Hogyan dől el, mi a történelem? Nemzetközi historiográfiai konferencia és könyvbemutató a Debreceni Egyetemen

Arra a kérdésre, hogy mi számít történelemnek, a különböző korokban számos eltérő válasz született, de egy adott perióduson belül is komoly ellentétek feszültek egymásnak a kérdésben: politika- vagy társadalomtörténeti, nemzeti vagy osztályalapú, valamint posztmodern történeti narratívák mind más és más megközelítéssel éltek/élnek. A történelemről folyó diskurzus eszme- és intézménytörténeti hátterét vizsgáló történetírás-történet (historiográfia) újabban nagy hangsúlyt fektet a különböző régiók, nemzetek történetírásainak egymással folytatott párbeszédeire a múltban, illetve hasonló dialógusokat kezdeményez a jelenben. Ennek kapcsán ültek össze a kutatók 2014. november 13-14-én Debrecenben, egy nemzetközi historiográfiai konferencia keretében. Alább az erről készült beszámolónkat olvashatják.

Az a tény például, hogy Szekfű Gyula nem csupán Mályusz Elemérrel állt szemben történeti kérdésekben, de a román Silviu Dragomir szinte minden szekfűi tézisről írt vitairatot, szükségessé teszi a magyar és román történészek közötti eszmecserét. A historiográfiával kapcsolatos ilyen jellegű párbeszéd fontosságát szem előtt tartva, a Debreceni Egyetem Történelmi Intézetének keretein belül működő Historiográfiai munkacsoport 2014. november 13-14-én hagyományteremtő céllal nemzetközi historiográfiai konferenciát rendezett. A konferencián a magyarországi előadókon (ELTE, Debreceni Egyetem, Nyíregyházi Főiskola) kívül egy osztrák két román és több, Bécsben dolgozó magyar történész, filozófus, irodalomtudós vett részt. Az első nap angolul, a második nap németül tartották meg előadásaikat a résztvevők (a levezető elnök az első napon Lévai Csaba, a második nap Erős Vilmos volt). A konferencia keretein belül bemutatták Radu Mârza történész új, angolul megjelent könyvét is a román történészek két világháború közötti külpolitikában való szerepvállalásáról.

A könyv borítója

Greta Monica Miron három, a két világháború között Kolozsváron (Cluj) oktató román történész módszertani és ideológiai elveit értékelte. Alexandru Lapedatu, Silviu Dragomir és a Berlinben, valamint Budapesten tanult Ioan Lupaș a német professzionális történeti iskola képviselőit, Leopold Rankét és Karl Lamprechtet tartották példaképüknek, ami a román történelemmel kapcsolatos forráskiadások szorgalmazásában nyilvánult meg. A munkásságuk során felmerülő egyik központi probléma az volt, miként integrálják Erdély történetét a román nemzeti történelem narratívájába a kialakult új geopolitikai helyzetnek megfelelően, továbbá igyekeztek egy közös nemzeti identitást létrehozni Moldva, Havasalföld és Erdély történetének egybeolvasztásával. Radu Mârza az előadását új könyvére alapozta: a mű azt vizsgálja, milyen szerepet játszottak román történészek Románia külpolitikai ambícióinak történeti érvekkel való alátámasztásában. Fontosak ebből a szempontból a különböző intézetek és folyóiratok, így például az 1920-ban Kolozsváron alakult Nemzeti Történelmi Intézet (az igazgatója Lapedatu volt), amely a korábban Magyarország területén élő románok történetére koncentrált, vagy az 1942-ben alapított és a román külügyminisztériummal szoros kapcsolatban lévő Erdély-tanulmányok Központja (alapítója Dragomir), amely a második bécsi döntés hatására történetileg Erdély román karakterét próbálta bebizonyítani többek között külföldi konferenciákon való előadások alkalmával. A román történészek magyar történeti tézisekkel is vitába szálltak francia és német nyelvű tanulmányaikban (a külföldi tudományos körök megnyerése céljából alapított Revue de Transylvanie hasábjain): támadták Szekfű Gyula érvelését, aki a középkori magyar királyok „nemzetiségi politikáját” toleránsnak ábrázolta, vagy a Szentkorona-eszme azon változatát, amely a történelmi Magyarországot egy szétszakíthatatlan, organikus testnek fogta fel, ahol Erdély a test egyik tagja. Szíjártó M. István, akinek újabban angolul (What is Microhistory? Routledge, 2013) és magyarul is jelent meg összefoglalója a témában, az apróbb történeti egységek, például egy-egy család, falu, vagy katonai egység történetének vizsgálatát célzó mikrotörténelem jelenlegi állapotának bemutatását kísérelte meg nemzetközi viszonylatban: az irányzatokkal kapcsolatos viták és a főbb képviselők, művek váltak így ismertté.

