„A herendi porcelán közel kétszáz éves történetében szinte mindenre volt példa” – interjú Szűts István Gergellyel

Szűts István Gergely történész, a Magyar Nemzeti Levéltár Veszprém Megyei Levéltárának főlevéltárosa, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont–Nemzeti Emlékezet Bizottsága Vidéktörténeti Kutatócsoport, a Trianon 100 MTA-Lendület Kutatócsoport és a Magyar Kerámia Szövetség a kerámiaipar államosítását, illetve a rendszerváltásig folytatódó történeteit, hatásait vizsgáló projektjének tagja. Sokat foglalkozott Miskolc, Sátoraljaújhely, majd Veszprém megye történetével, a Trianon utáni menekültkérdéssel, doktori értekezését pedig a Herendi Porcelángyár történetéből írta. Szűts István Gergellyel ezekről a kutatásokról, pályájáról és jövőbeli terveiről beszélgettünk.

Szűts István Gergely

Újkor.hu: Jelenleg a Magyar Nemzeti Levéltár Veszprém Megyei Levéltárában dolgozol főlevéltárosként, de a családod, ha jól tudom, borsodi kötődésű.

Szűts István Gergely: Családom háromnegyed részt borsodi, míg egynegyed részt szekszárdi kötődésű. De hogy kicsit tovább matekozzak, félig matyó vagyok, ugyanis anyai ágon mindenki mezőkövesdi volt. 

Te magad is Miskolcon születtél, és számos publikációt szenteltél a miskolci és sátoraljaújhelyi történeteknek.

Igen, Miskolcon születtem, ott nőttem fel és végeztem egyetemi tanulmányaimat is.

Első kutatásaim és publikációim valóban az általad említett két városhoz kötődnek. Miskolc adott volt, ott nőttem fel, és középiskolás koromban elkezdtem érdeklődni a város története iránt. Akkor fedeztem fel olyan városrészeket is, ahol azelőtt sosem jártam. Ilyen volt például a Vasgyár és a vasgyári kolónia is. Sátoraljaújhelyre csak később bukkantam rá, egyedi hangulata és az ott élő barátaim miatt ma is az egyik kedvenc magyarországi városom. Bár jó tíz éve a Dunántúlra kerültünk, identitásom alapját természetesen máig szülővárosomhoz, a térséghez való kötődéseim és kapcsolataim jellemzik.

Miért lettél történész? Volt-e a szakválasztásodnak a családodban előzménye vagy esetleg valamiféle onnan érkező inspiráció?

Egy teljesen átlagos – már ha van egyáltalán ilyen – miskolci családban nőttem fel, s bár a történelem mindig is érdekelt, kamaszkoromig nem merült fel bennem, hogy ezt a pályát válasszam. Nagyon jó gyerekkorom volt, ami azt jelentette, hogy a tanulás és a felelősségteljes jövőkép kevésbé érdekelt, mint a barátokkal eltöltött pillanatok. Ez magyarázza, hogy nem egyből érettségi után, hanem csak néhány évvel később jelentkeztem egyetemre. Kellett az a néhány év, s a közben megszerzett különféle tapasztalatok, hogy eldönthessem, történész akarok lenni. Ez a kései megvilágosodás nem számított azonban egyedinek, legtöbb barátom és ismerősöm szintén hasonló utat járt be.

Nekem tehát nem volt egy olyan személy, egy tanár vagy egy élő legenda, sem olyan közvetlen felismerés, élmény, ami villámcsapásként ért volna, s eldöntötte volna, hogy történész legyek. Inkább több apró élmény, tapasztalat rakódott egymásra, és amikor kicsit kezdtem megkomolyodni, az irány is egyre nyilvánvalóbbá vált. Ha konkrétumokat kellene mondanom, akkor a kamaszkori zempléni vártúráink, az országot bejáró cserkésztáborok, a Tiszai pályaudvar melletti bunkerek vagy éppen a „Nyugattal” való első találkozásaim a 90-es évek elején Münchenben, Augsburgban és Neuschwansteinben hatottak rám erőteljesen.

Szűts István Gergely

Miért éppen a Miskolci Egyetemen végezted egyetemi tanulmányaidat, és hogyan kerültél utána a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Történelemtudományi Doktori Iskolájába, ahol Ö. Kovács József professzor lett a doktori témavezetőd?

