Hogyan lesz valaki információtörténész? – interjú Z. Karvalics Lászlóval (1. rész)

Z. Karvalics László az információs társadalom elméleti és gyakorlati oldalának, az információtörténet, az információpolitika és információstratégia kérdéseinek nemzetközileg is elismert kutatója és tudományszervezője. A Szegedi Tudományegyetem habilitált egyetemi docensével, a történettudományok kandidátusával Szőts Zoltán Oszkár beszélgetett.

Z. Karvalics Lászlóval cikkünk első részében elsősorban karrierje, és információtörténet iránti érdeklődése kialakulása kapcsán beszélgetünk. Jövő hét szombaton közöljük a cikk második részét, amelyben az információtörténet elméleti megközelítéséről és az információs társadalom kialakulásáról és kihívásairól lesz szó.

Kappadókiai kirándulás egy Erasmus-program részeként, 2012

Újkor.hu: Annak idején az ELTE BTK magyar-történelem szakán végeztél. Hogyan kezdtél érdeklődni a történelem iránt, hogyan lettél történész?

Z. Karvalics László: A zalaegerszegi Hamburger Jenő Általános Iskola tanulójaként fertőződtem meg a történelemmel. Tanárnőnk, Hantos Lászlóné szakkörbe szervezte azokat, akik históriai érdeklődést mutattak. Nagyon érdekes dolgokat mutatott nekünk, rendszeresem jártunk „terepre”. Nagyjából hatodikos koromban már tudtam, hogy a tantárgyak közül a történelem érdekel legjobban. Emögött persze az is ott volt, hogy addigra kiolvastam a Zalaegerszegi Városi Könyvtár ifjúsági részlegét, s ebben a nagyon fiatalon felszívott olvasmányélmény-világban számtalan történelmi regény és népszerű ismeretterjesztő munka volt. Hetedikes koromban, immár budapestiként és Szögi Lászlóné tanítványaként az úttörő történelemkutatók országos versenyén indultam, és a nyolcadikosokkal együtt versenyezve jutottam el a budapesti forduló után az országos döntőbe, Zánkára. Ekkora datálható jó néhány máig tartó barátság és ismeretség. Balogh Endre például nagyszerű, tehetséges pályatárs lehetett volna, ha nem távozik el egészen fiatalon. A gimnáziumi évek csak átmenetet jelentettek, mert miközben kísérletezgettem evvel-avval, mindvégig tudtam, hogy történelemmel szeretnék foglalkozni. Az egyetemen azért felzárkózott mellé a magyar irodalom, egy illékony pillanatig el is bizonytalanodtam, hogy nem régi magyar irodalommal akarnék-e inkább foglalkozni. Aztán szerencsére, amikor szakdolgozati témát kellett választani, egy hatvanas évek eleji művelődéspolitikai téma magával ragadott, és onnantól kezdve már nem volt kérdés, hogy a történészpályát válasszam.

Ezek szerint az egyetemen dőlt el, hogy a történelemmel foglalkozás lehetőségei közül a kutatói pályát választod?

Régóta tudtam, hogy a történelem mindennél jobban érdekel, de azt, hogy a kutatói lét, kutatói karrier mit jelent, azt a középiskolából még nem láthatja az ember. Annyit tud csak akkor, hogy az egyetemre történelem szakra szeretne menni. Amikor negyedévben szakdolgozati témát választ, akkor még mindig nem látja, hogy a történészség, mint szakma mit és hogyan jelent. Így tulajdonképpen mindig csak az egyik lépés hozza maga után a másikat. Persze, ha smileyt lehetne rakni a sorok közé, azt mondanám, hogy máig elég nehéz pontosan megmondani, hogy a történész-szakma mit jelent, főleg Magyarországon, ahol szinte kizárólag hibridek léteznek. Jómagam a végzés óta is egyetemi polgárként élem az életem, különböző egyetemeken, különböző tárgyakat, különböző hallgatóknak, különböző képzések keretein belül oktatok, és voltak hosszú évek, amelyek alatt igen kevés időt tudtam történeti kutatásokra fordítani. Nagy szerencsének mondhatom azt, hogy minden, amivel társadalomkutatóként foglalkoznom kellett, valamilyen szinten a javamra vált, amikor végre újra nagyon intenzíven a történeti kutatások felé fordulhattam. Úgy gondolom, hogy ezeket a máshonnan származó fontos dolgokat, fogalmi, kontextuális tapasztalatokat be tudtam építeni a történészi munkába. Innentől kezdve azt, hogy mit jelent történésznek lenni, vagy azt, hogy mennyivel más ez az életforma egy akadémiai kutatóhelyhez képest, ahol kizárólag történeti kutatással foglalkoznak a kollégák, borzasztó nehéz megmondani.