Erős Vilmos a szellemtörténetről, annak legfőbb gondolatairól tartotta meg előadását, így szó esett Spengler, Nietzsche, Ortega, Friedrich Meinecke és Lukács György munkáiról is. A történész nem csupán eszmék történeteként definiálta a szellemtörténetet, hanem egy olyan ismeretelméleti álláspontként, amely részben a hegeli hagyományoknak megfelelően szembeállítja egymással az állandó, törvényszerű jelenségeket kutató természettudományokat az egyedire, megismételhetetlenre koncentráló szellemtudományokkal (köztük a történelemmel).

 

Káli Róbert a Magyarországon kevésbé elterjedt kvantitatív történetírás hazai recepciójából emelt ki néhány epizódot, különösen az 1960-as, ’70-es évekből. A múlt vizsgálatát közgazdasági képletekkel, számszerűsítéssel, számítógépek segítségével megkísérlő, az Egyesült Államokból, Franciaországból és a Szovjetunióból kiinduló tudományra többek között Zimányi Vera, Katus László és Granasztói György reagáltak pozitívan, míg a gazdaságtörténész Ránki György és Berend T. Iván inkább szkeptikusak voltak a történelem túlzott számszerűsítésével kapcsolatban. Kiss Lajos András az 1945 utáni kelet-európai történetfilozófia néhány kiemelkedő alakját (például Aron Jakovievics Gurevics munkásságát) járta körül, akik számos olyan problémát felvetettek a történeti objektivitás lehetőségével kapcsolatban, amelyekre a nyugat-európai történeti gondolkodás, így a posztmodern is felhívta a figyelmet, azonban színvonalas munkásságuk ellenére (szemben a nyugat-európai viszonyokkal) ezek a szerzők magányos farkasok maradtak a kommunista vezetésű országok tudományos életében.

Az előadások végén élénk eszmecsere zajlott a különböző történetírások jellegéről.  Erős Vilmos szerint a magyarországi és a kelet-európai történetírás elsősorban követő jellegű volt, tehát nem termelt ki olyan önálló történeti iskolákat, amelyek nemzetközi szinten paradigmaváltást eredményeztek volna, inkább követték a nyugati mintákat. Mindezt még hátrányosan érintette a marxizmus uralomra kerülése, amely az itteni formájában a politikatörténetet tolta előtérbe, aminek következtében ezekben az országokban jelenleg is mainstream pozícióban van a politikatörténet. S. Varga Pál szerint a követő jelleg elsősorban abból adódott a kelet-európai országokban, hogy a térségben nem volt komoly, önálló történetfilozófia, amely paradigmaváltást okozhatott volna. Szíjártó M. István és Kiss Lajos András kiemeltek viszont néhány, az előadásukban is említett, önálló történeti művet, elméletet, amely bár valóban nem okozott paradigmaváltást, mégsem nevezhető követőnek. Radu Mârza és Velkey Ferenc felvetették azt a kérdést, hogyan lehet meghatározni egyáltalán azt, hogy mi a mainstream egy történetírásban? Radu Mârza szerint például a román történetírásra nézve ezt nem tudná egyértelműen meghatározni, Velkey Ferenc szerint pedig sokkal inkább a társadalomtörténeti művek keltik fel a tudomány érdeklődését Magyarországon. A diskurzust Radu Mârza könyvének bemutatója követte és egyben zárta a konferencia első napját. A könyv tartalmát ismertető Erős Vilmos különösen azért üdvözölte a mű angol megjelenését, mert véleménye szerint a magyarországi hallgatók, történészek számára rendkívül fontos lenne az, hogy a szomszédos országok történetírásának eredményeit is minél jobban megismerjék.