Bár Debrecen is szóba került, de végül maradtam, és a Miskolci Egyetemen végeztem kulturális antropológia-történelem szakon. Ebben az időben nagyon aktív és inspiráló közeg, közösség volt az antropológia tanszéken, míg a történelem szakon a hazai társadalomtörténet olyan meghatározó kutatói, mint Ö. Kovács József, Bódy Zsombor, Csíki Tamás, illetve Tóth Árpád tanítottak. Az oktatói tevékenységén túl Ö. Kovács József pedig igyekezett közösséget is szervezni, filmklubok, műhelybeszélgetések és konferenciák által. Néhány évig működött a Miskolci Jelenkortörténeti Műhely is, amelynek egykori létezését három kötetünk is bizonyítja. A műhelyben jelent meg első komolyabb tanulmányom, itt szerkesztettem először kötetet évfolyamtársammal, jó barátommal, Kunt Gergellyel együtt. Mindezek után talán érthető, hogy érdeklődésem miért fordult a gazdaság- és társadalomtörténet felé.

Miután elvégeztem az egyetemet, nem volt világos, hogy milyen irányba szeretnék elhelyezkedni. Az egyetemen nem volt státusz, így a munkalehetőség és nem utolsósorban a nyelvtanulás miatt több mint fél évet Németországban, Karlsruhében töltöttem. Délelőtt nyelviskolába jártam, délután dolgoztam, hétvégente pedig körbetekertem a Rajna-mentét. A hagyományos látnivalók mellett a környék iparterületeit és a város lakótelepeit is végigjártam. Különösen a Rheinhafen kikötő és műemlék-épületei voltak rám nagy hatással. Itt ülve és látva a kikötő professzionális rendszerét kezdett el először komolyabban érdekelni a gazdaság és a kereskedelem működése.

Hazatérve egy évig tanítottam, majd jött 2008, amikor egy nagy váltással Veszprémbe kerültünk. A doktori képzéssel kapcsolatban voltak fenntartásaim, végül a komolyra forduló herendi kutatásaim közben döntöttem mégis úgy, hogy érdemes lenne belevágni. Itt pedig egyértelmű volt, hogy Ö. Kovács Józsefet kérem fel, aki szívesen vállalta a konzulensi feladatokat.

Ha már a nagy váltást említed, hogyan lettél a Veszprém Megyei Levéltár munkatársa?

Éppen 2008-ban szűnt meg tanári állásom Miskolcon, s ebben az időben alig volt lehetőség helyben elhelyezkedni. Elhatároztam, hogy az ország más részein is pályázni fogok. Így jött a veszprémi levéltár álláshirdetése, ahová legnagyobb meglepetésemre felvettek.

Sokat foglalkoztál a határváltások okozta társadalmi traumával, a határmentén élők speciális helyzetével és problémáival. Miért tartottad, tartod fontosnak ezt a témát?

A határhoz való viszonyomat, mint sok már kortársamét, alapvetően meghatározták az 1990 előtti határátlépések. Ezekkel kapcsolatban elsősorban a hidasnémeti határállomásra, a Kassáról hozott Botas cipőkre és Deli csokira, valamint első bécsi utunkra emlékszem. Soha nem gondoltam volna, hogy ez egy izgalmas és valós kutatási téma lehet. Kellettek ehhez a fiatalon elhunyt, egyik legkiválóbb tanáromnak Ilyés Zoltánnak felejthetetlen szemináriumai, Joseph Rothnak az Osztrák–Magyar Monarchia és Oroszország határvidékén játszódó regényei, valamint a sátoraljaújhelyi vasútállomásra való megérkezések különleges pillanatai.

Mindezek nyomán kezdtem el foglalkozni a trianoni határok társadalmi- és gazdasági hatásainak kérdésével. Sátoraljaújhely mellett a régió más, kettészakított piaci körzeteit, közösségeit, így elsősorban a Rozsnyó melletti, a határtól pár kilométerre fekvő Jablonca történetét is kutattam. Ebben az alig kétszáz fős magyar faluban egy hároméves terepkutatást végeztünk, amelynek során lehetőségem volt megismerni és megérteni az elmúlt száz esztendő határmentiségének, a levéltári iratokból meg nem ismerhető, folyamatosan változó jellegzetességeit és jelentéseit.