Egyetem után tudományos ösztöndíjat kaptál egy sajtótörténeti kutatás elvégzésére, majd információtörténettel kezdtél foglalkozni. Hogyan alakult ez ki és lett a későbbi kutatásaid vezéreleme?

Nagyon egyszerű volt az indulás. Szakdolgozati témaként a Magyar Szocialista Munkáspárt művelődéspolitikájának születését vizsgáltam. Ez nagyon kemény levéltári rekonstrukciós munka volt, ahol rengeteg dokumentumot kellett átnézni, az összes szövegváltozatukkal együtt. Az ezzel való foglalatoskodás és az ezzel járó munka élvezete tette biztossá, hogy szeretnék elindulni a kutatói úton. Ehhez a témához választottunk tématervet a kandidatúrához, ami az 1956 utáni kultúrpolitika lett. Ennek része volt a sajtó is, de nem teljesen erre alapult. Változást az hozott, hogy a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat meg akarta íratni a saját történetét. Ez nagyon jól jött nekem pályakezdő értelmiségiként, elvállaltam. Évkörönként ugrálva, újabb és újabb megbízási szerződésekkel megírtam a TIT 1953 és 1965 közötti történetét. Ez végülis tökéletesen igazodott a választott kultúrpolitikai témához, de az évkör elkezdett visszafelé kúszni 1956-tól. Ez lett az úgynevezett kisdoktori értekezésemnek a tárgya, amely az akkor kétlépcsős tudományos fokozatszerzés első fázisa volt. Amikor a TIT előzményeihez sajtótörténeti kutatást végeztem, magnetikus vonzerővel csapott le rám a koalíciós korszak sajtója, ezért elhatároztam, hogy a kandidátusi értekezésemet már ebből fogom megírni. Nagy mennyiségű levéltári kutatást végeztem a sajtótermékek átolvasása mellett. Egyszer csak, a Tájékoztatásügyi Minisztérium levéltári anyagát böngészve, belerohantam egy addig teljesen ismeretlen forrás-együttesbe. Ez egy, a tiltott könyvek begyűjtésével, de főleg bezúzásával kapcsolatos jegyzőkönyv-sorozat volt. Akkor egy merész salto mortaleval úgy döntöttem, hogy e nevezetes Index-nek a feldolgozása adhatja a legtöbb motivációt és eredetiséget, és a kandidátusi disszertációmat ennek a sajtó- és kultúrtörténeti anyagnak az eseménytörténeti feltárásából írom meg. Így is lett. Nem veszett azonban kárba a sok-sok levéltári óra, amit a sajtótörténeti anyaggal töltöttem: azóta is izgalomban és mozgásban tart a koalíciós korszak sajtótörténete. Szerintem mindenki másnál nagyobb és sokszínűbb gyűjteményem van a korszak sajtóanyagából, de elvétve írok már csak róla, viszont folyamatosan benne tartom magam a diskurzusban. Ma már jól látszik, hogy ez az indextéma is csak átmeneti lehorgonyzást jelentett. Hogy ebből egy publikálható nagymonográfia legyen, még néhány évnyi pótkutatásra szükség lett volna. Ez a néhány év azonban sosem adatott meg, hiába próbáltam időnként pályázatokkal visszakanyarodni ide. Elsodortak a még újabb témák, és elsősorban az információtörténelem. Igazság szerint, amikor pontot tettem a doktori cselekmény végére, már tudtam, hogy történészként az információtörténet foglalkoztat. Mondjunk egy évet: 1991. Ekkor írtam az első, ha úgy tetszik programatikus tanulmányt arról, hogy az információtörténelem egy épkézláb, teljes, kihívás-teli és a mai kor problémáihoz nagyon igazodó új iskola, irányzat, megközelítésmód lehet.

