“Hol vannak a katonák?” – Pihurik Judit könyvének ismertetője

Pihurik Judit történész a Szegedi Tudományegyetem oktatója és az MTA köztestületének tagja kiemelten foglalkozik a második világháború tematikájával, ezen belül a katonák történetével. Naplók és memoárok a Don-kanyarból 1942–1943 c. könyve 2007-ben jelent meg, mely a frontra vezényelt katonák életét mutatja be elsődleges források alapján. A 2015-ben megjelent Perben és haragban világháborús önmagunkkal c. könyve is bővelkedik fontos, nagyszámú, eddig még fel nem dolgozott forrásokban. A kötet nyolc, korábban már megjelent tanulmányt tartalmaz, a szerző elmondása szerint ezek

“mindegyike a második világháború időszakában gyökerezik, vagy annak következményeivel vet számot, mindegyik az egyén cselekvési lehetőségeit vizsgálja, és kutatásmódszertani szempontból is kapcsolódnak.”

Az ismertetett könyvet, ezért a Naplók és memoárok közvetett folytatásának is lehet tekinteni, hiszen a tanulmányok a visszacsatolt Délvidék történetével foglalkoznak és választ adnak a szerző azon kérdésére, hogy “hol vannak a katonák 1945 után?”. Ennek megválaszolására Pihurik a szovjet hadifogságba került magyar katonák visszaemlékezéseit és a Rákosi-, majd Kádár-korszakbeli utóéletüket tanulmányozza a “horthysta katonatiszt” főszempont alapján. A kötet címének első fele utal arra, hogy a tanulmányok alapját a nyomozati és peranyagok adják, amelyekből Pihurik Judit több mint 4000 oldalnyi anyagot dolgozott fel, megvilágítva eddig ismeretlen iratokat.

Az első tanulmányok a Délvidék 1941 utáni történetével, a Magyarországhoz való visszacsatolás hatásaival foglalkoznak. A Magyarok és szerbek a Délvidéken 1941–1944 c. tanulmány erőteljes felütéssel kezd, melyben leszögezi, a visszacsatolást a szerb lakosság megszállásként élte meg, a magyarokat megszállóknak tekintette, ezért ez az esemény máig így van jelen a szerb történetírásban. A tanulmány az események mellett középpontba helyezi az ott élő szerbek helyzetének vizsgálatát, melyhez a már ismert levéltári források mellett Milenko Palić visszaemlékezéseit is felhasználja. Milenko nemzetiségi munkaszolgálatos volt, majd az Újvidéki Egyetemen oktatott történelmet. Visszaemlékezése azért különleges, mert a szerb kisebbség tagjaként élte át a megszállást. Éppen ezért írását Magyarországon adták ki kétnyelvű kiadásban Pihurik Judit közreműködésével, mert a visszaemlékező úgy vélte, a bevonuló magyarokról alkotott nézetei, hiába volt benne számos kritika, nem illenek a Szerbiában kialakított keretek közé. A visszaemlékezés megvilágítja az újvidéki soknemzetiségű lakosság helyzetét, a köztük kialakult feloldhatatlannak tűnő ellentétet:

“az ott élő magyarság nagy nemzeti felszabadulásként élte meg és ünnepelte a változást, míg a szerbek megszállásként.”

A tanulmány képet ad a magyar katonákról is, akik számára szokatlanok voltak a partizánakciók, és hogy a lakosság nem úgy fogadta őket, ahogyan más visszacsatolt területeken. A térségben lakók és a katonák kapcsolatának alakulását nehezítette az is, hogy a katonák és parancsnokok nem tudtak szerbül és kellő felvilágítást sem kaptak arra vonatkozóan, hogyan viszonyuljanak a nemzetiségiekhez, mi határozza meg a politizálást velük kapcsolatban, de még a helyi magyarsággal is ellentéteik voltak, nem volt teljes a bizalom. Ebben a fejezetben kerül bemutatásra a források alapján a délvidéki razzia előzményei és története is.