Szűts István Gergely előadást tart 2019 júniusában a sátoraljaújhelyi Kazinczy Múzeumban. Fotó: Szoboszlay Marcell

A kutatásaid nem csupán Trianon okainak, hanem következményeinek a feltárására is irányultak. Ezek egyike a menekültkérdés. Mennyire látod meghatározónak a magyar társadalomban és a közvéleményben a menekültek ügyét az 1920-as években? Szerinted elegendő figyelmet kapott a téma a történészek részéről? Ha nem, akkor mi lehet ennek az oka?

Amikor, ha jól emlékszem, 2002-ben, a miskolci levéltárban először találkoztam a trianoni menekültekre vonatkozó korabeli forrásokkal, még meglehetősen kevés kutatás folyt a témában. Aradi Gábor és Csóti Csaba tanulmányai mellett Ablonczy Balázs írásai jelezték, hogy a kérdés nemcsak engem, hanem más kollégákat is érdekel.

A Trianonnal foglalkozó kötetekben, tanulmányokban ugyan fel-fel bukkant a kérdés, ám nagyrészt csak annyiban, hogy mennyien érkeztek, és integrációjuk mennyi problémával, szenvedéssel járt. Pedig ennek a – mai kutatásaink szerint – 400-430 ezer embernek a megjelenése komoly politikai tényező is volt, nemcsak országosan, de természetesen lokálisan is. Több település esetében is vizsgáltuk, hogy a menekültek az 1920-as és 1930-as években milyen politikai, kulturális és gazdasági szerepet játszottak, mennyire határozták meg, pozícionálták újra az adott település mindennapjait. Sátoraljaújhely esetében például egy Szepességből menekült ambiciózus piarista szerzetes kezdeményezésére és szervezése nyomán épült fel a trianoni határ közelében a Magyar Kálvária. Több város esetében, így például Salgótarjánban pedig már az 1920-as évek elején menekült polgármestert választottak, ami önmagában is nagyon érdekes kérdés.

Sajnos a téma elfeledettségéről sokat elárul, hogy mind a mai napig az egyetlen összefoglaló munkát, egy 1956-ban elmenekült történész, Mócsy István írta meg az USA-ban az 1980-as években. Ezt az adósságot szeretnénk törleszteni Ablonczy Balázzsal a reményeink szerint jövőre megjelenő, trianoni menekültkérdéssel foglalkozó monográfiánkkal.

Érdeklődésed miért fordult a gazdaságtörténet, ezen belül is az ipartörténet elé? Hogyan találtál rá egyik kiemelt témádra, a Herendi Porcelánmanufaktúra történetére?

Amikor a levéltárba kerültem, a feladatom a levéltári gyűjteményben található gazdasági szervek (gyárak, üzemek, pénzintézetek) iratainak kezelése lett. Előtte nem foglalkoztam gazdaságtörténettel, de itt munkámból kifolyólag hamar rádöbbentem, hogy ezekben az elfeledett iratanyagokban mennyi értékes forrás is található. És (szerencsés esetben) egy vállalati anyag nemcsak töménytelen mennyiségű, teljesen érdektelen jelentésekből, számokból, statisztikákból és számlákból, hanem egészen sokszínű iratokból is állhat. Erre a legjobb példa a Herendi Porcelánmanufaktúra anyaga, amellyel lassan tíz éve foglalkozom. Szerencsés helyzetben vagyok már az elejétől kezdve, hiszen az iratanyag rendezése mellett egyben annak tudományos feldolgozásával is foglalkozhatok. Sokan csodálkoznak rajta, hogy egy gazdasági vállalkozás iratanyaga mitől lehet érdekes, izgalmas. Herend profilja, valamint szerteágazó nemzetközi diplomáciai, kereskedelmi és művészeti kapcsolatai miatt magyar viszonylatban is egyedinek számít.

Véleményed szerint melyek voltak a hazai ipar leginkább virágzó korszakai, és melyek azok az időszakok, amelyeket jelenleg igazán érdemes lenne kutatni?

Természetesen ágazattól függően érdemes megkülönböztetni úgynevezett sikeres korszakokat. Én mindenképpen ide sorolnám a dualizmus időszakát, de legalább ennyire érdekes és talán még kevésbé kutatott a két világháború közötti két évtized. Sokáig azt gondoltam, hogy az 1945 utáni történelemmel nem fogok foglalkozni, azonban az utóbbi években kezdtem felfedezni az államosítások kérdésének, majd az 1950-es évek gazdasági- és társadalmi átalakulásának forrásait. Általában egy-egy évszámhoz kötünk történelmi eseményeket, így a magyar gazdaság államosításával sincs ez másképpen, azonban a valóságban 1945 és 1949 között folyamatában ment végbe a gazdasági szektor szinte teljes államosítása. Ez egy nagyon izgalmas, az utóbbi években már kutatott téma szerintem.

