Hirosima: A hadművelet hetven éve

70 éve, 1945. augusztus 6-án dobta le a Paul Tibbets ezredes által vezetett Enola Gay nevű B-29-es bombázó az atombombát Hirosimára. Ez a hadművelet azóta is talán a legvitatottabb második világháborús bevetés. Az azóta eltelt időszakban szakértők százai (és laikusok ezrei, talán milliói) vitatták, támogatták, vizsgálták, vagy mérlegelték Truman elnök döntését az újonnan kifejlesztett fegyver bevetéséről. Az évtizedek során jó néhány, a tények által alá nem támasztott feltevés is a köztudatba került a csendes-óceáni hadszíntér és Japán 1945 nyári helyzetével, valamint a fegyver bevetésének szükségességével kapcsolatban. Cikkünk a tények tükrében kísérel meg a választ adni a hadművelettel kapcsolatos kérdésekre.

Az Enola Gay bevetés előtt

Mind Hirosima, mind Nagaszaki a legfontosabb katonai célpontnak minősültek. Előbbi a japán 2. hadsereg központja volt – az emberek csak „katonaváros”-ként emlegették –, utóbbi pedig az egyik legnagyobb haditengerészeti bázis. Kiotót, az ősi fővárost, amelynek valóban nem volt katonai jelentősége – viszont kulturális annál inkább – személyesen Stimson hadügyminiszter töröltette a lehetséges célpontok listájáról.

1945-ben nem volt olyan amerikai/szövetséges politikai vagy katonai vezető, aki ellenezte volna az atombomba bevetését. Ugyanis abban az esetben hagyományos fegyverekkel végrehajtott partraszállás lett volna a másik opció, amelynek végrehajtása a szövetséges katonai tervezők számításai alapján több mint egymilliós saját veszteséggel járt volna. Nincs olyan épeszű vezető, aki ezt vállalja abban az esetben, ha kezében van egy olyan fegyver, amellyel zéró saját veszteség mellett éri el ugyanazt a stratégiai célt.

A robbanás után képződött radioaktív gombafelhő

A harmadik opció (tengeri blokád) esetén a japán lakosság legnagyobb része szó szerint éhen halt volna. A japán vezetés a potsdami nyilatkozat óta abban a hiszemben élt, hogy ha „kitartanak”, akkor a szövetségesek lemondanak a feltétel nélküli megadás klauzulájáról. Épp ezért a teljes népességet be akarták vetni a partraszálló csapatok ellen, még a gyerekeket is, méghozzá bambuszlándzsákkal „felfegyverezve”. Az 1945. március végétől június végéig zajló okinawai hadművelet megmutatta, hogy ezt komolyan is gondolták.

Az augusztus 8-án megindult mandzsúriai szovjet offenzíva – amellett, hogy valóban gőzhengerként zúzta szét a japán Kvantung-hadsereget alig néhány nap alatt – stratégiai szempontból nem jelentett többet a japán hadvezetés számára egy újabb szárazföldi vereségnél, amelyhez hasonlókat már 1943 óta folyamatosan elszenvedtek. Ezen kívül a Vörös Hadsereg csak az ázsiai kontinensen tudott hadműveleteket folytatni, a Vlagyivosztokban állomásozó távol-keleti szovjet flotta nem volt alkalmas arra, hogy partraszálló hadműveletet kezdjen a japán szigeteken. Véleményem szerint semmi alapja nincs a feltételezésnek, hogy egyedül a szovjet hadüzenet – vagy támadás – elegendő lett volna a japán kapitulációhoz.

Hirosima a támadás után

Az augusztus 9-én délután megtartott minisztertanácson patthelyzet alakult ki a megadás hívei (Kantaro Szuzuki báró miniszterelnök és Shigenori Togo külügyminiszter), valamint a harcot folytatni kívánók (Korechika Anami tábornok hadügyminiszter és a katonai vezetés) között. A patthelyzetet végül másnap oldották fel, amikor Szuzuki miniszterelnök a császár állásfoglalását kérte, aki végül aug. 15-én rádióbeszédben jelentette be a kapitulációt. Ugyanezen a napon katonatisztek egy csoportja államcsínyt kísérelt meg, hogy rávegyék a császárt a háború folytatására. A puccs bukása után Anami tábornok szeppukut követett el.

Mindezekből az a következtetés vonható le, hogy a japán kormány és különösen a hadvezetés egyáltalán nem kívánta megadni magát 9-e előtt – sőt, egy részük még utána sem. Csakis a császár egyértelmű utasítására voltak hajlandóak elfogadni a megadást, ő pedig csakis az atombombák – és csak részben a 8-i szovjet hadüzenet – hatására volt hajlandó kiadni ezt az utasítást. Mindezek alapján nehezen lehet vitatni a hadművelet végrehajtásának szükségességét.

Antal Gábor

Ezt olvastad?

Napjaink filmvilágán keresztül a történeti gyógyítás iránt érdeklődő néző jobbára csak igen felületes képekkel találkozhat, így érdemes pár alapvető kérdést