Mielőtt belemélyedünk az információtörténet rejtelmeibe, hagy kérdezzem meg, hogy mennyire volt nehéz a koalíciós korszak sajtótörténetével foglalkozni a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején? Nem ütköztél falakba?

Nem ütköztem, ráadásul óriási szerencsém volt. Érdekességképpen érdemes elmondani, hogy amikor a levéltári kutatásokat végeztem az Új Magyar Központi Levéltárban (ma ez is a Nemzeti Levéltár része már), akkor még csak egyedileg lehetett iratokat kikérni. Óriási olvadásnak számított a levéltári gyakorlatban, hogy én dobozokban kérhettem ki az anyagot, hiszen a Tájékoztatásügyi Minisztériumnak harmincvalahány doboza volt. Mivel az intézmény történetének monografikus feldolgozását akartam megírni, elfogadható volt az az érvelés, hogy a levéltári személyzetnek is megkeseríteném az életét, ha darabonként kérném ki a dokumentumokat. Így egyenesen a dobozokat hozták ki nekem. Sosem találtam volna meg a könyvbezúzási jegyzőkönyveket, ha nem így történik, mert egy gépkocsiüzemanyag-elszámolási jelzetű dobozban voltak benne. Ilyet nem kértem volna ki, de ha már a dobozzal együtt kijött, belelapoztam és egyszer csak megtaláltam. Hogy ki és mikor deponálta oda és gondolta úgy, hogy itt jó helye lesz, azt nem tudom. Abban, hogy elkezdtem elmélyedni ebben a témában, annak is komoly szerepe volt, hogy a rendszerváltás előtt sokkal különlegesebb aura vette körül ezeket a belügyi szempontból érzékenynek mondható anyagokat.

A „puha kádárizmus” eközben „szemantikailag” is rányomta a bélyegét a kutatói munkára, a fogalomhasználaton és a mögötte álló sémák értelmezésén keresztül. Az általam feldolgozott források túlnyomó része egykorú dokumentum volt, ami a korabeli szóhasználatot tükrözte. A dokumentumokból szöveget írva roppant nehéz túllépni azon, hogy az esemény rekonstrukciójának alapjául szolgáló forrást eleve elfogult szereplők írták le a maguk korabeli szóhasználatával. Sokkal nagyobb időbeli távolság, bölcsesség vagy tapasztalat kellett volna ahhoz, hogy ettől fiatal történészként el lehessen vonatkoztatni. Amikor a TIT történetével foglalkozó munkát két évtizedes késéssel mégiscsak közreadtam, akkor nem nagyon hajtottam benne végre változtatást, csak megpróbáltam belőle kigyomlálni azokat a megfogalmazásokat, szóhasználatokat, amiket érettebb fejjel zavarónak, vagy kevésbé autentikusnak éreztem. A rendszerváltás előtt senki sem készült a rendszerváltásra. A fejekben a korábbi időszakok sémái voltak behuzalozva és ettől egy ideig nehéz volt szabadulni. Tulajdonképpen azzal, hogy a nyers kortörténettől egy magasabb absztrakciós szintű történetírás felé mozdultam, ez a probléma megszűnt.

Térjünk vissza az információtörténethez. Ha valaki először hall erről a fogalomról, annak hogyan magyaráznád el, hogy miről van szó?