Herend kapcsán az iménti korszakokat mind érintették kutatásaim, s nagyon érdekes volt látni a forrásadottságok, a források értékének változásait.

A gazdasági vállalkozások esetében elsősorban azok működése, formális és informális kapcsolati hálózataik, hálózatépítési kísérleteik, valamint sikereiknek és kudarcaiknak okai érdekelnek igazán. Szerencsés esetben ezek az államosítás előtti évtizedekben elég jól felfejthetőek a sok esetben egybefonódó magán- és üzleti levelezések, iratok alapján. A levéltárakban található vállalati iratanyagok esetében itt látnék még egy új megszólítási lehetőséget.

Melyek voltak ennek a vállalatnak a fő korszakai? A porcelánmanufaktúra fejlődésének melyek a főbb sajátosságai?

Egy gazdasági vállalkozás sikerét általában mérlegbeszámolója alapján szokták megítélni. Pedig sok esetben egy-egy krízishelyzet elhárítása, pénzügyi egyensúlyának megtartása is komoly eredményként könyvelhető el. A herendi porcelán közel kétszáz éves történetében szinte mindenre volt példa, de az megfigyelhető, hogy a nemzetközi piacokon csak egyedi, folyamatosan megújuló termékekkel, valamint széleskörű, mélyen beágyazott és folyamatosan bővülő kapcsolatokkal tudott jelen lenni. És persze a magyar állammal való kapcsolatai, mind a támogatások, mind a megrendelések miatt szintén fontos tényezőnek számítanak. Sok szempontból valóban csoda, hogy a 19. század folyamán egy-egy nehezebb időszakot leszámítva talpon tudott maradni ez a vállalkozás – elég, ha csak a Németországban és Csehországban működő több száz, jóval tőkeerősebb gyár piaci jelenlétére gondolunk. 

A vállalat legsikeresebb korszaka véleményem szerint mégsem ekkorra, hanem a két világháború közötti évtizedekre, azon belül is elsősorban az 1935 és 1944 közötti szűk évtizedre tehető. A gazdasági válságot követően az új gyártási technológiák bevezetése és új minták megalkotása mellett a kulcs az értékesítési rendszer átalakítása volt. Professzionális értékesítési hálózatot kezdtek kiépíteni, vezérképviseletekkel, kedvezményekkel és a korabeli marketing minden sikeres elemével. Ehhez pedig folyamatos utazás, levelezés, telefonálás és üzleti vacsorázás kellett, egyszóval mindenhol jelen kellett lenni. Ebben az évtizedben az összes világkiállításon, a jelentősebb nemzetközi vásárokon és természetesen a magyar diplomácia emblematikus kellékeként is jelen volt a Herendi. Ennek a sikeres hálózatépítésnek a feltárása – nemcsak üzleti, hanem családi és politikai vonalon is – rengeteg izgalmas pillanatot, felismerést hozott, amelyet egy puzzle játékhoz lehetne hasonlítani.

Milyen típusú forrásokra támaszkodtál a porcelánmanufaktúra történetének feltárásakor? Milyen kutatási nehézségekkel, kihívásokkal és kérdésekkel találkoztál a feldolgozás során?

Az elsődleges forrás természetesen magának a vállalatnak az iratanyaga, de emellett számos hazai közgyűjteményben és persze az egyre bővülő digitális adatbázisokban is kutattam/kutatok. Emellett, éppen Herend nemzetközi beágyazottsága miatt külföldi források feltárása is elengedhetetlen volt. Ennek érdekében többször kutattam Bécsben és Németországban, egy alkalommal Portugáliában is, valamint számos digitalizált anyagot küldtek segítőkész amerikai, cseh és svájci kollégák.

Külön kiemelném a német–cseh határon fekvő Selb városát, ahol a német központi porcelánipari levéltár található. Itt többször jártam, első alkalommal teljesen meglepődtem, amikor kezembe nyomták az iratraktár kulcsát, s azt mondták, tessék, mehetsz. Az európai porcelángyártás központja az elmúlt két-háromszáz évben itt, a mai német–cseh határ mentén alakult ki. Itt autózva még ma is szinte minden településen megtalálhatóak az egykori üveg- és porcelángyárak épületei, hol újrahasznosítva, hol pedig üresen. Az egyik ilyen újrahasznosított porcelángyárban kaptam meg a kulcsot, hogy magam fedezhessem fel a német–cseh–magyar technológiai és kulturális kapcsolatok lehetséges forrásait. Nem volt egyszerű feladat. Amúgy a már említett határmentiség, az egykori Monarchia hangulata a cseh oldalon lévő Aš (Asch) városában máig tetten érhető, különösen akkor, ha esős időben érkezik meg oda az ember. 

