprajzzal, az irodalom és a művészet helyi értékeivel, a természeti és szellemi környezet védelmével, a helyi kultúra őrzésével, a népnyelv ápolásával, az emlékhelyek gondozásával foglalkozó egyesületeket, szakköröket, munkatársakat a közös értékvédelem és a nagyobb hatékonyság érdekében. Gyarmati János írása elsőként a Honismeret 2019. évi 6. számában jelent meg. A szám tartalma – így a cikk eredeti, jegyzetelt változata is – az alábbi címlapra kattintva teljes terjedelmében letölthető. A tanulmány az NFKI OTKA K123911 Az Osztrák–Magyar kelet-ázsiai expedíció és Xántus János gyűjteménye című pályázata keretében készült. A felhasznált idézeteket az eredeti megjelenéshez hasonlóan betűhíven közöljük.

Gyarmati János

Ezt olvastad?

Március 15-e több mint egy ünnep. Ezen a napon egész Magyarország az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc hőseire emlékezik, előttük tiszteleg.
Támogasson minket