A kórkép mint történeti forrás c. fejezetben egy esettanulmányt mutat be Pihurik Bayor Ferenc nyugalmazott tábornok, újvidéki városparancsnok 1942–1943-as pere és elítélése alapján. A tábornok az első világháborúban is szolgált, azonban 1938-ban nyugdíjazták, mert betegségei (súlyos ideggyengeség, testi, szellemi kifáradás, nyomott hangulat) miatt a katonai szolgálatra alkalmatlannak nyilvánították. Értékelésében azt is megjegyzik, hogy bár kiváló törzstiszt volt, csapatszolgálatra nem alkalmas. Pihurik Judit azt a kérdést teszi fel, hogy mi lehet az oka mégis, hogy 1940-ben reaktiválták és fontos tisztségeket töltött be, hiszen Újvidék előtt már Szatmárnémeti parancsnoka is volt. Pihurik Bayor perén és esetén keresztül bemutatja, a háború hogyan mozdít ki embereket a megszokott életükből és mi történik, ha azok visszaélnek a hatalom kínálta lehetőségekkel.

A Délvidék történetéhez tartozik 1942 januárjában történt csurogi razziában való részvétellel gyanúsított 33 személy 1967-től folyó perét bemutató tanulmány is. Pihurik számos forrástípust felhasznál: kihallgatási jegyzőkönyvek, intézkedési tervek, vádirat, zárkaügynöki jelentések, azonban megállapítja azt is, hogy így csak a tettesek nézőpontja ismerhető meg, a tanúk és a túlélők nem szólalnak meg. Ez a tanulmány feltárja, hogyan válhatott az eredetileg partizánok ellen tervezett akció a civil lakosság ellen elkövetetett véres gyilkossággá, ugyanis Csurogon 873 szerb, 13 izraelita és egy magyar lakost megöltek, akiknek semmilyen kapcsolatuk nem volt a partizánokkal. Az áldozatok között férfiak, nők, idősek és gyermekek is voltak. A tanulmányban Pihurik Judit kiválóan bemutatja, hogy ennek a fel nem dolgozott, ki nem beszélt háborús történetnek milyen további hatásai vannak: a háború után a délvidéki magyarok estek áldozatul a bosszúnak, évtizedekkel később, a per megindulásakor többen lettek öngyilkosok a vádlottak közül, mert nem tudtak szembenézni tettükkel. Némely vádlottat személy szerint is megismerünk, így kiderül mivel magyarázták részvételüket az öldöklésben: “vagy ők, vagy mink.”

A Délvidéken letelepülő orosz fehéremigrációval kapcsolatos írás érdekes adalékokat nyújt a közösségről és megvilágítja annak viszonyulását a Szovjetunióhoz. Kiemeli, hogy az emigráció bolsevikellenes volt, baráti szerződést kötött a német kormánnyal, azonban feltételül szabták, hogy Oroszország területi integritása nem szenvedhet kárt: ha a németeknek területi igényeik lennének, az emigráció a szovjetek oldalán állna. Pihurik elemzésében arra következtet, hogy az emigráció tagjai körében a hazaszeretet az ellenségeskedésen is felül áll.

A tanulmányok másik nagy csoportja a katonák 1945 utáni történetével és helyzetével foglalkozik, ide tartozik a Hadifoglyok írták c. fejezet is, amely a szovjet hadifogságra való visszaemlékezések vizsgálatát összegzi. Ahogy az eddigi fejezetekben, itt is megemlítendő a forráshasználat: a szerző magántulajdonban lévő kéziratokkal és egy különleges típussal, a hazatérő katonák által készített “búcsúalbumokkal, antifasiszta emlékkönyvekkel” dolgozik. Megjegyzi, hogy az utóbbiak irányítottak, a politikai irányvonalnak való megfelelés vágyával készültek, azonban nélkülözhetetlenek a téma feltárásához. Pihurik kiemeli a közös pontokat az egymástól sokban különböző visszaemlékezésekben és feltárja, hogyan tekintettek a magyar katonák az orosz frontra: számukra megrázkódtatás volt a frontszolgálat és a fogságba esés, azonban az nem jelenik meg a forrásokban, hogy a lakosság számára ők okozták a megrázkódtatást, mint megszállók. Ezzel kapcsolható össze, hogy a visszaemlékezések kezdőpontja a fogságba esés, nem pedig a háború, mint a fogság közvetlen előzménye, ahogyan azt Pihurik Judit gondolja. Az írók között nem merül fel a már említett megszállás felelőssége sem.