Milyen tanulságokkal szolgálhat az ipartörténet és ezen belül egy üzem történetének a vizsgálata a hazai történettudomány és a magyar társadalom számára?

Annak ellenére, hogy milyen nagymennyiségű vállalati, hitelintézeti iratanyag található a hazai levéltárakban, meglehetősen kevés kutatás folyik ebben a témában. Pedig ezek az iratok nemcsak a vállalkozás, hanem az adott település, régió és nagyon sok esetben egyes családok szempontjából is eddig feltáratlan forrásokat hordozhatnak. Kétségkívül nagyon eltérő, hogy egy-egy vállalattal kapcsolatban mennyi és milyen típusú források maradtak fenn, viszont a folyamatosan bővülő digitális adatbázisoknak köszönhetően ezek is pótolhatóak, kiegészíthetőek. Jó példa erre a Compassok digitalizálása, amely alapján már könnyebben és gyorsabban lehet feltárni, összekötni egy-egy vállalat látható és láthatatlan kapcsolati hálóit, érdekeltségeit. 

Milyen kutatási programokban veszel részt jelenleg?

Jelenleg három nagyobb projektben veszek részt, és ezekhez kötődő kisebb témákkal is foglalkozom. A Bölcsészettudományi Kutatóközpont–Nemzeti Emlékezet Bizottsága Vidéktörténeti Kutatócsoportban elsősorban Veszprém megye iparszerkezetével, ipari társadalmával és hozzá kapcsolódóan az ipari örökség kérdésével is foglalkozom. A Trianon 100 MTA-Lendület kutatási programban a már említett menekültkérdéssel, míg a Magyar Kerámiaszövetség projektjében a kerámiaipar államosítását, illetve a rendszerváltásig folytatódó történeteit, hatásait vizsgáljuk.

Milyen további kutatási terveid vannak?

Rengeteg kutatási ötlettel, témával találkozom nap mint nap, de ezeknek idő és energia hiányában csak töredéke valósul meg. Alapvetően a két nagy témámhoz, a menekültkérdéshez és a magyar vállalattörténethez, elsősorban is Herendhez kötődően kezdek új kutatásokba. Az egyik ilyen a társadalmi és gazdasági hálózatok kérdése – például német-magyar vonatkozásban –, míg a másik, ugyancsak Herendből fakadóan az 1945 utáni portugáliai magyar emigráció története. Látszólag ez utóbbinak semmi köze az általam eddig kutatott témákhoz, pedig egyrészt a menekülés és integráció kérdése, másrészt pedig Herend portugáliai kapcsolatai vezettek hozzá. Talán kevesen tudják, hogy 1939-től jelentős gazdasági és kulturális kapcsolat alakult ki a két ország között, s ebben nagy szerepe volt a Porcelánmanufaktúra akkori vezérigazgatójának, Gulden Gyulának. Gulden tiszteletbeli konzul volt, akinek az irodája a vállalat budapesti központjában működött. Ugyan kezdetben gazdasági ügyekkel foglalkozott, ám a német megszállást követően fontos szerepet játszott a portugáliai követségen keresztül a zsidó üldözöttek mentésében.

Herend és Portugália kapcsán mellette meg kell még említeni Hubay Cebrián Andort is (Hubay Jenő fia), aki 1936-tól a porcelángyár művészeti igazgatója volt, majd 1948-ban Portugáliába költözött, és rövid ideig a Vista Alegre-i porcelángyárban dolgozott. Így jutottam el tehát a portugál–magyar kapcsolatokig, amelyet 2018-ban kezdtünk el kutatni és feldolgozni Czetz Balázs kollégámmal. És akkor még nem is beszéltem az 1945 után oda került magyar családokról, akik leszármazottjaival sikerült interjúznunk is – mindezekről remélhetőleg hamarosan olvashatnak majd a téma iránt érdeklődők.

Galambos István

Ezt olvastad?

2020. június 4. – szomorú, de mégis reményt adó csütörtök volt: az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés századik évfordulója. A