Lehet, hogy távolról indulok, de nekem innen kezdődik a történet. Mint fiatal aspiránsok (a kandidatúra során így hívtak minket), bekerültünk az egyetem életébe, órákat tartottunk, kutattunk, és ami a legfontosabb, javítottuk a felvételizők írásbeli dolgozatait. Ezek mámoros munkával töltött napok voltak. A sok-sok aspiráns, aki különböző történelmi témákkal foglalkozott az ókortól a 20. századig, egyszer csak egy légtérbe került. Nem is lehetett volna túlélni ezeket a dolgozatjavításokat anélkül, hogy közben ne reflektáljunk egy-egy, a dolgozatokban előkerülő komikus tévesztésre, megfogalmazásra. Ezek a váratlan „tárgyak” észrevétlenül mentek át légiesen könnyed, de mégis szakmai párbeszédbe különböző történeti kérdésekről. Ez egy nagyon izgalmas szellemi közösség volt. Nem tudom rekonstruálni, hogy mi fogalmazódott meg bennem előbb: az, hogy milyen rossz, hogy ezeken a dolgozatjavító szeánszokon kívül nincs semmi, ami összetartsa ezeket a teljesen különböző témákkal foglalkozó embereket? Vagy az, hogy mindaz, amivel „történeti tárgyként” érintkezem (sajtóval, filmhíradóval, a magyar rádióval, a szóbeliség különböző átjárásaival a sajtó és a médiumok világa felé, mellette levelezéssel, parlamenti beszédekkel, híráramlással, cenzúrával, a közgondolkodás orgánumaiból kivont tartalmakkal, ismeretterjesztéssel és kultúrpolitikával), az minden eddig ismert gyűjtőkategóriánál átfogóbb térbe tartozik? Hiszen mindennek van egy közös természete, mégpedig az, hogy az emberi fejek és az általuk tárgyiasított jelvilág közötti közlekedésnek valamely állomásáról, szakaszáról van szó. Rájöttem, hogy a két gondolatmenetet össze lehet kapcsolni, mivel ez korszaktól és témától függetlenül valamennyi történésznek problémája. Valamennyi korszak történeti folyamatai vizsgálhatóak ezen a kérdésen keresztül, ez pedig nagyon érdekes lehetőséget adna arra, hogy találjunk egy platformot, aminek a mozgásformáiról különböző korszakok történészei beszélgethetnek. Megpróbáltam intézményesíteni a párbeszédet, végül ezt egy „történeti informatika műhelykurzus” formájában sikerült realizálni 1987-1988 körül, ami aztán 5-6 évig működött. Nagy élmény volt látni, hogy hogyan ismer egy ókorász és egy középkori magyar történelemmel foglalkozó történész egymásra a problémáikon keresztül, hogyan indulnak meg párbeszédek közöttük. Igazság szerint ezek a találkozások erősítették meg bennem lépésről lépésre, hogy van értelme ezzel foglalkozni. Arra is rájöttem, hogy evvel képletesen be is börtönöztem magam, mert irtózatosan nagy az a történelmi szöveghagyomány, ami kísért. Itt ugyanis nem új felfedezésektől, nem új dokumentumok megtalálásától lehet remélni az előrelépést, hanem a meglévők újraértelmezésétől, újrarendezésétől, más fogalmi szerkezetbe beépítésétől. Így aztán minden pillanatban az a veszély fenyegetett, hogy a parttalannak tűnő absztrakció és konkrét történelmi kérdések interpretálásának kényszere között nem fogom megtalálni a középutat. Az információtörténeti „domaint” a társadalom történetének végtelenül összetett és bonyolult, rendszerelméleti szempontból is többszintű problématerének azon részein látom érvényesnek, ahol az információs jelenség-család valamely (hol rendkívül fontos, hol statiszta-szerepet játszó) darabjára kutatói kérdéseket inspiráló tárgyként tudunk tekinteni. Az így előállt tapasztalatok felhasználhatóak más történeti problémák rekonstruálásakor, komponensként csatlakoztathatóak máshonnan építkező magyarázatokhoz. Még egyszerűbben: minden, ami információval kapcsolatos, történeti kutatás tárgya lehet. Ehhez azonban meg kell határoznunk, mit tekintünk az információs jelenségcsalád tagjának. Fogalmilag tehát nagyon jól végig kell gondolni a lehetséges tartományokat. Minden ide tartozik, amit az írás- és szóbeliség létrehozott, minden olyan szakma, intézmény, technológia, amely valamilyen formában foglalkozik az információval. Emiatt oldódik részben fel az információtörténetben számos, korábban magát önálló diszciplínaként meghatározó történeti stúdium, mint például a könyv- és könyvtártörténet, az írástörténet, a médiatörténet, a kommunikációtörténet, a levelezéstörténet és nem sorolom tovább. Ezek, történeti hordalékot sodró folyóként mind-mind az információtörténet hatalmas folyamába szállítják a kimeneteiket. (Természetesen, mint egy jó deltavidéken, ugyanezek a kimenetek más folyamokba is beleömlenek).

A ’90-es évek elején az ELTE történelem szakán a hagyományos értelemben vett politika- és köztörténet oktatása jelentette a fő irányt. Azért mentél át a Budapesti Műszaki Egyetemre dolgozni, mert ott nagyobb nyitottságot tapasztaltál az információtörténet kutatása iránt?