A második nap első előadásában Gernot Heiss a Bécsi Egyetem 1848 és 1965 közötti történetéről beszélt és arról, hogyan vettek részt az itt oktató történészek egy Habsburg/osztrák identitás kimunkálásában. A különböző korokban az állam jellegétől függően változtak a történetírás főbb témái is: a Habsburgok idején egy soknemzetiségű állam legitimálása, az első világháború idején a Mitteleuropa-tervek megalapozása, a két világháború között az osztrák-német viszonyban való állásfoglalás, míg a második világháború után egy új, köztársasági eszme kidolgozása volt a cél. S. Varga Pál egy kifejezetten érdekes Habsburg-kezdeményezést, az 1811-ben induló és a Monarchia népeinek történelmét összehangolni igyekvő Taschenbuch für die vaterländische Geschichte (Joseph von Hormayr osztrák történész szerkesztésében) koncepcióját ismertette. Mednyánszky Alajos történetíró és Nyitra vármegye főispánja néhány évig társszerkesztője volt ennek a sorozatnak, és számos, Habsburg keretek közé illesztett magyar történelemről szóló cikket írt. Maga a kezdeményezés végül légüres térbe került és hamar kifulladt, ugyanis a sorozatba író cseh, osztrák, magyar történészek gyakran egymással teljesen ellentétes és/vagy nacionalista indíttatású történeti írásokat küldtek be. Kiss Endre Max Weberről tartott előadást, aki egyaránt írt filozófiai, történeti és szociológiai szempontból is értékelhető munkákat, ezért az előadó szerint úgymond „Max Weber mindenkié” a tudományon belül. Deák Ernő osztrák történészek (Viktor Bibl, Hugo Hantsch, Erich Zöllner) Kossuthról írt műveit ismertette és értékelte. Ezek a munkák rendkívül eltérő szemlélettel közelítették meg a kérdést, hiszen például míg Bibl Kossuthnak adott igazat a Habsburgokkal szemben, akiket az igazi reformok elmulasztásával vádolt, addig vele szemben a szerzetes és katolikus szemléletű történész, Hantsch inkább Habsburg-párti volt. Blaskó Katalin témája a magát magyarnak valló, ám osztrák/német és magyar tudományos körökben egyaránt nagy megbecsülésnek örvendett Johann Christian Engel (1770-1814) történész újságírói tevékenysége volt. Történészi végzettségét a 18. században nagy presztízsnek örvendett göttingeni iskolán szerezte, ahol statisztikát és diplomatikát is tanult. Újságírói tevékenysége során német cikkekben vette fel a kesztyűt egykori göttingeni tanárával, a magyarokat Erdély kapcsán különösen élesen bíráló August Ludwig von Schlözerrel szemben. Törő László Dávid Harold Steinacker és Timon Ákos dualizmus idején folytatott alkotmánytörténeti vitáját mutatta be, amely összecsapás számos magyar történésznek (Eckhart Ferenc, Szekfű Gyula) vált később hivatkozási ponttá. Timon Ákos, a magyar alkotmánytörténetet demokratikusnak felfogó Szent Korona-tan nemzeti romantikus verziójának megalkotója ugyanúgy egy nacionalista álláspontot képviselt, mint Steinacker, aki a magyarokat török faji eredetűnek tartotta, s ezzel magyarázta alkotmánytörténeti elmaradottságukat. Licthmann Tamás az önéletírás, történelem és irodalom kapcsolatát vizsgálta osztrák írók (Arthur Koestler, Elias Canetti, Franz Kafka, Stefan Zweig) művein keresztül. Az előadó az írók történelmi témájú írásainál a történelem és fikció arányát/viszonyát részletezte, felvetve egyébként azt a kérdést is, hogy mennyire alakítja az irodalom a történeti kérdésekről folyó beszédet?

A konferencia végén számos terv merült fel az osztrák, magyar, román, majd cseh és szlovák történetírás kapcsolatainak összehangolt kutatásáról és egy hasonló jellegű konferencia megismétléséről. A terveket a kutatócsoportok résztvevői a jövőben igyekeznek megvalósítani.

Törő László Dávid

Ezt olvastad?

A Déri Múzeumban június 24-én adtuk át a nagyközönség számára a Cívisek világa c. új helytörténeti állandó kiállítást a Múzeumok
Támogasson minket