A Katonadolog 1945–1962 c. tanulmány arra keresi a választ, hogy “a »horthysta katonatiszt«: bűnbak vagy ellenség?” Pihurik Judit 255 személy élettörténetét vizsgálta meg, az eredmények alapján bemutatja a tisztek sorsát, az új hatalmi berendezkedés hozzájuk való viszonyulását. Ennek folytatásaként a “a »horthysta katonatiszt« mint potenciális kém a Rákosi-korszakban” c. fejezetben a rendszer bűnbak- és ellenségképző mechanizmusát ismerteti. Pihurik kifejti, hogy a tisztek elleni vádakban visszatérő elemek is vannak: fasiszta múlt, az alárendeltekkel szembeni nem megfelelő magatartás, szovjetellenesség, népi demokrácia elleni tevékenység, az angol-amerikai támadásban való reménykedés, a Horthy-rendszer visszaállításában való reménykedés és a kommunista párttal és vezetőivel való leszámolás szándéka. Ezek a vádak a legtöbb koncepciós perben megtalálhatóak ugyanúgy, mint a jogszerűség látszatához való kényszeres ragaszkodás és a kémkedés vádja is, amely főként az amerikai vagy angol hadifogságot megjárt tiszteket érte. Ez történt Skriba Ferenccel is, aki a légierő hivatásos tisztje volt, majd amerikai hadifogságba esett. 1952-ben kezdődött meg kihallgatása, mert gyanúba keveredett egy másik személy tanúvallomása során. Skriba perét Pihurik nemcsak a kihallgatási jegyzőkönyvek és egyéb iratok felhasználásával szemlélteti, hanem egy érdekes forrástípust, zárkatársának jelentéseit is elemzi. Ez az esettanulmány bepillantást enged a bíróság működésébe, ugyanis Skriba Ferenc esetében nem az volt a kérdés, hogy bűnös-e, ezt előre eldöntötték a múltja miatt, hanem hogy milyen vádak alapján tudják elítélni.

Az utolsó fejezetben egy szekszárdi borospince kap főszerepet, ahol a hatalom feltevése szerint a népi demokrácia aláaknázása folyt. A borospince tulajdonosa dr. Nagy István, aki a második világháborúban tartalékos zászlósként szolgált, “horthysta” múltja miatt került az államvédelem látókörébe: 1945-től az hetvenes évek közepéig készültek róla a megfigyeléséről iratok. A megfigyelők, ugyanis esetenként többen is voltak, a borospincében találkozó baráti társaság tagjaiból kerültek ki, és a tanár, építész, levéltáros, orvos, ügyvéd, alkalmazott foglalkozású csoport személyes életéről, a találkozókról jelentettek. A megfigyelők tájékoztatásai mellett az államvédelem tisztjeinek jelentéseit, értékeléseit is megszólaltatja a szerző.

Mind a nyolc tanulmányról fontos kiemelni, Pihurik Judit széleskörű forrásfelhasználását és azt, hogy eddig ismeretlen forrásokat, forrástípusokat is alkalmazott. A cím második fele – “haragban” – utal arra, hogy az ismertetett történések eddig kibeszéletlenek, feldolgozatlanok maradtak és mindmáig jelen vannak. A kötet nagy erénye, hogy ezt a kibeszélést, megbékélést segíti elő a múlt alapos, objektív, részletes feltárásával.

Gáva Szabina

A kötet adatai: Pihurik Judit: Perben és haragban világháborús önmagunkkal. Pécs–Budapest, Kronosz Kiadó, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 2015. 249 pp.

Ezt olvastad?

A történetírásnak segíteni kell önmagunk megértését – interjú Petrás Évával

A katolikus egyház 20. századi története iránt érdeklődők számára bizonyára ismerős lehet Petrás Éva neve, hiszen több mint két évtizede

X