Nem. Az új érdeklődési irányok lépésről lépésre távolítottak a hagyományos, „kortörténeti”, levéltári kutatáson alapuló kutatói pályától, így egyre nehezebben voltam leképezhető az akkori networkökben. Így nem sok lehetőségem volt az ELTE-s anyatanszékén maradni. Teljesen véletlenül a rendszerváltás előtti utolsó évek egybeestek azzal, hogy bizonyos egyetemi társadalomtudományi intézetek elkezdték megújítani a profiljukat. Nehéz megmondani már, hogy hogyan, de 1988-ban meghívást kaptam a Műegyetemre, hogy kísérleti jelleggel magyar történeti kurzust tartsak. Az akkori Marxizmus-Leninizmus Intézet Tudományos Szocializmus Tanszéke éppen Politikaelméleti és Történeti Tanszékké profilírozta át magát és a történeti profilhoz jól jött az ELTE-ről egy zsenge történész. Az érdeklődés oldalvizén örömmel próbáltam ki, hogy milyen villamosmérnököknek 20. századi magyar történelmet tanítani. Egy év múlva a helyzet komolyra fordult, mert egyszerre derült ki, hogy nekem a Bölcsészkaron nincs jövőm, a Műegyetem viszont szeretné, hogy tanársegédként megjelenjek az ő rendszerükben. Ez a váltás nagyon jól illeszkedett ahhoz, hogy akkor már világosan láttam: az információtörténelemmel való foglalatoskodás nem nélkülözheti az információ elméleti-fogalmi hálójának tisztázását, és azt, hogy a nyakunkba zuhanó információs társadalom olyan kihívás, amivel foglalkozni kell. Nagyon izgalmas tanulási folyamatot jelentett egy nem bölcsész közegben úgy megvilágítani társadalmi folyamatokat, hogy az a bontakozó mérnök-agyak számára is érdekes legyen. 1989-től 2006-ig, tizenhét évig dolgoztam a Műegyetemen.

Előadás a SIGNUM jeltudományi társaság stockholmi konferenciáján a határkövek szemiotikai tipologizálásáról (2012)

Hogyan kerültél át utána Szegedre?

Hasonló körülmények között. Nagyon jó volt a Műegyetemen, sok mindent lehetett csinálni, például az akkori magyar felsőoktatásban egyedülálló módon létre tudtunk hozni az információs társadalom kutatására egy önálló intézményt. Ha rajtam múlt volna, sosem jövök el. Ám az történt, hogy a Gazdaság- és Társadalomtudományi Kar szervezetszociológiai okokból megszüntette a tanszékünket, annak ellenére, hogy nagyon sikeres és nemzetközileg versenyképes volt. Átgondoltuk, hogy a lobbyzásnak nincs értelme, mivel egyrészt egy ilyen döntés után csak barátságtalan körülmények között dolgozhatnánk tovább, másrészt azzal a vezetéssel, amely képes volt ilyen döntést hozni, úgysem tudnánk együttműködni. Én Fulbright-ösztöndíjjal az Egyesült Államokba mentem, hogy az amerikai információs társadalom történeti gyökereit kutassam. Nem tudtam, hova jövök vissza, csak azt, hogy nem a Műegyetemre. Nagyon érdekes, hogy ugyanúgy, ahogy az ELTE-Műegyetem pár kialakult 1989-ben, egyszer csak kaptam a Szegedi Egyetemről egy hívást, hogy a sajnálatos hirtelenséggel eltávozott Bakonyi Géza helyett elvállalnám-e a Bölcsészkaron az akkori Könyvtár Tanszék vezetését. Tizenhét, villamosmérnökökkel töltött év után érdekes kihívásnak tűnt újra bölcsészekkel dolgozni. Nem tartott sok ideig eldönteni, hogy igent mondjak. Így kerültem 2007-ben Szegedre, azóta is ott vagyok. Újra csak azt tudom, mondani, hogy jól érzem magam itt. Nagyon jó egyetemnek tartom, és ha rajtam múlik, innen szeretnék nyugdíjba menni, de nem lehetetlen, hogy még egy fordulatot tartogat az élet.

A cikk 2. része ide kattintva olvasható.

Szőts Zoltán Oszkár

Ezt olvastad?

NATO 25 – Magyarország negyed évszázada a NATO-ban

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A

X